Szülő2.0

Az elmúlt napokban a dömsödi iskolában történtek borzolják az idegeinket, és finoman szólva is csak levegő után kapkodunk, hogy ilyen ma Magyarországon megtörténhet.
Sajnos, ha belegondolunk, milyen megoldásokat és módszereket alkalmazunk társadalmi szinten a nevelés érvényesítésére, akkor nincs min meglepődni. És mindezekre még ráerősít a szülők megdöbbentő reakciója.
NA

Hogy miképp lehet megelőzni, vagy ha már megtörtént, közösen megbeszélni egy olyan égbe kiáltó rosszaságot, hogy valaki a wc mellé kakil az iskolában, arra érdemes volna egy másik bejegyzést szánni. Én magam nem értem feltétlenül azt sem, hogy egyáltalán miért kell az egész iskola szintjén foglalkozni ezzel a kérdéssel, miért nem merül fel, hogy egy egyszerű baleset történt. Vagy ha tudják a pedagógusok, hogy direkt cselekedetről van szó, akkor miért nem kezdenek egy hosszabb távú ismeretterjesztő, vagy fejlesztő, érzékenyítő programba, hiszen nyilván, a gyerekeknek segítségre van szükségük, akár egy ilyen szituációban is, nem pedig büntetésre, megszégyenítésre. De persze a házmesterek országában ugyan mire számítunk? Összeszorult gyomorral gondolok bele, hogy egyéb problémákat is hasonló empátiával oldanak meg Dömsödön.
Az is jellemző, és elgondolkodtató, hogy az igazgatónő szerint, ha ebből egy fertőzés alakul ki, akkor az még nagyobb baj lett volna….

Híradás a történtekről
Gyurkó Szilvia írása az esettel kapcsolatban
A Híradó, amiben megszólalnak a szülők

A történet valódi megdöbbentő részlete csak eztán következett: Egy tegnapi hírműsorban – néhány késelés, feleségbántalmazás és horror sztori mellett – beszámoltak az esetről, és a riporter szerette volna megszólaltatni a szülőket is, akik feljelentést tettek az ügyben. Azonban ők nem mertek kamera elé állni. Ehelyett viszont kamera elé állt a szülők egy másik csoportja, szerintük a többség, akik nem értik, és felháborítónak tartják, hogy voltak, akik a médiához fordultak, mert szerintük nem történt olyan nagy ügy, nem érintette olyan mélyen a gyerekeiket az ejárás.

Ez aztán az eset legszomorúbb része! Hogy a szülők – persze nem mindenki – azt gondolják, hogy rossz fényt vet rájuk, hogy ezzel van tele a média, és sajnálatosnak tartják, nem az esetet, hanem annak nyilvánosságát. Milyen szülők ők?
Ők azok, akik a látszat kedvéért inkább elhallgattatják majd gyermeküket, ha valamilyen sérelem éri őket? Ők azok, akik inkább elfordulnak, ha kínos helyzetben találják magukat? Ők azok, akik ha bántalmazzák, zaklatják a gyerekeiket, az áldozatot hibáztatják? Ők azok, akik számára a jó hírnév, a látszólagos makulátlanság mindenek felett áll?

“Nem érintette a gyerekeinket olyan mélyen” – Nem, mert valószínűleg, nem mentek zokogva haza, nem estek mélydepresszióba. Nem kezdték el tömegesen felvágni az ereiket, nem sikongatnak hangosan magukból kikelve az éjszaka közepén. Mert hogy azt hisszük, ezek a tünetei annak, ha valakit rosszul érint egy eset.

Vélhetően nem gondolnak ezek a szülők arra, hogy egy ilyen közegben, ilyen hangulatban, ilyen hozzáállásban felnövekvő gyerek, hogyan tekint majd magára. A saját testére, az érzéseire, a gondolataira. Megbecsüli-e magát, óvja-e majd fizikai és mentális egészségét, mert tudja, hogy az egy kincs? Vagy önpusztító, és felelőtlen életet él majd? Egy gyerek számára az a minta, ahogy a szülei, a nevelői bánnak vele. Úgy fog ő is fordulni magához, a társaihoz, a férjéhez, feleségéhez és a gyerekeihez.

Ez az eset, és azok a szülők, akik szerint nem történt semmi, azt üzenik a gyerekek felé, hogy bármit megtehetünk veletek, ha nem viselkedtek úgy, ahogy az szerintünk helyes.

És valóban, nem helyes ide-oda kakilgatni a világban, de ez a legrosszabb esetben is, egy gyerek csíny. Aminek persze lehetnek rossz következményei is. De a bugyilehúzogatás, majd a kísérlet arra, hogy ezt elbagatelizáljuk, az BŰN. Amely egy felnőtt társadalom felelős felnőtt polgárai által elkövetett, büntetőjogilag is következményekkel járó tett.

A takarítónőt kiúgták, a pedagógusok nem kapnak fizetésemelést. Kihívták a jogvédőket, a gyerekekkel szakemberek foglalkoznak. A felelősök sajnálkoznak, hogy ez megtörtént, miután végignézték az esetet.

A világ felhördült egy pillanatra, kicsit rosszul érzi magát néhány ember, aztán minden folyik tovább a maga medrében. Mert nehogy azt gondoljuk, hogy majd megváltozik bármi is. Ugyanúgy tanítanak tovább azok a pedagógusok, akik elrendelték a bugyihúzogatást. Ugyanúgy tekintenek a gyerekekre ahogy eddig is. Ahogy az ország jelentős része. Vannak ezek a kis szerecsétlen barbár kölkök, akiket meg kell fékezni. Minden áron. Hát itt tartunk. Aki másképp gondolja, azt túlérzékeny hülyének tartja a többség, akik csak szítják a tüzet.

Nem a gyerekeknek, hanem a felnőtt társadalomnak kellene egy komplex felvilágosítás, képzés. Mert amíg a szülők és pedagógusok egy része így gondolkodik, addig a gyerekek védtelenek maradnak.

Képek: Pinterest

Első ránézésre biztosan nem. Másodikra sem. De milyen körülmények eredményeznek ilyen helyzeteket? Mitől szakad el a cérna? És hogyan lehet kimászni a lövészárokból, vagy esetleg bele sem menni?

Nem mindenki egyformán empatikus. Nem mindenki érti ugyanúgy az üzeneteket, a másik álláspontját. Az érzelmi intelligencia eltérő fokon van jelen, és a szenzoraink másképp érzékenyek egymás reakcióra. Az iskola kiemelt terep. Ott a kisgyerek legfontosabb tapasztalatait szerzi a társas együttlétről, a szabályokról, és jó esetben az empátiáról.

A pedagógus és szülő egymással és egymásról folytatott kommunikációja, reakciói, mind tanítják a gyereket látható és láthatatlan eszközökkel arra, mennyire és hogyan kell együttműködni, közösen dolgozni, segíteni egymást és adott esetben vitázni vagy eltérő álláspontokat ütköztetni.

Ettől, vagyis épp emiatt dolgoznia kell minden félnek és szereplőnek, hogy nagyjából kiegyensúlyozott, közös mederbe tartott partneri kommunikáció legyen a normális a hétköznapokban. Hogy ne a megfélemlítés, az alá-fölé rendelt viszony legyen az iskolában, - vagy akár az orvosi rendelőben vagy a hivatalban, - hanem normális, együttműködő emberek párbeszéde. És ennek a párbeszédnek az egyik főszereplője a gyerek.

Sok iskolában vannak mediátorok, akik segítenek a feleknek érteni egymást. Legyen az coach, pszichológus, vagy egy értő szülő, kolléga. Gyakran alakulhat olyan helyzet, hogy szülőnek, pedagógusnak egy külső szem által le kell fordítani a történéseket.

A büntetés

Évezredek óta alkalmazzuk a büntetés modszerét, hogy rávegyünk másokat arra, amit mi szeretnénk. A büntetés alkalmazása felsőbbrendűséget jelez, akivel szemben alkalmazzuk, az kevesebb, alárendelt szerepet tölt be. A büntetés folyamán azzal akarjuk rávenni valamire a másik felet, hogy rossz érzést keltünk benne. A diszkomfort helyzet után az érintett a jövőben szeretné majd elkerülni a kellemetlenséget, ezért kerülni fogja a nem kívánt viselkedést, vagy megteszi a felsőbbrendű személy akaratát. 

Az ilyen nevelést nevezhetjük idomításnak is. Kiskutyáknál kiválóan alkalmazható. De mi a helyzet a gyerekekkel? Ha feltételezzük, hogy a gyerekek nem a kisállatok szintjén léteznek és éreznek, akkor a büntetés maga teljes zsákutca. Mivel az alábbi hatásokat váltja ki, amely tökéletesen szemben áll az eredeti elképzeléssel, azaz a neveléssel:

Akit büntetnek, az félelemből, felelősség vállalás nélkül engedelmeskedik.
Nem valamilyen cél érdekében, hanem valami ellenében, valaminek az elkerülése miatt viselkedik mások által kedvezőnek ítélt módon.
Saját indíttatásait, saját lényegét háttérbe szorítja.
Nem a kívánatos tett megtételére koncentrál, hanem a tiltott tevékenység elrejtésére, hogy nehogy ismét rajtakapják.
A büntetés gátolja az erkölcsi fejlődést és növeli a kiszolgáltatottság érzését.
A büntetés dühöt szül, a büntetésben lévő gyermek haragszik arra, aki előállította a diszkomfort helyzetet. Nem a cselekvése következményére figyel, hanem a dühre, amit a büntetés okozott.
A büntetés csökkenti az önértékelést.
Aki büntet, attól minden egyes büntetéssel távolabb kerül a gyermek.
A durva bánásmód, a kiabálás, fenyegetés azt üzeni a gyerek felé, hogy a tapintatlanság rendjén való.

Sokan persze tehetetlenül állunk időnként, mit tegyünk a gyerekkel, ha századszorra sem teszi, amit kérünk.

Fontos első kiindulási pont, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan. Egy kis lazaság mindig jól jöhet.
Másodsorban pedig empatikus, bizalomteli kapcsolat kialakításával is el lehet érni eredményeket. Szokott erre példa lenni.
Időnként ehhez is át kell lépni az árnyékunkat.

A pedagógus

Van két végletes tábor. Egyik szerint a tanárok lógázzák a lábukat, elvannak mint a befőtt, és közben ha sikerül, valami értelmeset is tanítanak a gyerekeknek. A másik szerint szent emberek, akik életüket és vérüket adják a sok büdös kölökért, írják az adminisztrációt, nyáron is terveznek, táboroztatnak, éjjel Pistike anyukájának írnak levelet. Bizonyára vannak ilyenek, de remélhetőleg a többség normális, kiegyensúlyozott, magánban is teljes életet élő felnőtt ember, akik sokfélék, más-más természetűek és különböző startégiáik vannak a tanításban, gyereknevelésben. Egyben bizonyára hasonlítanak – jó esetben –  azért lettek tanítók, tanárok, mert fontos nekik a gyerek.

Hogy hogyan jut el egy helyzet addig, hogy el kell távolítani egy gyereket az osztályból, hogy üvölteni kell egy kupac kisgyerekkel, hogy kergetni kell a folyosón, vagy behívni a szülőt és rázúdítani egy kiborulást, azt helyzete válogatja. De megtörténik. És első felindulásunkban csak annyit mondhatunk, hogy velem is megtörtént már. Velem, a szülővel, aki imádja a gyerekét és legféltettebb kincse, velem is megtörtént, hogy elszakadt a cérna, ráüvöltöttem, megfenyegettem, igazságtalanul túloztam.
A tanárnak az én gyerekem egy a valamennyiből. A tanítványa, akivel talán van valamilyen személyes viszonya, érzelmi kötődése, de az is lehet, hogy nincs. Nem alakult még ki. Vagy nem is fog, mert a kisember és a nagyember között esetleg nincs meg a kellő szimpátia. Na és akkor hogyan tovább? Nincs ekkor sem semmi baj. Van, hogy olyan emberekkel kell együtt dolgoznunk, együtt léteznünk, akik nem szimpatikusak számunkra. Vagy akikkel nem tudunk közel kerülni egymáshoz, akikkel nem vagyunk egy hullámhosszon. A gyerekünk számára fontos jelzés, hogy ettől, még lehet együttműködni. Megismerve a pedagógus érvrendszerét, kéréseit, követendő szabályait, el lehet ismerni és el lehet fogadni az elvárásrendszert. Feltéve ha az igazságos, és emberi.
Aztán olyan is van, hogy a szimpátia is megváltozik.

A szülő

Fogadjuk el, hogy minden szülő anyatigrissé válik, ha a gyermekéről van szó. És ez jól is van így. Sőt így van jól! Örüljünk, ha ilyen szülővel találkozunk, mert akkor van egy biztos alap, amiről indulunk. Sokszor a pedagógus nem látja, otthon milyen események történnek, mihez kapcsolódik az iskola, milyen családi történelembe van ágyazva a gyerek. Bár ma már jobb iskolák törekszenek arra, hogy megismertessék világnézetüket, nevelési elveiket a jelentkezőkkel, megismerjék a családokat is, így várhatóan nagyjából azonos értékrenddel, világnézettel élők kerülnek be az adott iskolába.
Mégis olyan sokfélék vagyunk, és különbözőképpen éljük az életünket. Ami az egyik családban elfogadhatatlan, az a másikban esetleg természetes. Míg az egyik szülő izgul, megtanul-e a gyerek olvasni, a másik legyint, hogy úgyis megtanul. A tanár pedig azon dolgozik, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtanuljon.

Egy-egy dologban muszáj egyetérteni. Ilyen például a gyerek tisztelete, és a szülő kompetenciája a gyerekét tekintve. Ha az alapok közösek, onnan könnyebb továbblépni.

Egy józan szülő tudja, ha vaj van a gyerek füle mögött. És egy rendes szülő védi a gyermekét, ha bűnös is, pláne, ha azt látja, jogtalanul bántották. Képviseli az érdekeit, adott esetben pedig elismeri a hibáit.

A gyerek

A gyerek mindannyiunk kísérleti nyulacskája, akivel eljátszadozunk vajon elég jó szülők, elég jó tanárok vagyunk-e. Elég jól értünk-e a szakmánkhoz, elég jól tudjuk-e érvényesíteni az akaratunkat. Mindennek a fokmérői pedig a gyerek visszajelzései, az értékei, amik kimutatják a megfelelő skálán, miből mit teljesít.

Ha cinikus lennék, azt gondolnám, hogy a szüleink és tanáraink bőrünkön végzett kísérleteit adjuk tovább kicsit megváltoztatott formában.
De nem így van. Ha a gyerekeinkre tekintünk legkevésbé mi vagyunk fontosak. Mi tanárok, szülők egyáltalán nem vagyunk lényegesek. Ők azok, akik számítanak. Az számít, hogy ők milyen emberek lesznek. Ugyanazokkal a szerencsétlenségekkel, és bénázásokkal teli bukdácsolók lesznek, mint amilyenek mi voltunk, vagy felelős, bátor, egyenes emberek?

Kevés dolog tud olyan idegesítő lenni, mint egy gyerek. Talán csak sok gyerek egyszerre. De mindben lenyomatot hagyunk. Minden egyes napon. Minden idegességünkkel, erőszakoskodásunkkal, és minden mosolyunkkal, cinkosságunkkal. Ha időnként rossz nyomokat is hagyunk, ki lehet javítani, ha nem csavarodunk bele egy negatív spirálba. Ha nem szívjuk fel magunkat, mint egy legfelsőbb hatalom. Ha magunkra és rájuk mosolygunk egy kudarcos nap után: hát, ez nem sikerült.

A kudarc jó! Mert van honnan továbbindulni!

Ma Magyarországon, egy magát értelmiséginek és haladó gondolkodásúnak tartó rádióban egy újságírótól és egy egyetem neveléstudományi intézetének tanárától egy olyan következtetés hangzik el nagy egyetértésben, amely arról szól, hogy a mai diákok a szóbeli feddésre túl érzékenyek, mert el vannak kényeztetve.

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kutatásában, az iskolai erőszakról kérdeztek általános iskolásokat, és e felmérés kitért a tanári agresszióra, erőszakra is. A válaszadók 20%-a szerint heti rendszerességgel találkoznak a pedagógusok felől jövő verbális agresszióval, leggyakoribb az óráról való kiküldés, a lesújtó megjegyzés, mint pl lusta vagy, ostoba vagy, szégyelld magad stb.

A mai gyerekeink nem tűrik a megalázást, a felsőbb rendű, tekitélyelvű kommunikációt, az intézményesített terrort. Megbecsülést szeretnének, elfogadást és partneri kommunikációt.

Aki azt gondolja, mindez azért, mert el vannak kényeztetve, talán maga egy kicsit ostobácska, vagy legalábbis rendkívül téjékozatlan, de biztosan nagyon old school.

Semmi sem fekete és fehér. A kutatás azt is elemzi, mennyire eltérőek iskolánként és társadalmi körönként a jelenségek, a szülői motiváció gyakran alacsony vagy ellentétes, hogy a gyerekeket nehéz aktivizálni, és még rendkívül sok szempont kerülhet elő, ha az iskolai agresszió kérdéskörét vizsgáljuk.

Mindenesetre az biztosan nem hangozhatna el egy médiában, hogy mindez csak azért problematikus, mert a gyerekek el vannak kényeztetve. Bezzeg régen, amikor még a körmös is milyen korszerű eszköz volt! Akkor aztán volt rend!

Nagyon remélem, hogy minél több olyan gyerek, szülő, család és iskola lesz Magyarországon, akik kivívják és megkövetelik a kulturált párbeszédet, a tiszteletet egymás iránt és a megbecsülést a közösségekben.
Már csak azért is, mert ha ez így lenne, akkor  ezt tanulnák a gyermekeink és egyre kevesebb kérdést vetne fel az iskolai agresszió jelensége.
Persze akkor nem tehetnének okoskodó megjegyzéseket magukat fontosnak vélő, old school véleményformálók.

A düh és az agresszió valamennyiünk problémája nem csak a gyereké vagy a házastársé. Együtt vagynk felelősek érte. Ha a gyerekünk belénkrúg, mert nem veheti fel a nyári szoknyát egy novemberi reggel, akkor bármennyire is felpaprikázódunk, ő az aki nagyobb bajban van az adott szituációban, és nálunk van a megoldás kulcsa!

Mindannyiunknak szükségünk van az érzésre, hogy fontosak vagyunk a másik számára, hogy szeretve vagyunk és számít a kapcsolatunk. Szülőként éppúgy igényünk van erre, mint a gyerekeknek. Ha az óvoda udvarán játszó kislányunk felé szaladunk boldogan, hogy megérkeztem éreted, de ő mérgesen elfut mert még játszana tovább, érezhetünk dühöt az elutasítás miatt. Mi felnőttek eltakarjuk ezt az érzést, nem mutatjuk ki megbántottságunkat, hanem visszakézből kontrázunk: azonnal gyere ide és indulás haza, és legyen a lábadon a hazamenős cipő mire háromig számolok…. Csakúgy, mintha belérúgnánk, mert nem tetszik, ahogy bánt velünk. Csak szépen csomagolva.

A hiteles válasz erre talán az lehetne, hogy látom épp rosszkor érkeztem, még játszanál itt tovább. Viszont nekem most sietnem kell, mert … akármi, és jól esne, ha segítsnél ebben. Persze ez nem varázsige, csak lehetőség arra, hogy megmutassunk más reakciót is. Akár hozzátéve, hogy jobban esne, ha köszönnél, megpuszilnál.

A gyerekek pontosan tudják és érzik, mikor bántanak meg minket. Van, hogy szándékosan teszik, ezzel kifejezve nemtetszésüket, vagy ellenállásukat. És ez így van rendjén. Nem, nem kell egyetérteni. De nem is lehet rájuk támadni emiatt, mert akkor megerősítem azt a reakciót, amit amúgy szeretnék leépíteni.

Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a tanulás egy folyamat. És nem egyszer vagy kétszer kell tapasztalatot szerezni, míg belénk rögzül a minta. Gondoljunk csak saját próbálkozásainkra, ha valamin változtatni szeretnénk. Hányadszorra szokott zsigerből sikerüni?

Van, hogy kicsúszik a kezünkből a gyeplő, van, hogy rossz vágányra térnek a dolgok. Viszont a legjobb ebben, hogy vissza tudjuk hozni még a legfélresikerültebb helyzeteket is. A mindennapi teendőink során gondoskodás, iskoláztatás, nevelés közben sokszor maguk a tevékenységek nagyobb hangsúlyt kapnak, mint maguk a gyerekek. Ettől kialakul egy elvárás halmaz a végzendő tevékenységekkel kapcsolatban. Ami persze ellenállást vált ki. Nyitottságot és befogadást kell tanusítanunk mindennel szemben, ami a gyerek felől érkezik, bármennyire is nehéz feladat ez.

Az agresszió az új tabu, amit ha érzékelünk gyermekeinken, tanítványainkon, akkor erkölcsi és ideológiai szempontok alapján értékeljük magát a gyereket. Ahelyett, hogy látnánk a figyelemfelhívást a segítségkérést a tetteik mögött.

A felnőttek egy jelentős része ugyanúgy nem tudja intelligensen megélni a frusztrációjukat, nem tudják párkapcsolataikat és személyes érzéseiket racionálisan kifejezésre juttatni, így önmagukat is rossznak, hibásnak ítélik meg. Egy harmóniára törekvő szülő gyerek viszonyban a szülő üzenetként foghatja gyermeke agresszív viselkedését. Mit szeretne tőlem a gyermekem? Hogyan viszonyulok én magam a saját agressziómhoz, dühömhöz? Szégyellem-e magam az érzéseim miatt? És tudom-e vele együtt tanulni az érzelmek konstruktív megélését? Vagy magára hagyom

Az agresszió fontos érzelmünk! Nem csupán a kiabálás, verekedés, sírás formájában kifejezhető. Az agresszivitás hoz számunkra sikert a munkánkban, kitartást egy feladat vagy kihívás előtt, vagy az önfeledtséget a szerelem megélésében. Az agresszió nékül romlana az életminőségünk, a teljesítményünk, a kapcsolataink. Azonban persze ezeket az energiákat integrálnunk kell és nem erőszakos tettekben kifejezésre juttatni.

Amikor a kisfiam 2-3 éves volt, nagyon erősen kiállt saját tárgyaiért. Nem szerette, ha valaki más játszott a dolgaival vagy meg kellett osztania valamit. A Papája mindig tanítgatta, hogy nem szép dolog az irígység, és hogy ne bánjon undokul a hozzá közeledő gyerekekkel. Magam is úgy véltem, hogy hogy nem jó az irígység, mégsem tudtam egyértelműen kiállni a tiltás mellett. De persze nem volt jobb eszközöm arra, hogy mit és hogyan tanítsak meg neki.

Egy ilyen esetben meg kell értenünk a kisgyerek belső motivációját, és bár a másik félnek is segítséget kell nyújtanunk az önérvényesítésben, mégsem tehetjük azt, hogy egyértelműen leteremtjük az irígy gyermeket. Nyugodtan, szégyen érzet nélkül ki lehet fejezni, hogy nem szeretnék valamit átadni. Így nem kell agresszív tettekkel kifejezésre juttatni. Ha ráparancsolok, hogy márpedig odaadod, akkor az erőszak mellett érvelek és kellemetlen helyzetbe hozom a gyereket. Ettől ő méginkább agresszív lesz.

Jesper Juul a Gyerekkori agresszió című könyvében, (Móra Kiadó), amely alapját adta az utóbbi két bejegyzésnek számos példával és esettanulmánnyal mutatja be, hogyan tudunk mi szülők másképp és máshogy kommunikálni. Hogyan bocsáthatunk meg magunknak is, és ezzel hogy taníthatjuk meg gyermekünknek az agresszív érzelmek pozitív felhasználását.

Nem könnyű magunkévá tenni ezeket az új megoldásokat. De már a kezdeti próbálkozások is sok sikert ígérnek.

Képe: Pinterest

Évtizedek óta komoly szakmai diskurzusok, kutatások és nevelési elméletek jelennek meg, ahol a gyermeki agresszió, erőszak előretöréséről és annak megfékezésére tesznek kísérletet szülők és pedagógusok. Általános az a vélekedés, hogy az utóbbi generációknál jelentősen megnövekedtek az erőszakos cselekmények, a gyerekek a szüleik fejére nőttek, a fékezhetetlen és öntörvényű gyerekek egyre inkább feldúlják az iskolákat, óvodákat. Azonban megfelelő válaszok és igazán hatékony megoldások nem születtek, lett viszont egy háborús helyzet, egymásnak feszülő akaratok, és boszorkányüldözés, amikor olyan állítással találkozunk, hogy rossz, agresszív gyerek nincs.

Jesper Juul Gyerekkori agresszió (Móra Kiadó) című könyvéhez nyúltam, amikor arra kerestem a választ, hogy a gyermekfenyítés témában miért fakadt ki oly sok kommentelő, és érvelt a gyerekverés mellett. Az alábbiakban akár tekinthetjük ezt a kis beszámolót könyvajánlónak is. Mindenesetre olyan gondolatokat vetek fel a könyv segítségével, ami válaszokat adhat a napjainkban oly sok “nehezen kezelhető gyerek” megjelenésére. És talán titokban eljátszhatunk a gondolattal, mi van, ha nem is ők a nehezen kezelhetők?

Titokban, mert ahogy korábban a szexualitás számított tabunak, úgy az új kor tabuja az agresszió. Szülők és pedagógusok jómodorú, finomkodó, de hatalmaskodó és erőszakos köntösbe bújtatva lenyomják a gyerekek torkán, hogy mindaz, ami túlzott érzelmeket vált ki, ami eltér az átlagostól, ami más, mint ami a jólneveltség kategóriáján belül kellemesen elviselhető, az nehézség, hiba vagy agresszív megnyilvánulás.

A bélyeget azok a felnőttek és nevelők sütik a gyerekeinkre, akik maguk is a hagyományos, tekintélyelvű családban nőttek fel, a szüleik hatalmának alávetve. A gyerek saját magáról kialakított képe annak felel meg, amit a szülő kimondottan vagy eltitkoltan gondol a gyerekről és amit tetteiben, reakcióiban mutat magáról, a gondolatairól, az érzelmeiről.

Mitől tanulná meg azonosítani és kezelni a kisgyerek az érzelmeit, ha a szülei sem képesek erre? Ha az akaratot a kiabálás, az ütés, a fölényeskedés eszközeivel érik el? Mitől tudná hasznosítani és pozitív célok elérésére fordítani a dühöt, az agressziót, ha mindezt mi sem tudjuk, ha csak az elfojtás és elföldelés technikájával élünk, mert csak az alkalmazkodó és engedelmes gyerekkép az, ami a társadalmunk számára elfogadható?

Évek óta visszatérő vitában vagyok a környezetem számos tagjával a korlátokról és azok alkalmazásáról. A legalapvetőbb hétköznapi kocsma pszichológiából is ismerjük: a gyereknek korlát kell. Mert anélkül nem tud mihez igazodni, elveszik, bizonytalanná válik. Hogy ezek a korlátok valójában mit takarnak, az már életfelfogástól és beállítottságtól függően változik. Sokáig kutattam és értetlenkedtem mit is gondolunk - mi úgy egyben - korlátnak. Verést, szabályokat, rendezett napirendet, megértő társakat, támogató környezetet? Mindenki szemezgessen csak kedvére. Lényeg a KORLÁT! Mert azt szeretjük!

És végre megtaláltam azt a megfogalmazást, amit magam eddig nem írtam le, de hűen tükrözi, amit mindeddig gondoltam vagy éreztem a korlátozó nevelés felfogással kapcsolatban. Mivel magyon frappáns, Jesper Juul szavait idézem itt:

“Az egyik lehetőség az, hogy megpróbálunk azonosulni azzal a meggyőződéssel, miszerint ‘a gyerekeknek korlátokra van szükségük’. Ennek a régóta népszerű felfogásnak valahogy sikerült átvészelnie az idők viharát. A ‘korlát’ fogalmát gyakran a ‘szabály’ fogalmával azonosítják. Közhelynek számít ugyan, hogy a közös célok elérése érdekében minden embercsoportnak szabályokra van szüksége, eddig azonban tudományosan senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy a gyerekek valamilyen különleges oknál fogva igényelnék a szabályokat. Valójában olyan kifogásról van szó, amelyre hivatkozva a felnőttek szigorú ‘következményeket’ (a ‘büntetés’ posztmodern megfelelőjét) tudnak kilátásba helyezni.”

Így aztán marad az ipari forradalom éveiben korszerű nevelési módszer, a hatalmi szó, az irányítás, esetleg jobb esetben szelídebb eszközökkel, megspékelve azzal az elvárással, hogy a nevelők is csak kedvesek megértőek és barátságosak lehetnek.

Hogy valójában mire is van szüksége egy gyereknek, egy felnőtt embernek, aki tele van félelemmel, frusztrációval, bizonytalansággal, arra senki sem keresi a választ. Viselkedjen mindenki konform módon, és ha kell, ezt erőszakkal érjük el!

Anyaként azzal szembesülök, hogy nincsenek mintáink és alkalmazható technikáink, amivel elérhetjük céljainkat. Sőt nem vagyunk birtokában annak a képességnek, hogy lemondjunk néhány lényegtelennek tűnő célunkról. Erről szüleink sem tehetnek, mert nekik sem volt.
Vagy azt az utat járjuk, hogy beállunk a megfelelni vágyók sorába, és szépelegve toljuk le a gyerek torkán a spenótot, vagy más megoldást választunk a spenót helyett. Persze lehetséges alternatívaként bőven ott van az “addig innen fel nem állsz, amíg ezt meg nem etted!” meg a nyakleves, de ettől óvakodom. És még így is van olyan alkalom, amikor bizony a tehetetlenség utasításokká válik.

Magunknak kreálunk hát mintákat. A gyerekkor folyamán fokozatosan tanuljuk meg, hogyan kezeljük érzelmeinket, haragunkat, agressziónkat. Nem egy egyszeri programozásról van szó, hanem folyamatos tapasztalatszerzésről. És ez az én nagy szerencsém. Lépésről lépésre tudok így én is alkalmazkodni és megtanulni magam. Hiteles életet élni és így megtanítani hogyan érezze jól magát jó kapcsolatokban és harmónikus környezetben a gyermekem.

Amikor a gyerek üt, az valaminek a következménye. Leginkább annak, hogy nem értjük őt meg. Vagy nem értjük jól meg.

Úgyhogy lesz ennek a bejegyzésnek egy második része is!

Képek: Pinterest