Szülő2.0

Sosem gondoltam volna, hogy a kicsomagolás üzlet és még pénzt is lehet keresni azzal, ha valaki kicsomagol valamit. Na, jó, vannak esetek, amikor a kicsomagolásért egyértelműen sokat kell fizetni, de mivel nem vagyok pasi és a piros lámpás negyedekben sem gyakori vendég, most egy másik kicsomagolási jelenséget szeretnék körbejárni.
KJ

Ez pedig az un. unboxing. A nyolcéves fiam ugyan nem tud angolul, mégis hallottam a kifejezést, lévén ő a legnagyobb fogyasztója a fenti címkével ellátott videóknak. A lényeg pedig egészen pontosan az, amit a szó jelent; végig lehet nézni a kicsomagolást. Hogy térjek már a tárgyra és bökjem végre ki, mit csomagolnak ki? Bármit. Akármit, ami be van csomagolva. Vécépapír gurigákat a nejlonból, postai csomagokat, fogkrémet, kozmetikumot, focis kártyát, Kinder tojást, Gyermelyi száraztésztát, új cipőt, telefont, televíziót, lapra szerelhető bútort, gyári csomagolású koporsót. Tényleg mindent.

Tévedsz, ha azt hiszed, téged nem érdekelne!

Amikor két ismerősömnek meséltem erről, bámultak rám és nem értették, mi bajom van, hogy miről beszélek. Mikor elmeséltem, nem hitték el. Időközben - tényleg így volt, nem most találom ki – az irodába, ahol beszélgettünk, érkezett egy csomag. Benne céges ajándék az ott dolgozóknak, valamiféle együttműködés tárgyi letéteményei. Kellett néhány perc, míg újra fel tudtuk venni a beszélgetés fonalát, mert két beszélgetőtársam azt nézte meredten, ahogyan amazok egy szobával arrébb kicsomagolnak, minden egyes darabot jól megnéznek és meg is beszélik, mi micsoda és miért lesz jó odahaza.

„Na, látjátok, erről beszéltem!” – mondtam a két hitetlenkedőnek. Pont így bámulja a fiam is a neten, ahogyan mások kicsomagolnak. Meg fiatal nők és meglett férfiak, csak éppen ők nem kártyákat, hanem kozmetikumokat és technikai kütyüket bontogató bloggereket néznek. Mert úgy látszik ilyen az ember, ha valaki más kap valamit, ő azt is szereti nézni, egy kicsit úgy érzi, ő is részese a dolognak, ha nem is lehet az övé a cucc, legalább látja, más, hogy örül neki. Ami külön érdekessége a dolognak, hogy ennek a kicsomagolgatásnak van egyfajta közös stílusa, egy hanghordozás, amivel minden egyes bontogató elmagyarázza, most éppen mit fog csinálni, hol tart a kicsomagolásban és végül mit rejt a csomag. Közben zörög a papír, a nejlon, a celofán, ez is hozzátartozik a dramaturgiához.

Amikor a te gyereked „csomagol kifele”

A fiam nagyon hamar rájött, még jó, hisz nem hülye, hogy ilyen videókat ő is készíthet, ha vele egykorú kölykök sokasága bontogat külön videó csatornákon és –gondolom, itt már nem spórolható meg a jelző, - hibbant szüleik felrakják a videóikat a netre. Egy bontogatás közvetítésének nem sok értelme van szerintem, de az a része, míg a gyerek elkészíti a videót még egészen tanulságos is lehet. Az enyém már megtanult vágni, effektezni és feliratozni, de hiába könyörög, egyértelmű, hogy soha nem fogjuk a világhálón közzétenni, ahogyan nagyi kibontogatja a nyaralásból ajándékba hozott cantuccit, majd a közvetítés végeztével megmutatja a kávét is, majd azt mondja a bárgyú bontogatók hanghordozásával; „És most megiszom ezt a kávét és megeszem mellé ezt a cantuccit, amit ebből a dobozból épp most bontottam ki.”

Mi magunk persze fetrengtünk a röhögéstől, amikor megtekintettük nagyi és az unokája közös produkcióját, ami nagyon találó lett, hiszen mindketten képben vannak és ismerik a bevált fordulatokat, az ő filmjük inkább lett paródia, mint komoly kicsomagoló videó. Nálunk nemcsak a gyerek, hanem a nagyanyja is képben van az unboxingban, az ő tabletjén sokszor együtt nézik a hülyeséget. Megkértem ugyanis az anyámat, hogy figyeljen és inkább közös program legyen a videók nézegetése, ha már ennyire érdekli a gyereket.

Cukros bácsi 2.0

Ez ugyanis bármilyen ártatlanul is hangozzék elsőre, kifejezetten veszélyes tevékenység is lehet. A nagy nézettség ugyanis nyilvánvalóan nemcsak a gyerekek és a jó szándékú hülyék– mindenféle szépség és egyéb bloggerek (elnézést mindenkitől, de azt gondolom, értelmesebb tartalmat is elő lehet állítani ezekben a témákban) – számára roppant vonzó, hanem az olyan felnőttek számára is, akik így akarnak a gyerekek közelébe férkőzni. Erre akkor jöttem rá, amikor egy alkalommal egy idegen férfi nevét kezdte emlegetni a fiam és nagyon hamar kiderült, hogy egy olyan pasiról van szó, aki nagyjából hivatásszerűen bontogat gyerekeknek való dolgokat; focis kártyát, Kinder tojást és egyéb a kisebbek számára érdekes gyűjthető játékokat. Azon kívül tehát, hogy érdemes ezzel a jelenséggel tisztában lenni és itt is az a tanulság, hogy nagyon oda kell figyelni, milyen online tartalmakat fogyaszt a gyerek, sok egyéb konklúziót nem nagyon lehet levonni.

A régi kilencedik kerületi emlékeimmel a tarsolyomban, amikor a ballonkabátjukat nyitogató hiányos öltözetű fazonokra mi kislányok már gyakran csak legyintettünk, „unalmas vagy aranyapám” flegmával azért mégis eszembe jutott valami.

Lehetséges, hogy az unboxinggal és társaival együtt eljött az idő, amikor visszasírjuk a játszóterek környékén lődörgő kispályás szatírokat, a mutogatós és cukros bácsikat...?

From giphy.com

Ha ma a gyerekeink internetezési szokásairól beszélgetünk, leginkább a veszélyekre irányul a figyelmünk. A függőségre, a nem nekik való tartalmakra, a zaklatásra. Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy ezekkel szembe kell nézni. De hogyan? Amikor mi szülők sokszor nem is értjük, mit csinálnak a gyerekek a gépen.

Annyira egyszerűbb volt a TV. Az ember bekapcsolta, lehetett látni, hogy mi van benne, ha anyám nem akarta, hogy nézzem, kikapcsolta. Egyértelműen megállapítható volt, hogy sok az én koromnak, vagy vagyok már akkora, hogy nézhetem.

Szemben, ha ma a gyerek leül gépezni, az mégkevésbe tud közösségi tevékenység lenni, mint a televíziózás. És én, a negyvenes anyuka, messze nem tudom követni minden tevékenységét. Persze a mi generációnknak van már némi tapasztalata és jártassága az információs technológiában, de az amit a mai tizenévesek leművelnek, az egyszerre elképesztő és csodálatra méltó. Azaz, követhetetlen.

Mindennaposak az új játékok, alkalmazások, közösségek, amelyekre úgy találnak rá, mintha az anyatejjel szívták volna magukba. Nekünk persze hosszas keresgélés után sikerül csak rátalálnunk, majd megértenünk egy-egy oldal működését. És ha sikerült, gyakran nem is értjük, hogy most akkor ebben mi a jó?

Tipikus példája ennek a snapchat. Elképzleni sem tudom, hogy milyen szituációban használnám – nyilván nem én vagyok a felhasználói célcsoport – a funkció, miszerint küldhetsz egy képet, írást, videot, amit a címzett 1-10 másodperc közötti időintervallunban láthat, aztán törlődik. Tehát kapok egy vizuális élményt, valamilyet, aztán vége. Válaszként küldhetek egy másikat. Persze nem ilyen egyszerű, mert a címzett készíthet róla screeshotot, és akkor máris megmarad, illetve a szerverekről is visszanyerető, ahogy arra már bűncselekmények nyomozása során volt is példa, de az alapfunkció, a néhány pillanatnyi létezés.

Mindez számtalan problémát és veszélyt rejt magában. Például a tinik előszeretettel küldözgetnek egymásról, magukról, valakikről szexképeket, mert úgyis törlődik, nincs tétje, és milyen vices. De milyen! Ugyanígy ferde hajlamú felnőttek is bekapcsolódhatnak ebbe a játékba, és az is mekkora…! Vagy másokat megalázó, csúfos képeket, kellemetlen pillanatokat lehet megörökíteni és szétküldeni. Szintén abban a hitben, hogy nincs tétje.

Nekünk felnőttként az a feladatunk, hogy kereteket adjunk. Keretet a gondolatokhoz, a viszonyulásokhoz, az élethez. Keretet adjunk annak, hogy mik a lehetőségek, mik a határok amelyek között mozoghatunk. Ezek a keretek nem korlátozások, nem értelmetlen szabályok vagy tiltások, hanem minták.

Hogyan és mire használjuk mi a technikai eszközöket. Mennyit engedünk be ebből a gyerkeinknek. Azaz van-e közös tevékenységünk? Bevezetjük-e ebbe az új világba, vagy hagyjuk, hogy maga fedezze fel?

A kisebbeknél számos szülői felügyelet szoftver alkalmazásával, amelyek biztosítanak némi szabadságot, biztonságos keretek között tarthatjuk őket. Nem azt mondom, hogy ne engedjük időnként szabadjára a kísérletezni vágyó ifjoncokat, de csak akkor, ha ott állunk mellettük, kinyújtott kézzel.

Minden kisiskolás, óvodás szívesen tevékenykedik a szüleivel együtt. Ebben az életkorban még nem utasítják el a közös játékot. Így van rá esély, hogy ha közösen kezdjük el felfedezni az új alkalmazásokat, játékokat, akkor amellett, hogy tisztában vagyunk azzal, mivel foglalkozik, közös élményt is szerzünk, a személyes kapcsolatot is építjük. A közös gépezés lehetőséget teremt arra is, hogy a veszélyekre felhívjuk a figyelmet. Kultúrát teremthetünk, hogyan használjuk. Mi az amit illik, és mi az, ami nem, és nem csak a nagymami vasárnapi ebédjein fontos a kulturált viselkedés. A virtuális térben is kellene erre adni. Később, amikor kamaszkorban “elvesztjük” őket, lesz már muníciójuk, lesz belső, családi múltjuk, mintájuk, amikre támaszkodhatnak az internetes felnőttkorban.

Ha komolyan vesszük szülői feladatainkat, és látjuk 21. századi gyerekeinken, milyen új kihívások elé állítanak minket, akkor belevágunk az új szülői szerep tanulásába. Amikor a megváltozott szerep és elvárások társulnak a technológiai kihívásokkal. Mert fel kell vennünk a kesztyűt, bele kell ásnunk magunkat azokba a tartalmakba is, amiket amúgy bottal sem piszkálnánk. És amiben gyerekeink annyival jobbak, hogy messze túlszárnyalnak minket. Ennek az elfogadása, feldolgozása is egy új kihívás. De mindezt meg kell lépni, hogy megmaradhassunk óvó, védő szülőnek. Csak nem úgy, ahogy a nagymamáink voltak azok. 

Képek: Pinterest