Szülő2.0

Az egyházi oktatás, az egyházak a tudással és a modernizációval való szoros kapcsolattal a fejlődés mozgatórugóiként jelentek meg a történelem során. A hagyományos tanító szerepük mára már nem egyedülálló, mégis sokak számára garancia a jó minőségű oktatásra. Ma Magyarországon messze nem a modernizáció hírnökei, sokkal inkább a hagyományok, a fegyelem és a hatalom kiszolgálói. Persze attól függ, mit nevezünk egyháznak. Mert manapság ez sem egyértelmű hazánkban.

Az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt az egyházi intézmények száma. A kedvező feltételek és az állami finanszírozás, valamint az állami közoktatás drasztikus minőségromlásának következményeként rendkívül sokan érdeklődnek az egyházi fenntartású iskolák iránt. Egy egyházhoz tartozni, annak közösségébe járni, megnyugtató és biztonságos érzés. Azok a családok, akik mindennapjaikat amúgy is vallásuk intenzív gyakorlásával töltik, természetes módon íratják ezekbe az iskolákba gyermekeiket. Sőt, már kora kisgyermekkortól, bölcsődébe és óvodába is adhatják ugyanabba az intézménybe, és biztonságban tudhatják őket egészen érettségiig.

Ezekre az iskolákra általánosan jellemző, hogy nagyon erős vallásos neveléssel, erkölcsi és viselkedésbeli szigorral állnak a tanulók felé, komoly követelményrendszerrel, fegyelmezett életvitelre és tanulásra szoktatják a gyerekeket. Így sokszor jó eredménnyel, a tudástranszfer szempontjából magas színvonalon képzik a diákokat.

Az egyházi iskoláknak lehetőségük nyílik arra, hogy saját programjaikkal, szabadon választható tankönyvekből, kislétszámú osztályokban, kényelmes körülmények között oktassák a gyerekeket. Nem csoda hát, ha az állami intézményekből ide (is) menekítik a szülők a tanulókat.

A megnövekedett egyházi intézmények sok terhet levettek az önkormányzatok válláról, így nem számított, hogy lettek olyan települések is, ahol nem tudnak felekezettől független iskolát választani a családok. Valamint az sem okoz gondot a politikának, hogy helyzetbe csak az általuk minősített történelmi egyházakat hozták. Így aki más vallású, vagy más egyház tagja, mint amit a kormányzat elismer, nem juthat egyelő feltételekkel az egyházi iskolához.

Az oktatás elemzői között szinte egyöntetű a vélemény, miszerint a kjelenlegi Kormány a számára kedvező egyházi iskolákba akarja terelni az elitképzést. Számukra az állami rendszernél is kedvezőbb feltételeket biztosít:
Egyházi fenntartású köznevelési intézmények legfőbb, az állami fenntartású intézményektől eltérő szabályozásai (20/2012. (VIII. 31.) EMMI rendelet):

- vallási tekintetben elkötelezetten működhetnek

- nincs kötelező tanulófelvétel, nincs kötelező csoportlétszám

- kerettantervet a fenntartó (egyház) választhat

- tankönyvet a fenntartó (egyház) választhat

- bizonyos feltételek teljesítése esetén kiegészítő támogatást kaphat

- igazgatót a fenntartó (egyház) nevez ki az oktatásért fgelelős miniszter egyetértésével

Miközben az egyházi fenntartású iskolákról messze az a hír járja, hogy kiemelkedő minőségű oktatási eredményeket érnek el, ha közelebbről vizsgáljuk, a hozzáadott pedagógiai értékek nem egyértelműen kiemelkedők.

“Az egyházi iskolák többsége értelemszerűen elkötelezett saját egyházának ideológiája iránt. A korszerű pedagógiában azonban nem egy kész sémát, ideológiát plántálunk a gyerekbe, hanem sokféle világszeméletet mutatunk be neki, és segítünk neki, hogy maga konstruálja meg a saját világszemléletét. Ezt a konstrukciós folyamatot kell a gyerekben elősegíteni, ez a modern pedagógia feladata. Nem mondhatjuk, hogy ez a fajta pedagógiai szemlélet minden világi iskolában ott van, mint ahogy azt sem, hogy minden egyházi nélkülözi. Erről a problémáról azonban őszintén kellene beszélni, és nem szabad az egyházi oktatás elleni támadásként felfogni.” (Nahalka István, oktatáskutató)

Végeredményben e fenti sorok magyaráznak mindent, aminek az iskolában történnie kell. Legyen az egyházi vagy állami, alapítványi vagy magán.

Amiért sokak számára mégis az egyházi iskolák vonzóbbnak tűnnek, az a feltételezés, ami szerint a vallási tanítások, a szeretet, az emberiesség és a békesség járja át ezeket az intézményeket. Hogy az ott tanító pedagógusok, a diákok mind jó emberek és magas erkölcsi értékekkel bírnak, lehajolnak az elesőkhöz és segítik a kirekesztetteket. Mindezek az emberi nagyságok azonban jól láthatóan ugyanúgy nincsenek meg bizonyos egyházi iskolákban, mint bármely másban. Azaz, amit hiszünk az egyházi iskolákról, az jó lenne nagyon, de sajnos nem evidens. Hasznosabb volna, ha ezeket az értékeket felénk, egyszeri emberek felé gyakorolná a klerikális közeg és nem a hatalom felé. És jó volna persze, ha nem felülről mondanák meg nekünk, mi a vallás, és ki az egyház. De ez már egy másik beszélgetés.

Képek: Pinterest

 Forrás: (Nahalka István: Az írástudatlanságról a kompetenciamérési adatok alapján)

A hitbéli kérdések nehezek. Mint minden érzelmi kérdés. Hogy járunk-e templomba, tartunk-e szertartásokat, taníttatjuk-e a felekezeti szabályokra a gyermekeinket, lelkiismereti kérdés. És hagyomány. Családi tapasztalat. Mert mindezt hozzuk magunkkal.

Fiatal felnőtt koromban sokan elcsodálkoztak, amikor megtudták, hogy mi vallásos családban nőttünk fel. Életvitelünk, felfogásunk, fennen hirdetett nézeteink, nem igazán vágtak egybe vallásos nézetekkel, a prédikációk tartalmával. Mindez mégsem okozott feszültséget, vagy belső ellentétet önmagammal.

Gondolkodó, szabad embernek neveltek a szüleim. Olyannak, aki hisz magában, és hisz a gondolkodásban. A saját gondolataiban is. És aki elfogadja, hogy másoknak is lehetnek, vannak egyéni gondolataik, amelyeknek ugyanakkora létjogosultsága van saját maguk számára.

Az igehirdetést is ezzel a szűrővel hallgattam. Értettem én a szöveget, azt is, mit miért mondanak, de hogy ebből mi érvényes az én életemre, és milyen formában, az a magam felelőssége. A magam számára formáltam a hitemet. Persze sokak szerint ez így már nem is érvényes, de számomra így hiteles.

Ettől szabadnak éreztem magam mindig, nem éreztem kényszert vagy kényszeredettséget. Vagy már elfelejtettem. Ami megmaradt bennem, az a valahová tartozás érzése. Az ünnepek, a szertartások menete, a rituálék, az énekek. Hogy keretet adott, hagyományt, a családban megteremtette az ünnepek forgatókönyvét, a barátok között összetartozást erősített. Megnyugtatott, erősített és bátorrá tett az a tudat, hogy nem vagyok egyedül, magamra hagyva a világegyetemben. Hogy létezik egy másik világ, amely bizonyosan ért és tud engem. Úgy, ahogyan magam tudom magamat.

Ma a gyermekem kevesebbet kap a vallásból, a szertartásokból, mint én annak idején. Családunkban magunk építettünk ünnepi alkalmakat, körítést és szertartásokat, mert ha két ember egybekel, akkor közös nevezőre kell jutni. A nulláról indultunk. Ha valaki nem ilyen fajta hagyományok között nő fel, annak nehéz megérteni és belehelyezkedni a szakrális jelenségekbe.
Mégis az évek folyamán lett képe és elgondolása a gyermekünknek is a hitről, lett isten fogalma. Másképp, mint annak idején nekem, de talán kikerülhetetlenek egy érdeklődő és nyitott gyerek esetében, ezek a beszélgetések.

Ő szerencsés, hogy valódi válaszokat kapott érdeklődésére. Hogy közel engedtük, megmutattuk, és hagytuk, hogy bevonódjon, hasson rá mindaz amit hall, lát, tapasztal.

A minap egy temetésen szomorúan hallottam a megjegyzést, minek ez a sok szenteskedés. Miért ne, ha valakinek ez jó, vagy megnyugtató, vagy kedves, vagy bármi?  

Rettenetes látni, hogy a hit és a vallás jegyében, milyen az élettől elrugaszkodott, nevetséges életigazságokat fogalmaznak meg hittan órán vagy erkölcstan címén. Fájó és felháborító, hogy bárki is meri venni a bátorságot, hogy mások életébe belehelyezkedve ítélkezzen vagy irányt mutasson lekiismereti kérdésekben. És persze naivitás azt hinni, hogy a vallási intézmények másképpen tudnának működni. Dogmák és szentenciák, előírások és előítéletek mentén szerveződve megtarthatók a hívek, építhető a szervezet. A történelem során megtanultuk ezt. De magtanulhattuk azt is hogy a hitünk nem ettől függ.

Ez a hit magunkban, egymásban, az életünkben él. Abban, hogy az egész részei vagyunk, de felelősök vagyunk saját magunkért. És senki sem fogja megmondani, valójában mit is tegyünk.

Ha az iskolai hitoktatást, a felekezeti hovatartozást vizsgáljuk, akkor az a kérdés, hogy mit tanítunk? Befogadást, közösségi együttlétet, egymás mellett élést, vagy gyűlöletet, szembenállást, kihívást? Békét, vagy háborút hirdetünk?

Szerencsések vagyunk, mert a mi gyerekünk olyan iskolába járhat, ahol kialakulhat egy izgalmas, tartalmas istenképe, vallási közössége, hovatartozása, de ő választhatja meg az útját, ő dönti el, mennyire szeretne részt venni. Hét évesen is. És részt szeretne venni, mert mindeközben nem fosztják meg az egyéniségétől, a gondolkodás lehetőségétől.

Miért nem lehet ilyen iskolákat látni, több ilyenről hallani? Miért nem így tanítjuk a hitet, a vallást? Miért nem lehet bízni a gyerekeinkben, hogy a számukra hasznosat fogják választani? Hatékonyabb volna!

Képek: Pinterest