Szülő2.0

Nemrég keringett egy kedves írás, amiben egy anyuka meséli el, miért nem érdekli, hányast kap a gyereke az iskolában… Érkezett ám hideg és meleg is a kommentekben, meg rengeteg lájk, megosztás. És itt egy fontos gondolatmenet, kell-e és hogyan kell értékelni.

Évtizedek óta arra vagyunk szocializálódva, hogy egy 5-ös skálán mások határozzák meg, milyenek vagyunk. Hétköznapi életünkben is jellegzetes kifejezési módja, ha valami nagyon jó, hogy ez ötös, vagy ha valami nagyon rossz, hogy ez egyes. Miközben ennél az öt számjegynél sokkal több és sokkal bonyolultabb, összetettebb a legegyszerűbb dolog is az életben.  Mégis szülők, gyerekek egyaránt ehhez az öt számjegyhez képest határozzák meg magukat, gyermeküket, a teljesítményt. Mert ez számít a felvételin, a vizsgán, az év végén.

Félévkor és évvégén az utolsó hetekben még megy a küzdelem, hogy feljebb tornázzuk azt a bizonyos jegyet. De vajon mit és mennyit jelent, ha az utolsó héten 3-ról 4-esre, vagy 4-esről 5-ösre javítok? És jelent-e bármit az, ha az utolsó felmérő eredményeképp az az 1-es görbül…

Néhány iskola, pedagógus, szülő a szöveges értékelésben hisz. A beszélgetésben, a közvetlen eszmecserében. Abban, hogy ha már az iskola nem alkalmazkodik semmiben az életkori sajátosságokhoz, legalább a nevelésben közvetlenül résztvevő felnőttek megpróbálnak figyelemmel lenni a hétköznapi helyzetekre. Arra, hogy a kisiskolás mennyire fáradt, hogy a kamasz mennyire túlterhelt, vagy fizikailag kimerült. Hogy a változás hogyan, miképp befolyásolja a teljesítményüket, és hogy egyénileg milyen célokkal, milyen közös elhatározásokkal lehet motiválni azt, aki kicsit megtorpant.

A néhány éve kötelezővé vált szöveges értékelés mára újra szabadon választható formája a tanulók teljesítményértékelésének. Sok helyen sablont alkalmaznak, néhány iskolában azonban hagyománnyá vált a szöveges, egyénre szabott forma. A tanárok ezekben az iskolákban mind az osztályról, mind a tanulókról egyéni beszámolót írnak, melynek segítségével mind a gyerekek, mind a szülők az elért eredmények mögé nézhetnek. A leírtak értelmezése jelentős mértékben hozzájárulhat egy új, sikeresebb tanulási stratégia kidolgozásához.

Vagy időről időre közösen, tanár, diák, szülő leülnek és együtt áttekintik, merre halad a közös munka. A munka, amiben mindhárom fél egyenlő szereplőként van jelen. Közös célokat és közös  feladatokat állítanak fel. Mert az ilyen értékelésben nem az a cél, hogy a hiányosságokra derítsen fényt a pedagógus, hanem hogy megtalálja azt a módot,  azt az utat, amivel a legjobb teljesítményt kihozhatja a gyerekből. Közösen keresik azt, miben tud a legjobban kiteljesedni a személyiség, végülis milyen utat, milyen pályát válasszon magának a tanuló, hogy teljes, boldog életet élhessen, amiben megtalálja azt a tevékenységet, amiben örömét leli, ami a hivatása lehet.

És ebbe belefér néhány hét vagy hónap, akár egy év is, amikor elengedi a gyeplőt. Amikor a saját személyiségével, tévedéseival vagy örömeivel van elfoglalva a gyerek. Amikor kipróbálhatja, milyen más utakat bejárni, amikor lehetőséget ad magának arra, hogy ne a kitaposott, hagyományos utakat járja be, hanem saját felfedezését, egyéni döntéseinek következményeit lássa. A körülötte lévő felnőttek, szülők és pedagógusok azért vannak ott, hogy megbeszéljék, szóban értékeljék az iskolai teljesítményt. Ami adott esetben lehet az, hogy bizony nem érted el kedves fiam a minimumot sem, vajon mit csináltál ezidő alatt? Meséld el, és mi kíváncsian meghallgatjuk. Szerinted ez elvezet-e abban az irányba, ahová haladni szeretnél? Hogyan lehet bepótolni azt az időszakot, amit a tanulásban kihagytál, de közben izgalmas egyéb helyeken “jártál”. Mit profitáltál abból, hogy az energiáidat nem a tanulásra fordítottad?

De a jótanulónak is jobb egy beszélgetés, mint egy gratulálok, ötös felkiáltás. Csak hát persze egyszerűbb azt mondani, hogy rossz, lusta nem tanul, vagy ok, nincs gond vele, megcsinálja amit kell, azt mondja, amit várunk tőle, mint belehelyezkedni a beszélgető társ szerepébe. Elfogadni az ő döntéseit, és rábízni, hogy a mi védőszárnyunk alatt ugyan de magától hoz majd jó döntéseket. Vagy rosszakat, amiből tanul.

Ha valakivel nem felülről, hanem szemből beszélgetnek, ha nem feladatokat kap, hanem közösen kutat, ha számít az amit érez, amit lát, amit gondol, akkor lehet egyes, kettes, hármas stb… boldog ember lesz. És lesz esélye megtalálni az élete értelmét. Ha valakinek számjegyeknek kell megfelelnie, és a kitűnő bizonyítványt várják el tőle, az lehet együttműködő és alkalmazkodó, amivel sikerül ezeket az eredményeket elérnie – és persze ezek is fontos készségek – de nem biztos, hogy önazonos, kreatív, boldog ember válik belőle. Nem beszélve a megszerzett tudásról, ami sokszor csak az érdemjegy beírásáig van a fejekben.

Képek: Pinterest

A finnek szerint olyan körülményeket kell teremteni a gyerekeknek, ahol jól érzik magukat, kényelmesen vannak mind lelkileg, mind fizikailag. És hogy mit értenek ezalatt? Csupa olyan dolgot, amit mi nem.

A múlt heti híradások, arról számoltak be, hogy megnyílt Finnországban a jövő iskolája. Az Espoo nevű kisvárosban egy építészeti remekmű, modern és fantasztikus funkciókkal ellátott iskolaépületbe járnak a gyerekek, ahol nap mint nap azzal szembesülnek, hogy minden ő értük az ő valódi igényeiknek lett tervezve. A terek, az osztálytermek, a bútorok azt a célt szolgálják, hogy kényelmesen és a végső célt szolgálva – azaz a tanulást segítve – modern és egyben barátságos, szabad légkört teremtsen a tanulóknak. A szép és modern környezet és oktatási eszközök az egyik eleme a jó iskolának. A kényelem egy másik szelete, a kényelmes ottlét még fontosabb, és ez nem pénz, vagy modernitás kérdése.

A legfontosabb, hogy önálló gondolkodó lényként tekintenek a diákokra és tanárokra egyaránt. Lehetőséget teremtve arra, hogy mindenki a számára legjobb és legkézenfekvőbb úton haladjon előre. Ezért a finn oktatási rendszerben egyénre szabott szakértői segítség, egyéni tanrend van az általános iskolában.

Arra ösztönzi és bátorítja a diákokat és a tanárokat, hogy a jót, a pozitívat lássák, ne a hiányosságokra hívják fel a figyelmet. A gyerekek közösségben, interakcióban, egymással beszélgetve hozzanak létre alkotásokat, munkákat. Dolgozzanak közösen, csoportokban, hosszabb projektekben. Legyen saját felelősségük és szavuk a tananyag feldolgozásában, az ismeretek elsajátításában. Ha fontos lenne számunkra, hogy a gyerekek szeressenek iskolába járni, akkor nem a fegyelmezés, a rend megteremtése, a kettes sorban való masírozás, a kisiskolásoktól idegen halk és udvarias kommunikáció elsajátítása lenne az iskola elsődleges célja. Nem kellene mindenkinek egyformán ilyennek vagy olyannak lennie, lehetne más, eltérő, egyéni megoldás. Az egyéni utak lennének a közösség mozgató rugói.

Mindehhez persze a finn felsőoktatás megfelelő képzést és alapokat ad. Öt éves egyetemi képzésen, igazi, éles rezidens képzésben sajátítják el a tanárok a gyakorlati ismereteket, ahol szabad kezet kapnak a módszerek és a lebonyolítás valamennyi részletében. Mert őket is gondolkodó lénynek tekintik. A tanárképzésen arra készítik fel a diákokat, hogy attól, hogy valaki húsz éve tanár és húsz éve ugyanazok a megoldások módszerek beváltak, attól nem biztos, hogy mindig ugyanaz a megoldás minden diáknál minden időben jó lehet. Állandó megújulásra készítik fel őket, és a diákokat is arra ösztönzik, hogy “formálják” a pedagógusokat, legyen valódi kölcsönhatás közöttük, ahol a diák és tanár egyaránt tanulnak egymástól, egymásból.

Ha nálunk egy tanár elgondolkodna arról, vajon mit taníthat neki egy-egy csoport, osztály, mire hívhatja fel a figyelmét saját személyiségével, életútjával, vagy pedagógiai módszereivel kapcsolatban, bizonyára puhának bizonyulna. Helyette itthon van a PÖCS, ami már szinte közhelyes poén és nem is vicces…

A finn oktatási csoda veleje számomra a közösségi létben rejlik. Hogy senki sem telepszik rá a másikra, nincs erőszakolás, szabad, áramló levegő és gondolkodás van. Ahol kényelmesen lehet ülni és ahol szabadon lehet venni a levegőt. Ha nincs szorongatás, nincs levegő után kapkodás.

Mindamellett, hogy a jelenlegi állami oktatás nem épp ezt az utat választja, sok múlna a szülőkön a családokon is. Ha mernénk egy kicsit szabadabban élni, nevelni, létezni, ha nem vélt vagy valós elvárásoknak és a rendnek akarnánk megfelelni, ha magunknak és családtagjainknak akarnánk kiegyensúlyozott boldog életet, és tudnánk emberileg egy kicsit nagyvonalúbbak lenni, akkor talán előbb utóbb társadalmi szinten is megjelenne a változás, és a gyerekeink előbb utóbb szeretnének iskolába járni.

Forrás: http://brightside.me/article/the-school-of-the-future-has-opened-in-finland-13755/#image144205

Néhány hét és indul az iskolakeresési nagyüzem.  Elkezdődnek a nyílt napok, a diákok a középiskolai felvételire készülnek. Több ezer családban vetődik fel a kérdés, hová járjon a gyerek, melyik iskolát válasszuk? Életre szóló döntés, amelyben előre sosem lehetünk biztosak. Választásunkat az élet igazolja majd. Gyermekünk élete. Ezért nem mindegy, hogyan döntünk. De vajon tudjuk-e mit és miből válasszunk?

Szülői körökben és szakmai fórumokon tájékozódva egyre több és pontosabb szemponttal és elvárással találkozunk az iskolát illetően. Az esetek egyre nagyobb részében tudatos az iskolaválasztás, nem csak egy letudni való dolog. Csaknem valamennyi vélemény szerint a szülők gyermekük számára a legjobb iskolát választanák, hogy sikeres, kiegyensúlyozott felnőtté váljanak. Viszont abban nagyon nagy eltérések mutatkoznak, hogy ki mit ítél sikernek, mikor elégedett a gyermek iskolájával, teljesítményével. Az elvárások nem csak az iskola pedagógiai programjára, hanem tanáraira, felszereltségére, hanem a kommunikáció módjára és az iskolai élet valamennyi részletére kiterjed.

Jól látszik, hogy a szülők bizonyos elvárásait, speciális igényeit sok esetben a nem állami fenntartású, a hagyományos oktatásszervezéstől eltérő rendszerben működő iskolák elégítik ki. 
Az alapítványi és magániskolák magukat független iskolaként definiálják, s bár az elnevezés nem terjedt el széles körben, egyaránt jól fejezi ki közös jellemzőiket és különbözteti meg őket a közoktatás más szereplőitől. 

A független iskolák egyrészt a gyermekeik számára többletszolgáltatást kereső középosztálybeli családok számára, másrészt a lemaradók, kiesők támogatására jöttek létre. Tevékenységükkel innovatív, gyermekközpontú szemlélettel egyben fontos társadalmi feladatot is ellátnak.
 A független iskolák az állami, önkormányzati oktatási kínálatot pótló és kiegészítő feladatot látnak el, valamint helyettesítő szerepet is betöltenek.

Magyarországon mintegy 950 független óvoda, általános iskola, gimnázium, szakközépiskola, szakmunkásképző és főiskola működik. Ezekben mintegy 16 ezer pedagógus és két-háromezer gazdasági, technikai munkatárs dolgozik. Adó befizetéseik megközelíti az intézményeknek utalt állami támogatás összegét. Mintegy 230 ezer tanuló jár ma független iskolába. (Az AME – Alapítványi és magániskolák Egyesülete adatai alapján)

Az független iskolák összehasonlítása az állami ill. önkormányzati fenntartású intézményekkel változó eredményeket mutat. Nem lehet kijelenteni, hogy egyértelműen jobbak vagy rosszabbak ezek az intézmények. Előkerülnek kimagasló eredmények, kompetenciamérések, nyelvi vagy szakmai versenyek, egyéb iskolán kívüli megmozdulások során, de a hagyományos iskolai rangsorokban, amelyek a továbbtanulási és felvételi eredmények alapján állítanak sorrendet, általánosan elmondható, hogy nem szerepelnek a legjobbak között. (A külföldön továbbtanuló fiatalok számát a nyilvánosságra hozott statisztikák nem tartalmazzák.)
 Ennek egyik oka, hogy ezekben az iskolákban tudatosan nagyon heterogén a diákok összetétele ezen intézmények felvállalják hátrányos helyzetű, fogyatékkal élő vagy speciális nevelési igényű ill. egyéb okokból a hagyományos oktatási rendszerből kiesett tanulókkal való foglalkozást. Sok esetben az is ok, hogy ezen iskolák pedagógiai megközelítése alapvetően kizárja a „versenyistálló” szellemet.

 

A független iskolák jelentősége egyrészt abban rejlik, hogy alternatívát nyújtanak és színesítik az oktatási palettát. Alternatív, innovatív pedagógiai módszereket alkalmaznak, sajátos világnézeti vagy filozófiai, altruista célokat valósítanak meg, speciális igényekkel rendelkező tanulócsoportokat és szülőket szólítanak meg. Másrészt ma is pedagógiai műhelyként működnek és ezzel a közoktatásra is jótékony hatással vannak.
 A független iskolák száma az elmúlt húsz évben folyamatosan nőtt, az elmúlt két évben sem csökkent. A közoktatást érintő központosító törekvésekbe nehezen illeszkednek, de jelenlétük szükségessége és jótékony hatása nehezen vitatható. Az állami iskolák egységesítési törekvése várhatóan növelni fogja a független iskolákba kerülők ill. jelentkező tanulók számát, egyrészt a tudatos középosztálybeli szülők iskolaválasztása következtében, másrészt a rendszer rugalmatlansága miatt megnövekedő kieső gyerekek száma miatt.

Az iskolaválasztási szempontok minden családban eltérőek. Azonban az egyértelműen látható, hogy szubjektív szempontok mentén kell kiválasztani a gyermek számára legjobb iskolát. A családi kötelék, a családon belüli értékrend és elvárások azok, amelyeknek alapvetően befolyásolják az iskolaválasztást, és amibe az iskolának is bele kell illeszkednie. Emellett a gyermek személyisége és képességei, a közösségbeli “előélete”, az érdeklődési köre befolyásolja még az iskolaválasztási szempontokat. Általánosan csak a felvételi és továbbtanulási statisztikák adnak támpontot egy-egy iskola jellemzőiről, miközben emellett vagy ettől függetlenül is vannak olyan feltételek és körülmények, amely a sikeres felnőtté váláshoz elengedhetetlenek. Azonban ez egyénileg más és más. Ezért érdemes gyermekünkre szabva, szubjektív szempontok alapján iskolát választani. Választásunk során minél többet megtapasztalni, és megismerni az iskolából. Párbeszédet kezdeményezni és személyes tapasztalatot szerezni a tanárokról, az oda járó diákokról, a kortárs közösségről, az iskola belső kultúrájáról.

A kétezres években született gyerekeket sokan, sokféleképpen hívják és jellemzik. Van, aki ördögtől valónak véli a viselkedésüket, van aki magasabb szellemi létet tulajdonít nekik, ki-ki saját vérmérséklete és hitvallása szerint. Ebben a posztban összeszedtem, mi mindent gondolunk róluk leginkább a generációelmélet tükrében.

Úgy hívják őket, hogy Z generáció, digitális bennszülöttek, vagy “dotcom” gyerekek. Facebook-generáció, zappers, azaz kapcsolgatók, „Instant online”, netgeneráció, iGeneráció. Előbbiek miatt gyakran nevezik őket C generációnak, ami az angol connection szó után kapta a nevét, illetve D-nek, ami a digitális szóra utal, de R-nek is, ami az angol responsibiliy vagyis felelősség kifejezésből származik.

Ezek az elnevezések mind arra utalnak, hogy beleszülettek az információs társadalomba, a digitális technológiába. Anyanyelvként használják az IT eszközöket, és elképzelhetetlen az életük a web 2, az internet, a mobiltelefonok és azok alkalmazásai nélkül. Kapcsolatrendszerüket, kommunikációjukat ez a kultúra határozza meg.

Ez a generáció az első, akik a globális világba születtek bele. Ettől is olyan nagyon különböznek az előző generációktól. Ugyanazon a zenén, divaton, filmen, kifejezésmódokon nőnek fel. A technikai forradalomnak köszönhetően egyidőben, ugyanúgy érik őket a hatások, mint a világ többi részén.

Ezt a globális életérzést még az is erősíti, hogy a világ különböző pontjain élő fiatalok, azonnal kapcsolódni tudnak egymáshoz a világhálón, így különös képpen ugyanazon trendek hatása alatt állnak.

Sokan azt hiszik, és a technikai eszközök negatív hatásai közé sorolják, hogy kevéssé építenek kapcsolatot, elszigetelődnek. Azonban ez nem igaz, illetve a kutatások azt bizonyítják, hogy nem így igaz. Nagyon is fontosak számukra a barátok, csak másképp ápolják ezeket a kapcsolatokat. A valós világ mellett a virtuális világban is aktívak társas életüket illetően, és ez egészen más színezetet ad az emberi kapcsolatok megélésének. Egyidőben több szinten is jelen vannak egymás életében. Sokan láttunk más egymás mellett ülő párocskákat, akik mobilon kommunikálnak. Azaz flörtölnek hülyéskednek, beszélgetnek vagy vitatkoznak. Igen, inkább írásban kommunikálnak. De ugyanazokat az érzéseket és interakciókat élik meg, mint a személyes, élőszóbeli beszélgetések során.

A kutatások egyben azt is kimutatták, hogy míg a technikai fejlődést azonnal tudják követni, az információhoz való egyszerű hozzáférés nyomán hatalmas mennyiségű tudásra tesznek szert, nagyon okosak, amellett érzelmileg kevésbé fejlettek, tovább maradnak gyerekek.

Munkatevékenységüket és életvitelüket jelentősen meghatározza, hogy ez a nemzedék a legkisebb létszámú, a legoktatottabb, a legkisebb családba született, a legidősebb anyák nevelik és a leghosszabb várható élettartammal rendelkezik.

Milyenek az iskolában?

A technológiai bumm természetes következménye, hogy ugyanazokkal a mintákkal és eljárásokkal nem lehet őket motiválni, mint a korábbi nemzedékeket. Az írásbeliség, a statikus alkalmazások, az adathalmazok, az egyirányú kommunikáció nem köti le őket, nem segíti őket a tudás megszerzésében. Ráadásul sokkal gyorsabban és jobban jutnak hozzá információkhoz, mint tanáraik, szüleik. A lineáris gondolkodásmód helyett a párhuzamos vagy hipertextes gondolkodás, (internetes linkek mintájára gondolati linkek, amik előhívnak korábbi tapasztalatokat, tudásokat vagy más vonatkozásokat újabb kérdéseket, információkat) tanulás jellemző rájuk. Ettől egy egészen sajátságos, egyéni érvényesülési módot, más kommunikációt és eltérő figyelemirányítást igényelnek. Ebből adódóan sokkal inkább a win-win megoldás hívei, - azaz hogy mindkét fél járjon jól -, mint a tekintélyelvűségnek.

Szintén a digitális kor hozza magával, hogy végtelenül fontos a kepi megjelenítés az életükben. Fokozódik a vizuális élmény iránti vágy. Sokkal inkább leköthetők és figyelmük inkább fenntartható koszerű képes vagy filmes alkalmazásokkal.

A tanulás, tanítás oldaláról a leglényegesebb feladat a tanár-diák kapcsolat, jelen esetben az együttműködés kialakítása és megteremtése. Csak egyenrangú félként, partneri viszonyban lehet velük bármit is elérni. Ez a megváltozott pedagógus és bizonyos értelemben a megváltozott szülői szerepet is eredményezi, vagy eredményezné, ha a szereplők hajlandóak lennének erre.

A sok konfliktus a meg nem értés, a generációs ellentétek ebből az egészen apró és annál súlyosabb mozzanattól alakulnak ki. És enélkül továbblépni nem lehetséges.

Mind az iskolának és mind a szülőnek fel kell vennie a kesztyűt és meg kell bírkóznia, vagy meg kellene próbálnia alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Más szempontból kell tekinteni ezekre a gyerekekre, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Egyrészt ez azért is borzasztóan nehéz, mert egy jelentős tapasztalattal és rutinnal rendelkező pedagógus számára szinte lehetetlen hirtelen attitűdöt váltani és az egész szemléletmódját átalakítania, másrészt maga a pedagógus képzés sincs erre felkészülve. Tehát nem olyan pedagógusok érkeznek a pályára, akik kész módszertani válaszokat kapnának ezekre a krédésekre. Ebből kifolyólag csak az a pedagógus tud sikeres és eredményes lenni, aki maga is ennek a generációnak a tagja, vagy érzékenyebb, nyitottabb ennek a generációnak a problémáira, sajátosságaira.

Szerencsére van számos iskola, pedagógus műhely, akik külön munkacsoportban foglalkoznak ezzel a korszerűsítéssel, és ahol a pedagógusok kifejlesztenek egyedi módszereket és tanulási eljárásokat, amelyek illeszkednek az adott korosztály sajátosságaihoz.

Mindez persze a szülőkre ugyanúgy igaz. A szülő – gyerek kapcsolatban ennél a korosztálynál még az is nehezítő tényező, hogy sokszor nem egy, hanem két generációval korábbi életkorúak a szülők. Mindannyian ismerük azt a társadalmi jelenséget, hogy a nők karrierjük megalapozása után, harminas éveikben vállalnak gyereket, illetve az apák még később is tudnak akár második családot is alapítani. Így még távolabb állnak egymástól, ezzel még nagyobb kommunikációs szakadék tud kialakulni.

Milyenek a munkában?

A Z generáció tagjai jellemzően még iskolába járnak, de azokon, akik már kikerültek a munkaerő piacra és az iskolás korosztályon nagyon jól látható az átrendeződés és a megváltozott munkaformák. Egyrészt a kötetlen, szabad formában végezhető munkát részestíik előnyben, otthonról, a világ más pontjáról, közösségi terekből. A távmunka on-line formában, vagy egyszerre több munkahely, többféle munkégzés jellemző rájuk. Piaci szerepét ennek a munkaerőnek nagyban meghatározza, hogy az európai munkaerő piac nagyban átrendeződik, a kínálati oldal iránti kereslet erősen megnövekszik. Azaz kevés lesz a potenciális munkavállaló, nagyon sok a nyugdíjas korú. Ettől a digitalis nemzedék egy nagyobb szabadságot kap a munkavégzés terén. Jobban meg tudja valósítani amgát és elképzeléseit, szabadabban tud mozogni a munkahelyek között, kevésbé lesznek kényszerpályára állítva. Mindemellett az egyéni ötletek, az egyéni megvalósítás mellett kiemelten fontos számukra a közösségért való tevékenység, az együttműködés, a közös munka.

Forrás: http://www.cvonline.hu/blog/2011/hirek/jon-a-z-generacio-kik-ok-es-mit-akarnak/1145

A „Z” generáció - Irodalmi áttekintő, összefoglaló, Pál Eszter, Készült a TÁMOP-4.2.3-12/1/KONV-2012-0016 - Tudománykommunikáció a Z generációnak projekt keretében

Tari Annamária: Z generáció, 2011, Tercium

http://gyermekneveles.tok.elte.hu/5_szam/pub/lenard.pdf

Képek: Pinterest

Nyugi, jó iskolát úgysem találsz! Nyugi, az életre a legfontosabb útravalót otthonról viszi a gyerek! Nyugi, van már internet, ahonnan bárminek utánanézhet majd! A legfontosabb a közösség, a normális és szeretetteljes kapcsolat, a nyitott szemlélet, a befogadás, az önbizalom. Az összes többit felszedi! Ja, írni és olvasni meg kell tanulni, és vagy Te tanítod meg, vagy az iskola. Többségünk az iskolát választja. És mint a szükséges rossz az életünk része lesz. Próbáljuk minimalizálni a feszültséget!

Ha még nem találtad meg kisgyermeked számára az igazi sulit, vagy ha még a kereséssel sem indultál el, 10 szempontot hoztam Neked, hogy segítsen, milyen irányba indulj.

1. Elsőként a legfontosabb, hogy összeszedd, mik a legfontosabb elvárásaid az iskolával szemben. Például a teljesítmény, versenyek, siker, eredmények, a gyermek közérzete, családias hangulat, tehetséggondozás, egyéni figyelem vagy a felszereltség, a környezeti adottságok.
2. És ugyanilyen fontos, hogy összeszedd, vajon mik a legfontosabbak a gyermeked számára. Mert bár egy kisiskolás nem áll kész szempontrendszerrel az iskolaválasztás elé, de már nagyon sok tapasztalattal rendelkezünk az óvodás éveiről. Igyekezzünk az ő egyéniségét figyelembe venni, ne csak a saját elvárásainkat.
3. Vegyük figyelembe a családunk szokásait, életvitelét, világfelfogását. Fontos, hogy az iskola illeszkedjen a családunk életéhez. Ne legyen túl messze se földrajzilag, se gondolatilag.
4. Legyünk bizonyosak abban, hogy gyermekünk testileg és lelkileg is fel van készülve az iskolára. Ha bármiben bizonytalanok vagyunk, akkor kérjük ki szakember véleményét, és vagy várjunk még egy évet, vagy keressünk speciális iskolát. A lassabb lépések biztosabbak, mintha belekényszerítjük egy teljesíthetetlen elvárásrendszerbe.
5. Ki lesz az, aki a gyermekünkkel tölti az időt az iskolában. Azaz ismerjük meg mielőbb a pedagógust! Azok az iskolák, akik nem engednek bepillantást mindennapi életükbe, ahol nehéz a tájékozódás, ahol megtagadják a tanítókkal való előzetes konzultációt, biztosan nem jó hely a gyerekek számára. Lehetőleg a gyerek is találkozzon előre a tanítóval, a hellyel, hogy ne a teljes ismeretlenbe csöppenjen. Megnyugtató, bizalommal teli légkörbe kell érkeznie a kisiskolásnak.
6. Ismerjük meg az iskola pedagógiai programját is. Milyen lesz a napirend, hogyan tervezik az évet, milyen egyéb programokat biztosítanak a gyerekek számára. Hogyan értékelik, és mennyi feladatot adnak a gyerekeknek. Az iskolai élet aktivitásra, barátságokra, a társas élet szépségeire is felkészíti a gyermekeket, vagy csak a követelményrendszer mentén zajlik az élet.
7. Mennyire “gyerekbarát” az iskola. Nézzük meg a dekorációt, a szünetek hangulatát, vagy magát a felvételi eljárást. Nem félni mennek a gyerekek az iskolába, hanem tanulni és élni.
   

   

8. Van-e olyan iskola, ahová gyermekem barátai is mennek? Nehéz közös nevezőt találni a szülőtársakkal, de hihetetlen biztonságot adhat a gyerekeknek, ha olyanokkal ülnek egy osztályban, akik közül néhányukkal már ismerik egymást. Pláne ha még barátok is!
9. Van-e elegendő idő és tér a mozgásra. Olyan mintha titkolnánk, hogy a 6-7 éves gyerekek számára az egyik legfontosabb tevékenység a futás, ugrálás, rohangálás. Jó lenne, ha ezt az iskolában is tudná a tanítónéni. És még ha ehhez alkalmazkodna is, az maga volna a csoda!
10. Ha ezeket a szempontokat körbejártuk, nyugodjunk meg, hogy jól döntünk. És ne veszítsük szem elől, hogy gyermekünk boldogságra és sikerre vezető útját nem az iskola, hanem a család teremti meg.

És persze van még egy csomó egyéb szempont is. Írjátok meg, nektek mik a legfontosabbak!

Képek: Pinterest