A minap elhűlve láttam egy ovistárs kezében egy mobiltelefont, ahogy a kis szekrényéből átteszi az udvari pulcsija zsebébe. Az iskolába készülő nagycsoportosok között nagyon menő ez a figura, én pedig - aki tényleg nem gondolom maradi szülőnek magam-, levegő után kapkodtam, most már tééényleg ez jön?!

Az iskolai és iskolás korúak mobilhasználatáról egész szép kis irodalom található az interneten. Sokan, régóta, sokféle álláspontból vizsgálják a mobileszközt, ami az elmúlt húsz évben rohamosan elterjedt, mindennapivá vált csaknem minden társadalmi csoportnál, és persze gyermekeink számára alap. És amilyen rohamosan elterjedt az eszköz, olyan rohamosan nem alakult ki annak használatára irányuló kultúra, közmegegyezés, izlés. Mert egészen elképesztő helyeken és szituációkban szólal  meg a mobil. Az áruházban, az orvosi rendelőben, a fodrásznál, kínosan érzem magam, amikor végihallgatom vadidegen emberek magánbeszélgetését. De a moziban, temetésen, játszótéren, jóga órán zajló telefonálástól kivagyok. Persze van az, hogy anyám állapota nem túl jó, és felveszem ha hív, vagy a férjem külföldi útján épp most tudott hazaszólni, meg az oviból telefonáló óvónőt a halálos ágyamon is felveszem, de ezek a ritkább esetek. Sokszor elhagyja a számat: ha nincs semmi sürgős, visszahívlak. Ha valamin dolgozom, beszélgetek egy barátommal, netán a gyerekemmel vagyok otthon délután, vagy csak ha olvasok egy jó könyvet és még számtalan más alkalmakkor, nem veszem fel a telefont. Mert  nem fordítva ülünk a lovon! És nem is volna olyan nagy mumus a mobilmánia - meg a számítógép, TV és egyéb újkori veszedelmek – ami gyermekeinkre leselkedik, ha mi magunk kulturáltan tudnánk használni. És már totyogós korukban azt látnák, hogy nem rohanunk fejvesztve ha csöng a telefon.

Veszélyek

Az egyik jellemző probléma a függőség, amely szinte minden a mobil terjedéssel foglalkozó anyagban előkerül. Főképp a gyerekek függőségéről beszélnek, felnőttekéről nem. A gyerekek mobilhasználatával kapcsolatban létezik több olyan szakértői anyag, ahol cáfolják azokat a téves elképzeléseket miszerint az egészséges kommunikációs fejlődést gátolja a mobil használat. Inkább azt állítják, hogy katalizálja azt, hiszen a gyerekek számára egy új (számunkra kevésbé ismert vagy megismert) kommunikációs forma a pl közösségi oldalon való állandó kapcsolattartás. Az egymáshoz tartozók szüntelen interakcója az érzelmi kötelékeket erősíti a családtagok vagy a barátok között. A mobil alkalmazások segítségével ügyesednek a gyerekek s önbizalmuk is nő. Jogosan vetődik fel persze az a kérdés is, hogy akkor miért nem aknázzák ki jobban a mobileszközök oktatási környezetben való felhasználását? Ezt senki nem tudja. Mert hogy kézenfekvő lenne. Ha amúgy is van minden gyereknek az osztályban mobilja, akkor a tanárnő a házifeladatot nyugodtan diktálhatná a hangrögzítőre is. Vagy egy-egy kísérletet felvehetnének, elküldhetnék a beteg hiányzóknak, esetleg a tanár mobil applikációk segítségével ismertethetne meg bizonyos problémákat…

A másik veszélyforrás az erőszakos, vagy felnőtt tartalmak. Ezekre kézenfekvő megoldás, ha a szülők használják azokat a már elérhető szoftvereket, amik segítségével kizárhatják a nekívánatos oldalak látogatását. Emellett felelős szülői magatartással ezek megelőzhetőek. Ha időnként odaülünk a kisgyermekünk mellé, megnézni mit csinál a telefonnal, a neten, esetleg ha mi olyan tartalmakat kínáunk fel, amelyeket hasznosnak vélünk, lesz egy mini közösségünk, ahol megbeszéljük és együtt éljük át a “mobileseményeket”, nagyobb az esélyünk arra, hogy ezeknél az oldalaknál marad.

Sokan érvelnek a telefonok káros egészségügyi hatásaival. Ezek általában felvetések, pl a rádióhullámok ártalmasságáról – nincs kellően alátámasztva, bizonyítva.

Van olyan rendőrségi kimutatás, azokról a közterületi rablásoknak a számáról, amelyeket gyerekek ellen követnek nagyértékű mobiltelefonjuk miatt.

Veszélyként jelenhet meg, hogy ha mindig kéznél van a telefon, mindig kéznél van a segítség is. Kevésbé használják saját problémamegoldó képességüket a gyerekek, hamarabb tudnak a szüleikhez fordulni. Önállóságuk nem fejlődik megfelelő ütemben. A tapasztalat persze inkább arra mutat, hogy a gyerekek az önállósságra vannak kódolva. Ha jó a gyerek-szülő kapcsolat, és a szülő hisz abban, hogy a gyerek képes önállóan megoldani, átélni helyzeteket és megbirkózik az akadályokkal, akkor ezt a gyerek is elhiszi magáról. Reálisan tudja majd megítélni, mikor van szüksége segítségre. És azért az elég jó dolog, ha a gyerek magától oszt meg egy problémát vagy helyzetet, élményt a szüleivel. Persze ha ez a szülő számára nem teher.

 

Hiteles válaszokat adni

Egy 2013 tavaszi felmérés alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy átlagosan családonként 4-5 mobileszköz áll rendelkezésre. Ez leginkább azt jelenti számunkra, hogy nem lehet nem foglalkozni a kérdéssel. És lehet persze szenvelegni, és szörnyűlködni, hová tart a világ – ajánlom Lackfi János idevonatkozó FB bejegyzését: TROLLKOMMENT vagy PAPIRUSZ? – mégis ideje megbarátkozni a jelenséggel. Lehet persze maradi intézkedéseket bevezetni, lehet hátráltatni a fejlődést és boszorkányt üldözni, de hosszú távon úgysincs értelme.

A mobiltelefonok iskolai kezelése nagyon széles skálán mozog. Van olyan iskola, ahová tilos bevinni, van, ahol órán csak le kell halkítani. Általában a házirendben szabályozzák ezt. És itt kezdődik a tanítás, nevelés, hogy kialakítunk-e közösen szabályokat, ami mindannyiunk számára előnyökkel jár, vagy eleve kizárunk és hárítunk.

Ha rögzítjük, hogy miközben emberek beszélgetnek egymással, egymásra figyelnek, közösen csinálnak valamit nem smsezünk, nem hallgatunk zenét, nem olvasgatunk, az egy normális társadalmi elvárás. (Hozzáteszem hányan nem leveleztünk papír alapon órán a pad alatt…?) Ha közmegyegyezésnek vesszük, hogy a számonkéréskor nem lehet külső segítséget használni, akkor a mobil puska sem engedélyezett. (bár az megkérdőjelezhető, miért nem engdélyezett a külső segítség, hiszen ha tudja hol keresse, akkor megoldotta a problémáját…. Ha foglalkozik vele és puskát gyárt, akkor már majdnem meg is tanulta… de ez egy másik kérdés)

Ha a gyerekek azt látják, hogy mi szülők és tanárok érdeklődéssel, nyitottan fordulunk a szokásaik felé, ha nem üldözzük őket, hanem meg akarjuk érteni a motivációikat, ha pozitívra fordítjuk a negatívnak vélt jelenségeket, és ha a magunk életében is úgy teszünk, ahogy elvárjuk a gyermekünktől, akkor partnerként tekintenek ránk. És hiteles mintát adunk. Akkor közösen kialakítottunk egy új szabályrendszert, amelyek mentén együtt tudunk élni az új kommunikációs eszközökkel.

Értsd úgy, hogy a felnőtt is olvas könyvet, nem nyomogat, ha beszél hozzá a gyerek, vannak mérhető együtt töltött szabadidők, barátságokat kezdeményez és ápol, közösségi programokat tervez, beszélget, egyszóval normális emberi életet él. Ha ezt látja, miért választaná a gyerek a zombi létet? Csak ha belekényszerítjük a nem odafigyeléssel és az üldözéseinkkel.

Képek: checkupnewsroom.com, gigaom.com, pinterest