Évtizedek óta komoly szakmai diskurzusok, kutatások és nevelési elméletek jelennek meg, ahol a gyermeki agresszió, erőszak előretöréséről és annak megfékezésére tesznek kísérletet szülők és pedagógusok. Általános az a vélekedés, hogy az utóbbi generációknál jelentősen megnövekedtek az erőszakos cselekmények, a gyerekek a szüleik fejére nőttek, a fékezhetetlen és öntörvényű gyerekek egyre inkább feldúlják az iskolákat, óvodákat. Azonban megfelelő válaszok és igazán hatékony megoldások nem születtek, lett viszont egy háborús helyzet, egymásnak feszülő akaratok, és boszorkányüldözés, amikor olyan állítással találkozunk, hogy rossz, agresszív gyerek nincs.

Jesper Juul Gyerekkori agresszió (Móra Kiadó) című könyvéhez nyúltam, amikor arra kerestem a választ, hogy a gyermekfenyítés témában miért fakadt ki oly sok kommentelő, és érvelt a gyerekverés mellett. Az alábbiakban akár tekinthetjük ezt a kis beszámolót könyvajánlónak is. Mindenesetre olyan gondolatokat vetek fel a könyv segítségével, ami válaszokat adhat a napjainkban oly sok “nehezen kezelhető gyerek” megjelenésére. És talán titokban eljátszhatunk a gondolattal, mi van, ha nem is ők a nehezen kezelhetők?

Titokban, mert ahogy korábban a szexualitás számított tabunak, úgy az új kor tabuja az agresszió. Szülők és pedagógusok jómodorú, finomkodó, de hatalmaskodó és erőszakos köntösbe bújtatva lenyomják a gyerekek torkán, hogy mindaz, ami túlzott érzelmeket vált ki, ami eltér az átlagostól, ami más, mint ami a jólneveltség kategóriáján belül kellemesen elviselhető, az nehézség, hiba vagy agresszív megnyilvánulás.

A bélyeget azok a felnőttek és nevelők sütik a gyerekeinkre, akik maguk is a hagyományos, tekintélyelvű családban nőttek fel, a szüleik hatalmának alávetve. A gyerek saját magáról kialakított képe annak felel meg, amit a szülő kimondottan vagy eltitkoltan gondol a gyerekről és amit tetteiben, reakcióiban mutat magáról, a gondolatairól, az érzelmeiről.

Mitől tanulná meg azonosítani és kezelni a kisgyerek az érzelmeit, ha a szülei sem képesek erre? Ha az akaratot a kiabálás, az ütés, a fölényeskedés eszközeivel érik el? Mitől tudná hasznosítani és pozitív célok elérésére fordítani a dühöt, az agressziót, ha mindezt mi sem tudjuk, ha csak az elfojtás és elföldelés technikájával élünk, mert csak az alkalmazkodó és engedelmes gyerekkép az, ami a társadalmunk számára elfogadható?

Évek óta visszatérő vitában vagyok a környezetem számos tagjával a korlátokról és azok alkalmazásáról. A legalapvetőbb hétköznapi kocsma pszichológiából is ismerjük: a gyereknek korlát kell. Mert anélkül nem tud mihez igazodni, elveszik, bizonytalanná válik. Hogy ezek a korlátok valójában mit takarnak, az már életfelfogástól és beállítottságtól függően változik. Sokáig kutattam és értetlenkedtem mit is gondolunk - mi úgy egyben - korlátnak. Verést, szabályokat, rendezett napirendet, megértő társakat, támogató környezetet? Mindenki szemezgessen csak kedvére. Lényeg a KORLÁT! Mert azt szeretjük!

És végre megtaláltam azt a megfogalmazást, amit magam eddig nem írtam le, de hűen tükrözi, amit mindeddig gondoltam vagy éreztem a korlátozó nevelés felfogással kapcsolatban. Mivel magyon frappáns, Jesper Juul szavait idézem itt:

“Az egyik lehetőség az, hogy megpróbálunk azonosulni azzal a meggyőződéssel, miszerint ‘a gyerekeknek korlátokra van szükségük’. Ennek a régóta népszerű felfogásnak valahogy sikerült átvészelnie az idők viharát. A ‘korlát’ fogalmát gyakran a ‘szabály’ fogalmával azonosítják. Közhelynek számít ugyan, hogy a közös célok elérése érdekében minden embercsoportnak szabályokra van szüksége, eddig azonban tudományosan senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy a gyerekek valamilyen különleges oknál fogva igényelnék a szabályokat. Valójában olyan kifogásról van szó, amelyre hivatkozva a felnőttek szigorú ‘következményeket’ (a ‘büntetés’ posztmodern megfelelőjét) tudnak kilátásba helyezni.”

Így aztán marad az ipari forradalom éveiben korszerű nevelési módszer, a hatalmi szó, az irányítás, esetleg jobb esetben szelídebb eszközökkel, megspékelve azzal az elvárással, hogy a nevelők is csak kedvesek megértőek és barátságosak lehetnek.

Hogy valójában mire is van szüksége egy gyereknek, egy felnőtt embernek, aki tele van félelemmel, frusztrációval, bizonytalansággal, arra senki sem keresi a választ. Viselkedjen mindenki konform módon, és ha kell, ezt erőszakkal érjük el!

Anyaként azzal szembesülök, hogy nincsenek mintáink és alkalmazható technikáink, amivel elérhetjük céljainkat. Sőt nem vagyunk birtokában annak a képességnek, hogy lemondjunk néhány lényegtelennek tűnő célunkról. Erről szüleink sem tehetnek, mert nekik sem volt.
Vagy azt az utat járjuk, hogy beállunk a megfelelni vágyók sorába, és szépelegve toljuk le a gyerek torkán a spenótot, vagy más megoldást választunk a spenót helyett. Persze lehetséges alternatívaként bőven ott van az “addig innen fel nem állsz, amíg ezt meg nem etted!” meg a nyakleves, de ettől óvakodom. És még így is van olyan alkalom, amikor bizony a tehetetlenség utasításokká válik.

 

Magunknak kreálunk hát mintákat. A gyerekkor folyamán fokozatosan tanuljuk meg, hogyan kezeljük érzelmeinket, haragunkat, agressziónkat. Nem egy egyszeri programozásról van szó, hanem folyamatos tapasztalatszerzésről. És ez az én nagy szerencsém. Lépésről lépésre tudok így én is alkalmazkodni és megtanulni magam. Hiteles életet élni és így megtanítani hogyan érezze jól magát jó kapcsolatokban és harmónikus környezetben a gyermekem.

Amikor a gyerek üt, az valaminek a következménye. Leginkább annak, hogy nem értjük őt meg. Vagy nem értjük jól meg.

Úgyhogy lesz ennek a bejegyzésnek egy második része is!

Képek: Pinterest