Szülő2.0

Édességgel, jutalmazással valóban boldog, magabiztos gyerekeket tudsz nevelni?
Talán igen, de ez nem az „Ahogy a dán szülők csinálják”. Mivel Dániát a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete 3 évtizede a világ legboldogabb országának minősíti, talán érdemes megvizsgálni, hogyan nevelik ezek a kedves ex-vikingek a gyerekeiket olyan átkozottul boldognak. Most ezt magyarázzuk el a 6-betűs rövidítéssel: PARENT.
Rét Ágnes

1. P PLAY
A szabad játék kiemelt fontosságú a gyerekkori fejlődés szempontjából.
Kutatások kimutatják, hogy a szabad játék, egyedül vagy barátokkal, megtanítja a gyerekeket, hogy kevésbé aggódóak és rugalmasabbak legyenek, valamint fejleszti a szociális készségeiket. Úgy érezhetik, hogy ők irányítják az életüket, ami nagyobb autonómiához és önkontrollhoz vezet, és ahogy nőnek, így kisebb lesz az esélye annak, hogy meghülyülnek. A dánok olyan nagyra értékelik a játékot, hogy az iskolai előkészítés csak erre épül.

Mi a teendő?
Hagyj időt olyan játékra, amelyben nincs irányítás és bátorítsd, hogy használják az összes érzéküket. Menjenek ki a szabadba vagy adj nekik mindenféle kézműves eszközt és alkossanak kedvükre. Hozz létre játszó csoportokat különböző életkorú gyerekekből, hogy a fiatalabbak tanuljanak a nagyobbaktól, a nagyobbak meg megtanulhassák, hogyan irányítsák a kisebbeket. Hagyj időt olyan játékra, amikor nincsenek ott felnőttek, akik irányítanák őket, hogy feldolgozhassák az új élményeket, tapasztalatokat.

2. A AUTHENTICITY
Ha megvédjük a gyerekeinket a kellemetlen érzésektől, gátoljuk az érzelmi fejlődésüket. A dán gyerekek Andersen meséken nőnek fel, mint pl. a Kis gyufaárus lány, amelyikben egy szegény, de csodálatra méltó kis hajléktalan árva kihűlés miatt meghal; vagy a Kis hableány, aki beleegyezik, hogy kivágják a nyelvét és állandóan éles tőrökön jár azért, hogy emberré válhasson egy fiatalember kedvéért, aki végül elhagyja.
A dán szülők tudják, hogy a különféle érzelmekről való beszélgetés és felfedezés empátiára, elfogadásra tanítja a gyerekeket, és megtanítja őket arra, hogyan kezeljék az érzéseiket/érzelmeiket.

Mi a teendő?
Olvass a gyerekednek Andersent és ne valami Disney-sített történetet, amelyik happy end-del végződik. Ne ijedj meg az olyan nehéz kérdésektől, mint „Most akkor meghal a végén? De miért?”. Biztosítsd, hogy kifejlődjön bennük egy erős készség arra, hogy mi igaz és mi nem, azzal, hogy őszintén válaszolod meg a kérdéseiket, függetlenül attól, hogy milyen nehéz a téma. Igen, ez azt jelenti, hogy a nagymama nem „elment egy hosszú időre”, hanem meghalt. Tanítsd meg őket arra, hogy az őszinteséget a családotokban különösen nagyra értékelik.

A túldicsérés többet árt, mint használ.
Kutatások kimutatják, hogy azok a gyerekek, akiknek mindig azt mondják, hogy okosak, hajlamosak könnyen feladni, amikor nehéz feladatokkal szembesülnek. Úgy érzik, hogy a veleszületett okosságuk miatt nem kellene keményen dolgozniuk – a kemény próbálkozás miatt butának éreznék magukat, ezért elkerülik.
A dánok ennek szellemében dicsérik gyerekeiket.

Mi a teendő?
A folyamatot és az erőfeszítést dicsérd, ne a veleszületett képességet: „keményen tanultál és sikerült a dolgozatod”, ahelyett, hogy „olyan jó vagy matekból”. Csak akkor dicsérj, amikor jogos. Ne érezd azt, hogy csak azért dicsérned kell, hogy a gyereked jobban érezze magát. Ha nem tölti el jó érzéssel az, hogy megcsinált valamit, segíts neki megérteni, hogy miért és bátorítsd, hogy legközelebb másképp legyen.

3. R REFRAMING
A felfogáson, értelmezésen múlik minden.
A dánok különösen jók abban, hogy a napos oldaláról nézzék a dolgokat. Ahelyett, hogy az időjárásról panaszkodnának, hálásak azért, hogy nem éppen vakáción vannak. Ez nemcsak hajlam (habár a dánok idegesítően vidámak); a kutatások eredménye szerint az események szándékosan kedvező fényben való feltűntetése fejleszti a tudatos kontrollt és az alkalmazkodó-képességet. A dánok nem tagadják a negatívumokat, de modelljük a „realista optimizmus”, és a gyerekeiket arra tanítják, hogy a problémákat eszerint közelítsék meg.

Mi a teendő?
Ismerd fel, mikor tekintesz a helyzetekre negatívan és találj valami pozitív aspektust, ahonnan nézheted. Ez úgy hangzik, mint „a felhők mögött mindig kék az ég” workshop verziója és valójában az is. (Dánia felhős hely)
Kerüld el az „utálom, imádom, mindig, soha” kifejezéseket. A túlzás sem hasznos a gyereked számára, mivel mindent készpénznek vesz, még akkor is, ha hülyeség.
Amikor a gyereked rosszul viselkedik, a tettei mögötti érzésekre fókuszálj, ahelyett, hogy megítélnéd, mit csinált rosszul.

4. E Empathy
A képesség, hogy felismerjük és megértsük mások érzéseit, egy készség.
Tanulmányok azt mutatják, hogy az empátia szintje az amerikaiakban a ’90-es évek óta 50 %-ot esett, míg a nárcizmus jelentősen nőtt. A tanulmány szerzői ezt a hiperversengésnek, a kapzsiságnak és Ayn Rand filozófusnak tulajdonítják.
Eközben Dániában nemzeti program van arra, hogy a gyerekeknek empátiát, kulturális és nyelvi módszereket tanítsanak, amelyek fejlesztik az érzelmi intelligenciát.

Mi a teendő?
Gyakorold, hogy megérts másokat ahelyett, hogy megítélnéd őket, és a gyerekednek is ezt tanítsd. Segítsd a gyerekedet, hogy ítélkezés nélkül beszéljen érzelmekről: „mit gondolsz, miért volt mérges az a nő?” ahelyett, hogy „annak a nőnek nem kellett volna mérgesnek lenni”.

5. N NO ULTIMATUMS
A hatalmi küzdelmek nem nyerő helyzetek sem felnőtteknek, sem gyerekeknek.
A tekintélyelvű nevelés (az én házamban azt csinálsz, amit én mondok) a fegyelem és lázadás körforgásához vezet, tehát a dánok megpróbálnak ehelyett határozott és hiteles szülők lenni. A problémák megoldásában a tiszteletre és a kommunikációra támaszkodnak a vitában való nyerés helyett.

Mi a teendő?
Értsd meg, a határok feszegetése és a szabályok tesztelése, a felnövekedés része. Amikor a gyerekek rosszul viselkednek, az egy lehetőség neked arra, hogy büntetés helyett tanítsd, neveld őket. Mutasd meg, hogy figyelsz rájuk azzal, hogy megismétled, amit mondtak (még akkor is, ha utána „nem”-et mondasz): „tényleg most akarsz az iPad-eddel játszani, pedig itt a lefekvés ideje”. Próbálj win-win megoldást találni: „holnap kicsit korábban kezdheted, így lefekvés előtt kicsit több idő jut a játékra”.

6. T TOGETHERNESS
Együttlét.
A dán nyelvben van egy külön szó arra, hogy együtt van a család. Hagyományosan ez játékot, éneklést és evést jelent, gyakran gyertyafénynél, feltehetően azért, mert melegebbé teszi az együttlétet. Az egyén amerikai fetisizációja nem támogatja ezt a fajta koncentrált erőfeszítést, hogy kapcsolatot és közösséget hozzunk létre, aminek a dán kultúrában központi szerepe van.

Mi a teendő?
Teremts alkalmat a barátságos, kényelmes, meleg együttlétre a pároddal és a gyerekeiddel. Kapcsold ki a telefonod, gyújts gyertyákat, játsszatok, énekeljetek – az éneklés különösen jó a kellemes családi együttlétre.

Forrás: https://www.fatherly.com/parenting-and-relationships/why-danish-parents-and-their-kids-are-happier-than-americans/

Képek: Pinterest

Mi a közös az iskolai vegzálás, a munkahelyi furkálódás, a feljelentgetés, a kirekesztés és a népirtás között? Az, hogy mind egy tőről fakad. Nemzeti hagyományunk ez, öröklődő családi tradíció, nemzedékről nemzedékre. Ma se felejtsünk el gyűlölni!

A gyerekek a szüleiktől, a tanáraiktól, a nagyobb gyerekektől tanulnak meg nagyon hamar gyűlölködni. Anya és apa konfliktusaiból, ki, hogyan “győzi” le a másikat. Hogyan alázza porba hétköznapi semmiségekért. Magán tapasztalja meg, milyen is az, amikor nem számít a szava, amikor neki nem osztottak lapot. Kuss a neved, ha gyerek vagy. És nehogymár Te szólj bele, és neked álljon feljebb, ha unalmas az óra. Nem lehet tőletek tanítani, nem lehet tőletek létezni! Lefele taposunk, és ez elfogadott. Mindenki uralma alá igyekszik hajtani valakit, még jobb, ha többeket, csoportokat. Ez ér valamit!

Ha valaki másképp illeszkedik egy rendszerbe: egy családba, óvodába, iskolába, azon munkálkodunk, hogy beletuszkoljuk mihamarabb abba a mederbe, amit a többség elfogadhatónak, ezáltal biztonságosnak tart. És ettől működik a rendszer! Mert a többség hamar leveszi, hogy melyik tanárral nem jó ujjat húzni. Ha anya vagy apa hörögve ad ki utasításokat, jobb elvégezni őket. Ha gyűlölni kell valakit az iskolában, vagy froclizni a gyengébbet, jó minél hamarabb csatlakozni, nehogy visszájára forduljon a dolog.

Az utcán sétálva is óriáspalkátok hirdetik a gyűlöletet. Hol egyértelműen, hol burkolt vulgáris felhívásokkal esik egymásnak egyik vagy másik csoport, felhasználva egy harmadik, szerencsétlen áldozatot, akik csak ócska statiszta szerepet kaphatnak, a saját személyes életükért vívott harcban.

Kevés az olyan család, iskola, tanító, aki eltökélt szándékkal igyekszik ebben a zavaros és egyértelműen a gyűlöletre építő világban más szempontokat is felmutatni és szélmalom harcba kezdenek, hogy megfékezzék a belénk ívódó utálkozást, kirekesztést.
A fiaink iskolájában bizony megy az adok-kapok. Senki sem szeretne vesztes lenni, senki sem szeretne áldozattá válni. Főképp azok nem, akik valaha megélték milyen kiszolgáltatottnak lenni egy hangosabbal, egy erősebbel szemben. Az a gyerek, akit korábban csúfoltak, bántottak, természetes ösztöne, hogy kipróbálja a másik oldalt is. De persze ez nem mentség. Meg kell állítani az üldözést, a kirekesztést! Mert nehogy azt higyjük, hogy ahogy a gyerekeink üldözik egymást, az nem válhat olyan komollyá, mint ahogy a társadalom üldözi a cigányokat, zsidókat, menekülteket. Innen indulhat minden.

Amikor a gyerek iskolájában a tanítók hadat üzentek a csúfolódás, a bántás ellen, egy nagyon fontos történet zajlott le. Javában folyik a menekült üldözés. Az állóháború és a gyűlöletkeltés a mi hétköznapjainkba is belefurakodik. Ha kinézek az ablakon, egy olyan otromba plakát néz vissza, amitől összeszorul a gyomrom, mit mutogatnak itt az én családomnak!?
Mit mondjak a fiamnak? Hogy azok, akik most épp a menekültek mellett érvelnek – már ha valóban ezt teszik, és nem inkább a politikai életbenmaradásukért küzdenek – azok alpári, szégyenteljes eszközökkel támadnak rá másokra? Nehezen magyarázom el, mennyivel jobb bemutatni valakinek egy vulgárisat, mint elolvasni minden buszmegállóban és minden házfalon, hogy a menekültek gyilkosok. De ez nyilván az én nehézségem, amivel küzdök.

Szóval a történet, ami ebbe a szép környezetbe ágyazva talál ránk, arról szól, hogy mitől vannak a háborúk, miért volt a zsidóüldözés, hogyan kerülhető el a terrortámadás. Ha Z nem bántja S-t, ha hatan nem esnek egynek, ha valaki aki gyengébb vagy épp erősebb valamiben azt nem röhögik ki, ha a csúfolódás ciki, akkor lehet mással foglalkozni. Lehet arról beszélni, hogy aki más, az miért jó. Hogy én más vagyok, az miért értékes a többiek számára.
Amikor a suliban az egyik gyerek elkezdi csúfolni a másikat és a többiek csatlakoznak, az megágyazhat a későbbi felnőtt kori viselkedésnek: háborúhoz, a zsidók kiírtásához a menekültek üldözéséhez és kirekesztéséhez. Mert egy tőről fakad. Nincs együttérzés, nincs empátia, nincs közösségvállalás, hanem egyéni érdekek és gyűlölködés van. Aki ebben nő fel, az maga is kiszolgáltatott és bántalamzott lesz a többiek, és saját maga által. És ugyanilyan felnőtté is válik. Így hozza meg majd a döntéseit. Ez a gondolkodásmód vezet majd a háborúkhoz, szögesdrótokhoz, ostoba kampány plakátokhoz.

Kisfiam, ezek a felnőtt férfiak és nők nem tanulták meg kisgyerek korukban, kamasz éveikben és fiatal felnőtt életükben, hogyan kell valódi módon tisztelni a másik embert.

De tudjátok mit?! Amikor egy ilyen környezetben megérti a nyolcéves, hogy mennyi minden múlik rajta, hogy jobb legyen a körülöttünk lévő világ, amikor az iskola ki mer állni mindenki mellett és azt hangoztatja, hogy mindenkit elfogad annak, aki, ha egy osztályt arra treníroznak sokszor a szülői attitűdök ellenére is a pedagógusok, hogy nincs kirekesztés, akkor egyáltalán nem érdekel a gimnáziumi felvételi, az egyéni fejlesztés, az OKTV eredmények. Mert rájövök, hogy ez az igazi útravaló. Mert bár itt vannak a nagyszerű, vörösdiplomás, Bibó kollégiumos tanult vezetőink, és lám, mire megy velük az ország? Ahogy az óvodában és az iskolában tanulták, kirekesztik azt, aki nem közéjük való, mert dagi, mert szemüveges. Mert zsidó, mert cigány, mert szír, afgán, menekült. Mert nehogymár idejöjjenek.

Ja, amúgy nem is akarnak ide jönni és amúgy nincs kvóta. És nincs már lelkiismeret. Mert senki sem gondolja komolyan, hogy befogadna. Politikai harcokat játszanak a fiúk. Mert a gyűlölködés, a kirekesztés lett a szakmájuk. Ehhez értenek. Ezért nem tudnak egy egyszerű igent sem mondani. És ezt nem kell ennél jobban túlgondolni.

Képek: Pinterest

Tanévkezdés előtt néhány szempont, vélemény, jótanács, hogyan vágjunk bele az iskolába, óvodába. Mit ne feledjünk, és mit tartsunk szem előtt. Hogy a felhőtlen nyár után ne a tisztítótűzben érezzük magunkat.
NA

Egy szerencsés gyereknek szabad a nyara. Laza, kötetlen, amikor felfedezhet világot, embereket, saját magát. A nyár lehetőségeket ad arra, hogy próbálgassa a szárnyait. De jellemzően a szeptember beálltával hirtelen megváltoznak a keretek, az elvárások. Jönnek a hétköznapok, az iskola, a mókuskerék. És bár egy darabig lehet táplálkozni a nyári élményekből, de egyhamar elérkezik a fáradtság, a sok nehézség, a megfelelni vágyás, amiben egyre nehezebbé válik megmutatnunk valódi önmagunkat, lehetőségeinket, távlatainkat.

Ezen persze változtatni nem tudunk. Mert adottak a feltételek, alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez. De mi szülők, a felnőttek, a család tudjuk, hogy a valódi értékek megőrizhetőek a szürke hétköznapokban is. És a mi felelősségünk, hogy ezt a gyerekeink is így érezzék.  Mi teremtjük meg a hangulatot, mi adjuk az erőt és a bíztatást. Hogy sosincs lehetetlen és sosincs végérvényes kudarc, nehézség.

Ahhoz, hogy ebben mi is segítséget kapjunk, csokorba gyűtöttem pár idézetet. Néhányan, szakemberek, gyakorló szülők, pedagógusok beszélnek arról, mi és miért fontos a gyerekek életében. S ha ezekből csak egy-egy gondolatot teszünk magunkévá, segítségünkre lehetnek.

“Nem mindig a kerettanterv okolható a rossz módszerekért. Nagyon sokszor évtizedes beidegződésekről van szó, amiket valamiért soha, senki nem kérdőjelez meg, ilyen például az órák előtti osztálylétszám jelentés, amiről valójában senki sem tudja, hogy mi célt szolgál, egyes tanárok mégis ragaszkodnak hozzá. De pont ilyen a “karácsonyra írni, olvasni kell” hozzáállás is. Virág személy szerint nem hajlandó lóverseny iramot diktálni. Az első osztály helyett a négy évet tekinti egységnek.” Kiss Virág tanító

“Ha mindenki tud valamiben fejlődni, mindenkiben meg tudjuk találni az értékelhetőt, akkor nekünk, tanároknak, felnőtteknek, rendszeralkotóknak az a dolgunk, hogy mindenkinek biztosítsunk egyénre szabott kihívásokat, gyakorlatokat és kellően motiváló környezetet. Régóta tudjuk, hogy egy személyi edző, egy magántanár sokkal jobb, mint az átlagos képességekre optimalizált jelenlegi közoktatás. Ez az igazi gyerekközpontú, személyközpontú oktatás. Ahol mindig arra figyelünk oda, hogy az  adott tanuló miben akar fejlődni, és őt miben tudjuk segíteni. Sokkal fontosabb, hogy a gyerekem tudja, hogy a következő 6 hónapban mit akar elérni, mint hogy egy nemzeti szabvány mit mond arról, hogy mit kéne elérnie.” Halácsy Péter iskolaalapító,

“Kezdetben kivétel nélkül minden gyermek rendkívül motivált a világ felfedezésében, azaz a tanulásban. Egy kisgyermek felfedezőként, alkotóként és ez által minden egyes pillanatban tanulva jár-kel a világban. A kisgyermekek annyira tudnak lelkesedni, hogy agyukban 2-3 percenként szabadulnak fel a fentebb említett vegyületek, a tanulás agyi tápoldatai. Erre egy átlagos felnőtt esetében évente (!) két-három alkalommal kerül sor. A gyermekek addig képesek szabadon és lelkesen tanulni, amíg maguk dönthetik el, hogy mit szeretnének felfedezni, alkotni és így elsajátítani. Ahogy aztán nőnek, de legkésőbb az iskolában, azt tapasztalják, hogy egyre több olyan dolgot kell megtanulniuk, amely egyáltalán nem saját – belső – motivációjukból, a saját felfedező vágyuk csillapításából fakad.” Dr. Gerald Hüther agykutató professzor, Mészáros Etelka cikke, HR Portál

“A felnőttek nem figyelnek rájuk, azt gondolják, hogy a gyerekek nem kompetensek a saját ügyeikben. Nem engedjük őket nemet mondani, de azt sem tanultuk meg felismerni, hogy milyen érdekeik, szükségleteik, jogaik vannak. (…)A szülőség nem csak ösztön. Igenis tanulható. Az, hogy valakinek nincs eszköztára arra, hogyan lehet egy gyereket erőszakmentesen nevelni, nem jelenti azt, hogy ne tanulhatná meg, miként tud úgy terelgetni egy gyereket, hogy a pozitív megerősítésekből tanuljon, ne a büntetésből. Ehhez viszont az kell, hogy legyen valamilyen elképzelése a saját szülői működéséről, tudatosítsa magában a mintáit és azt, hogyan tud egyensúlyt teremteni a párkapcsolatában a gyerek, saját maga és a partnere szükségletei között. És persze nem utolsósorban, hogy merjen segítséget kérni, ha úgy érzi, valami nem megy.” Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő

“A hackschool tök vagány. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy borítsunk ki a kukába minden eddigi módszert, és egyszerűen érezzük jól magunkat tanulás közben. A kifejezést egy TEDx videóban hallottam először, ahol a 13 éves Logan LaPlante tart rövid prezentációt saját ötletéről: arról, hogy ő felnőttként is boldog ember akar lenni, s úgy gondolja, hogy ezzel más gyerekek is így vannak. Mi lenne tehát, ha az oktatás azon alapulna, hogy elsősorban boldognak és egészségesnek tanuljunk meg lenni?
Logan szerint az iskola nem az életre készít fel, legfeljebb a megélhetésre, ebben a gyorsan változó világban pedig hacker szemléletű emberekre van szükség – olyanokra, akik képesek a rendszerbe behatolni, azt megváltoztatni, és valami sokkal jobbat létrehozni.
Logan számára a hackschooling az egészséges és boldog élethez szükséges gyakorlatokat, a hacker beállítódást, a kreativitást, az élményszerűséget és a legújabb technika használatát egyaránt jelenti. S mivel ez leginkább hozzáállás kérdése, nem pedig egy rendszer: bárki használhatja, akár a hagyományos oktatásban is.” divany.hu/poronty

“A tanulási problémákban az a legrosszabb, hogy eltereli a figyelmet arról, hogy gyermekünk milyen különleges. Csak azt látjuk, hogy az iskolában rosszul teljesít, hogy kudarcai vannak, hogy valami félresikerült. Arra koncentrálunk, hogy ezt a hibát kijavítsuk, és közben elfelejtjük, hogy mi a jó gyermekünkben.” Varázsbetű, Kazal Kolos

"A legfontosabb képesség, amit egy iskola átadhat a diákjainak, hogy tudják motiválni magukat.- mondja erről Margret Rasfeld, a Berlini Evangélikus Iskolaközpont (ESCB) alá tartozó iskola igazgatója.” Index

“Akik kitűnő bizonyítvánnyal végeznek, nem ők tanulnak a legtöbbet, nem ők fektetik bele a legtöbb időt és energiát. Kiemelkedő egyes gyerekek szorgalma és tehetsége, de ő azt az ajándékot kapta az élettől és majd azzal kell sáfárkodnia. Akinek ennél gyengébb a teljesítménye, annak érdemes megkeresni azt az ajándékcsomagot, amit viszont ő kapott. Az ő útravalója abban van!  Hiszen mindenkinek van valahol egy kapott csomagja, amit érdemes kibontani a tanulási évek alatt.” Pólus Enikő, metálhigiéniás szaktanácsadó

“A mai tanulók teljesen mások, mint a 150 évvel ezelőtti diákok. Régebben, különösen vidéken a diákok azért mentek iskolába, hogy tudásra tegyenek szert, mert az iskola volt az egyetlen hely, ahol erre lehetőségük nyílt. Nem volt televízió, rádió, könyvtárak, nem voltak könyvek – semmi. Az emberek dolgoztak a földeken, majd elmentek az iskolába, hogy elsajátítsák az alapvető ismereteket. Ma azonban ez már nem a tudásról szól. A diákok megérkeznek az iskolába úgy, hogy a fejük tele van töltve tudással, és a problémájuk az, hogy nem tudják, mit kell csinálni vele. Nem tudják kezelni, nem tudnak különbséget tenni a jó vagy rossz ismeretek között, és az iskolában is csak annyi történik, hogy még több tudást ömlesztünk a fejükbe.” Paul Collard, Creativity, Culture and Education, Kölöknet

“Magyarán, a mai iskolarendszer a 19. századi tömegtermelésre kialakított struktúrát hordozza még most is, ahol egyforma kockáknak vagy káposztafejeknek tekintik a gyerekeket, s a tanárok egyentantervek és tankönyvek alapján „termelik” a 21. századi elvárásoknak már nem igazán megfelelő „munkaerőt”. Illetve már azt sem termelik meg, mert a gyerekek passzívan vagy aktívan, de ellenállnak. Az iskolában a gyerekek zöme unatkozik, vagy kudarcokat halmoz fel. Nem csoda, hogy többnyire a megfelelően felkészült és támogató családi háttérrel rendelkező gyermekek boldogulnak.” Kölöknet

Folytatjuk!

Képek: Pinterest

Szakmai cikkek gyűjtését olvasgatom; a téma a tévénézés és tabletezés. Az egyik cikk a Kaliforniai Egyetem kutatójának, Gary Smallnak a megfigyeléseiről számol be, miszerint a fiatalok agya jelenleg olyan evolúciós átalakuláson megy keresztül, mint az ősemberé az eszközhasználat elsajátításakor. A másik cikk a klasszikus nézeteket élteti, azaz iskoláskor előtt lehetőleg ne nézzen tévét, ne kapjon a kezébe tabletet a gyerek.
Kárpáti Judit

Mindezek fényében azt hiszem, magamat a középutasok közé sorolhatom és talán nem ok nélkül gondolom, hogy mint mindenben a helyes arányok megtartása itt sem vezethet nagy hibához. Ott kezdeném, hogy míg a Waldorf pedagógia sok elvével egyetértek és a gyakorlatban is alkalmazom a fiam születése óta, mégis azt gondolom, hogy az irányzat, mely nem képes megújulni, nem lehet életképes. Sokan ugyanis nagyon szigorúan az antropozófia atyja, Rudolf Steiner 150 éve megfogalmazott elvei mentén haladnak és nem veszik figyelembe a változásokat. A Waldorf óvodák többségének – mert biztosan vannak, akik ebben is rugalmasak és haladó szelleműek – egyik fontos kitétele, hogy az odajáró gyerekek ne nézzenek egyáltalán tévét és még azt is rossz szemmel nézik, ha olyan pólót visel a gyerek, amin egy-egy filmben szereplő figura jelenik meg.

Szünidei matiné és társai

Pontosan ismerem az elméletet, ami a vizuális képalkotásról szól és arról, hogy mesehallgatás közben mennyivel jobban tud ez alakulni, mint a filmnézés közben. Erről a szüleim mit sem tudtak, és rengeteg mindenben mindenféle tudatosság nélkül neveltek. Egyáltalán a tudatosság, mint olyan, elég kevéssé volt jelen akkoriban a gyereknevelésben. Így történhetett, hogy gyerekkorunkban a testvérem és én sokat néztük a tévét. Párhuzamosan sokat is olvastunk. A mamám rengeteget mesélt nekünk kiskorunktól és ahogy megtanultunk olvasni, szinte azonnal falni kezdtük a könyveket, amikből volt otthon bőven. De ahogyan említettem, a tévét is rengeteget néztük. Ugyanúgy, ahogy a többi gyerek a korosztályomban. Bámultuk a Szünidei matinét nyaranta egész délelőttökön át, és mindenféle műsorokat és filmeket, amik cseppet sem voltak nekünk valók. Mindannyian fel tudjuk idézni Dr. (Jog)Erős Pál eszmefuttatásait a Jogi esetekből, emlékezetesek a Kékfény bűnesetei és a vasárnap délutáni westernfilmek lövöldözős jelenetei. A fekete-fehér Ingrid Bergman és Kabos filmek sem gyerekeknek készültek.

Nem tűrt és nem tiltott, támogatott

Nem szeretnék a szokásos fordulattal élni, hogy lám, lám, mégis felnőttünk és nem lett bajunk, mert nem hiszek ebben a felfogásban. Nagyon klassz, hogy ma már birtokában vagyunk rengeteg információnak és tudatosságnak is, amivel jobban és eredményesebben nevelhetünk gyerekeket. Ugyanakkor fontosnak gondolom, hogy tényleg úgy neveljem a gyerekemet, ahogyan nekem is komfortos. Ne várjak tőle olyat, aminek én sem tudok és nem is akarok megfelelni. Mivel imádok olvasni természetes volt, hogy rengeteg olvasok a fiamnak, így van ez a mai napig, pedig már tud olvasni. Mivel imádom a filmeket, sőt önmagában a tévézést is, nem csak a célzott, kijelölt program megtekintését, ezért amikor elkezdett tévét – gyerekcsatornát – nézni óvodás korában, akkor hagytam, hogy nézze, semmilyen tiltás nem volt. Figyeltem rá és azt vettem észre, hogy magától elég hamar megunja, nagyjából 2-3 mesefilm epizód után kikapcsolja és elvonul játszani. Sokszor éppen a látottakat játszotta el és csak arra kellett a pár epizód, hogy inspirálódjon. Azt tanulta meg, hogy a tévé is csak egy a sok szórakoztató dolog közül. A családban ellenpólusként láttam azokat a gyerekeket, akiknek a tévé tiltott dolognak számított, és ha mégis nézhették, szigorúan kiszabott időkeretben nézhették. Ők, amint a nagymamánál töltöttek egy-egy napot, rátapadtak a képernyőre és egész napokat töltöttek volna a tévé előtt.

Olvas is, tévézik is

Fogalmam sincs más gyereknél is úgy működne, mint az enyémnél, ez csupán a saját tapasztalatom, de nála így van ez, a tablet esetében is. Sem a tévé, sem a tablet nem ér fel a közös focizással vagy társasozással, bármelyik kedvéért egyből elzárja a készülékeket. A könyveket ugyanúgy szereti, mint én, és ha még nem is kapott rá az önálló olvasás ízére, én türelmes vagyok, mert pontosan tudom, hogy ennek is eljön az ideje. Talán sikerült megtanítom, hogyan használja a dolgokat arra, amire valók. A tévét és a könyveket a saját maga különböző féle szórakoztatására.

Képek: Pinterest

Az elmúlt napokban a dömsödi iskolában történtek borzolják az idegeinket, és finoman szólva is csak levegő után kapkodunk, hogy ilyen ma Magyarországon megtörténhet.
Sajnos, ha belegondolunk, milyen megoldásokat és módszereket alkalmazunk társadalmi szinten a nevelés érvényesítésére, akkor nincs min meglepődni. És mindezekre még ráerősít a szülők megdöbbentő reakciója.
NA

Hogy miképp lehet megelőzni, vagy ha már megtörtént, közösen megbeszélni egy olyan égbe kiáltó rosszaságot, hogy valaki a wc mellé kakil az iskolában, arra érdemes volna egy másik bejegyzést szánni. Én magam nem értem feltétlenül azt sem, hogy egyáltalán miért kell az egész iskola szintjén foglalkozni ezzel a kérdéssel, miért nem merül fel, hogy egy egyszerű baleset történt. Vagy ha tudják a pedagógusok, hogy direkt cselekedetről van szó, akkor miért nem kezdenek egy hosszabb távú ismeretterjesztő, vagy fejlesztő, érzékenyítő programba, hiszen nyilván, a gyerekeknek segítségre van szükségük, akár egy ilyen szituációban is, nem pedig büntetésre, megszégyenítésre. De persze a házmesterek országában ugyan mire számítunk? Összeszorult gyomorral gondolok bele, hogy egyéb problémákat is hasonló empátiával oldanak meg Dömsödön.
Az is jellemző, és elgondolkodtató, hogy az igazgatónő szerint, ha ebből egy fertőzés alakul ki, akkor az még nagyobb baj lett volna….

Híradás a történtekről
Gyurkó Szilvia írása az esettel kapcsolatban
A Híradó, amiben megszólalnak a szülők

A történet valódi megdöbbentő részlete csak eztán következett: Egy tegnapi hírműsorban – néhány késelés, feleségbántalmazás és horror sztori mellett – beszámoltak az esetről, és a riporter szerette volna megszólaltatni a szülőket is, akik feljelentést tettek az ügyben. Azonban ők nem mertek kamera elé állni. Ehelyett viszont kamera elé állt a szülők egy másik csoportja, szerintük a többség, akik nem értik, és felháborítónak tartják, hogy voltak, akik a médiához fordultak, mert szerintük nem történt olyan nagy ügy, nem érintette olyan mélyen a gyerekeiket az ejárás.

Ez aztán az eset legszomorúbb része! Hogy a szülők – persze nem mindenki – azt gondolják, hogy rossz fényt vet rájuk, hogy ezzel van tele a média, és sajnálatosnak tartják, nem az esetet, hanem annak nyilvánosságát. Milyen szülők ők?
Ők azok, akik a látszat kedvéért inkább elhallgattatják majd gyermeküket, ha valamilyen sérelem éri őket? Ők azok, akik inkább elfordulnak, ha kínos helyzetben találják magukat? Ők azok, akik ha bántalmazzák, zaklatják a gyerekeiket, az áldozatot hibáztatják? Ők azok, akik számára a jó hírnév, a látszólagos makulátlanság mindenek felett áll?

“Nem érintette a gyerekeinket olyan mélyen” – Nem, mert valószínűleg, nem mentek zokogva haza, nem estek mélydepresszióba. Nem kezdték el tömegesen felvágni az ereiket, nem sikongatnak hangosan magukból kikelve az éjszaka közepén. Mert hogy azt hisszük, ezek a tünetei annak, ha valakit rosszul érint egy eset.

Vélhetően nem gondolnak ezek a szülők arra, hogy egy ilyen közegben, ilyen hangulatban, ilyen hozzáállásban felnövekvő gyerek, hogyan tekint majd magára. A saját testére, az érzéseire, a gondolataira. Megbecsüli-e magát, óvja-e majd fizikai és mentális egészségét, mert tudja, hogy az egy kincs? Vagy önpusztító, és felelőtlen életet él majd? Egy gyerek számára az a minta, ahogy a szülei, a nevelői bánnak vele. Úgy fog ő is fordulni magához, a társaihoz, a férjéhez, feleségéhez és a gyerekeihez.

Ez az eset, és azok a szülők, akik szerint nem történt semmi, azt üzenik a gyerekek felé, hogy bármit megtehetünk veletek, ha nem viselkedtek úgy, ahogy az szerintünk helyes.

És valóban, nem helyes ide-oda kakilgatni a világban, de ez a legrosszabb esetben is, egy gyerek csíny. Aminek persze lehetnek rossz következményei is. De a bugyilehúzogatás, majd a kísérlet arra, hogy ezt elbagatelizáljuk, az BŰN. Amely egy felnőtt társadalom felelős felnőtt polgárai által elkövetett, büntetőjogilag is következményekkel járó tett.

A takarítónőt kiúgták, a pedagógusok nem kapnak fizetésemelést. Kihívták a jogvédőket, a gyerekekkel szakemberek foglalkoznak. A felelősök sajnálkoznak, hogy ez megtörtént, miután végignézték az esetet.

A világ felhördült egy pillanatra, kicsit rosszul érzi magát néhány ember, aztán minden folyik tovább a maga medrében. Mert nehogy azt gondoljuk, hogy majd megváltozik bármi is. Ugyanúgy tanítanak tovább azok a pedagógusok, akik elrendelték a bugyihúzogatást. Ugyanúgy tekintenek a gyerekekre ahogy eddig is. Ahogy az ország jelentős része. Vannak ezek a kis szerecsétlen barbár kölkök, akiket meg kell fékezni. Minden áron. Hát itt tartunk. Aki másképp gondolja, azt túlérzékeny hülyének tartja a többség, akik csak szítják a tüzet.

Nem a gyerekeknek, hanem a felnőtt társadalomnak kellene egy komplex felvilágosítás, képzés. Mert amíg a szülők és pedagógusok egy része így gondolkodik, addig a gyerekek védtelenek maradnak.

Képek: Pinterest