Szülő2.0

Tele van az internet szolidaritási akciókkal. Szülők, felnőttek, olyanok, akiket érdekel a gyermekek sorsa egyre-másra teszik le a voksot amellett, hogy mennyit is ér az év végi bizonyítvány. Hogy nem arról szólnak a gyerekeink, hogy számokkal, jelekkel, ítéletekkel el lehessen intézni az éves teljesítményüket. Mégis, a napokban büszke és csalódott szülők, gyerekek töprengenek azon, vajon jól csinálták-e. Nekik is, és mindannyiunknak üzenjük, írjátok össze, hogy miért vagytok büszkék a gyerekeitekre! Miért teljesítettek 100%-osan?

Mindenki, aki fél és elkeseredett az eredménytől kapjon megerősítést, hogy nagyobb dolog, és az életre jobban felkészít, ha valaki küzdelmek árán, lépésről lépésre jut el valameddig, mintha kirázza a kisujjából a teljesítményt. És persze ez csak a két véglet. De higgyjetek a gyerekeitekben, akik képesek a fejlődésre és a változásra!

Az én gyermekem 100%-os eredményt ért el az idei tanév során. 100%-os, mert rettegett az iskolától, a megmérettetéstől, az idegen helytől, az idegen emberektől. Félt a gyerekektől, a tanítóktól, a felmérésektől, attól, hogy nem tudja majd megtanulni, amit meg kell. Utált hibázni, és elkeseredett, hogy nem ő a legjobb mindenben. Ősszel minden reggel szorongva aludt el este és sírva ébredt reggel, hogy iskolába kell mennie, el kell válnia tőlünk. Nem akarta leírni a saját nevét sem, nem akart ismerkedni a betűkkel, számokkal. Ehhez képest ma, felszabadultan szaladgál és olvas bele könyvekbe, újságokba, kérdez, ha nem tudja, érdekli az írás, olvasás. Magától ír naplót. Minden este elvégez tíz összeadást és kivonást, mert azt mondták neki, hogy gyakorlonia kell. Számtalan új verset tanult meg villámgyorsan, szerepelt az iskolai előadásokon. Barátai lettek az iskolában, akiknél egyedül eltöltött a tanév során egy-egy délutánt. Nagyszabású szülinapi zsúrt szervezett, ahol nagyon jól érezte magát főképp az osztálytársaival. Év végén önként vállalkozott egy három napos ottalvós osztálykirándulásra, ahonnan bár a második este kérte, hogy vigyük haza, mert nagyon elfáradt, telítődött, de hatalmas élmények érték. Jelentősen javított az önuralmán, türelmesebb és empatikusabb lett. Önállóan tartja rendben az iskolai tanszereit, udvariasan kommunikál a felnőttekkel, és magáévá tette az iskola szabályait, értékeit, eggyé vált az iskola szellemével. Az elesettekkel kedvesen bánik, vígasztalja őket. Bár puffogva, de az utolsó hetekben már önállóan ült le hétvégén házifeladatot írni, és gyakran fele annyi idő alatt elvégezte azokat, mint az első félévben. Ha felajánlom, hogy esetleg segítek az eredmény kiszámolásában, hevesen tiltakozik, hogy ezt neki kell megtennie. Elkezdett teniszezni, futott 5 km-ert, biciklizett 12 km-t. Segít a háztartásban egy-egy rövidebb feladat erejéig, miközben megvitatunk fontos dolgokat. Van, hogy már nem tekint bennünket huszonnégyórás személyzetnek, és megkímél időnként. Most, hogy kitört a vakáció, reggeltől estig  különböző korosztályú gyerekekkel rohangál egy nagy kertben és nem volt még egy hangos szó, veszekedés sem. Eddig nem mert beállni a többiekhez focizni, mert félt, hogy ő bénább. A hétvégén nem csak hogy focizott, de gólt is lőtt. Nagyon nagy utat tett meg, és ezért minden elismerésem az övé.

Csendben jegyzem meg, hogy magamról nem tudok felsorolni fele annyi pozitív változást, vagy fontos feladatot, munkát a szeptember – június időszakban, mint amennyit ő elvégzett.

Írjátok meg kommentben a Jövő Iskolája vagy a Van másik iskola FB oldalakra, ti miért érzitek úgy, hogy 100%-osan teljesített a gyermeketek!

Kép: Pinterest

Egyáltalán kell-e jótanulónak lenni? Mit jelent ez ma a közoktatásban, és mit jelent a szülőknek, gyerekeknek? Most nézzen magába mindenki! Jótanulók voltatok? Ha igen, tiétek a Kánaán? Ha nem, átkozottul elbaltázott az életetek?

Az életünk állandó tanulási folyamat. Van, hogy keretek közé szorítva, van, hogy spontán. Jó és rossz döntések, sikeres és sikertelen vállalkozások mentén élünk. Boldogulásunk, boldogságunk és elégedettségünk személyiségüntől és a begyűjtött tapaszatalatainkból adódnak. Legkevésbé a tanulmányi eredményeinktől.

Most, amikor az óvoda- és iskolaválasztás, felvételik terhe és nyomása alatt élünk, felháborodunk, és küzdünk, hogy bejusson a gyerek a megfelelő intézménybe, és ha nincs meg a pontszám, a vizsga akkor kihullik a jó helyről. És hát akkor mindennek vége!

Ezért mi szülők, nyomjuk a gyereknek, hogy hány százalékos legyen az angol doga, a matek felelet, a felvételi vizsgán milyen eredményt tartunk elfogadhatónak, ehhez év közben milyen eredményeket kell produkálni, nehogy kimaradjon, lemaradjon. Ez már beleszámít a felvételibe, a továbbjutást esélyeit csökkenti, ha nem elég versenyképes az eredmény.

És vajon mi is az eredmény? Mi a kimenet? Polihisztorok, lexikonok, tudástárak a gyerekeink fejében, ami majd vezérli őket központi egységként az élet rögös útjain?

Amikor ezeket elvárjuk a gyerekeinktől és hajtjuk őket a felvételire meg a jó bizonyítvány felé, akkor elgondolkodunk azon, hogy a jó eredményeikkel majd a boldogság is eléri-e őket? A jó bizonyítvánnyal majd valóban megmutatkozik az Ő valódi lényegük? Előjön a tehetségük, kibontakozik, miben jók természetüknél fogva? És a jótanulóság felvértezi őket sok olyan tulajdonsággal, ami az élethez kell?

Ha ezekre a kérdésekre úgy felelünk, hogy az iskolában megszerzett tudás jelenti az érteket és a boldogulás útját, akkor jótanulónak kell lenni.

Ha azonban más motoszkál bennünk, ha valahol tudjuk, mennyi érdekesség, jó tulajdonság és egyéni képesség lakozik a gyerekünkben, és bízunk abban, hogy ezt a maga módján jól tudja majd kamatoztatni, akkor felesleges lesz az érdemjegyekért hajtani. Persze szükség van a visszajelzésekre, a motivációra, arra, hogy a fejlődésre ösztökéljük. De ez nem az ötös bizonyítvány.

Elmondjuk nekik, elmondjuk magunkak, hogy mi kell a jó élethez? Én ma reggel az autóban egy spontán beszélgetésben megfogalmaztam, számomra mi az élet értelme. És rájöttem, hogy ezt hallottam már valaha, de sokszor én is elfelejtem: Érezzük jól magunkat. Legyünk vidámak, és igyekezzünk minél több jó dologban részt venni. Nem kell olyan helyzeteket vállalnunk, amiktől rosszul érezzük magunkat. Azt kell csinálnunk, amiben jók vagyunk. És ezért persze áldozatot is vállalunk, de saját akaratunkból, és nem külső kényszerből.

Ha szenvedélyesen tudunk lelkesedni egy tevékenységért, legyen az akár az atomfizika, akár a körömágyápolás, akkor jó úton vagyunk!

Ha együtt tudunk dolgozni másokkal valamiért, akár a tanóra megzavarásán, vagy egy közös papírrepülőn, az fontos tudás!

Ha együtt le tudunk ülni és felváltva tudjuk olvasni az olvasmányt, írni az összeadást, és az ügyesebb segít a kevésbé ügyesebbnek, akkor az felér egy csillagos ötös dolgozattal mindkét fél részére!

És amúgy miért nem bízunk a gyermekeinkben? Miért nem hisszük el, hogy maguktól is jók akarnak lenni? Hogy számukra is az az élmény, ha megmutatkozik a tehetségük, az amiben jók, és erre törekednek? Sokszor vagy nem vesszük észre vagy nincs terük a kibontakozáshoz. Mindenki meg tud tanulni bármit. Amit akar. Amihez hozzásegítik. Amire felhívják a figyelmét. És amit nem erőltetnek.

Egy elfogadó, érdeklődő és nyitott közegben mindenki megtanulja azt, amire az életéhez szüksége van. 

Képek: Pinterest

Nemrég keringett egy kedves írás, amiben egy anyuka meséli el, miért nem érdekli, hányast kap a gyereke az iskolában… Érkezett ám hideg és meleg is a kommentekben, meg rengeteg lájk, megosztás. És itt egy fontos gondolatmenet, kell-e és hogyan kell értékelni.

Évtizedek óta arra vagyunk szocializálódva, hogy egy 5-ös skálán mások határozzák meg, milyenek vagyunk. Hétköznapi életünkben is jellegzetes kifejezési módja, ha valami nagyon jó, hogy ez ötös, vagy ha valami nagyon rossz, hogy ez egyes. Miközben ennél az öt számjegynél sokkal több és sokkal bonyolultabb, összetettebb a legegyszerűbb dolog is az életben.  Mégis szülők, gyerekek egyaránt ehhez az öt számjegyhez képest határozzák meg magukat, gyermeküket, a teljesítményt. Mert ez számít a felvételin, a vizsgán, az év végén.

Félévkor és évvégén az utolsó hetekben még megy a küzdelem, hogy feljebb tornázzuk azt a bizonyos jegyet. De vajon mit és mennyit jelent, ha az utolsó héten 3-ról 4-esre, vagy 4-esről 5-ösre javítok? És jelent-e bármit az, ha az utolsó felmérő eredményeképp az az 1-es görbül…

Néhány iskola, pedagógus, szülő a szöveges értékelésben hisz. A beszélgetésben, a közvetlen eszmecserében. Abban, hogy ha már az iskola nem alkalmazkodik semmiben az életkori sajátosságokhoz, legalább a nevelésben közvetlenül résztvevő felnőttek megpróbálnak figyelemmel lenni a hétköznapi helyzetekre. Arra, hogy a kisiskolás mennyire fáradt, hogy a kamasz mennyire túlterhelt, vagy fizikailag kimerült. Hogy a változás hogyan, miképp befolyásolja a teljesítményüket, és hogy egyénileg milyen célokkal, milyen közös elhatározásokkal lehet motiválni azt, aki kicsit megtorpant.

A néhány éve kötelezővé vált szöveges értékelés mára újra szabadon választható formája a tanulók teljesítményértékelésének. Sok helyen sablont alkalmaznak, néhány iskolában azonban hagyománnyá vált a szöveges, egyénre szabott forma. A tanárok ezekben az iskolákban mind az osztályról, mind a tanulókról egyéni beszámolót írnak, melynek segítségével mind a gyerekek, mind a szülők az elért eredmények mögé nézhetnek. A leírtak értelmezése jelentős mértékben hozzájárulhat egy új, sikeresebb tanulási stratégia kidolgozásához.

Vagy időről időre közösen, tanár, diák, szülő leülnek és együtt áttekintik, merre halad a közös munka. A munka, amiben mindhárom fél egyenlő szereplőként van jelen. Közös célokat és közös  feladatokat állítanak fel. Mert az ilyen értékelésben nem az a cél, hogy a hiányosságokra derítsen fényt a pedagógus, hanem hogy megtalálja azt a módot,  azt az utat, amivel a legjobb teljesítményt kihozhatja a gyerekből. Közösen keresik azt, miben tud a legjobban kiteljesedni a személyiség, végülis milyen utat, milyen pályát válasszon magának a tanuló, hogy teljes, boldog életet élhessen, amiben megtalálja azt a tevékenységet, amiben örömét leli, ami a hivatása lehet.

És ebbe belefér néhány hét vagy hónap, akár egy év is, amikor elengedi a gyeplőt. Amikor a saját személyiségével, tévedéseival vagy örömeivel van elfoglalva a gyerek. Amikor kipróbálhatja, milyen más utakat bejárni, amikor lehetőséget ad magának arra, hogy ne a kitaposott, hagyományos utakat járja be, hanem saját felfedezését, egyéni döntéseinek következményeit lássa. A körülötte lévő felnőttek, szülők és pedagógusok azért vannak ott, hogy megbeszéljék, szóban értékeljék az iskolai teljesítményt. Ami adott esetben lehet az, hogy bizony nem érted el kedves fiam a minimumot sem, vajon mit csináltál ezidő alatt? Meséld el, és mi kíváncsian meghallgatjuk. Szerinted ez elvezet-e abban az irányba, ahová haladni szeretnél? Hogyan lehet bepótolni azt az időszakot, amit a tanulásban kihagytál, de közben izgalmas egyéb helyeken “jártál”. Mit profitáltál abból, hogy az energiáidat nem a tanulásra fordítottad?

De a jótanulónak is jobb egy beszélgetés, mint egy gratulálok, ötös felkiáltás. Csak hát persze egyszerűbb azt mondani, hogy rossz, lusta nem tanul, vagy ok, nincs gond vele, megcsinálja amit kell, azt mondja, amit várunk tőle, mint belehelyezkedni a beszélgető társ szerepébe. Elfogadni az ő döntéseit, és rábízni, hogy a mi védőszárnyunk alatt ugyan de magától hoz majd jó döntéseket. Vagy rosszakat, amiből tanul.

Ha valakivel nem felülről, hanem szemből beszélgetnek, ha nem feladatokat kap, hanem közösen kutat, ha számít az amit érez, amit lát, amit gondol, akkor lehet egyes, kettes, hármas stb… boldog ember lesz. És lesz esélye megtalálni az élete értelmét. Ha valakinek számjegyeknek kell megfelelnie, és a kitűnő bizonyítványt várják el tőle, az lehet együttműködő és alkalmazkodó, amivel sikerül ezeket az eredményeket elérnie – és persze ezek is fontos készségek – de nem biztos, hogy önazonos, kreatív, boldog ember válik belőle. Nem beszélve a megszerzett tudásról, ami sokszor csak az érdemjegy beírásáig van a fejekben.

Képek: Pinterest