Szülő2.0

Lassan tényleg elhisszük, hogy itt a vakáció. Minden iskolában lezárult a tanév, kiosztódtak a bizonyítványok, túlléptünk az eredményeken. A hátunk mögött hagytuk mi is az elmúlt évet, és azon vettük észre magunkat, hogy belefulladunk a logisztikába, kicsit ingerültebben szervezzük a hétköznapokat, és dolgozni, alig marad időnk. Leültünk hát, hogy még ha nem is tudjuk a megoldást, azért ne felejtsük el, milyen fontos a vakáció. Sírva röhögtünk…
NA

Az első nagy feladat, a szervezés, hová tegyük a kölköket. Mit kezdjek az 1-2-3 vagy sok gyerekkel, akik általában különböző életkorúak, amikor kigurul alóluk az intézmény. Mivel nyári szünidő van, pihenni és feltöltődni kell. Újratölteni az elemeket, regenerálódni, élményeket szerezni, élni nagyokat. De mindezt két dolgozó szülővel, akiknek szintén kéne egy kis leállás, még nagymamák, nagypapák, táborok és barátok segítségével is munkás feladat.

Ha “jól pihenünk”, ha jól használjuk ki a szünet adta lehetőségeinket, ha hagyjuk magunkat szabadon ellazulni,  akkor majd szeptemberben ismét vágyakozunk a rendszeres életre, a tanulásra, munkára. Már kis korban érdemes tudatosítani és felhívni a figyelmet a váltakozó életmódra, a pihenés és erőkifejtés változó ciklusaira. Megtaníthatjuk gyermekeinknek, hogyan haszonosítsák és raktározzák el a szünidőben, a pihenés alatt felgyülemlett energiákat és pozitív élményeket.

Miközben görnyedtünk a naptár felett, ki, mikor mit csinál, felidéztük kedvenc gyerekkori nyarainkat. Az első élményem nekem például az volt, hogy unatkoztunk. Az unalom sokunk számára az ős ellenség. A semmittevés, a konkrét tevékenység nélküli lét az életben az egyik legnagyobb bűnök egyike, amit elkövethetünk. Illetve ezt hittem sokáig, és kicsit most is bűntudatom van, ha a gyerek, vagy én magam nem végzünk fontos dolgot. Pedig az unalom, az unatkozás csoda dolgokat hoz elő.

Nyáron hagyd unatkozni a gyereket!
Ha unatkozunk, akkor van, hogy csak úgy bambulunk. Nem vagyunk a levegőn, nem sportolunk épp, nem veszünk részt hasznos, ismeretterjesztő sétákon. Nem tévézünk és nem kütyüzünk. Csak úgy elvagyunk. Piszkálgatjuk a dolgainkat, fiókokat nyitogatunk, firkálgatunk, zenét hallgatunk, eszünkbe jutnak emlékek, közelebb kerülünk belső énünkhöz. Magunkkal vagyunk. Felfedezni magunkban a jó társaságot, életre szóló élmény. Erre nincs időnk év közben.

Nyáron legyen kevesebb szabály, több lehetőség.
A vakáció alatt fellazulnak a szabályok, más keretek és másképp értelemezett napirend van érvényben. Kicsit engedékenyebb szülők vagyunk, lelassul a tempó. Ahhoz, hogy fontosnak, szeretettnek érezzük magunkat nem csak arra van szükségünk, hogy lehetőségekhez juttassuk egymást. A passzivitásban, a hátra lépésben rengeteg szeretet és törődés bújhat meg. Lehet hagyni egy kicsit, döntsön ő. Most van idő és tér megtapasztalni a negatív következményeket. Mi van, ha hajnalig fenn maradok. Mi törénik, ha utána délig alszom. Vagy mi történik, ha nem vagyok elég óvatos, elég figyelmes, elég kedves…

“Az első nyáron, amikor kislányom óvodába került aggódtam, hogy felborul a napirend. Születése óta azt hallottam, olvastam, hogy tartsam a napirendet, hogy a legfontosabb pontoktól ne térjünk el. Azonban azt tapasztaltam, hogy a nyaralások alatt csakúgy, mint a család többi tagjának, más igényei vannak a lányomnak. Később alszik el, hiszen tovább van világos. Másképp eszik, hiszen nagyon meleg van. Kevesebbet olvasgat, mert a szabadban más elfoglaltságok kötik le. Az elején sok konfliktusunk volt, amíg próbáltam tartani magam a hétköznapi élethez, azonban rájöttem, hogy ahogy a felnőtteknek, a gyerekeknek is szükségük van, hogy kieresszék a gőzt.” – meséli egy anyuka.

Kicsik és nagyok számára is – természettől függően ugyan – megterhelést jelenthet az állandó szabályokhoz, és keretekhez való igazodás. Mindamellett, hogy fontos feladatunk, hogy az alkalmazkodó képességet, a szabálykövetést kialakítsuk a gyerekekben, hogy a későbbiekben gördülékenyebb életet élhessenek, legalább ugyanolyan fontos, hogy megtanítsuk számukra az örömszerzést, az élet élvezetét. Időről időre legyenek olyan szakaszok, amikor nagyobb szabadsággal, és kevesebb kötelességgel élhetjük napjainkat. Ha a család életét be tudjuk aszerint rendezni, hogy jól látható és megkülönböztethető egységekben váltsák egymást a munka és pihenés szakaszai, akkor a gyerekek fel tudnak töltődni, majd nagy erőbedobással tudnak nekilendülni a következő,“munkás” szakasznak. Ne féljünk attól, hogy nem tudnak majd visszaállni a nyolc órási lefekvésre, ha a szünetben tízkor fekszenek. Ha tudatosan kialakítjuk az átmenet időszakát, ha időben felhívjuk a figyelmüket a változás érkezésére, akkor zökkenőmentes lehet a visszaállás.

“Nálunk augusztus 20-án szokott lenni az utolsó fennmaradás. Együtt nézzük a tűzijátékot, jó későn szoktunk hazaérni, és aztán elkezdődik a visszaszoktatás. Persze jónéhány nap, amíg visszaállunk a fél kilences alvásra, de a gyerekek is tudják, hogy onnantól nyolckor ágyban kell lenni. Az első néhány nap még játszanak, trécselnek az ágyban, sokszor rájuk kell nézni, de szép lassan visszaszoknak.” – meséli egy sokgyermekes anyuka.

Ne tanuljunk a nyáron!
Eszünkbe se jusson gyakorolni, átvenni, kikérdezni, emlékeztetni, feladatlapozni! A mókuskerék felejtődjön el, ne legyenek előírt feladatok. Persze adódik az otthoni segítség, a kerti munka, vagy ha szívesen veszi elő a füzeteket, ne tiltsuk, de ne juttassuk eszébe az iskolai tanulást.

A nagyobbaknál iskolája válogatja, milyen és mennyi feladatot, kötelező olvasmányt, stb. adnak a gyerekeknek nyárra. Sokszor a szülőknek persze nincs ezekre befolyása, azonban az időbeosztásban tudnak segítségére lenni a gyerekeknek. A nyár a pihenés időszaka. Adjunk lehetőséget valóban a pihenésre. Ne halmozzuk el iskolai feladatokkal. A kötelező olvasmányok megismertetésére válasszunk olyan módszert, ami örömöt jelent a gyermeknek.

“Mi a feleségemmel sokat olvasunk. Azt reméljük, hogy ez példa lesz a kiskamasz gyerekeink számára. Ezeddig azonban nehezen vettük rá őket az önálló olvasásra. Sokkal inkább a TV és a számítógép az a műfaj, amit örömmel fogyasztanak. Pedagógusok vagyunk és mindketten tudjuk, hogy a modern technikától felesleges és káros is tiltani őket. Persze a túlzott fogyasztást sem pártoljuk. Igyekszünk ésszerű határokat szabni, és persze nem vagyunk supermanek, ez nekünk is nagyon nehezen megy…. Viszont abban hiszünk, hogy az olvasás, élmény. És hajlandók vagyunk energiát fektetni abba, hogy valamilyen módon ez az élmény megérintse a gyermekeinket. A klasszikus irodalmat nehéz olvastatni. Más a nyelvezet, nagyon idegen a történet. Kiskoruk óta van esti mese az ágyban és ezt akkor sem hagytuk el, amikor megtanultak olvasni. Ha nem megy, fejezetenként felolvassuk nekik a kötelező olvasmányt. Amit megtaláltunk filmesített változatban, azt közösen megnéztük, és utána olvasta a nagyfiam. Rendszeresen beszámolt róla, hol tért el a film és a könyv egymástól. Tavaly már több olvasmány is szerepelt a nyári listán. Nyár elején vettünk neki egy e-könyv olvasót. Majdnem olyan mintha számítógép lenne, és könnyen beszerezhető hozzá a tartalom is. Az olvasásszerelem még várat magára, de azért jól látható a változás.” – meséli egy kollégánk.

Mindegy mit, csak EGYÜTT!
Tényleg midegy de minden nap legyen 1-2 óra, amit együtt töltünk el. Persze ez igaz a hétköznapokra is, de a nyári esték több lehetőséget adnak. Legyen közös olvasás, társasozás vagy csak láblógatás minden nap. Ha jól megfontoltan elölhagyunk néhány játékot – ne kelljen a szekrényben vagy a polcon turkálni, mit is játszunk – könnyebben ráállunk a rendszeres együtt töltött időre. Nem kell szégyelni, igen, mindenkinek tudatos odafigyelésre van szüksége, hogy minőségi időt töltsünk együtt szeretteinkkel, és ezen dolgozni kell néha. A vakáció alkalmas idő erre. Olyan új szokásokat vezethetünk be, ami később az év közbeni rohanásban is tartható, vagy egy-egy része átvihető. Határozzuk el, hogy minden este fürdés után, fél órát kártyázunk, sakkozunk, fényképeket nézegetünk, dumálunk, röhögcsélünk, vagy mindezeket felváltva.

Itt az idő!
Van, ami nem oldódik meg könnyen. Van, aminek időt kell adnunk, vannak olyan beszélgetések amelyeket később kell lefolytatnunk, nem az aktuális szituációban. A nyári szünet, a pihenés arra is alkalmas időszak, hogy szülő és gyerek egy kicsit lassabb tempóban, ráérősen beszéljék meg a legfontosabb problémákat, témákat. Ha a gyereknek gondja van az iskolában, azt nehéz év közben a hétköznapi hajtásban kibeszélni. Szeptember előtt beárnyékolhatja az utolsó heteket az aggodalom, hogy újra érkeznek az iskolai problémák. Ha azt gyanítjuk, valami nagyon nyomja a gyermek szívét, szakítsunk néhány külön napot, amikor az egyik szülő kettesben tölti vele az idejét. Egy kirándulás, vagy sportolás, a meghitt együttlét megoldhatja a nyelvét, és lehetőség nyílik arra, hogy közösen készítsünk startégiát a gondok leküzdésére.

Többen is azt mondtuk, hogy mindig nyáron nőnek meg a gyerekeink. Egy nyár alatt óriási változásokon mennek keresztül. Felnőnek, megváltoznak, és egyre kevésbé van már szükségük ránk. Használjuk és élvezzük ki a nyarat. Csak gyönyörködjünk bennük, és élvezzük a társaságukat, nincs már olyan sok nyár amikor erre lehetőségünk lesz.

Képek: Pinterest

Kevés aktuálisabb kérdést tudok most elképzelni, mint a gyerekeink megóvását az erőszaktól. Az erőszkos felnőttek, a tiszteletlen szülőkkel és nevelőkkel való bánásmód megtanítását. A képességet, hogy NEM-et tudjon mondani, ha számára kellemetlen helyzetbe hozzák. És ez több, mint a szexuális erőszak elleni védelem. Ez az egyén tisztelete.

A mi doktornénink az újszülött kisfiúnktól is megkérdezte, hogy megengedi-e, hogy hozzáérjen a vizsgálat során. Persze akkor még nem várt tényleges választ a kicsitől, de már ekkor arra tanította őt, és minket, a szüleit is, hogy kérdés nélkül a másik ember nem érhet a kicsi testéhez. Hogy vannak határok, amelyeket egy idegennek mindenképpen tiszteletben kell tartania.

Egy kisgyerek életében vannak fizikai határok, amelyeket nem léphetunk át. Ezek az őt megillető alapvető jogok. Ezen kívül vannak olyan további, az egyéni érzékenységből adódó sajátosságok, szintén határok, amiket szintén nem léphetünk át. Amelyek esetében el kell fogadjuk, hogy van, ami a gyerek kompetenciája. Ha azt már kora kisgyermekkorától érzékelheti, hogy maga dönthet arról, mi az, ami kellemes vagy kellemetlen neki, akkor később képes lesz megóvni magát az abuzáló felnőttektől is. Vagy legalábbis segítséget fog kérni, jelezni fog, ha sérelem éri, és nem fogja magát hibáztatni egy esetleges konfliktus esetén.

A fehérneműszabály egy markáns, jól körvonalazható ismeret, amit át kell adnunk a kisgyerekeknek. Azokat a testrészeinket, amelyeket ruha fed, nem érintheti senki, semmilyen célból a mi beleegyezésünk nélkül.
Ez egy nehéz és bonyolult kérdéskör, ami persze nem ebből az egy mondatból áll. Nehéz, mert beszélgetni kell arról, amiről velünk  – a mostani szülők generációival – nem, vagy csak nagyon kevéssé beszélgettek a szüleik.
Nincsenek rá szavaink, nem tudjuk a helyzeteket, mikor is kéne beszélni arról… az egészen kicsinek tartott gyerekünkkel. Pláne, amikor az egészen kicsi gyerekünk egészen kicsi korában fütyizik, puncizik, és ez jó hosszú ideig eltart, aztán ezen később röhögnek, viccelődnek a társakkal. Minderről tudjuk, hogy normális, jó esetben nem tiltjuk, de mégis van valami fura érzésünk, hogy ezt inkább mégse.
Sokan inkább szemethunynak, átsiklanak a korán érkező szexuális megnyilvánulások fölött, vagy egyszerűen elütik egy jajj ne malackodj – megjegyzéssel.
Pedig ezek remek alkalmak volnának, hogy beszéljük arról, mi a csók, melyek az intim testrészeink, azok mire valók, hogyan bánunk magunkkal, a társunkkal, és az élvezetekkel.

Nehéz, mert ezek a kérdések is, mint annyi minden más is, mintha korábban érkeznének, mint a mi korosztályunkban.  És csak annyit szabad mondani, amennyit az adott korú gyermek fel tud dolgozni értelmileg és érzelmileg is.
Azon túl, hogy ezekkel a beszélgetésekkel megvédjük, felvértezzük őket, tudást és tudatosságot adunk a boldog,  felelős és felszbadító felnőttkori szexuális életre is. Ami legalább olyan fontos, mint a védelem.

A fehérnemű szabály nagyon fontos tudás, amit minden gyereknek ismernie kell. De ez persze önmagában kevés. Az együttélést kell úgy berendezni, hogy az a kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuljon. Nehéz egy kisgyermek jogait úgy körülírni, hogy közben a szülő-gyerek viszony ne íródjon felül. Nehéz úgy nevelni, úgy a szülői akaratot átvinni, hogy közben ne sérüljenek a gyermek jogai, de ésszerű határokat tudjunk szabni neki.
Állandó balansz ez, amiben nincs megnyugvás, nincs lazítás, talán csak egy-egy pillanatra. Újabbnál újabb helyzetek érkeznek, amikor meg kell küzdenünk azzal, hol vannak  a határok, hogyan tudjuk az egyensúlyt tartani. Másképp az óvodában, az iskolában, kamasz korban és fiatal felnőtt esetében.

A családokban, az óvodai, iskolai élet folyamán leggyakrabban a felnőttek “uralmára” van berendezkedve a társadalom. Utasítások, direktívák, megkérdőjelezhetetlen elvárások között nőnek fel a gyerekek. A jógyerek ellenvetés nélkül teljesíti a felnőtt akaratát. Ám veszélyes dolog ez. Mert ha nem tanítjuk meg NEM-et mondani, akkor legjobb szándékunk ellenére is nagyon rosszat teszünk.
Egy nehéz helyzet során, egy abúzus esetén a gyermek nem tudja érvényesíteni saját akaratát, és nem tud jelzést adni arról, mit nem szeretne, vagy mi volt rossz neki.

Nem csak az a baj, ha egy gyereket megerőszakolnak, persze ez a legnagyobb baj, de az is nagy baj, ha egy gyerekkel folyamatosan úgy bánnak, olyat tesznek, ami neki rosszul esik. Mert mi felnőttek sem szeretjük azokat a helyzeteket, amelyekben nem érezzük magunkat komfortosan. Igy vannak ezzel a gyermekeink is. Nem a gyötrelmektől lesznek nagy szellemek, szárnyaló jellemek, hanem a feléjük áradó megbecsüléstől.

Egy tiszteletben felnőtt gyerek esetében, aki hozzászokott ahhoz, hogy nem kiszolgáltatott az őt körülvevő felnőttek társaságában, az jó eséllyel olyan felnőtté válik, olyan férfivá és nővé, aki tiszteletben fogja tartani embertársait. Aki nem fogja azt hinni, hogy a nem az igent jelent, vagy nem fog akkorára dagadni az egoja, hogy saját vágyait mindenek felett kielégítendőnek fogja érezni.
Mert ugye mindenki olyanná válik, amilyen élmények érik élete során. Aki az erőszakkal találkozik, az jó eséllyel ezt a mintát követi, és maga is erőszakos lesz.
Aki megbecsülést kap, csupán a saját létezése okán, az másokat is megbecsül majd és  egyenrangú, korrekt felnőtt kapcsolatokat tud majd építeni.

Ez is a 21. század. Ez is egy olyan tudás, ami nélkül nem tudunk jövőt, sikeres életeket építeni. Ezek nélkül az elvek nélkül nem történik más, mint a történelem ismétli önmagát: a hatalmasok elnyomják a védteleneket, az edzők bántalmazzák a tanítványaikat, az államok kizsákmányolják a polgáraikat. Akik pedig egymás torkának esnek. Csak úgy, mint napjainkban.

Képek: Pinterest

Ma minden az iskoláról szól. A pedagógusokról, a jövő nemzedékéről. A szabad oktatásról. Illetve szól még a felvételikről, a férőhelyekről, az utolsó pillanatban is vadul kapkodó, szervezkedő szülőkről. Nem volt az elmúlt három hónapban olyan nap, telefon, e-mail, beszélgetés, hogy ne szebesülnénk a kiszolgáltatottsággal.

De vajon miből adódik a kiszolgáltatottság érzése? Miért érezzük úgy, hogy nincsenek válaszaink, hogy nem kapunk megfelelő alternatívákat?

Magam is gyakran unalommal olvasom és írom, már-már elcsépelt frázisoknak élem meg a megváltozott tudásról, az új paradigmáról szóló eszmefuttatásokat. Bár mindannyian tudjuk, a 21. században a korábbiaktól eltérő szemléletet kell magunkévá tennünk, hogy a hagyományos nézőpont nem segít bennünket a hosszú távú törekvéseinkben. Mégsincs egy magabiztos életvezetés, egy kipróbált és bevált módszer. Próbálkozások vannak, tévedések legtöbbször. És szerencsés fordulatok, jó esetben.

Herceg anyuka, egy átlagos szülő, aki némiképp a modern kor gyermeke, de útkeresésében a hagyományos zsigeri lépések állandó megtorpanásra késztetik. Megkeresi gyermeke számára a legjobb iskolát, ahol szabadon, kompetencia alapon, készségeket fejlesztenek, ahol a kreativitás és a kooperáció felülírja a lexikális tudást, hiszen az mindig pótolható guglizható, helyettesíthető. Elhiszi és hangoztatja, hogy az egyéniség számít, az együttműködés és az empátia, ami sikerre visz. Azonban a felvételihez protekciót keres, kivételt, kiskaput kutat, még egy helyet, mert épp nem volt “b” terv kivételesen. Ha végül sikerült, és bekerül a szűkös férőhelyekre, a kiválasztottak közé, akkor összcsapja tenyerét, túljutottak a nehezén, sínen a pálya.

Ha Herceg anyuka az elmúlt öt-tíz év alatt csak fele annyi energiát fektetett volna a gyermekébe, mint amennyit a felvételi procedúra során fordított, ha a későbbiekben csak töredék alkalommal lenne olyan vehemens, talán nem lenne szükség demonstrációra, tiltakozásra. Ha nem csak a bizonyítvány jelentené a visszajelzést, nem csak a hagyományos értelemben vett mondatokat és értékelést értené meg, ha maga is ismerné és elfogadná gyermeke erősségeit és gyengeségeit, akkor nem lepődne meg egy-egy rossz eredményen, egy-egy elutasításon. Akkor nem lenne személyes kudarc, ha nem úgy, vagy nem oda kerül be.

Jó iskolákra szükség van. Bennük jó pedagógusokra. Akik értékelik és elfogadják a másságot, az egyéniséget, az eltérő fejlődési ütemeket, a megtorpanásokat és a szárnyalásokat. Ugyanannyira szükség van jó szülőkre is. Akik együttműködésben, párbeszédben taníttatják gyermekeiket. Akik számára a középpontban nem a jó iskola, a modern pedagógia, a korszerű oktatási rendszer, hanem a gyermek áll. Az egyéniség, és a számára megfelelő környezet, módszer, elvárás rendszer. Aki nem fél képviselni és elfogadni a gyermekét, aki ismeri a korlátait és támogatja a fejlődésben. Aki nem ellenfélnek, hanem szövetségesnek tekinti a tanárt, tanítót, és adott helyzetben embernek is, aki tévedhet. És persze akitől ugyanez elvárható.

Sokféle iskola alakul, indul útjára mostanság. Különbözőképpen ugorják meg ezek a modern kor elvárásait, kihívásait. Néhányuk majd elbukik, és néhány majd kiemelkedik. Biztos lesz olyan, ami tévedés, és bizonyára lesznek olyanok, akik példaértékűt alkotnak majd. De ha már iskolát választunk, csinálunk, álmodunk, ne zárjuk ki a legfontosabb tanítást, amit az iskolában át kell adnunk: hibázni lehet. Újra és újra lehet kezdeni, újra és újra neki lehet futni. Hibázhat az iskola, hibázhat a tanár, hibázhat a szülő és főképp hibázhat a gyerek! Mert szerecsére aztán lehet jobban csinálni.

Herceg anyuka, ha megtartja ezt a figyelmet és érdeklődést az iskola irányában, a gyermeke irányában, ha magára is akképp tekint, mint az élethosszig tartó tanulás egyik éllovasára, akkor nincs elbukás, nincs rossz felvételi. Van esetleg egy másik út, egy másik helyzet, ahol jobbat lehet lépni.

És ettől lesz jó tanítás, ettől (is) lesz jó, 21. századi iskola.

(Ezúton is elnézést minden Herceg anyukától és apukától, akik megszólítva érezhetik magukat. Minden Szabó, Kovács, Asztalos és egyéb vezetéknévvel rendelkező szülő számára is releváns lehet a fenti információ.)

Képek: Pinterest

Ma meglepett a karácsony, fehér ünnepként köszöntött be. Hófehér köddel. A hajnali sötétségben az ablakon át láttam magam, ahogy gyerekcsizmám tapossa a havat, a kockaköves járdákon. Az úton halkan surrannak az autók, lassan forog a kerekük. A szomszédok köszöntgetnek, tompán visszhangzik a hangjuk a hóesésben. Senki sem lapátol már, az ünnepre készülődnek odabenn.

A csukott konyhaajtó mögül a frissen készült ünnepi ételek illata szivárog a szobába. Küzdünk a fával, balta csattog, hogy beférjen a talpba. Átrendezzük a szobát. Előkerülnek az előző este kötözött szaloncukrok, a karácsonyfadíszek. Emlékszem még valamennyire. Nagyanyám fáiról lopkodtuk haza a legszebbeket. Ő már rég nem állít fát. Kiöregedett. Majd vendégségbe jön, ahogy régen dédanyám is. És majd ő is csetlik botlik az ünnepség alatt, beleszól a terítésbe, és megszólja az ételeket. Mi pedig nevetünk. Jó öreg Dédi.

Anyám bosszankodik, nem sikerült úgy a sütemény mint szokott. A fa ferde, elkezdjük újra. Lassan díszíteni is kéne. Ki kell kötözni, mert eldől. A könyvespolc megtartja. Hangosabbra állítjuk a karácsonyi zenét. Jobb híjján énekelünk. A fényekkel kell kezdeni, arányosan elosztani az ágak között. Aztán jöhetnek a szaloncukrok. Hátra is kerüljön, ne csak előre zsúfoljátok! A gömböket ne ebbe a sorrendbe!

Szép lesz mindig, mire elkészül. Tökéletes. A fa alá bekerül a szent család, üres dobozok vissza a szekrény tetejére. Feltakarítjuk a nappalit, utolsó simítások. Átszellőztetni a lakást, hosszan, majd megfagyok! Ünnepi ruhát húzunk és mi gyerekek elvonulunk a szobánkba. Nagyok vagyunk már, de azért az ajándékokat az angylok hozzák. Afféle hagyomány. Persze halljuk, ahogy anyám és apám pakol.
Elhalványulnak a villanyok, kigyúlnak az ünnepi fények. Sorfalat állunk az ünnepnek. Egy pillanat csend. Egymás mellett állunk, egymagunk. A fenyő, a káposzta, a sült, a beigli illata ott van velünk. Ajándékozás. Könyvek. Bele lehet temetkezni. Koccintás, a vacsorához még készülődni kell, sok munka.

Vacsora után összeszedjük a csomagolópapírokat. Vendégek jönnek egy jó szóra. Rokonok, szomszédok. Együtt indulunk az éjféli misère. Anyám pakol. Az izgalomtól kipirult arcunkat lehűti a téli levegő, a szitáló hópelyhek.
Gyorsan elalszom. A csoda maga a csodavárás. Megtörtént ismét. Aztán még van néhány nap, amikor a fa ontja még magából a készülődés illatának emlékét. Aztán hullani kezd.

Világosodik. A köd nem szállt fel. Egész délelőtt marad. Legalább fehér lesz a karácsony, még ha nem is a hótól. A gyerek hurkolja a szaloncukrot. Szalad a lakás… Kicsit már ételszag van. Anyám majd vendégségbe jön. Ő már rég nem állít fát. Kiöregedett. 

Képek: Pinterest

A fennálló hatalom nem először kukkant be a hálószobánkba. Még az Alaptörvénybe is beleépítette, hogy családként, házastársként csak férfi és nő közötti kapcsolatot érthetünk. Nagy felháborodást váltott ez ki akkor, a média, a közélet számos szereplője tiltakozott, miképp lehetséges az, hogy alapvető emberi jogunkat, a választás szabadságát kérdőjelezi meg a hatalom.

Ma, amikor a párok gyermekvállalási hajlandóságát minősítik az állami vezetők, amikor beletenyerel ostoba tulok módjára a politika az életünkbe, megint felhorkanunk. Ez talán még jobban a húsunkba vág, mint a meleg házasság kérdése, hiszen többünket érint. De hiába minden megnyilatkozás, hiába emeljük fel a hangunkat, látható, hogy ez nem befolyásolja őket. Egy dolog jutna el az igerküszöbükig, ha végre valódi reakcióként, csökkenne a támogatásuk. De valahogy a 21. század Magyarországán, a képviseleti demokrácia sajátosan elnéző.

Bizonyára vannak olyanok, akik ezzel a rezsimmel szimpatizálnak, erre a kormányra szavaznak, azokat a politikusokat éltetik, akik ezeket a médiahirdetéseket elrendelik, amelyben a kívánatos gyerekszámot erőltetik, mégsincs, vagy nem lehet gyermekük vagy csak egy született. Bizonyára vannak olyanok, akik szerint rendben van a kövéri retorika, de alapvetően jószándékú emberek. Bizonyára vannak olyanok, akik őszintén hiszik, és gyakorolják, hogy a legfontosabb dolog egy nő életében, ha sok gyereket szül. És ezzel nincs is semmi baj. Mindenki higgyen és gondoljon, ami neki jó. De ha ezek jószándékú emberek, akkor miért hagyják, hogy másokat intézményesen, kollektíven megszégyenítsenek, kirekesszenek? Hiszen ez őket, vagy közvetlen családtagjait, barátait is érinti, érintheti.
Arra vagyok kíváncsi, hogy ezek az emberek, mit gondolnak, éreznek akár egy-egy személyes élettörténet, akár a soviniszta nyilatkozatok, hirdetések kapcsán? Meghosszabbítják majd ezeknek a férfiaknak a felhatalmazását, mert elnézik ezt az otrombaságot? Vagy végre lesznek olyanok, akik elismerik, hogy van egy határ, ami után nem lehet szimpatizálni ezzel az állásponttal? Mert hogy leginkább rajtuk múlik, meddig mehet ez még így tovább… Mi írhatunk még ezer és ezer cikket, beszélgethetünk, a gyerekünkkel, aki majd normális lesz. De ettől ez az ország nem lesz normális, csak ha végre a "haveroknál" és a “rajongótábornál” is betelik a pohár. Van erre esély?

Én addig pótcselekszem, mint sokan mások is. Nincs más eszközöm.

Egy Disney klasszikus újkori epizódjában, ahol Tigris színre lép, Micimackó és társai a jól megszokott ügyefogyottsággal és kedveskedéssel kutatják Tigris családját. Mindent elkövetnek, hogy boldoggá tegyék Tigrist. Kutatják naphosszat a családtagokat, levelet írnak a tigris család nevében, beöltöznek tigriseknek, de persze lelepleződnek, mert nem felelnek meg Tigris elvárásainak, nem olyanok, mint a tigris családtagoknak lenniük kell. Tigris átmenetileg el is szomorodik, sőt, haragszik is a betolakodókra, akik nem méltók nemhogy a tigris családságra, ettől fogva a barátságra sem. 
A történet végén, amíg sok viszontagságon mennek keresztül együtt, még a csekély értelmű medve is tudja, és a Tigris is rájön, hogy nem kell keresnie a családját, hiszen megtalálta már, ott voltak eddig is. A többiek próbálnak kedvére tenni, gondoskodnak róla, aggódnak miatta, keresik ami mindvégig ott van. Megosztoznak bánatában, örömében. Egyszerűen csak együtt élik mindennapjaikat és összeköti őket a szeretet.
 Ez jellemzi a családot. Az összetartozás, egymás értése és segítése a mindannapokban, jón és rosszon való osztozás. A közösségvállalás, az elfogadás, a másik döntéseinek elfogadása és tiszteletben tartása, legyen bár szamár, malac vagy nyúl az illető. Tudjuk ki a családunk. A legkisebbek is tudják. Mert érzik.


Köszönjük szépen, nem kell megmondani nekünk, ki a családunk. Pláne nem kell leírni, nem kell az iskolában megtanítani, nem kell kötelezővé tenni. Majd megtaláljuk mi magunk, megnevezzük mi magunk és szeretjük őket mi magunktól!


Aki másképp hiszi, javaslom neki Micimackó örökbecsű mondását: „Gondolj, gondolj, gondolj!”

Képek: Pinterest