Nemrég keringett egy kedves írás, amiben egy anyuka meséli el, miért nem érdekli, hányast kap a gyereke az iskolában… Érkezett ám hideg és meleg is a kommentekben, meg rengeteg lájk, megosztás. És itt egy fontos gondolatmenet, kell-e és hogyan kell értékelni.

Évtizedek óta arra vagyunk szocializálódva, hogy egy 5-ös skálán mások határozzák meg, milyenek vagyunk. Hétköznapi életünkben is jellegzetes kifejezési módja, ha valami nagyon jó, hogy ez ötös, vagy ha valami nagyon rossz, hogy ez egyes. Miközben ennél az öt számjegynél sokkal több és sokkal bonyolultabb, összetettebb a legegyszerűbb dolog is az életben.  Mégis szülők, gyerekek egyaránt ehhez az öt számjegyhez képest határozzák meg magukat, gyermeküket, a teljesítményt. Mert ez számít a felvételin, a vizsgán, az év végén.

Félévkor és évvégén az utolsó hetekben még megy a küzdelem, hogy feljebb tornázzuk azt a bizonyos jegyet. De vajon mit és mennyit jelent, ha az utolsó héten 3-ról 4-esre, vagy 4-esről 5-ösre javítok? És jelent-e bármit az, ha az utolsó felmérő eredményeképp az az 1-es görbül…

Néhány iskola, pedagógus, szülő a szöveges értékelésben hisz. A beszélgetésben, a közvetlen eszmecserében. Abban, hogy ha már az iskola nem alkalmazkodik semmiben az életkori sajátosságokhoz, legalább a nevelésben közvetlenül résztvevő felnőttek megpróbálnak figyelemmel lenni a hétköznapi helyzetekre. Arra, hogy a kisiskolás mennyire fáradt, hogy a kamasz mennyire túlterhelt, vagy fizikailag kimerült. Hogy a változás hogyan, miképp befolyásolja a teljesítményüket, és hogy egyénileg milyen célokkal, milyen közös elhatározásokkal lehet motiválni azt, aki kicsit megtorpant.

A néhány éve kötelezővé vált szöveges értékelés mára újra szabadon választható formája a tanulók teljesítményértékelésének. Sok helyen sablont alkalmaznak, néhány iskolában azonban hagyománnyá vált a szöveges, egyénre szabott forma. A tanárok ezekben az iskolákban mind az osztályról, mind a tanulókról egyéni beszámolót írnak, melynek segítségével mind a gyerekek, mind a szülők az elért eredmények mögé nézhetnek. A leírtak értelmezése jelentős mértékben hozzájárulhat egy új, sikeresebb tanulási stratégia kidolgozásához.

 

Vagy időről időre közösen, tanár, diák, szülő leülnek és együtt áttekintik, merre halad a közös munka. A munka, amiben mindhárom fél egyenlő szereplőként van jelen. Közös célokat és közös  feladatokat állítanak fel. Mert az ilyen értékelésben nem az a cél, hogy a hiányosságokra derítsen fényt a pedagógus, hanem hogy megtalálja azt a módot,  azt az utat, amivel a legjobb teljesítményt kihozhatja a gyerekből. Közösen keresik azt, miben tud a legjobban kiteljesedni a személyiség, végülis milyen utat, milyen pályát válasszon magának a tanuló, hogy teljes, boldog életet élhessen, amiben megtalálja azt a tevékenységet, amiben örömét leli, ami a hivatása lehet.

És ebbe belefér néhány hét vagy hónap, akár egy év is, amikor elengedi a gyeplőt. Amikor a saját személyiségével, tévedéseival vagy örömeivel van elfoglalva a gyerek. Amikor kipróbálhatja, milyen más utakat bejárni, amikor lehetőséget ad magának arra, hogy ne a kitaposott, hagyományos utakat járja be, hanem saját felfedezését, egyéni döntéseinek következményeit lássa. A körülötte lévő felnőttek, szülők és pedagógusok azért vannak ott, hogy megbeszéljék, szóban értékeljék az iskolai teljesítményt. Ami adott esetben lehet az, hogy bizony nem érted el kedves fiam a minimumot sem, vajon mit csináltál ezidő alatt? Meséld el, és mi kíváncsian meghallgatjuk. Szerinted ez elvezet-e abban az irányba, ahová haladni szeretnél? Hogyan lehet bepótolni azt az időszakot, amit a tanulásban kihagytál, de közben izgalmas egyéb helyeken “jártál”. Mit profitáltál abból, hogy az energiáidat nem a tanulásra fordítottad?

De a jótanulónak is jobb egy beszélgetés, mint egy gratulálok, ötös felkiáltás. Csak hát persze egyszerűbb azt mondani, hogy rossz, lusta nem tanul, vagy ok, nincs gond vele, megcsinálja amit kell, azt mondja, amit várunk tőle, mint belehelyezkedni a beszélgető társ szerepébe. Elfogadni az ő döntéseit, és rábízni, hogy a mi védőszárnyunk alatt ugyan de magától hoz majd jó döntéseket. Vagy rosszakat, amiből tanul.

Ha valakivel nem felülről, hanem szemből beszélgetnek, ha nem feladatokat kap, hanem közösen kutat, ha számít az amit érez, amit lát, amit gondol, akkor lehet egyes, kettes, hármas stb… boldog ember lesz. És lesz esélye megtalálni az élete értelmét. Ha valakinek számjegyeknek kell megfelelnie, és a kitűnő bizonyítványt várják el tőle, az lehet együttműködő és alkalmazkodó, amivel sikerül ezeket az eredményeket elérnie – és persze ezek is fontos készségek – de nem biztos, hogy önazonos, kreatív, boldog ember válik belőle. Nem beszélve a megszerzett tudásról, ami sokszor csak az érdemjegy beírásáig van a fejekben.

Képek: Pinterest