Nem akarok hálátlannak, vagy telhetetlennek tűnni. Bár a cinizmus nem áll távol tőlem, mégis igyekszem visszafogni magam, amikor komoly dolgokról van szó. Olyan komoly dolgokról, mint az oktatás, a tanítás, a gyermekeink jövője. De hogy most épp leesett Palkovics államtitkár úrnak a kisiskolások tűrőképessége, az finoman szólva is nevetséges.
Az első pillanatban, amikor néhány napja olvastam a NAGY BEJELENTÉST, miszerint megvizsgálják a lehetőséget, és már szeptembertől bevezetik a 30 perces tanórákat, magam sem tudtam, hogy most akkor hová is legyek. Egyrészt azt gondoltam, hogy hurrá. Másrészt viszont kezdtem kényelmetlenül érezni magam, amiért rögtön az jutott eszembe, hogy majd azt is törvénybe iktatják, hogy a tanító hányszor gyakoroltassa az olvasást? És hogyhogy most rájöttek? És mire? Hogy élő emberekkel játszadoznak? Akiknek eltérő igényeik vannak? Hogy végre valami e századi információ is eljutott hozzájuk? És most büszkén odavetik a koncot, hogy nesztek, adunk egy kis kedvezményt? És aztán belegondoltam abba is, hogy majd ha a monotonitást jobban tűrő gyerekek szülei és képviselői fellázadnak, hogy de nekik negyvenhárom és fél perc kéne? Akkor majd az lesz a nagy reformintézkedés?
Egyre inkább azt gondolom, hogy ez egy agyrém. Hogy teljesen félreértelmeznek mindent és mindenkit. Hogy valóban zsigerileg távol áll ettől a Kormánytól a szabad gondolkodás, a felelős felnőtt élet. Hogy csak és kizárólag utasításokban, kontrollokban és szabályozásban tudnak gondolkodni. És szegény Palkovics talán tényleg azt hiszi, hogy ő most jófej. Ő az alternatív, mert rájött egy olyan megoldásra, amit amúgy már ötven évvel ezelőtt is tudtak azok a tanítók, akik valamit konyítottak a gyerekekhez. És amit, amúgy minden normális tanító gyakorol is. Ha elfáradnak a gyerekek, akkor pihen velük, mást csinálnak, ha pedig megy, akkor tovább tart az óra. Emlékszem én azokra az általános iskolás óráimra, amikor azt mondta a tanító néni, hogy folytassuk órarenden kívül a munkát, legyen dupla matek vagy magyar. Vagy amikor hamarabb befejeződött a munka és inkább kimentünk rohangálni, mert épp annak volt értelme.
Közben persze utálom magamat is, amiért már megint opponálok, és mondhatják, hogy persze, ezeknek semmi sem jó. Annyira szeretném, ha csinálna valamit ez a kormányzat, amire azt lehetne mondani, hogy OK, bevállaljuk, egyet gondolunk. Nekem nem derogál, és nincs Orbán fóbiám, örömmel állnék egy normális koncepció mögé. De ez megint arról szól, hogy mindent ellenőrizni, meghatározni, előre kitalálni és befolyásolni felülről. Nem bízni a tanítókban, a szakértőkben, a pedagógusokban.
Megkérdeztek valakit, mielőtt ezt a zseniális ötletet kihírdették? Volt társadalmi egyeztetés, szakértői vita? Elképzelem, amikor az oktatási stáb gondolkodik, vajon mit lehet tenni. Olvastam múltkor a Nők Lapjában, - szólhat egy hivatalnok -, hogy vannak olyan elsősök, akik kevesebb ideig tudnak koncentrálni. Azt is mondják sokan, hogy megterhelő a tananyag – veti oda az államtitkár. Hát akkor legyenek harminc percesek az órák! Remek ötlet, - helyeselnek a köztisztviselők. És akkor gyorsan lenyilatkozzák, a sok tüntetőnek meg be legyen fogva a szája.
Hát ennyi. Ezt akartátok nem?
Nem! Sajnos ennél sokkal többet és komplexebbet. Azt, hogy az osztályteremben, az iskola falain belül, a gyerekekre szabva follyon az oktatás. Bízzunk meg a tanítókban, fejlesszük olyan szintre a felsőoktatást, hogy azok, akik bekerülnek 20-30 kisgyerek közé, képesek legyenek megítélni, egy-egy tartalommal mennyi ideig kell foglalkozni, hogyan kell gyakorolni, - kell-e egyáltalán gyakorolni -, mitől fogja megtanulni az a kisgyerek, aki az én osztályomban ül.
Ha valaki azt hinné, hogy ez egy munkajogi kérdés, az téved! Ha valaki azt hiszi, hogy óraszámban kell gondolkodni, amikor a tanítók, tanárok bérét kiszámolják, az rossz úton jár! Nem leckék vannak kérem, hanem projektek. A tanárnak egy projekt, hogy a-ból b-be jusson el az egyes gyerekkel, és annak legyen egy mérhető eredménye. De hogy oda hogyan jut el, az legyen egy szigorú szakmai kérdés, amire lehet tenni javaslatokat, lehetnek alternatívák, módszerek, amiből szituációra szabva lehet választani és alkalmazni azt, de kötelező direktívák mentén nem lehet meghatározni. Csak mert helyi szinten mutatkoznak a helyzetek, az egyes gyerekek, a különbözőségek. Nincsenek receptek. És aki ezt nem érti, annak mindegy, hogy 30 vagy 45 percesek-e a tanórák. Sőt, annak az is mindegy, hogy mi zajlik az oktatásban.
Utolsó kommentek