Szülő2.0

Szégyellnivaló, ahogy szeretem a gyerekem. Pironkodva állok gyakran a közeli hozzátartozóim, barátaim előtt is, mert nem vagyok elég “határozott, erőteljes és következetes, nincs tekintélyem, és a fejemre nő a gyerek”. “Túlzottan óvom, drága magániskolába járatom, és elszeparálom a világtól, pedig minél hamarabb találkozik a valósággal annál jobb.”

Sok szülőtől hallom, hogy minél hamarabb találkozzon a gyerek a valósággal. Legyen edzett, felvértezett az a gyerek, hogy helytálljon és teljesítsen. Találkozzon csak az állami iskolában a felülről jött utasításokkal, a cél nélküli szigorral. Szembesüljön csak azzal, hogy átlagosnak lenni jó és dicsőség, hogy  kilógni a sorból, egyéni utakon járni túlzott merészség. Feszegetni a határokat egyenesen szentségtörés, mást gondolni pedig ne is gondoljon…


Csakhogy nálunk más a valóság amivel találkozik. A katonai diktatúra máshol van. És mi így kerestünk neki óvodát, iskolát. Ahol a pedagógusok a nehéz időszakban is rendületlenül keresik és megtalálják a hozzá vezető utat, ahol az óvónénik addig varázsolnak, amíg elillan a rossz pillanat, ahol tudják, miben jó a gyermekünk, és ahol a többi gyerekről is tudják mindezt. Úgy tanulja meg a közösségbe járást, hogy nem fosztják meg attól az érzéstől, hogy ő egyedi és megismételhetetlen, legfontosabb lény. Ahol nem egy a sok közül, ahol megerősítik valamennyi érdeklődését, tehetségét. Ahol ő az “ügyfél”, az ő igényeit szolgálják ki. Nem a rendszer, az intézmény, a pedagógus áll a középpontban, hanem ő. ŐK! Valemennyien. Mindenki a saját maga egyediségével, egyéni igényeivel. Ha ezért fizetni kell, az a társadalmunkat minősíti, nem minket.

Felnőtt korukra azt várjuk a gyermekeinktől, hogy kreatívak, kezdeményezők, és egyéniségek legyenek. Hogy valami nagyot tegyenek. Gyermekkorukban mindent megteszünk azért, hogy ez ne így legyen. Nem látunk csak nézünk. Valami sztenderd alapján irányítgatunk, nyesegetünk. Úgy szokás, hogy a főzeléket meg kell enni… Úgy szokás, hogy nyolckor ágyban kell lenni… Úgy szokás, hogy a felnőttek beszédébe nem szabad beleszólni… Úgy szokás, hogy a gyerekkel nem szokás partnerként beszélni… Mígnem a nagy nyesegetés végén a semmi marad. A tanácstalanság. A lelepleződés, hogy mi sem nézünk szembe saját egyéniségünkkel. És a gyerekeink még ennek is próbálnak megfelelni. Normálisank vagyunk mi? Szégyellnivaló.

Látják ők a valóságot, nem kell megmutatni nekik. Látják mindennapjainkban, azon, ahogy élünk.

Hát szülő legyen a talpán, aki egyértelműen eligazodik a digitális eszközök okozta káros, vagy hasznos hatásai között, és mérlegelni tudja, mikor, mennyi elég. Én úgy érzékelem, a közbeszédben kicsit nagyobb hangsúlyt kap a veszélyek felsorolása. Bizonyára minden lelkiismeretes szülő fel tud sorolni legalább öt olyan érvet, ami alapján gyermekeinknek nem kellene - vagy csak nagyon kevés - Tv-t, számítógépet, kütyüt használnia. Mégis alig van olyan gyerek, aki ne élvezné a gyerekcsatornák rajzfilm áradatát! Álljon hát itt néhány olyan gondolat, amely szerint nem ördögtől való a technika…

Első gondolat: TV-t nézni jó! (Vagy filmet, vagy számítógépet, vagy egyéb digitális tartalmat.) Aki nem így vélekedik, annak nemigen kell tovább olvasnia, mert aki nem néz otthon TV-t, nem kapcsolja be a gyerek előtt, nem ül a számítógéphez, nem nyomkodja élvezettel az sms billentyűket, annak nem merül fel a kérdés: mennyit nézzen a gyerek? A kicsiknél nem maguktól adódik, hogy tévézzenek. Minta. És ha azt látják, hogy ez jó, érdekes, és rendszeres, akkor nézni fogják. És miért hazudjak, tényleg jó. Szórakoztat, érdekes, kikapcsol, tanít, érzelmeket generál, elgondolkodtat, stb…

Második gondolat: nincs megváltoztathatatlan szokás. Ha úgy érezzük, mi magunk is erős viszonyban állunk a “műszaki osztállyal”, de gyerekeink mindenképpen, próbáljuk ki az ősi elterelő módszert. Ami persze főképp az elején sok energiát és állhatatosságot kíván, de garantáltan beválik! Ugyan melyik kisgyerek választaná inkább a technikát, mint a saját szüleit? Figyeljük meg, mikor van a gyereknek leginkább igénye a rajzfilmre. Ne tiltsuk! Ha erre kerül sor, halmozzunk egy adag játékot a közelébe, és üljünk le játszani. Építsünk, kártyázzunk, sakkozzunk, öltöztessünk babát, vagy vágjunk ki papírpillangókat. Ha ezt először látja tőlünk, bizonyára gyanakodva figyel majd egy ideig, de aztán elfordul majd a TV-től, és odafigyel. Néhány alkalom múltán ki lehet kapcsolni, vagy már be sem kell majd.

Harmadik gondolat: csokit is mértékkel zabálunk! Ugyanígy nem járunk mindennap vidámparkba, nem veszünk mindennap új játékot, nem tartunk, csak évente egyszer karácsonyt, farsangot, nem hívjuk meg mindennapra a barátainkat. A tévézés is nagyobb örömöt okoz, ha mértékkel, tudatosan használjuk! Megtaníthatjuk a gyermekeinknek, hogy egy örömteli dolog túlzott élvezete sokszor az ellenkező hatást váltja ki. Megfájdul a hasunk, elfárad a testünk, megúnjuk a játékot, elfogy az öröm…. De ha arra kijelölt időpontban, tervezett időközönként nézzük, akkor mégjobban örülünk, előre várjuk, izgatottak vagyunk, készülünk rá!

Negyedik gondolat: Végtelen lehetőséget nyújt egy egyszerű, butának mondott rajzfilm is a tanulásra, a tanításra. Feltéve, ha élünk a lehetőséggel. Ha vesszük a fáradságot, és odaülünk mi is, és belekukucskálunk a mesébe, biztosan találunk néhány olyan momentumot, amiről aztán tudunk beszélgetni. Netán új ismeretekkel gazdagíthatja a tudásunkat. A rajzfilmekből kiindulva, továbbgondolkodhatunk, esetleg együtt tanulhatunk a kicsikkel.

Néhány példa erre: Miki egér játszótere alkalmat adhat arra, hogy kör, négyzet, háromszög alakú formákat rajzolgassunk. Tűzoltó Sam-ék Postas Pat, Bob a mester vagy a Szirénázó Szupercsapat segít megtanulni a szakmákat, az életmentést vagy akár a városszerkezetet is. A rajzfilmek alapján készíthetünk otthon rajzos, lego vagy kartonmakett kisvárost, amit a gyerek rendez be, és keresi meg a szereplőket hozzá.

Nagyobb korban például az Állati küldetés, T-Rex Expressz vagy a Lili a kis boszorkány konkrét tudományos ismereteket is közvetítenek. A természetismeret és a történelem az óvodás és kisiskolás gyerekeket nagyon elvarázsolja. Olyannyira, hogy a mesén túl is beleképzeli magát, továbbjátsza, továbbgondolja. Pláne, ha adunk hozzá egy kis muníciót, az adott korszakról további információkkal szolgálunk, további képeket mutatunk. Kisiskolások akár konkrét projektet is alapozhatnak egy-egy mese epizódra (szóljon az bogarakról, fáraókrók, dínókról), amiből kiindulva segítséget kaphatnak az internetről, könyvtárba mehetnek, múzeumot látogathatnak.  És máris használták a fantáziájukat, gondolkodhatnak önállóan, beleélhetik magukat mesevilágukba.

Ötödik gondolat: nem tőlem származik, de nagyon fontos! “A modern technikákban ugyanúgy benne van a jobb világ lehetősége, ahogy az elidegenedésé” (http://urbanplayer.hu, Az év eddigi legjobb appja) Szóval tehetünk úgy, mintha nem ez venne bennünket körül, csak akkor egy olyan világot mutatunk a gyerekeinknek, ami nem valós. Inkább tanítsuk meg őket arra, hogyan tudja hasznosan és magát megvédve használni a tévét, a számítógépet, az internetet. Különösen a nagyobb iskolásoknál, csak ártunk azzal, ha eltiltjuk őket a technikától. Béna dolog, ha valaki azért nem nézhet egy menő sorozatot, mert a szülei nem engedeik. És menő, ha a szülei választás elé állítják, bíznak a józan eszében, és mérlegre teszik számára, mit kockáztat, ha túlzott mértékben nézi a tévét, vagy a nem neki való tartalmakat. Ez persze feltételezi, hogy a szülők állandó jelenléttel és segítő kézzel támogassák a gyerekeket

Azt szeretnénk, ha gyermekeink sikeresek és boldogak lennének. Ha megállnák a helyüket. Ha magabiztosak lennének és nem maradnának le. Ma itt van ez a technika dolog.. ezzel kell a szülőknek és a pedagógusoknak megbírkoznia. A kovakövön és a tűzgyújtáson már túl vagyunk.

Képek: Pinterest

“A Papa munkája, hogy hallgatja a híreket, sokat beszél telefonon, és bejár az irodájába megbeszéléseket tartani. A Mama számítógépezik egy csomót, könyvet olvas, telefonál vagy konferenciára megy, szokott még rendezvényt csinálni és kerámiás is volt.” – Válaszol a majdnem hétéves arra a kérdésemre, nekünk, a szüleinek mi a munkánk.

Nem egyszerű a mai szülők feladata, ha gyermeküknek arról akarnak beszélni, mi is a foglalkozásuk… Hajdanán, úgy harminc évvel ezelőtt, az osztály csaknem minden tagja egyszerű néhány szavas megfogalmazással a többiek tudtára adhatta, kik a szülei. Ha ma erre kérem a gyermekem, igencsak bajban van, s nem azért mert nem mesélünk a munkánkról. Sokkal inkább, mert mi magunk sem tudjuk egy szakma alá besorolni azokat a tevékenységeket, amiket végzünk.

Persze még ma is van egy csomó olyan foglalkozás, amivel könnyebb helyzetben vagyunk. Az orvos, ügyvéd, fodrász, boltos stb… még mindig könnyen és egyszerűen azonosítható. Azonban a megélhetést hozó tevékenységeink sokszor rendkívül elvont, részfeladatokat vagy több szakmát is érintő komplex tevékenységet takarnak, netán életünk során, szakmai fejlődésünkben sokféle feladatkört elláttunk, többmindenbe beletanultunk, az életfogytig tartó tanulás jegyében is.

A környezetvédelem, az egészségügyi tudományok és az informatika területén ma már olyan új és eddig ismeretlen tevékenységek alakultak ki és terjednek, amelyekről a nem szakembereknek szinte fogalmuk sincs.

Mit tehet hát a szülő, aki saját, vagy az osztálytársak szülei a család, a baráti társaság munkájáról akar beszélni gyemrekének, a világ működését a szakmák, a munakvégzésen keresztül szeretné bemutatni, megtanítani?

Ha arról beszélünk, éppen milyen munkafolyamatban vagyunk, a tevékenységünk milyen célt tűzött ki, mit kell elérnünk, miért dolgozunk, az megvilágít egy csomó összefüggést a világ működéséről. Ha nem szakmákban, egy-egy tevékenységben gondolkodunk, hanem együttműködésről, kreativitásról, alkotó attitűdről beszélgetünk, akkor egy tágabb értelmezését adhatjuk a munkavégzésnek. Ha létre hozunk valamit, akkor nem csak egy kötelező, elvégzendő feladattal állunk szemben, hanem saját magunkat, a gondolkodásunkat az emberiség kibontakozását mutatjuk meg.  Az iskolai munkának, a tanulásnak is valami ehhez hasonló összefüggés rendszert kellene megvilágítania. Ahelyett, hogy a kötelező házifeladatok, a kihegyezett ceruzák, a bebiflázott adattömegek körül zajlanának az események.

Miközben a gyerekek java reggel nyolctól katonásan ül az iskolapadban, a szülők életébe beköszöntött egy kevésbé formális, mégis annál felelősségteljesebb, a közösséget közvetlenül érintő és munkaidőt mellőző munkavégzés. Vagy sokszor nem is nevezhető munkának, hanem életcél, feladat, hivatás. Ezt kell elmondanunk, erről kell beszélgetnünk. És nem csoda, ha azt látják a mi munkavégzésünkön, hogy élmény alapú, rugalmas, bennünket motivál, akkor felteszik a kérdést, nekik mi dolguk a katonás, szögletes, fegyelmezett rendszerben.

Egy nemzetközi kutatás szerint a munkaadók az alábbi öt készséget várják el az iskolából kikerülő leendő munkavállalóiktól: tudásépítés, IKT használat, önszabályozás, valódi problémák megoldása, kollaboráció. Ezekről kell beszélnünk, hogy ezeket hogyan érjük el, hogyan fejlesztjük ki magunkban.

És hogy húsz év múlva milyen újabb szakmák jönnek? Arra a jövőkutatóknak csak jóslataik vannak. Egy néhány évvel ezelőtti írás, már eljátszott a gondolattal: http://www.origo.hu/tudomany/20111216-jovokutatas-urturizmussal-klimavaltozassal-nanotechnologiaval-osszefuggo-foglalkozasok-jonnek.html

Irodalom: http://tanarblog.hu/attachments/2951_5_21_szazadi_tanulas.pdf

Képek: Pinterest