Ez a személyes poszt több mint két éve íródott. Azóta sokat változott a világ. A kisfiú nagyobbacska lett, iskolás, és bár a szertartások folytatódtak, némileg átalakultak az esték. Ezzel egészítettem ki az utolsó bekezdést.

Ha csecsemő korában nem tanítottad meg egyedül elaludni a gyermeked, akkor 4 éves korában már nem fogod. Ha megtanítottad, 4 évesen akkor sem fog aludni.

A mi nem túl következetes, de átlagos családunk mindennapjai a korai lefekvéssel és korai ébredéssel alakultak. Ami a felnőtt életünknek megfelelt. Este tudtam végezni a munkám, vendégeket fogadtunk, vagy egyszerűen csak kettesben lapultunk a tv előtt. Bár a korai kelések időnként ólom súllyal nehezedtek ránk, mégis az esti szabadság és felnőtt élet feledtette vagy legalábbis ellensúlyozta a hajnalokat. 

A mi fiúnk baba korában nem volt nagy alvó napközben, de este fél nyolckor két puszi és simogatás után már aludt, egészen hajnali ötig. Két évesen, a legnagyobb buli közepén fél hétkor rámnézett, és szólt, mehetünk fürdeni, aludni. Mindig, minden körülmények között szinte percre pontosan tudta, mikor jött el az ESTE és mi a teendő. Persze mi is alkalmazkodtunk ehhez az időponthoz, ebben szögletes mamák előnyben! Hangos szó, nyafogás, kellemetlenségek nélkül. Minden percét élveztem!

Aztán ennek egyszer csak vége lett. Nem egyik napról a másikra, de rohamosan. A nem tudok elaludni, a nem szeretek aludni, a még egy mesét, szomjas vagyok, éhes vagyok, kakilni és pisilni kell, rosszat álmodom, jót álmodom, eszembe jutott egy fontos, le kell rajzoljak valamit, énekelj még, a Papát akarom, melegem van, fázom, takarj be, takarj ki, valami zörög, kopog, nem adtam jó éjt puszit a kedvenc autóknak, félek, még nem is meséltem mi volt a legviccesebb az oviban, most kell megtudnom, mi van az űr után, és hogyan kerül az anyuka hasába a kisbaba, és folytatja, folytatja, folytatja.... Sosincs vége, és én úgy érzem szétrobbanok. Meg kell még írnom két anyagot, bankolni, postolni, átolvasni, javitani, válaszolni, és már negyven perce ez megy s még negyven percig tart, miközben próbálok a lelkére beszélni, egyre feszültebben, aztán kimegyek, sír, bemegyek, üvöltok, fenyegetek, aztán végkimerülésben mindketten elalszunk. Hajnalban ébredek, nem csinálok már semmit... 

Így indultak a rázós estéink. S hamarosan minden este ilyen lett. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszakapjam a korábbi nyugodt fektetéseket, a problémentes gyerekemet. Dühített, hogy miért romlott el. Pedig szerelgetem én mindig, hát csak nem tönkre ment, hiába minden igyekezet? Persze drasztikus módszerekre nem tértünk rá, tehetetlenül álltunk a sarat, hol felváltva, de leginkább a Mama, amit gyakran már úgy éreztem kötőszóként használ mindenki a családban. 

Hónapok hiábavaló küzdelmei után be kellett látnom, vesztettem. Vagy erőszakot teszek, betörom, magára hagyom, vagy elviselem és alkalmazkodom. Vártam. Kipróbáltam, hogy nem tettem le napközben, az nem működött, mert ötkor elaludt. Később fektettem le, de akkor is kellett a másfél óra. Elolvastam egy csomó szakirodalmat, mindegyik megírta, hogy én vagyok a hibás, nem tanítottam meg aludni, nem vagyok elég következetes, sőt, szegény gyerek.... Használható megoldási javaslatot nem találtam. 

Végső esetben hát nem maradt más választásom, gondolkodtam. 

Tanultam valaha a négyévesek félelmeiről, a sötétségről, a bizonytalanság érzéséről, a leválás konfliktusáról. Hogy az éjszaka szimbolizálja az elmúlást, a kontroll elvesztését, a megsemmisülést. Hát ebben kell segítenem.

Mindezek mellett a négyéves, aki egész nap az oviban van, majd hazatérve nekiesik saját birodalmának, én a saját játékaimmal, a háztartással és egyebekkel vagyok elfoglalva, jövünk-megyünk, dolgokat csinálunk, amikor eljön az este, akkor akarja megkapni mindazt, amit korábban egész nap átélt. A ráérős beszélgetést, az egymás mellett fekvős semmittevést, zenehallgatást, olvasgatást, hancúrozást. Korábban bármikor volt erre idő, bármeddig. Komoly, munkába járó óvodásnak erre este adódik ideje, a lefekvéskor. 

És elkezdtem belehelyezkedni. Kitaláltunk játékokat, szertartásokat, amik segítenek eljutni az elalvásig. Nem feltétlenül tartanak rövidebb ideig, mint a veszkedős, “aludj már kisfiam!” esték, de kevésbé unalmas és idegtépő, mint tízszer pisilni, kakilni, enni, inni..... stb...

Ilyenek: Hanyatt fekve együtt számolni a lélegzetvételünket. 

Végisgsimítani a testrészeket, amelyek ellazulnak és az alváshoz készülnek. 

Csukott szemmel elképzelni hegyeket, völgyeket, fákkal szegélyezett hosszú utakat, amelyek álomvilágba vezetnek. 

Úgy szeretlek mint... játékot játszani, minél abszurdabb, oda nem illő hasonlattal leírni hogyan szeretjük egymást, de ezek rímeljenek egymásra, vagy egymás ellentétei, vagy szinonimái legynek. (úgy szeretlek mint egy kályha, úgy szeretlek, mint egy mályva, úgy szeretlek mint egy málha….)

Elmondjuk, kik alszanak. Mindig ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a rokonokat és barátokat. A verssé fejlődött felsorolás egyéni ritmussal és dallammmal akár százszor is ismételhető. 

Alig hallhatóan lassú zenét hallgatunk, fekve, kezdetben elmutogatjuk a dalokat, de nagyon kis mozdulatokkal, mert a lepedő súrlódásától nem hallanánk a zenét.

Rövid történeteket suttogunk egymás fülébe, és az örök klasszikus: mindenféle dalokat énekelünk, templomi kórusból, iskolai énekkarból, úttörő gyűlésről, letűnt popsztároktól.

Minden este történik valami fontos. Ha más nem, hát csak annyi, hogy elalszik. 

 

Visszatekintve alig két évig tartott ez az időszak, mégis legalább száznak tűnik. Annyi történet, annyi esemény, annyi hosszú altatás jó és rossz emlékeket – persze többnyire jókat – idézhetek fel, mintha egy hosszú időszak lenne a hátunk mögött. A nagycsoportos élet, a délutáni alvás kimaradása, a hirtelen iskolássá avanzsálás az alvási szokásainkat is megváltoztatta. A nyári vakáció a teljes szabadságot hozta, és a teljes biológiai óra átállást. Este későig buli, reggel sokáig pihenés, igazi dolce vita!

Szeptembertől más világ köszöntött ránk. Az iskolai beszokás, az új feladatok, új emberek, a fokozott figyelem és a korai kelések az első napokban este hatkor az ágyba terelték az újdonsült iskolást. Aztán szép lassan kialakult a rend, és az új élet korábbi lefekvést és hosszú pihenést kíván. Ezek az estéink rövidebbek, gyorsabban zajlanak. Mindenki érzi, hogy kell a csend. A kis szertartásainkból egy-egy rövidített verzió azért még időnként megmarad, bár helyettük új szokást vezettünk be. Az este beköszöntével, a sötét szobában kuksolva mindenki elmeséli a napját. Időrendben vagy összevissza, van hogy csak néhány elemét, van, hogy nagyon részletesen. És erre várunk délután. Erre a negyed órára. Mert utána jön az ájulás. De legalább nem kell kérdezgetni, mi volt a suliban, és válaszolni rá, hogy semmi.

Hogy mennyire aktuális és slágertéma folyamatosan az altatás, arra is bizonyíték, hogy tegnap találtam az alábbi cikket véletlenül. És az is jól látszik, hogy úgyis csak az működik, amire magunk jövünk rá. HOGYAN FEKTESSÜK LE A KISGYEREKÜNKET 100 EGYSZERŰ LÉPÉSBEN http://www.evamagazin.hu/psziche_csalad/42749_gyerek_fektetes_humor.html?utm_medium=social&utm_campaign=postplanner&utm_source=facebook.com

Képek: Pinterest