Kevés aktuálisabb kérdést tudok most elképzelni, mint a gyerekeink megóvását az erőszaktól. Az erőszkos felnőttek, a tiszteletlen szülőkkel és nevelőkkel való bánásmód megtanítását. A képességet, hogy NEM-et tudjon mondani, ha számára kellemetlen helyzetbe hozzák. És ez több, mint a szexuális erőszak elleni védelem. Ez az egyén tisztelete.
A mi doktornénink az újszülött kisfiúnktól is megkérdezte, hogy megengedi-e, hogy hozzáérjen a vizsgálat során. Persze akkor még nem várt tényleges választ a kicsitől, de már ekkor arra tanította őt, és minket, a szüleit is, hogy kérdés nélkül a másik ember nem érhet a kicsi testéhez. Hogy vannak határok, amelyeket egy idegennek mindenképpen tiszteletben kell tartania.
Egy kisgyerek életében vannak fizikai határok, amelyeket nem léphetunk át. Ezek az őt megillető alapvető jogok. Ezen kívül vannak olyan további, az egyéni érzékenységből adódó sajátosságok, szintén határok, amiket szintén nem léphetünk át. Amelyek esetében el kell fogadjuk, hogy van, ami a gyerek kompetenciája. Ha azt már kora kisgyermekkorától érzékelheti, hogy maga dönthet arról, mi az, ami kellemes vagy kellemetlen neki, akkor később képes lesz megóvni magát az abuzáló felnőttektől is. Vagy legalábbis segítséget fog kérni, jelezni fog, ha sérelem éri, és nem fogja magát hibáztatni egy esetleges konfliktus esetén.
A fehérneműszabály egy markáns, jól körvonalazható ismeret, amit át kell adnunk a kisgyerekeknek. Azokat a testrészeinket, amelyeket ruha fed, nem érintheti senki, semmilyen célból a mi beleegyezésünk nélkül.
Ez egy nehéz és bonyolult kérdéskör, ami persze nem ebből az egy mondatból áll. Nehéz, mert beszélgetni kell arról, amiről velünk – a mostani szülők generációival – nem, vagy csak nagyon kevéssé beszélgettek a szüleik.
Nincsenek rá szavaink, nem tudjuk a helyzeteket, mikor is kéne beszélni arról… az egészen kicsinek tartott gyerekünkkel. Pláne, amikor az egészen kicsi gyerekünk egészen kicsi korában fütyizik, puncizik, és ez jó hosszú ideig eltart, aztán ezen később röhögnek, viccelődnek a társakkal. Minderről tudjuk, hogy normális, jó esetben nem tiltjuk, de mégis van valami fura érzésünk, hogy ezt inkább mégse.
Sokan inkább szemethunynak, átsiklanak a korán érkező szexuális megnyilvánulások fölött, vagy egyszerűen elütik egy jajj ne malackodj – megjegyzéssel.
Pedig ezek remek alkalmak volnának, hogy beszéljük arról, mi a csók, melyek az intim testrészeink, azok mire valók, hogyan bánunk magunkkal, a társunkkal, és az élvezetekkel.
Nehéz, mert ezek a kérdések is, mint annyi minden más is, mintha korábban érkeznének, mint a mi korosztályunkban. És csak annyit szabad mondani, amennyit az adott korú gyermek fel tud dolgozni értelmileg és érzelmileg is.
Azon túl, hogy ezekkel a beszélgetésekkel megvédjük, felvértezzük őket, tudást és tudatosságot adunk a boldog, felelős és felszbadító felnőttkori szexuális életre is. Ami legalább olyan fontos, mint a védelem.
A fehérnemű szabály nagyon fontos tudás, amit minden gyereknek ismernie kell. De ez persze önmagában kevés. Az együttélést kell úgy berendezni, hogy az a kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuljon. Nehéz egy kisgyermek jogait úgy körülírni, hogy közben a szülő-gyerek viszony ne íródjon felül. Nehéz úgy nevelni, úgy a szülői akaratot átvinni, hogy közben ne sérüljenek a gyermek jogai, de ésszerű határokat tudjunk szabni neki.
Állandó balansz ez, amiben nincs megnyugvás, nincs lazítás, talán csak egy-egy pillanatra. Újabbnál újabb helyzetek érkeznek, amikor meg kell küzdenünk azzal, hol vannak a határok, hogyan tudjuk az egyensúlyt tartani. Másképp az óvodában, az iskolában, kamasz korban és fiatal felnőtt esetében.
A családokban, az óvodai, iskolai élet folyamán leggyakrabban a felnőttek “uralmára” van berendezkedve a társadalom. Utasítások, direktívák, megkérdőjelezhetetlen elvárások között nőnek fel a gyerekek. A jógyerek ellenvetés nélkül teljesíti a felnőtt akaratát. Ám veszélyes dolog ez. Mert ha nem tanítjuk meg NEM-et mondani, akkor legjobb szándékunk ellenére is nagyon rosszat teszünk.
Egy nehéz helyzet során, egy abúzus esetén a gyermek nem tudja érvényesíteni saját akaratát, és nem tud jelzést adni arról, mit nem szeretne, vagy mi volt rossz neki.
Nem csak az a baj, ha egy gyereket megerőszakolnak, persze ez a legnagyobb baj, de az is nagy baj, ha egy gyerekkel folyamatosan úgy bánnak, olyat tesznek, ami neki rosszul esik. Mert mi felnőttek sem szeretjük azokat a helyzeteket, amelyekben nem érezzük magunkat komfortosan. Igy vannak ezzel a gyermekeink is. Nem a gyötrelmektől lesznek nagy szellemek, szárnyaló jellemek, hanem a feléjük áradó megbecsüléstől.
Egy tiszteletben felnőtt gyerek esetében, aki hozzászokott ahhoz, hogy nem kiszolgáltatott az őt körülvevő felnőttek társaságában, az jó eséllyel olyan felnőtté válik, olyan férfivá és nővé, aki tiszteletben fogja tartani embertársait. Aki nem fogja azt hinni, hogy a nem az igent jelent, vagy nem fog akkorára dagadni az egoja, hogy saját vágyait mindenek felett kielégítendőnek fogja érezni.
Mert ugye mindenki olyanná válik, amilyen élmények érik élete során. Aki az erőszakkal találkozik, az jó eséllyel ezt a mintát követi, és maga is erőszakos lesz.
Aki megbecsülést kap, csupán a saját létezése okán, az másokat is megbecsül majd és egyenrangú, korrekt felnőtt kapcsolatokat tud majd építeni.
Ez is a 21. század. Ez is egy olyan tudás, ami nélkül nem tudunk jövőt, sikeres életeket építeni. Ezek nélkül az elvek nélkül nem történik más, mint a történelem ismétli önmagát: a hatalmasok elnyomják a védteleneket, az edzők bántalmazzák a tanítványaikat, az államok kizsákmányolják a polgáraikat. Akik pedig egymás torkának esnek. Csak úgy, mint napjainkban.
Képek: Pinterest
Utolsó kommentek