avagy milyen szülők is vagyunk?

Hogy van ez a gyerekverés? A véresre verést, a szíjjal ütlegelést vagy talán a körmöst is, bizonyára elutasítja a társadalom jelentős része. De mi van a popsira csapással, a meglegyintéssel, az atyai pofonnal? És mi van mindazzal az indulattal, tehetetlenséggel, rossz mintával, ami mindezek mögött húzódik? Eltűnik-e varázsütésre a tekintélyelv, a szóbeli és tettleges bátalmazás a szülő-gyerek viszonyból?

Felkavaró, gyomorszorító és rendkívül összetett mindaz, amivel találkozunk, amikor a gyerekek veréséről beszélünk. Jólszituált, értelmiségi szülők, akik kedves, jóravaló emberek, lehetnek vallásosak is, a szeretet jegyében használják ezt az eszközt. Hogy ezzel tanítsák meg a következetességet, a rendet és önuralmat. Mert ebben hisznek. Olyan módszerrel, ami alapvetően épp az önuralmat, a kitartást és a humánumot hagyja figyelmen kívül.

A “legszebb”, amikor azért kap Petike egy jó nagy pofont, amiért a kistestvérét megütötte. Ismeritek ezt? “Melyik kezeddel ütötted meg?” És a tekintélyes szülő rásóz egy jókorát a bántalmazó gyerek kezére. Jó esetben csak a saját kezével. A bántalmazó, bántalmazottá válik, tele indulattal, sértettséggel, frusztrációval. Mivel a hatalom jelen esetben nem az ő kezében van, elraktározza magában a sérelmet és azon nyomban, amikor lehetősége adódik, ott bosszúlja meg, ahol hatalmát gyakorolni tudja. A “jószándékú” verés, a fenyítés, a tanítás ezen formája éppúgy véres és gyilkos módszer, mint a szíjjal, bottal fakanállal elkövetett támadás.

Mert a verés súlyossága nem csak annak erejétől, nagyságától függ. Akit ütöttek már meg, az tudja, milyen megalázó, mennyire lelket összetörő fájdalom, amikor csattan a pofon. Hogyan omlik össze minden belső energia és tartás, mennyire megsemmisítő érzés. A kisgyerek mindezt attól az embertől kapja, akit ő a legjobban szeret. Legfőbb bizalmasától. Mekkora csalódás ez?! Mit érez, az a kicsi, aki még szinte egynek érzi magát szüleivel, aki felnéz a nagy és mindenható Papára, Mamára, amikor épp ők bántják? Ha pedig ezt tudatosan, előre megfontolt szándékkel teszi a szülő, az még veszedelmesebb. Remélem nem ismeritek a képet, amikor a bűnt elkövető gyereket nyugodtan kivezeti a szülő a szobából egy másik helyiségbe, ahol miután tájékoztatta tette súlyosságáról, valamilyen formában testi fenyítésben részesíti. Olyan, mint egy hidegvérű kivégzés. Ennél akkor már érthetőbb, ha indulatból, dühből kever le egyet az anyuka, apuka. De persze ez sem! Van az az életkor, amikor tudni kell tűrtőztetni magunkat. De ha mi sem tudjuk, hogyan várjuk el gyermekünktől, hogy ő tudja?!

 

Mindezt azért, hogy a gyerekünk valamilyen legyen… vagy valamit ne tegyen… vagy valamit úgy tegyen, ahogyan azt mi szeretnénk. Mi szülők, akik feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy dirigáljunk, hogy megmondjuk, hogy kioktassunk.

Mi, akik gyerekkorunkban azért küzdöttünk, hogy emberszámba vegyenek, hogy mi is a felnőttek társaságának részei lehessünk, hogy elismerjenek, hogy számítson a szavunk. Most ugyanúgy kitaszítjuk saját gyermekeinket, ahogy azt velünk tették. Ők ugyanúgy nem számítanak, ahogy mi sem számítottunk. Mert az számít, hogy rend legyen. Rendesen viselkedjen, alkalmazkodjon, ne zavarjon, ne bántson mást, főképp ne minket. Azt akarjuk, hogy büszkék lehessünk rájuk, hogy szülői szerepünkben nehogy felsüljünk. Hogy később megveregethessük egymás vállát, mekkorát alkottunk, milyen rendes a mi gyerekünk, ahelyett, hogy észrevennénk neki mitől jó igazán. Hát ez a helyzet. És nemigen látszik, hogy ez másképp alakulna…

 

Mert ugyanerről van szó, amikor beszorítjuk a diákokat az értelmetlen szabályok és elvárások közé. Amikor az iskolában korlátozzuk elemi szabadságukat. Amikor az intézmények, az állami rendszerek beleszólnak mindennapjainkba és korlátozzák családunk életét, elveszik, megkérdőjelezik kompetenciánkat. Hatalmat gyakorolnak felettünk, és mi is hatalmat akarunk gyakorolni mások felett. Kézenfekvő, hogy ezt közvetlen környezetünkön igyekszük kiélni. Nem figyelünk oda, mitől lenne a másiknak jó. A gyereknek, a felnőttnek, az országnak.

Miközben ennek az attitűdnek mi magunk is elszenvedői vagyunk, további korlátokat követelünk, számonkérjük a pedagógust, házastársunkat, a nagymamát, miért nem szigorúbbak a gyerekkel. És egy olyan ördögi körbe keveredünk, ahonnan sosem fogunk tudni kilépni. Hiába bármilyen eszme, ha a hétköznapokban nem ez tükröződik vissza. Ugyanazokat a rossz és lehangoló mintákat adjuk tovább gyermekeinknek, amiket mi kaptunk arról, hogyan kéne élni, mik az értékek és mi a legfontosabb a szülő-gyerek kapcsolatban. 

 

Elcsépelt és közhelyes, hogy a szeretet a legfontosabb. De vajon értjük-e ezt? Engedjük-e továbblépni még egyet azt a gyereket, még ha mi nem is akarjuk? Bízunk-e a képességeiben, hogy nélkülünk is jó döntést hoz? Megpróbáljuk-e a helyébe képzelni magunkat, ha már a falra mászunk tőle? Szeretjük-e úgy, ahogy azt ő szeretné? Egyáltalán tudjuk-e neki mire van szüksége?

Előre tudom az ellenérveket. Hallom, hogy a határok és a konvenciók, meg a társadalmi együttélés… hogy: a szeretetemet fejezem ki, amikor nevelem, nehogy rossz ember váljék belőle…. Nem is ragozom. Hátha lesz olyan olvasó, akinek nem a gyerekbántalmazás mellett vannak érvei. 

 

Képek: Pinterest