A fennálló hatalom nem először kukkant be a hálószobánkba. Még az Alaptörvénybe is beleépítette, hogy családként, házastársként csak férfi és nő közötti kapcsolatot érthetünk. Nagy felháborodást váltott ez ki akkor, a média, a közélet számos szereplője tiltakozott, miképp lehetséges az, hogy alapvető emberi jogunkat, a választás szabadságát kérdőjelezi meg a hatalom.
Ma, amikor a párok gyermekvállalási hajlandóságát minősítik az állami vezetők, amikor beletenyerel ostoba tulok módjára a politika az életünkbe, megint felhorkanunk. Ez talán még jobban a húsunkba vág, mint a meleg házasság kérdése, hiszen többünket érint. De hiába minden megnyilatkozás, hiába emeljük fel a hangunkat, látható, hogy ez nem befolyásolja őket. Egy dolog jutna el az igerküszöbükig, ha végre valódi reakcióként, csökkenne a támogatásuk. De valahogy a 21. század Magyarországán, a képviseleti demokrácia sajátosan elnéző.
Bizonyára vannak olyanok, akik ezzel a rezsimmel szimpatizálnak, erre a kormányra szavaznak, azokat a politikusokat éltetik, akik ezeket a médiahirdetéseket elrendelik, amelyben a kívánatos gyerekszámot erőltetik, mégsincs, vagy nem lehet gyermekük vagy csak egy született. Bizonyára vannak olyanok, akik szerint rendben van a kövéri retorika, de alapvetően jószándékú emberek. Bizonyára vannak olyanok, akik őszintén hiszik, és gyakorolják, hogy a legfontosabb dolog egy nő életében, ha sok gyereket szül. És ezzel nincs is semmi baj. Mindenki higgyen és gondoljon, ami neki jó. De ha ezek jószándékú emberek, akkor miért hagyják, hogy másokat intézményesen, kollektíven megszégyenítsenek, kirekesszenek? Hiszen ez őket, vagy közvetlen családtagjait, barátait is érinti, érintheti.
Arra vagyok kíváncsi, hogy ezek az emberek, mit gondolnak, éreznek akár egy-egy személyes élettörténet, akár a soviniszta nyilatkozatok, hirdetések kapcsán? Meghosszabbítják majd ezeknek a férfiaknak a felhatalmazását, mert elnézik ezt az otrombaságot? Vagy végre lesznek olyanok, akik elismerik, hogy van egy határ, ami után nem lehet szimpatizálni ezzel az állásponttal? Mert hogy leginkább rajtuk múlik, meddig mehet ez még így tovább… Mi írhatunk még ezer és ezer cikket, beszélgethetünk, a gyerekünkkel, aki majd normális lesz. De ettől ez az ország nem lesz normális, csak ha végre a "haveroknál" és a “rajongótábornál” is betelik a pohár. Van erre esély?
Én addig pótcselekszem, mint sokan mások is. Nincs más eszközöm.
Egy Disney klasszikus újkori epizódjában, ahol Tigris színre lép, Micimackó és társai a jól megszokott ügyefogyottsággal és kedveskedéssel kutatják Tigris családját. Mindent elkövetnek, hogy boldoggá tegyék Tigrist. Kutatják naphosszat a családtagokat, levelet írnak a tigris család nevében, beöltöznek tigriseknek, de persze lelepleződnek, mert nem felelnek meg Tigris elvárásainak, nem olyanok, mint a tigris családtagoknak lenniük kell. Tigris átmenetileg el is szomorodik, sőt, haragszik is a betolakodókra, akik nem méltók nemhogy a tigris családságra, ettől fogva a barátságra sem. A történet végén, amíg sok viszontagságon mennek keresztül együtt, még a csekély értelmű medve is tudja, és a Tigris is rájön, hogy nem kell keresnie a családját, hiszen megtalálta már, ott voltak eddig is. A többiek próbálnak kedvére tenni, gondoskodnak róla, aggódnak miatta, keresik ami mindvégig ott van. Megosztoznak bánatában, örömében. Egyszerűen csak együtt élik mindennapjaikat és összeköti őket a szeretet. Ez jellemzi a családot. Az összetartozás, egymás értése és segítése a mindannapokban, jón és rosszon való osztozás. A közösségvállalás, az elfogadás, a másik döntéseinek elfogadása és tiszteletben tartása, legyen bár szamár, malac vagy nyúl az illető. Tudjuk ki a családunk. A legkisebbek is tudják. Mert érzik.
Köszönjük szépen, nem kell megmondani nekünk, ki a családunk. Pláne nem kell leírni, nem kell az iskolában megtanítani, nem kell kötelezővé tenni. Majd megtaláljuk mi magunk, megnevezzük mi magunk és szeretjük őket mi magunktól!
Aki másképp hiszi, javaslom neki Micimackó örökbecsű mondását: „Gondolj, gondolj, gondolj!”
Képek: Pinterest
Utolsó kommentek