Szülő2.0

A düh és az agresszió valamennyiünk problémája nem csak a gyereké vagy a házastársé. Együtt vagynk felelősek érte. Ha a gyerekünk belénkrúg, mert nem veheti fel a nyári szoknyát egy novemberi reggel, akkor bármennyire is felpaprikázódunk, ő az aki nagyobb bajban van az adott szituációban, és nálunk van a megoldás kulcsa!

Mindannyiunknak szükségünk van az érzésre, hogy fontosak vagyunk a másik számára, hogy szeretve vagyunk és számít a kapcsolatunk. Szülőként éppúgy igényünk van erre, mint a gyerekeknek. Ha az óvoda udvarán játszó kislányunk felé szaladunk boldogan, hogy megérkeztem éreted, de ő mérgesen elfut mert még játszana tovább, érezhetünk dühöt az elutasítás miatt. Mi felnőttek eltakarjuk ezt az érzést, nem mutatjuk ki megbántottságunkat, hanem visszakézből kontrázunk: azonnal gyere ide és indulás haza, és legyen a lábadon a hazamenős cipő mire háromig számolok…. Csakúgy, mintha belérúgnánk, mert nem tetszik, ahogy bánt velünk. Csak szépen csomagolva.

A hiteles válasz erre talán az lehetne, hogy látom épp rosszkor érkeztem, még játszanál itt tovább. Viszont nekem most sietnem kell, mert … akármi, és jól esne, ha segítsnél ebben. Persze ez nem varázsige, csak lehetőség arra, hogy megmutassunk más reakciót is. Akár hozzátéve, hogy jobban esne, ha köszönnél, megpuszilnál.

A gyerekek pontosan tudják és érzik, mikor bántanak meg minket. Van, hogy szándékosan teszik, ezzel kifejezve nemtetszésüket, vagy ellenállásukat. És ez így van rendjén. Nem, nem kell egyetérteni. De nem is lehet rájuk támadni emiatt, mert akkor megerősítem azt a reakciót, amit amúgy szeretnék leépíteni.

Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a tanulás egy folyamat. És nem egyszer vagy kétszer kell tapasztalatot szerezni, míg belénk rögzül a minta. Gondoljunk csak saját próbálkozásainkra, ha valamin változtatni szeretnénk. Hányadszorra szokott zsigerből sikerüni?

Van, hogy kicsúszik a kezünkből a gyeplő, van, hogy rossz vágányra térnek a dolgok. Viszont a legjobb ebben, hogy vissza tudjuk hozni még a legfélresikerültebb helyzeteket is. A mindennapi teendőink során gondoskodás, iskoláztatás, nevelés közben sokszor maguk a tevékenységek nagyobb hangsúlyt kapnak, mint maguk a gyerekek. Ettől kialakul egy elvárás halmaz a végzendő tevékenységekkel kapcsolatban. Ami persze ellenállást vált ki. Nyitottságot és befogadást kell tanusítanunk mindennel szemben, ami a gyerek felől érkezik, bármennyire is nehéz feladat ez.

Az agresszió az új tabu, amit ha érzékelünk gyermekeinken, tanítványainkon, akkor erkölcsi és ideológiai szempontok alapján értékeljük magát a gyereket. Ahelyett, hogy látnánk a figyelemfelhívást a segítségkérést a tetteik mögött.

A felnőttek egy jelentős része ugyanúgy nem tudja intelligensen megélni a frusztrációjukat, nem tudják párkapcsolataikat és személyes érzéseiket racionálisan kifejezésre juttatni, így önmagukat is rossznak, hibásnak ítélik meg. Egy harmóniára törekvő szülő gyerek viszonyban a szülő üzenetként foghatja gyermeke agresszív viselkedését. Mit szeretne tőlem a gyermekem? Hogyan viszonyulok én magam a saját agressziómhoz, dühömhöz? Szégyellem-e magam az érzéseim miatt? És tudom-e vele együtt tanulni az érzelmek konstruktív megélését? Vagy magára hagyom

Az agresszió fontos érzelmünk! Nem csupán a kiabálás, verekedés, sírás formájában kifejezhető. Az agresszivitás hoz számunkra sikert a munkánkban, kitartást egy feladat vagy kihívás előtt, vagy az önfeledtséget a szerelem megélésében. Az agresszió nékül romlana az életminőségünk, a teljesítményünk, a kapcsolataink. Azonban persze ezeket az energiákat integrálnunk kell és nem erőszakos tettekben kifejezésre juttatni.

Amikor a kisfiam 2-3 éves volt, nagyon erősen kiállt saját tárgyaiért. Nem szerette, ha valaki más játszott a dolgaival vagy meg kellett osztania valamit. A Papája mindig tanítgatta, hogy nem szép dolog az irígység, és hogy ne bánjon undokul a hozzá közeledő gyerekekkel. Magam is úgy véltem, hogy hogy nem jó az irígység, mégsem tudtam egyértelműen kiállni a tiltás mellett. De persze nem volt jobb eszközöm arra, hogy mit és hogyan tanítsak meg neki.

Egy ilyen esetben meg kell értenünk a kisgyerek belső motivációját, és bár a másik félnek is segítséget kell nyújtanunk az önérvényesítésben, mégsem tehetjük azt, hogy egyértelműen leteremtjük az irígy gyermeket. Nyugodtan, szégyen érzet nélkül ki lehet fejezni, hogy nem szeretnék valamit átadni. Így nem kell agresszív tettekkel kifejezésre juttatni. Ha ráparancsolok, hogy márpedig odaadod, akkor az erőszak mellett érvelek és kellemetlen helyzetbe hozom a gyereket. Ettől ő méginkább agresszív lesz.

Jesper Juul a Gyerekkori agresszió című könyvében, (Móra Kiadó), amely alapját adta az utóbbi két bejegyzésnek számos példával és esettanulmánnyal mutatja be, hogyan tudunk mi szülők másképp és máshogy kommunikálni. Hogyan bocsáthatunk meg magunknak is, és ezzel hogy taníthatjuk meg gyermekünknek az agresszív érzelmek pozitív felhasználását.

Nem könnyű magunkévá tenni ezeket az új megoldásokat. De már a kezdeti próbálkozások is sok sikert ígérnek.

Képe: Pinterest

Évtizedek óta komoly szakmai diskurzusok, kutatások és nevelési elméletek jelennek meg, ahol a gyermeki agresszió, erőszak előretöréséről és annak megfékezésére tesznek kísérletet szülők és pedagógusok. Általános az a vélekedés, hogy az utóbbi generációknál jelentősen megnövekedtek az erőszakos cselekmények, a gyerekek a szüleik fejére nőttek, a fékezhetetlen és öntörvényű gyerekek egyre inkább feldúlják az iskolákat, óvodákat. Azonban megfelelő válaszok és igazán hatékony megoldások nem születtek, lett viszont egy háborús helyzet, egymásnak feszülő akaratok, és boszorkányüldözés, amikor olyan állítással találkozunk, hogy rossz, agresszív gyerek nincs.

Jesper Juul Gyerekkori agresszió (Móra Kiadó) című könyvéhez nyúltam, amikor arra kerestem a választ, hogy a gyermekfenyítés témában miért fakadt ki oly sok kommentelő, és érvelt a gyerekverés mellett. Az alábbiakban akár tekinthetjük ezt a kis beszámolót könyvajánlónak is. Mindenesetre olyan gondolatokat vetek fel a könyv segítségével, ami válaszokat adhat a napjainkban oly sok “nehezen kezelhető gyerek” megjelenésére. És talán titokban eljátszhatunk a gondolattal, mi van, ha nem is ők a nehezen kezelhetők?

Titokban, mert ahogy korábban a szexualitás számított tabunak, úgy az új kor tabuja az agresszió. Szülők és pedagógusok jómodorú, finomkodó, de hatalmaskodó és erőszakos köntösbe bújtatva lenyomják a gyerekek torkán, hogy mindaz, ami túlzott érzelmeket vált ki, ami eltér az átlagostól, ami más, mint ami a jólneveltség kategóriáján belül kellemesen elviselhető, az nehézség, hiba vagy agresszív megnyilvánulás.

A bélyeget azok a felnőttek és nevelők sütik a gyerekeinkre, akik maguk is a hagyományos, tekintélyelvű családban nőttek fel, a szüleik hatalmának alávetve. A gyerek saját magáról kialakított képe annak felel meg, amit a szülő kimondottan vagy eltitkoltan gondol a gyerekről és amit tetteiben, reakcióiban mutat magáról, a gondolatairól, az érzelmeiről.

Mitől tanulná meg azonosítani és kezelni a kisgyerek az érzelmeit, ha a szülei sem képesek erre? Ha az akaratot a kiabálás, az ütés, a fölényeskedés eszközeivel érik el? Mitől tudná hasznosítani és pozitív célok elérésére fordítani a dühöt, az agressziót, ha mindezt mi sem tudjuk, ha csak az elfojtás és elföldelés technikájával élünk, mert csak az alkalmazkodó és engedelmes gyerekkép az, ami a társadalmunk számára elfogadható?

Évek óta visszatérő vitában vagyok a környezetem számos tagjával a korlátokról és azok alkalmazásáról. A legalapvetőbb hétköznapi kocsma pszichológiából is ismerjük: a gyereknek korlát kell. Mert anélkül nem tud mihez igazodni, elveszik, bizonytalanná válik. Hogy ezek a korlátok valójában mit takarnak, az már életfelfogástól és beállítottságtól függően változik. Sokáig kutattam és értetlenkedtem mit is gondolunk - mi úgy egyben - korlátnak. Verést, szabályokat, rendezett napirendet, megértő társakat, támogató környezetet? Mindenki szemezgessen csak kedvére. Lényeg a KORLÁT! Mert azt szeretjük!

És végre megtaláltam azt a megfogalmazást, amit magam eddig nem írtam le, de hűen tükrözi, amit mindeddig gondoltam vagy éreztem a korlátozó nevelés felfogással kapcsolatban. Mivel magyon frappáns, Jesper Juul szavait idézem itt:

“Az egyik lehetőség az, hogy megpróbálunk azonosulni azzal a meggyőződéssel, miszerint ‘a gyerekeknek korlátokra van szükségük’. Ennek a régóta népszerű felfogásnak valahogy sikerült átvészelnie az idők viharát. A ‘korlát’ fogalmát gyakran a ‘szabály’ fogalmával azonosítják. Közhelynek számít ugyan, hogy a közös célok elérése érdekében minden embercsoportnak szabályokra van szüksége, eddig azonban tudományosan senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy a gyerekek valamilyen különleges oknál fogva igényelnék a szabályokat. Valójában olyan kifogásról van szó, amelyre hivatkozva a felnőttek szigorú ‘következményeket’ (a ‘büntetés’ posztmodern megfelelőjét) tudnak kilátásba helyezni.”

Így aztán marad az ipari forradalom éveiben korszerű nevelési módszer, a hatalmi szó, az irányítás, esetleg jobb esetben szelídebb eszközökkel, megspékelve azzal az elvárással, hogy a nevelők is csak kedvesek megértőek és barátságosak lehetnek.

Hogy valójában mire is van szüksége egy gyereknek, egy felnőtt embernek, aki tele van félelemmel, frusztrációval, bizonytalansággal, arra senki sem keresi a választ. Viselkedjen mindenki konform módon, és ha kell, ezt erőszakkal érjük el!

Anyaként azzal szembesülök, hogy nincsenek mintáink és alkalmazható technikáink, amivel elérhetjük céljainkat. Sőt nem vagyunk birtokában annak a képességnek, hogy lemondjunk néhány lényegtelennek tűnő célunkról. Erről szüleink sem tehetnek, mert nekik sem volt.
Vagy azt az utat járjuk, hogy beállunk a megfelelni vágyók sorába, és szépelegve toljuk le a gyerek torkán a spenótot, vagy más megoldást választunk a spenót helyett. Persze lehetséges alternatívaként bőven ott van az “addig innen fel nem állsz, amíg ezt meg nem etted!” meg a nyakleves, de ettől óvakodom. És még így is van olyan alkalom, amikor bizony a tehetetlenség utasításokká válik.

Magunknak kreálunk hát mintákat. A gyerekkor folyamán fokozatosan tanuljuk meg, hogyan kezeljük érzelmeinket, haragunkat, agressziónkat. Nem egy egyszeri programozásról van szó, hanem folyamatos tapasztalatszerzésről. És ez az én nagy szerencsém. Lépésről lépésre tudok így én is alkalmazkodni és megtanulni magam. Hiteles életet élni és így megtanítani hogyan érezze jól magát jó kapcsolatokban és harmónikus környezetben a gyermekem.

Amikor a gyerek üt, az valaminek a következménye. Leginkább annak, hogy nem értjük őt meg. Vagy nem értjük jól meg.

Úgyhogy lesz ennek a bejegyzésnek egy második része is!

Képek: Pinterest

” … nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. 
Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek.
  Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is. ”

Vekerdy Tamás iskolája a példamutatást, a szótlan iránymutatást tanítja. A tanár úr sok példája, története sokak fülében cseng. Könyveiben, beszélgetéseiben a szelídségre a megértő erőre, a támogató szülői magatartás kialakítására hívja fel figyelmünket.

Minden szülő mester. Mestere, tanítója gyermekének. Akivel egy közös úton, egymás mellett lépdelnek, majd a gyerek elhagyja szüleit, a szülő lemarad, és hátulról bátorít, enged és támogat. A gyerek beteljesíti a szülő feladatát, továbbgondolja és továbbviszi az utat. Jobb, teljesebb válaszokat ad a kérdésekre és új irányokat nyitogat saját gyermekei számára. Felülmúlja mesterét.

Sokezer éve az antik világban, a harcosok, történetírók és uralkodók mind példaképei voltak a felnövekvőknek. Azóta is meg voltak minden kornak a maga példaképei.  Aki kiemelkedőt alakít, nem mindennapit teljesít, akit a többség kiemel, arra sóvárogva nézünk, mert mi is szeretnénk hasonló erényekkel, tettekkel megmutatkozni. Egy magabiztos jellem, egy surázó erő példaként szolgál a mindennapi problémák, nehézségek sodrában.

A szülő nem magyarázza el gyermekének, hogyan járjon, beszéljen, egyen, mosolyogjon, énekeljen, ugráljon, stb. Megmutatja a csörgő rázást, rámosolyog gyermekére, előtte eszik, iszik, előtte él, s ezzel mutatja, tanítja, mit hogyan kell tenni. Ugyanígy van ez a többi dologgal is. A kapcsolatokkal, a figyelemmel, a bizalommal, a tisztelettel, az álhatatossággal, a rendszerességgel, a szorgalommal. S így van mindazzal is, amit nem szeretünk. A durvasággal, a hangos szóval, az oda nem figyeléssel.

A csecsemő, a gyermek, a kamasz azt utánozza amit lát. Nem szándékosan, hanem ösztönösen azzal azonosul, amibe beleszületik. Felnőtt korban nagyon szisztematikus és következetes belső munkára van szükség ahhoz, hogy ezeket a mintákat átalakítsuk.

Egy biztonságos, “kipránázott”, stabil érzelmi környezetben, ahol a gyermekek pozitív szülői mintákat kaptak, masszívabban állnak ellent a negativ kihívásoknak. 

Kép: Pinterest

Tudásalapú társadalom. Az nyer, aki a leggyorsabban, a legpontosabban szerzi meg az információt, és a legjobban tudja felhasználni. Aki naprakész, hiteles és korszerű. Aki állja a sarat és keményen dolgozik. Hogy erre ki képes azon is múlik, mennyire fejlett az érzelmi intelligenciája.

A mai gyerekeket figyelve megállapíthatjuk, hogy elképesztően okosak, tájékozottak, verbálisan sokszor erősebbek, mint mi magunk voltunk náluk tíz évvel idősebb korunkban. Az angol nyelv szinte észervétlenül költözik be a hétköznapjaikba, elképesztő tudományos és környezeti információk ragadnak rájuk. Hihetetlen sebességgel, szivacsként szívják magukba az ismereteket, és szülőt, tanárt egyaránt zavarba ejtő mélységekig tudnak elmerülni dolgokban.

Az információszerzés gyors és hatékony módjai az internet, a televízió, az ismeretterjesztő műsorok, könyvek, a szülői motiváció a tudás bekebelezésére, mind segítik ennek a különleges képességnek a kifejlődését.

Ezzel szemben azonban az érzelem lemaradva kullog az értelem mögött, aki mint felelősségteljes nagytestvér kézen fogva rángatja, vonszolja maga után a kisöcsit, aki lemaradt és kicsiny lábait kapkodja, hogy a nagyobb nyomába érjen. Sokszor elesnek, és hátráltatják egymást, így számos próbálkozás, előrelépés, fejlődés megtorpan, késlekedik.

A kisgyermekkori körülmények, az intézményi és családi rendszerek mind arra rendezkedtek be, hogy ezt a lépéstartást ne segítsék. Miközben az érzelmi fejlettség, az érzelmi intelligencia jelentőségét már évtizedekkel ezelőtt mainstream témaként emlegették a társadalomkutatók, mégsem alakultak ki a hétköznapokban erre irányuló programok, fejlesztések tömegesen. Pl. a közoktatás rendszerében nagyon nem.

Gondoljunk egy egyszerű iskolaérettségi felmérésre. Az iskolába lépés feltételeként csupa olyan érettségi feltételt figyelnek, amely belülről kialakult, a tudás meglétével, elsajátításával áll összefüggésben. Figyelmen kívül hagyva olyan alkalmassági kérdéseket, amelyek az egyéniség és a környezete kölcsönhatását, a környezeti adottságot figyelné. És a szemlélet később sem változik. 

A mai társadalmak családmodelljei is sokkal kaotikusabbak és érzelmileg kevésbé stabilak, mint voltak ezek úgy ötven évvel ezelőtt. Az életben való beválási startégiák próbálgatása, a megélhetés, a boldogulás a mai szülők számára is sokszor nehéz kihívást jelentenek. Emellett számukra is a munkavégzés, az előmenetel neveltetésüknél fogva nagyon nagy jelentőséggel bír, miközben az egyéni figyelem, a kapcsolatok, a személyes érzelmek nagyon kevés figyelmet kapnak a hétköznapokban.

És kialakul egy kognitív disszonancia, mert a ma gyakorló szülők jelentős hányada a saját gyerekkorában tapasztalt lelki távolságtartást igyekszik lecsökkenteni saját gyerekeivel kapcsolatosan, azonban az elvárásrendszert, az irányító szerepkört a legjobb szándékaik mellett sem tudják levetkőzni.

Mostanában is fut még a mozikban az Agymanók című Disney mese, ami az ovisok és kisiskolások mellett a szülőknek is segít tudatosítani az érzelmeket. 

Az érzelmi intelligencia fejlesztésére, az érzelmi élet megélésére, ami felvértezheti gyermekeinket a kihívásokkal szemben, az alábbi módszerek adhatnak választ:

Elfogadni azokat a sajátos igényeket, amikkel a gyerek rendelkezik. Úgy szeretni őt, ahogy neki az jó és megfelelő. Figyelembe venni az ő szeretetnyelvét, valamint megtanítani, megmutatni neki valamennyit.

Szülői interakció erősítése. Minél többet értő figyelemmel fordulni hozzájuk. A mindennapi élet kereteit ehhez igazítani.

Az ülj figyelmesen mint egy béka című meditációs könyv a tudatos jelenlét és a koncentráció fejlesztése mellett az érzelmekről és azok meg- és átéléséről is mutat hasznos gyakorlatokat. Önmagában ezek közös elvégzése is érzelmileg megerősíti a résztvevőket.

Beszélni és mutatni az érzelmeket.  Példamutatással, megélni az érzelmeinket. Nem elfojtani, jópofát vágni, hanem kinyilvánítani és azt is megmutatni, hogyan lehet ezekt kezelni. Szavakba önteni a dühöt a haragot a fájdalmat, ezek között különbséget tenni, de nem csapkodni ordítani, törni – zúzni. Ugyanezt a pozitív érzelmekkel is.

Lehetőleg meghagyni a korának megfelelő közegben. A mára fókuszálva, nem a jövőbeli előmeneteleket hajszolni. Mindent a maga idejében meg fog tanulni, el fog sajátítani.

Játszani hagyni sokat. A játék élményekkel, érzésekkel átszőtt tapasztalatszerzés. Ami beég. A tanulós helyzetek feladatcentrikusak, azaz teljesítenie kell ezekben a helyzetekben. Figyeljük meg a játékát, ott ismerhetük rá valódi természetére igazán.

Irodalom: http://fejlesztok.hu/szekciok/fejlesztopedagogusoknak/79-koragyermekkori-fejlesztes.html

Képek: Pinterest

avagy milyen szülők is vagyunk?

Hogy van ez a gyerekverés? A véresre verést, a szíjjal ütlegelést vagy talán a körmöst is, bizonyára elutasítja a társadalom jelentős része. De mi van a popsira csapással, a meglegyintéssel, az atyai pofonnal? És mi van mindazzal az indulattal, tehetetlenséggel, rossz mintával, ami mindezek mögött húzódik? Eltűnik-e varázsütésre a tekintélyelv, a szóbeli és tettleges bátalmazás a szülő-gyerek viszonyból?

Felkavaró, gyomorszorító és rendkívül összetett mindaz, amivel találkozunk, amikor a gyerekek veréséről beszélünk. Jólszituált, értelmiségi szülők, akik kedves, jóravaló emberek, lehetnek vallásosak is, a szeretet jegyében használják ezt az eszközt. Hogy ezzel tanítsák meg a következetességet, a rendet és önuralmat. Mert ebben hisznek. Olyan módszerrel, ami alapvetően épp az önuralmat, a kitartást és a humánumot hagyja figyelmen kívül.

A “legszebb”, amikor azért kap Petike egy jó nagy pofont, amiért a kistestvérét megütötte. Ismeritek ezt? “Melyik kezeddel ütötted meg?” És a tekintélyes szülő rásóz egy jókorát a bántalmazó gyerek kezére. Jó esetben csak a saját kezével. A bántalmazó, bántalmazottá válik, tele indulattal, sértettséggel, frusztrációval. Mivel a hatalom jelen esetben nem az ő kezében van, elraktározza magában a sérelmet és azon nyomban, amikor lehetősége adódik, ott bosszúlja meg, ahol hatalmát gyakorolni tudja. A “jószándékú” verés, a fenyítés, a tanítás ezen formája éppúgy véres és gyilkos módszer, mint a szíjjal, bottal fakanállal elkövetett támadás.

Mert a verés súlyossága nem csak annak erejétől, nagyságától függ. Akit ütöttek már meg, az tudja, milyen megalázó, mennyire lelket összetörő fájdalom, amikor csattan a pofon. Hogyan omlik össze minden belső energia és tartás, mennyire megsemmisítő érzés. A kisgyerek mindezt attól az embertől kapja, akit ő a legjobban szeret. Legfőbb bizalmasától. Mekkora csalódás ez?! Mit érez, az a kicsi, aki még szinte egynek érzi magát szüleivel, aki felnéz a nagy és mindenható Papára, Mamára, amikor épp ők bántják? Ha pedig ezt tudatosan, előre megfontolt szándékkel teszi a szülő, az még veszedelmesebb. Remélem nem ismeritek a képet, amikor a bűnt elkövető gyereket nyugodtan kivezeti a szülő a szobából egy másik helyiségbe, ahol miután tájékoztatta tette súlyosságáról, valamilyen formában testi fenyítésben részesíti. Olyan, mint egy hidegvérű kivégzés. Ennél akkor már érthetőbb, ha indulatból, dühből kever le egyet az anyuka, apuka. De persze ez sem! Van az az életkor, amikor tudni kell tűrtőztetni magunkat. De ha mi sem tudjuk, hogyan várjuk el gyermekünktől, hogy ő tudja?!

Mindezt azért, hogy a gyerekünk valamilyen legyen… vagy valamit ne tegyen… vagy valamit úgy tegyen, ahogyan azt mi szeretnénk. Mi szülők, akik feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy dirigáljunk, hogy megmondjuk, hogy kioktassunk.

Mi, akik gyerekkorunkban azért küzdöttünk, hogy emberszámba vegyenek, hogy mi is a felnőttek társaságának részei lehessünk, hogy elismerjenek, hogy számítson a szavunk. Most ugyanúgy kitaszítjuk saját gyermekeinket, ahogy azt velünk tették. Ők ugyanúgy nem számítanak, ahogy mi sem számítottunk. Mert az számít, hogy rend legyen. Rendesen viselkedjen, alkalmazkodjon, ne zavarjon, ne bántson mást, főképp ne minket. Azt akarjuk, hogy büszkék lehessünk rájuk, hogy szülői szerepünkben nehogy felsüljünk. Hogy később megveregethessük egymás vállát, mekkorát alkottunk, milyen rendes a mi gyerekünk, ahelyett, hogy észrevennénk neki mitől jó igazán. Hát ez a helyzet. És nemigen látszik, hogy ez másképp alakulna…

Mert ugyanerről van szó, amikor beszorítjuk a diákokat az értelmetlen szabályok és elvárások közé. Amikor az iskolában korlátozzuk elemi szabadságukat. Amikor az intézmények, az állami rendszerek beleszólnak mindennapjainkba és korlátozzák családunk életét, elveszik, megkérdőjelezik kompetenciánkat. Hatalmat gyakorolnak felettünk, és mi is hatalmat akarunk gyakorolni mások felett. Kézenfekvő, hogy ezt közvetlen környezetünkön igyekszük kiélni. Nem figyelünk oda, mitől lenne a másiknak jó. A gyereknek, a felnőttnek, az országnak.

Miközben ennek az attitűdnek mi magunk is elszenvedői vagyunk, további korlátokat követelünk, számonkérjük a pedagógust, házastársunkat, a nagymamát, miért nem szigorúbbak a gyerekkel. És egy olyan ördögi körbe keveredünk, ahonnan sosem fogunk tudni kilépni. Hiába bármilyen eszme, ha a hétköznapokban nem ez tükröződik vissza. Ugyanazokat a rossz és lehangoló mintákat adjuk tovább gyermekeinknek, amiket mi kaptunk arról, hogyan kéne élni, mik az értékek és mi a legfontosabb a szülő-gyerek kapcsolatban. 

Elcsépelt és közhelyes, hogy a szeretet a legfontosabb. De vajon értjük-e ezt? Engedjük-e továbblépni még egyet azt a gyereket, még ha mi nem is akarjuk? Bízunk-e a képességeiben, hogy nélkülünk is jó döntést hoz? Megpróbáljuk-e a helyébe képzelni magunkat, ha már a falra mászunk tőle? Szeretjük-e úgy, ahogy azt ő szeretné? Egyáltalán tudjuk-e neki mire van szüksége?

Előre tudom az ellenérveket. Hallom, hogy a határok és a konvenciók, meg a társadalmi együttélés… hogy: a szeretetemet fejezem ki, amikor nevelem, nehogy rossz ember váljék belőle…. Nem is ragozom. Hátha lesz olyan olvasó, akinek nem a gyerekbántalmazás mellett vannak érvei. 

Képek: Pinterest