Szülő2.0

Egyre másra indulnak a bátor kezdeményezések, hogy olyan iskolák, környezetek termetődjenek a gyermekek számára, ahol emberi és 21. századi módon tudnak tanulni. Mindaz, ami más országokban állami keretek között megvasul, nálunk úttörő, egyedi kezdeményezések során tud csak létrejönni. Ha elolvassátok a Tanulás másképp, Let’s Go tanulócsoport bemutatkozóját, csak azt fogjátok kérdezni, hogy mindez miért nem tud megvalósulni az állami iskolában?
NA

Mert hogy nincs olyan eleme, része, amit ne vennénk evidensnek. Csomó részletével még a laikus szülők is tisztban vannak. Ezekről az elvektől és módszerektől hangos a nemzetközi sajntó. A külföldi iskolákban látjuk, hogy ez működik. Mégis, mi Magyarországon nem ilyen iskolákba járatjuk a gyerekeinket. De lassan lesznek ilyen, és ehhez hasonló helyek, szerencsére.

Minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének. Ha úgy érzi, hogy a gyermek az iskolában túl van terhelve, szorong, fél, nem tud teljesíteni, kiközösítik, csúfolják …és sorolhatnám, akkor egy jobb, szimpatikusabb, emberibb megoldást keres. De azok a szülők is alternatív megoldásokat keresnek, akik eleve nem akarják kitenni gyermeküket efféle nehézségeknek.

Kérdéseimre e-mailen kaptam választ a program vezetőjétől, Sarlós Erzsébettől.

SZ2.0: Ha a szülők iskolát keresnek, azt is nézik, hogy illeszkedik a közoktatás rendszerébe, hogyan tud majd a gyerek továbbtanulni, milyen tudást szerez meg, versenyképes lesz-e majd pl. a gimnáziumi felvételin. Hogyan teremtik meg ennek a lehetőségét, mi a garancia a szülők számára, hogy nem fog lemaradni a gyermekünk?

SE: Korszerű tanulásmódszertani eszközökkel dolgozunk, melyek segítségével többnyire a Nemzeti Alaptanterv által meghatározott tananyagot dolgozzuk fel.  Ezen kívül sokféle formában fejlesztjük a gyerekek tanuláshoz szükséges képességeit, részképességeit. Többek között szenzomotoros gyakorlatokkal “érleljük” az idegrendszerüket. A kicsiknél mindennek alapja a játék. A nagyobbaknál előtérbe helyezzük az önálló gondolkodást, egy-egy probléma sokoldalú megközelítését. A foglalkozásokat emberileg és szakmailag kifogástalan pedagógusok vezetik, akik tisztában vannak a közoktatás követelményrendszerével.

SZ2.0: Van-e hátránya annak, ha valaki magántanulóként tanulócsoportba jár?

SE: Aki magántanulóként a tanulócsoportunk tagja, az befogadó-elfogadó közösségre lel, barátokat szerez, nem elszigetelten nő fel, hanem egy közösség, csoport tagjaként.

SZ2.0: Van-e átjárási lehetőség az általános iskolákból –ba?

SE: Mivel a magántanulóknak félévente vizsgát kell tenniük, és a vizsgakövetelmények azonosak a közoktatásban tanulók követelményeivel, így természetesen az átjárás biztosított.

SZ2.0: Jellemzően milyen gyerekeket várnak? Olyanokat, akik speciális fejlesztést igényelnek, vagy bárkit, akinek megtetszik a módszer?

SE: Elsősorban azokat a gyermekeket várjuk, akik valamiért nem elégedettek a közoktatással. Mivel gyógypedagógus végzettségünk nincs, így az ilyen irányú problémákkal küzdő gyerekekkel nem tudunk szakszerűen foglalkozni. Egyébként minden gyermek egyedi és megismételhetetlen, így a mi általunk elképzelt tanításnak is vannak speciális, személyre szabott elemei.

SZ2.0: Mit jelentenek az alábbi módszerek? A hangsúly a szenzoros integrációs mozgásfejlesztésen, kompetenciafejlesztésen, élménypedagógián van.

SE: A gyerekek idegrendszerének érettségét nagymértékben befolyásolja a mozgás. Ezért minden gyermeknél megnézzük, hogy milyen területet kell fejleszteni, hol van esetlegesen olyan lemaradás, mely szenzomotoros gyakorlatokkal leküzdhető.  Ezeket a gyakorlatokat építjük be a tanulási folyamatba.

Minden olyan kompetenciát fejlesztünk, amelyre a sikeres iskolai beválásnál, illetve a tanulás során szükség van. Legyen az szövegértés, logikus gondolkodás, szociális vagy életviteli kompetencia stb..

A kompetenciák (azaz az alkalmazható tudás) kialakítása nélkül is iskola felesleges időpocsékolás. Hiába tanul a gyerek több órát naponta, ha a „megszerzett tudást” az életben sehol nem tudja alkalmazni.

Az élménypedagógia szó nevében benne van, hogy „élmény”. Nem nyűg, nem kolonc, hanem valami jó, valami nagyszerű.  Az ilyen jellegű tanulási folyamatban a tanár „csak” navigál, a gyermek maga jön rá bizonyos összefüggésekre, megoldásokra. Sokkal tartósabb a hatása, sokkal hatékonyabb, mint egy tanári magyarázat, amiben a gyermek csak hallgató. (Természetesen időnként a magyarázatra is szükség van.)

SZ2.0: E fenti módszereket mindenkinek ajánlják vagy csak a valamilyen nehézséggel tanulóknak?

SE: Mindenkinek ajánljuk, aki elfogadja az alapelveinket, értékrendünket.

SZ2.0: Milyen szakemberekkel indulnak, be lehet mutatni a tanítókat?

SE: Két tanítóval, egy sakk-logika és zeneoktatóval, két tanárral és két pedagógiai asszisztenssel indulunk. Az egyik tanító matematika, informatika műveltségi területtel rendelkezik és nemsokára megszerzi a második diplomáját gyógypedagógusként.  A másik tanító angol műveltségi területen végzett és állatasszisztált foglalkozásokat vezet. A sakk-logikaoktató és egyben zenetanár a sakk-logika munkatankönyvek egyik szerzője, és művésztanárként végzett a SZTE Zeneművészeti karán. Az egyik tanár magyar – történelem szakos és hazánk egyik legkiválóbb pedagógusa. A másik tanár biológia-egészségtan - természetismeret, valamint testnevelés-gyógytestnevelés szakos, ezen kívül Tervezett Szenzomotoros Tréning terapeuta.  A pedagógiai asszisztensek az ELTE hallgatói.

SZ2.0: Milyen lesz a napirend?

SE: 8.30-től gyülekező 9-ig. 9-kor indulnak a beszélgető körök, majd kb. 12 óráig tartanak a foglalkozások 3 kis létszámú csoportban. Nincs csengetés, és nincsenek percre kiszámított foglalkozások. Viszont ha a gyerekek fáradnak, akkor frissítő és szenzomotoros jellegű gyakorlatokat, játékokat építünk be a kicsik és nagyobbak foglalkozásaiba. 12-13 óráig ebéd majd 13 órától 14.30-ig folytatjuk a foglalkozásokat. Egy-egy csoportban 6-10 gyermekkel.

Augusztus 22-én reggel 9 órától nyílt napra várja a tanulócsoport az érdeklődőket. Részletek a FB oldalukon!

Képek: Pinterest

Nem akarok hálátlannak, vagy telhetetlennek tűnni. Bár a cinizmus nem áll távol tőlem, mégis igyekszem visszafogni magam, amikor komoly dolgokról van szó. Olyan komoly dolgokról, mint az oktatás, a tanítás, a gyermekeink jövője. De hogy most épp leesett Palkovics államtitkár úrnak a kisiskolások tűrőképessége, az finoman szólva is nevetséges.

Az első pillanatban, amikor néhány napja olvastam a NAGY BEJELENTÉST, miszerint megvizsgálják a lehetőséget, és már szeptembertől bevezetik a 30 perces tanórákat, magam sem tudtam, hogy most akkor hová is legyek. Egyrészt azt gondoltam, hogy hurrá. Másrészt viszont kezdtem kényelmetlenül érezni magam, amiért rögtön az jutott eszembe, hogy majd azt is törvénybe iktatják, hogy a tanító hányszor gyakoroltassa az olvasást? És hogyhogy most rájöttek? És mire? Hogy élő emberekkel játszadoznak? Akiknek eltérő igényeik vannak? Hogy végre valami e századi információ is eljutott hozzájuk? És most büszkén odavetik a koncot, hogy nesztek, adunk egy kis kedvezményt? És aztán belegondoltam abba is, hogy majd ha a monotonitást jobban tűrő gyerekek szülei és képviselői fellázadnak, hogy de nekik negyvenhárom és fél perc kéne? Akkor majd az lesz a nagy reformintézkedés?

Egyre inkább azt gondolom, hogy ez egy agyrém. Hogy teljesen félreértelmeznek mindent és mindenkit. Hogy valóban zsigerileg távol áll ettől a Kormánytól a szabad gondolkodás, a felelős felnőtt élet. Hogy csak és kizárólag utasításokban, kontrollokban és szabályozásban tudnak gondolkodni. És szegény Palkovics talán tényleg azt hiszi, hogy ő most jófej. Ő az alternatív, mert rájött egy olyan megoldásra, amit amúgy már ötven évvel ezelőtt is tudtak azok a tanítók, akik valamit konyítottak a gyerekekhez. És amit, amúgy minden normális tanító gyakorol is. Ha elfáradnak a gyerekek, akkor pihen velük, mást csinálnak, ha pedig megy, akkor tovább tart az óra. Emlékszem én azokra az általános iskolás óráimra, amikor azt mondta a tanító néni, hogy folytassuk órarenden kívül a munkát, legyen dupla matek vagy magyar. Vagy amikor hamarabb befejeződött a munka és inkább kimentünk rohangálni, mert épp annak volt értelme.

Közben persze utálom magamat is, amiért már megint opponálok, és mondhatják, hogy persze, ezeknek semmi sem jó. Annyira szeretném, ha csinálna valamit ez a kormányzat, amire azt lehetne mondani, hogy OK, bevállaljuk, egyet gondolunk. Nekem nem derogál, és nincs Orbán fóbiám, örömmel állnék egy normális koncepció mögé. De ez megint arról szól, hogy mindent ellenőrizni, meghatározni, előre kitalálni és befolyásolni felülről. Nem bízni a tanítókban, a szakértőkben, a pedagógusokban.

Megkérdeztek valakit, mielőtt ezt a zseniális ötletet kihírdették? Volt társadalmi egyeztetés, szakértői vita? Elképzelem, amikor az oktatási stáb gondolkodik, vajon mit lehet tenni. Olvastam múltkor a Nők Lapjában, - szólhat egy hivatalnok -, hogy vannak olyan elsősök, akik kevesebb ideig tudnak koncentrálni. Azt is mondják sokan, hogy megterhelő a tananyag – veti oda az államtitkár. Hát akkor legyenek harminc percesek az órák! Remek ötlet, - helyeselnek a köztisztviselők. És akkor gyorsan lenyilatkozzák, a sok tüntetőnek meg be legyen fogva a szája.

Hát ennyi. Ezt akartátok nem?

Nem! Sajnos ennél sokkal többet és komplexebbet. Azt, hogy az osztályteremben, az iskola falain belül, a gyerekekre szabva follyon az oktatás. Bízzunk meg a tanítókban, fejlesszük olyan szintre a felsőoktatást, hogy azok, akik bekerülnek 20-30 kisgyerek közé, képesek legyenek megítélni, egy-egy tartalommal mennyi ideig kell foglalkozni, hogyan kell gyakorolni, - kell-e egyáltalán gyakorolni -, mitől fogja megtanulni az a kisgyerek, aki az én osztályomban ül.

Ha valaki azt hinné, hogy ez egy munkajogi kérdés, az téved! Ha valaki azt hiszi, hogy óraszámban kell gondolkodni, amikor a tanítók, tanárok bérét kiszámolják, az rossz úton jár! Nem leckék vannak kérem, hanem projektek. A tanárnak egy projekt, hogy a-ból b-be jusson el az egyes gyerekkel, és annak legyen egy mérhető eredménye. De hogy oda hogyan jut el, az legyen egy szigorú szakmai kérdés, amire lehet tenni javaslatokat, lehetnek alternatívák, módszerek, amiből szituációra szabva lehet választani és alkalmazni azt, de kötelező direktívák mentén nem lehet meghatározni. Csak mert helyi szinten mutatkoznak a helyzetek, az egyes gyerekek, a különbözőségek. Nincsenek receptek. És aki ezt nem érti, annak mindegy, hogy 30 vagy 45 percesek-e a tanórák. Sőt, annak az is mindegy, hogy mi zajlik az oktatásban. 

Képek: Pinterest

Jó régóta kergetek álmokat. Álmokat az iskolákról, a tanításról, a gyerekekről. És ez most épp nagyon aktuális és trendi téma is. Létrejönnek iskolák, vagy ahhoz hasonló kezdeményezések, dicsőítjük őket, vagy elmarasztaljuk. Kongatjuk a vészharangot, mert baj van. Hol az államiban, hol a magánban. De egy biztos: Ha elkezdjük nézegetni, mitől is érzik jól magukat a gyerekek az iskolában, és mitől lesznek motiváltak  a tanulásban, hamar kiderül. Nem a tananyagtartalom, a kerettanterv vagy a Klikk mibenléte hozza őket lázba. Hanem a tanítók, a tanárok, akik bevezetik őket a tudás világába.

Nagy tévedés úgy tekinteni az iskolára, mint amilyen a mi időnkben volt. Amit általánosságban hiszünk, és ahogy berendezzük az iskolát, az nem működik. Ezzel persze nem mondok újat, hiszen jól látszik ez a hétköznapokban. Mégis, csaknem minden fórumon azon gondolkodnak, hogyan lehet hatékonynak lenni a jelen keretei között, ahelyett, hogy felülvizsgálnák magukat a kereteket, a megváltozott környezetet.

Az egész világban érvényesül egy új trend, amely a tudás megszerzésének megváltozott módját, stratégiáit igyekszik bevezetni és megszilárdítani. A hagyományos, 19. századi iskolamodell sajnos már nem érvényes a mai társadalmakra. A tudás régen túlszárnyalta és lekörözte ezt az elavult intézményrendszert. Ma nyíltan kimondhatjuk, hogy nincs jó iskola, mert mint olyan, műfajában nem megfelelő eszközöket alkalmaz a tudás közvetítésére.

Olyan új modellekre van szükség, amely a gyerekeknek nem a lexikális tudás, az előre meghatározott eljárások és a létező alkalmazások megtanítását tűzi ki célul, hanem az önálló, felfedező tanulás, és ismeretszerzés, a kreativitás, a felelős gondolkodás kialakítására sarkall. Ezek azok a tudások, amelyek hosszú távon használhatók lesznek a gyerekek számára.

És ehhez sajnos nem alkalmas az a dolog, amit ma iskolának nevezünk. Ahogy a gazdaságban, a szolgáltatások igénybevételében van egy jól látható átrendeződés, úgy a tanulás és tanítás is másfajta párbeszédeken, más együttléteken fog nyugodni a jövőben.

Van hogy lerázzuk magunkról és cinikusan megjegyezzük, könnyű kiragadni néhány jól elmondott mondatot és azzal operálni, milyen is a jó iskola. Van, hogy azzal védekezünk, félreveztő azt hinni, hogy egy-egy jól irányzott idézettel megoldhatók a nevelési problémák. És ez gyakran igaz is. Nem a Facebook megosztásokból kell pedagógiát tanulni. Azonban nem árt hallani és látni. Nem baj, ha nyitottan olvasunk, és a jó példákból merítünk.

Úgy látom, sokszor nem kell más, mint meghallani és meglátni azokat az üzeneteket, amik eljutnak hozzánk. Pláne, ha egy olyan világot élünk, ahol kevés a lehetőség jobban, koszerűbben csinálni.
Egy csomó magazinban a hülyeséget úgy adják el, hogy pontokba szedik. Mert az olyan jól átlátható, szabályszerű, követhető.
Így én is pontokba szedtem néhány jó tippet, amit nálunk fejlettebb, és boldogabb helyeken alkalmaznak. Nem kell hozzá több pénz, jobb ellátás, kevesebb Klikk. Kell hozzá egy kis kedvesség. Meg elhivatottság. Az kell, hogy a pedagógus szeresse a gyereket. És szeresse magát. Mert akkor tudja, hogy ami neki rosszul esne, vélhetően másnak is rossz lesz. És ha valaki nem érzi rosszul magát, akkor tud azzal foglalkozni, ami az együttlét célja.

1. Minden gyerek minden nap tudja, hallja, hogy miért értékes és fontos tagja az osztálynak. Van egy tanár, aki minden héten az egész osztály előtt, egyenként kihív minden tanulót, és elmondja neki, miért és miben volt jó a héten, miben tehetséges és egyedi. Ez ráférne a tanárokra is.
2. Éreztetni azt a gyerekekkel, hogy ők maguk kompetensek a velük történő dolgokban. Nem elszenvedői és végrehajtói, hanem irányítói legyenek a tanulási folyamatnak. Sokkal gyorsabb és nagyobb eredményeket fognak elérni, a tanár dicsőségére.
3. A házi feladat legyen választható egy kínálatból, vagy legyen egy hétre elosztva, hogy maguk oszthassák be, vagy választhassák ki a feladatukat. Nagyobb lesz a motiváció.
4. Legyenek csoportos feladatok, szabad problémamegoldás, nem formális óraszervezés. Több időt és elmélyültebben fognak tanulni.
5. A demokrácia elemeit tanulják maguk, a maguk bőrén! Legyenek közös döntések például az étkezésben, a szabadidős tevékenységekben. Az osztály élete rendezkedjen be a képviseleti demokráciára.
6. A szabad mozgás legyen beépítve a napi teendők közé. Nem irányított tesi óra, hanem üvöltve rohangálás legyen legalább 2 óránként. Esőben is! (Ez már persze érinti a hivatalos kereteket)
7. Egy nehéz dolgozat, vagy vizsga előtt minden gyerek kapjon néhány bátorító szót, bizalmat, üzenetet a tanártól.
8. Kisiskolás korban legyenek bevonva a szülők is a mindennapi életbe. Felváltva legyen egy-egy segítő anyuka, apuka, aki aktívan részt vesz az osztály aznapi életében.
9. Legyen joga mindenkinek fáradtnak, éhesnek, szomjasnak lennie. Bármikor a nap folyamán.
10. A tanár cinkos legyen, ne felettes. Kérjen és ne parancsoljon. Motiváljon és ne elvárjon. Ettől mindenki jobban fogja érezni magát.

Képek: Pinterest

Ma minden az iskoláról szól. A pedagógusokról, a jövő nemzedékéről. A szabad oktatásról. Illetve szól még a felvételikről, a férőhelyekről, az utolsó pillanatban is vadul kapkodó, szervezkedő szülőkről. Nem volt az elmúlt három hónapban olyan nap, telefon, e-mail, beszélgetés, hogy ne szebesülnénk a kiszolgáltatottsággal.

De vajon miből adódik a kiszolgáltatottság érzése? Miért érezzük úgy, hogy nincsenek válaszaink, hogy nem kapunk megfelelő alternatívákat?

Magam is gyakran unalommal olvasom és írom, már-már elcsépelt frázisoknak élem meg a megváltozott tudásról, az új paradigmáról szóló eszmefuttatásokat. Bár mindannyian tudjuk, a 21. században a korábbiaktól eltérő szemléletet kell magunkévá tennünk, hogy a hagyományos nézőpont nem segít bennünket a hosszú távú törekvéseinkben. Mégsincs egy magabiztos életvezetés, egy kipróbált és bevált módszer. Próbálkozások vannak, tévedések legtöbbször. És szerencsés fordulatok, jó esetben.

Herceg anyuka, egy átlagos szülő, aki némiképp a modern kor gyermeke, de útkeresésében a hagyományos zsigeri lépések állandó megtorpanásra késztetik. Megkeresi gyermeke számára a legjobb iskolát, ahol szabadon, kompetencia alapon, készségeket fejlesztenek, ahol a kreativitás és a kooperáció felülírja a lexikális tudást, hiszen az mindig pótolható guglizható, helyettesíthető. Elhiszi és hangoztatja, hogy az egyéniség számít, az együttműködés és az empátia, ami sikerre visz. Azonban a felvételihez protekciót keres, kivételt, kiskaput kutat, még egy helyet, mert épp nem volt “b” terv kivételesen. Ha végül sikerült, és bekerül a szűkös férőhelyekre, a kiválasztottak közé, akkor összcsapja tenyerét, túljutottak a nehezén, sínen a pálya.

Ha Herceg anyuka az elmúlt öt-tíz év alatt csak fele annyi energiát fektetett volna a gyermekébe, mint amennyit a felvételi procedúra során fordított, ha a későbbiekben csak töredék alkalommal lenne olyan vehemens, talán nem lenne szükség demonstrációra, tiltakozásra. Ha nem csak a bizonyítvány jelentené a visszajelzést, nem csak a hagyományos értelemben vett mondatokat és értékelést értené meg, ha maga is ismerné és elfogadná gyermeke erősségeit és gyengeségeit, akkor nem lepődne meg egy-egy rossz eredményen, egy-egy elutasításon. Akkor nem lenne személyes kudarc, ha nem úgy, vagy nem oda kerül be.

Jó iskolákra szükség van. Bennük jó pedagógusokra. Akik értékelik és elfogadják a másságot, az egyéniséget, az eltérő fejlődési ütemeket, a megtorpanásokat és a szárnyalásokat. Ugyanannyira szükség van jó szülőkre is. Akik együttműködésben, párbeszédben taníttatják gyermekeiket. Akik számára a középpontban nem a jó iskola, a modern pedagógia, a korszerű oktatási rendszer, hanem a gyermek áll. Az egyéniség, és a számára megfelelő környezet, módszer, elvárás rendszer. Aki nem fél képviselni és elfogadni a gyermekét, aki ismeri a korlátait és támogatja a fejlődésben. Aki nem ellenfélnek, hanem szövetségesnek tekinti a tanárt, tanítót, és adott helyzetben embernek is, aki tévedhet. És persze akitől ugyanez elvárható.

Sokféle iskola alakul, indul útjára mostanság. Különbözőképpen ugorják meg ezek a modern kor elvárásait, kihívásait. Néhányuk majd elbukik, és néhány majd kiemelkedik. Biztos lesz olyan, ami tévedés, és bizonyára lesznek olyanok, akik példaértékűt alkotnak majd. De ha már iskolát választunk, csinálunk, álmodunk, ne zárjuk ki a legfontosabb tanítást, amit az iskolában át kell adnunk: hibázni lehet. Újra és újra lehet kezdeni, újra és újra neki lehet futni. Hibázhat az iskola, hibázhat a tanár, hibázhat a szülő és főképp hibázhat a gyerek! Mert szerecsére aztán lehet jobban csinálni.

Herceg anyuka, ha megtartja ezt a figyelmet és érdeklődést az iskola irányában, a gyermeke irányában, ha magára is akképp tekint, mint az élethosszig tartó tanulás egyik éllovasára, akkor nincs elbukás, nincs rossz felvételi. Van esetleg egy másik út, egy másik helyzet, ahol jobbat lehet lépni.

És ettől lesz jó tanítás, ettől (is) lesz jó, 21. századi iskola.

(Ezúton is elnézést minden Herceg anyukától és apukától, akik megszólítva érezhetik magukat. Minden Szabó, Kovács, Asztalos és egyéb vezetéknévvel rendelkező szülő számára is releváns lehet a fenti információ.)

Képek: Pinterest

Miközben épp szétrobban a közoktatás rendszere, mert belülről feszegetik a szereplők a rájuk kényszerített bilincseket, dübörögnek a közösségi oldalak, szerveződnek a tüntetések a felelős szülői és tanári szerepek érdekében, a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva, régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.

És ez az, amitől valójában semmi sem változik. Politikai hatalomtól, nézetektől és berendezkedésektől függetlenül.

Kezdjük azzal, hogy nekapkodja fel anyuka azt a csecsemőt olyan sűrűn, mert már most el lesz kényeztetve… kellenek a gyereknek a korlátok, szabályok és fenyegetések, esetenként a megfelelő helyen és időben a testi fenyítés, hogy tudja mi a helyes, merre kell menni a jó úton.

Ha valaki esetleg azzal bíbelődne, hogy megértse, és együttműködjön a gyerekével, arra tutira azonnal rásütjük a bélyeget: ELKÉNYEZTET! Na ennél mélyebbre nem süllyedhet szülő. És ebbéli félelmünktől vezérelve, nehogy elkényeztető szülőnek találtassunk, keresztülverjük az akaratunkat kisgyerek kortól egészen a felnőtté válásig, amikor aztán döbbenten állunk és kérdezzük magunktól mitől ilyen átkozottul hálátlan ez a gyerek?!

Hogy mitől? Mitől nem működik a rendszer? Mitől jönnek Hoffmannok, Orbánok, Czunyinék, akik teljhatalmúan dönthetnek a sorsunk felől?

Attól, hogy mi magunk is így működünk. Hogy persze kellenek az alternatív iskolák, a modern pedagógia, de azért az én gyerekemet tanítsák meg rendesen úgy istenigazából mindenre. Legyen jó nehéz az a felvételi, kelljen sokat dolgozni, hisz az a legfőbb érték. Ha már én annyit fizetek, akkor minél több jótanuló, tehetséges gyerek kerüljön az osztályba nehogymár mással bíbelődjön az a tanár. Ja, és ha lehet, akkor a szöveges értékelés mellé írjuk már oda tisztességesen, hányas is az, mert abból tudom, hogy felveszik-e a megfelelő egyetemre!

Fontos dolog az integráció, de kérem azért ne a mi osztályunkba járjon az ózdi cigánygyerek, mer’ a végén molesztálni fogja a harmatos kislányainkat.

És a tanító választásnál inkább kerüljünk a másik csoportba, mert nincs énnekem a melegekkel bajom, de ez a tanító bácsi mégiscsak olyan buzis, na!… a szomszéd Ibike mondta is, hogy az. 

Szép lassan a befogadó alternatív iskolákból elitgimnáziumok alakulnak, mert túl nagy a nyomás rajtuk, túl sokan akarnak oda járni, mert ma ez a sikk. Védjük a gyerekeinket. Persze magunktól nem védjük meg őket. És elfelejtjük, hogy a mi hatásunk van akkora, mint az iskoláé.

Tőlünk tanulják meg, vagy nem, hogyan fogadják el önmagukat. Hogyan ismerjék meg és békéljenek meg a környezetükkel. Hogy vannak más nézőpontok, vannak más indíttatások, mint amit mi magunk feltételezni tudnánk. Hogy érdeklődve tekintsünk a másság, a sokféleség felé, mert abból mi magunk is profitálhatunk. És hogy hogyan képviseljük kultúráltan az érdekeinket, hogyan tudjunk nemet mondani ha kell, hogyan ne szégyelljük, ha valamit nem akarunk, nem tudunk, vagy másképp látunk.

Aki egy vitában lenézi az ellenfelét, aki lesajnál vagy azt hiszi a másik nem egyenrangú fél, mert nő, gyerek, fiatalabb, cigány, zsidó vagy meleg, az hiába megy ki egy tüntetésre a szabad oktatás mellett. Folytatja és továbbviszi a rendszert.

Aki megáll és körülnéz, mitől nem működik a gyerek az iskolában, miért nem tanul vagy miért veri szét az osztályt, aki belátja vagy elfogadja, hogy matekból esetleg nem jó, de a világ legkedvesebb embere, és ez ugyanolyan érték, mintha atomfizikusnak készülne, annak van fogalma a 21. századi tudásról, a közösségi életről, a javak megosztásáról. Csak mert úgyis erre megy a világ és ez következik. Ha tetszik, ha nem. A folyamat zajlik. A gyorsaság, az átalakulás a szemléletformálás eredménye még várat magára. Az minden egyes emberen múlik, milyen iramban.

Talán legszívesebben azt kérném, hogy senki ne merjen kimenni a tüntetésre, aki zsarnok módjára fenyíti a gyerekét a félévi bizonyítvány miatt. Aki számára a magolás és a kikérdezés a mindennapi rutin, aki nem felejti el elmondani, hogy a gyerek dolga a tanulás. Aki kirekszti a saját gyerekét és erre tanítja a társaival szemben is.

Persze nem teszem. Menjenek csak ki, nyugtassák meg a lelkiismeretüket. Meg persze hátha a tömeg számít valamit. Ha ugyan valakinek valami számít még itt.

Képek: Pinterest