Egyáltalán kell-e jótanulónak lenni? Mit jelent ez ma a közoktatásban, és mit jelent a szülőknek, gyerekeknek? Most nézzen magába mindenki! Jótanulók voltatok? Ha igen, tiétek a Kánaán? Ha nem, átkozottul elbaltázott az életetek?
Az életünk állandó tanulási folyamat. Van, hogy keretek közé szorítva, van, hogy spontán. Jó és rossz döntések, sikeres és sikertelen vállalkozások mentén élünk. Boldogulásunk, boldogságunk és elégedettségünk személyiségüntől és a begyűjtött tapaszatalatainkból adódnak. Legkevésbé a tanulmányi eredményeinktől.
Most, amikor az óvoda- és iskolaválasztás, felvételik terhe és nyomása alatt élünk, felháborodunk, és küzdünk, hogy bejusson a gyerek a megfelelő intézménybe, és ha nincs meg a pontszám, a vizsga akkor kihullik a jó helyről. És hát akkor mindennek vége!
Ezért mi szülők, nyomjuk a gyereknek, hogy hány százalékos legyen az angol doga, a matek felelet, a felvételi vizsgán milyen eredményt tartunk elfogadhatónak, ehhez év közben milyen eredményeket kell produkálni, nehogy kimaradjon, lemaradjon. Ez már beleszámít a felvételibe, a továbbjutást esélyeit csökkenti, ha nem elég versenyképes az eredmény.
És vajon mi is az eredmény? Mi a kimenet? Polihisztorok, lexikonok, tudástárak a gyerekeink fejében, ami majd vezérli őket központi egységként az élet rögös útjain?
Amikor ezeket elvárjuk a gyerekeinktől és hajtjuk őket a felvételire meg a jó bizonyítvány felé, akkor elgondolkodunk azon, hogy a jó eredményeikkel majd a boldogság is eléri-e őket? A jó bizonyítvánnyal majd valóban megmutatkozik az Ő valódi lényegük? Előjön a tehetségük, kibontakozik, miben jók természetüknél fogva? És a jótanulóság felvértezi őket sok olyan tulajdonsággal, ami az élethez kell?
Ha ezekre a kérdésekre úgy felelünk, hogy az iskolában megszerzett tudás jelenti az érteket és a boldogulás útját, akkor jótanulónak kell lenni.
Ha azonban más motoszkál bennünk, ha valahol tudjuk, mennyi érdekesség, jó tulajdonság és egyéni képesség lakozik a gyerekünkben, és bízunk abban, hogy ezt a maga módján jól tudja majd kamatoztatni, akkor felesleges lesz az érdemjegyekért hajtani. Persze szükség van a visszajelzésekre, a motivációra, arra, hogy a fejlődésre ösztökéljük. De ez nem az ötös bizonyítvány.
Elmondjuk nekik, elmondjuk magunkak, hogy mi kell a jó élethez? Én ma reggel az autóban egy spontán beszélgetésben megfogalmaztam, számomra mi az élet értelme. És rájöttem, hogy ezt hallottam már valaha, de sokszor én is elfelejtem: Érezzük jól magunkat. Legyünk vidámak, és igyekezzünk minél több jó dologban részt venni. Nem kell olyan helyzeteket vállalnunk, amiktől rosszul érezzük magunkat. Azt kell csinálnunk, amiben jók vagyunk. És ezért persze áldozatot is vállalunk, de saját akaratunkból, és nem külső kényszerből.
Ha szenvedélyesen tudunk lelkesedni egy tevékenységért, legyen az akár az atomfizika, akár a körömágyápolás, akkor jó úton vagyunk!
Ha együtt tudunk dolgozni másokkal valamiért, akár a tanóra megzavarásán, vagy egy közös papírrepülőn, az fontos tudás!
Ha együtt le tudunk ülni és felváltva tudjuk olvasni az olvasmányt, írni az összeadást, és az ügyesebb segít a kevésbé ügyesebbnek, akkor az felér egy csillagos ötös dolgozattal mindkét fél részére!
És amúgy miért nem bízunk a gyermekeinkben? Miért nem hisszük el, hogy maguktól is jók akarnak lenni? Hogy számukra is az az élmény, ha megmutatkozik a tehetségük, az amiben jók, és erre törekednek? Sokszor vagy nem vesszük észre vagy nincs terük a kibontakozáshoz. Mindenki meg tud tanulni bármit. Amit akar. Amihez hozzásegítik. Amire felhívják a figyelmét. És amit nem erőltetnek.
Egy elfogadó, érdeklődő és nyitott közegben mindenki megtanulja azt, amire az életéhez szüksége van.
Képek: Pinterest
Utolsó kommentek