Január második hete van. Újraindult az életünk. Ismét a dolgos hétköznapok, mindenki tudja a feladatát. A helyére tologattuk a bútorokat, s fejünkben a gondolatokat. És minden ugyanoda került vissza? Vagy lesz, amit másképp teszünk.
Az év fordulóján csaknem mindenhol azt olvastam, hogy nincs értelme az újévi fogadalmaknak. Hogy végülis minden marad a régiben, és csak a lekiismeret furdalásunk, meg a kudarc élményünk marad a beteljesítetlen vágyak után. Így aztán jobb, ha nem teszünk nagy ígéreteket sem magunknak, sem másoknak.
Én pedig nagy fogadalmakat és ígéreteket teszek. Igaz, nem feltétlenül szilveszter alkalmával, - de ez csak azért van, mert akkor nem ért rá a fejem ezzel foglalkozni - hanem épp most, január második hetében, vagy az év közepén, vagy ősszel. Akkor, amikor elérkezik a pillanat, hogy tovább lépjek, mást akarjak.
Ja, és hogy mi van ha nem sikerül? Gyakran nem sikerül, vagy nem úgy sikerül. Sőt, leginkább nem az kerekedik ki, amit elterveztem, de a csírája benn marad, valami részlete azért megszületik, kikel a mag, hajtás lesz belőle, és szerencsére el lehet tenni pihenni, későbbre, és újrakezdeni.
Vagy elkezdeni valóra váltani egy új fogadalmat és útközben rájönni, hogy ugyanabból a magocskából hajtott ez is ki. Végeredményben belőlem.
A kevesebbet eszem, kevesebbet iszom, kevesebbet dohányzom tartalmú állandó fogadalmaimat követően mostani fogadalmam, hogy szeretni fogom a kudarcaimat és erre tanítom a gyermekemet is.
Elmondom neki, hogy valamennyi nem sikerült dolgom mind-mind jót, jobbat és termékenyebbet eredményezett. Hogy mindaz, ami másképp sült el, az összes könnyem és valamennyi dühöm egy az eredetinél sokkal sikeresebb végerdeményhez vezetett. És ha véletlenül mégsem így lenne, akkor addig gondolkozom, amíg meg nem találom a kudarcban a sikert, az örömöt, a jót. Ha mást nem, akkor azt, hogy gondolkodom rajta és újra felállok.
Ezt annyiszor fogom elmondani neki, ahányszor csak tudom. Nem leszek rest kicsinek és törékenynek mutatkozni, aki hibát hibára halmoz, s nevet ezen. Megmutatom, hogy nem a győzelem, a maximális siker, a mérhető eredmény az, ami boldoggá tesz. Hanem a körülöttem történő jó és rossz dolgok, az életem.
Idén annyiszor mondom el, ahányszor csak tudom, hogy életem legnagyobb fájdalmai, veszteségei, a szerelmeim elvesztése mind a legjobb dolog, ami történhetett, hogy milyen jó is az, hogy akkor elhagytak, nem szerettek, bánatot okoztak mások. Mert most itt lehetek vele, és milyen nagy szerencse is ez.
Nehéz lesz leszokni a hű de hülye vagyok! - felkiáltásokról, a bakker, miért nem mondtam ezt másképp - érzésről, vagy a már megint nem érti senki amit mondok - helyzetek szomorú hangulatáról, de megtanulom, mert ennél többet nemigen taníthatok neki.
Örülni fogok, amikor azt látom, valami nem megy, valami nem sikerül, valami tévútra jutott. Mert meg tudom neki mutatni, rá tudok ujjal mutatni, hogy ez az, amikor szégyellhetném magam, amikor hibáztathatnám magam, de ehelyett farkasszemet nézek vele és szeretem, mert biztos fel tudom használni valami jóra az ügyetlenségemet.
Ha meg valami sikerül? Hát természetes, hogy sikerül.
Képek: Pinterest
Utolsó kommentek