Szülő2.0

Tanulok magán, tehát magántanuló vagyok. Már az elnevezés is kissé ügyetlen. Mit csinálnék mást, ha nem magánilag tanulnék. Ami egyben persze közösségi tevékenység is manapság, de mégis magán dolog, mert hogy mi marad bennem az magán… azaz egyéni…Gondolatok a magántanulóságról….

Szégyen vagy érdem?
Bárki lehet magántaluló, akiről azt feltételezi a környezete, hogy képes önálló tevékenységre, és akit a környezete kellőképpen tud támogatni mind gyakorlati, mind lelki szempontból. Akiről elhiszik a felnőttek, hogy önmagában öröm a létezése, nem érdemek megszerzését követően lehet csak pozitívan értékelni.  És az is lehet magántanuló, akit nem tartanak alkalmasnak, érdemesnek arra, hogy közösségben, szervezett keretek között végezze a munkáját, akitől szeretnének  megszabadulni, ahol csődöt mond a pedagógia.

A megszégyenítés nem alternatíva, így erre az opcióra nem pazarolnám senki idejét. Valakit megszabadítani a felesleges nyomástól, a terhektől, a szorongástól, a kudarctól érdem. És valakinek felelősséget vállalnia saját magáért, merni kilépni a keretek közül, jelen lenni a hétköznapokban szintén érdem.

Mi az, ami működik?
Olyan sokat foglalkozunk az iskolával, a nem megfeleléssel, annyi bökkenő adódik, hogy jogosan tesszük fel a kérdést: Tényleg mindenki hülye, vagy esetleg valami nem működik?

Egyre több tapasztalat van arról, hogy nem működik a hagyományos iskolaszervezés. Hogy a tanár a mindenható, ő beszél és okít, a diák passzívan ül és hallgat, jegyzetel, felfog… 6X45 percben… ezt senki sem gondolhatja komolyan. Nagyon sok helyről halljuk, hogy megváltozott az információszerzés, nem működnek a hagyományos szerepek, változott az ingerküszöb, más kompetenciák fontosak, mint 20-30-40 évvel ezelőtt. Mégsincs válasz, és mégsincs jó alternatíva. Vagy csak nagyon kevés van.

Egyik a magántanulóság, azaz az otthon tanulás. Otthon maradunk, mert hisszük, amit eddig is vallottunk: a gyerek dolga a tanulás. A saját dolga, a saját felelőssége. Az ehhez szükséges közeget nekünk, szülőknek kell megteremtenünk. Ha nem működik az iskola, akkor otthon. Ennek persze sok előnye, hátránya, nehézsége és öröme is van. Mérlegeljünk!

Mikor foglalkozzunk ezzel a lehetőséggel?
Ha a család élete, időbeosztása, felfogása, a világról kialakított elképzelése szöges ellentétben áll valamennyi szóba jöhető iskola világképével. Ha az ismeretszerzésnek már otthon van egy jól működő rutinja. Ha tudjuk, hogy hogyan motiválhatjuk gyermekünket, és szívesen kísérjük mi magunk ezen az úton. Ha más módszerekkel szeretnénk taníttatni, mint amelyek elérhetőek.

Ha a gyerek egyénisége előrevetíti a nehézségeket, a szorongást, a boldogtalanságot. Ha nem szeretnénk versenyeztetni a gyermekünket. Ha nem a hagyományos karrier utak bejárása a célunk. Ha van elég időnk, türelmünk, elhivatottságunk az otthon tanuláshoz. Ha úgy hisszük, hogy a gyereknek a családja körében van a legjobb helye.

Ha az első néhány felvetés nem vette el a kedvünket, akkor nézzük meg tételesen, milyen előnyökkel és nehézségekkel találkozunk majd.

Aki otthon tanul, annak nem kell reggel stresszel indítania, hogy elkésik, nincs feszültség, hanem nyugodtan, kipihenten ébred a család. A szülők számára nagy megerőltetést és sok felkészülést jelent, ha otthon tanítják gyermeküket. Az egyik szülő nem tud teljes értékű felnőtt életet élni, nem tud munkába járni, ami a másik szülőnek is nehézséget okozhat, hiszen a család fenntartása egyedül rá hárul. Persze fel lehet fogadni magán tanítókat, azonban ez jelentős anyagi teherrel jár.

Az otthon tanulás különösen erős szülő-gyerek kapcsolatot épít fel. A családi kötelékek nagyobb hangsúlyt kapnak. A magántanuló gyerekek nagyobb szerepet is vállalnak a családi életben, a mindennapi tevékenységekben. Az otthon tanulás alkalmat ad arra, hogy a gyermek egyéni tempóban, személyre szabottan tanulhasson. Erre még a legjobb alternatív módszerekkel dolgozó iskolák sincsenek felkészülve. Egyéni ütem alapján nyilván kevesebb kudarc, és szégyen éri a gyermeket. Emellett persze kevesebb, illetve más dicsőség és elismerés is.

A kortárs csoport és kapcsolatok hiánya jelenthet problémát. A túlterhelt és agyonszervezett átlagos gyerekkor mellett felüdülés az otthoni tanulás, azonban emiatt nehéz is kortárs barátokat találni. A többi gyereknek más a napirendje, kevesebb alkalom van a közös élményekre. Egyéb szakkörökön, sport foglalkozásokon találkoznak az otthon tanulók is gyerekekkel, de 8-10 éves kor után az ismeretszerzésnél is nagyon fontos a kortárs közösség.

Nehéz lehet a napirend tartása, nagyobb a csábítás a halogatásra. Azonban nincs ennél jobb terep az egyéni felelősség, a kötelességtudat és az önbecsülés kiépítésére. Állandóan jelen kell lenni szülőnek, gyereknek egyaránt a magántanulóságban, hiszen itt nem lehet megbújni a padban, elsunnyogni a felelést, vagy elsiklani egy-egy témakör mellett. Akkor lép tovább a tananyagban, ha az előzőt elsajátította. Így biztosabb a gyerek tudása, és vélhetően kevesebb idő alatt, kisebb erőfeszítéssel teszi ezt.

A művészeti ágak gyakorlására vagy egy-egy témakör megismerésére nagyobb teret engedhetünk otthon. Számos olyan fórum, weboldal létezik, ahol jobbnál-jobb ötletek vannak, hogyan tanítsuk gyermekünket otthon. Kísérletek, feladatok, minták a mindennapos tanuláshoz. Mindeközben azért fut a lakás, a felnőtteknek nincs vagy nagyon kevés a saját idejük, a gyerekek pedig mégiscsak a gyerekekkel tudnának legjobban játszani.

Te is lehetsz otthon tanuló
Magántanuló bárki lehet, akinek szülei egyetértenek vele. Fontos, hogy a család minden tagja egyöntetűen emellett álljon, mert mindenkinek lesz ebben szerepe. Az otthon maradó szülőnek éppúgy, mint a munkába járónak. Megváltoznak ugyanis a mindennepi életben megszokott rutinok!

A törvény úgy fogalmaz, hogy ha nincs az igazgatónak ellenvetése, akkor automatikusan megadja a magántanulói stáuszt. Tehát azért kell egy iskola, ahová hivatalosan tartozunk! Ha nincs egyetértés a szülő és az igazgató között, akkor nevelési tanácsadónál, illetve egyéb fórumokon lehet tovább kérvényezni.

A szabályozásról és a körülményekről bővebben itt olvashatsz: http://eduline.hu/felsooktatas/2012/4/4/Ki_lehet_magantanulo_W9BHCO

Ma Magyarországon kb 200 ezer nagántanuló van, akik meggyőződésből választották ezt az oktatási formát. Melléjük csatlakoznak még azok, akik valamilyen okból nem tudnak iskolába járni (sérült, vagy egyéb hátrányos helyzet).

Végül fából vaskarika…
Egy átlagos alsós egy nap kb 225 percet ül az iskolapadban kötött foglalkozáson, és kb 180 percet tölt szabad játékkal, beszélgetéssel, incselkedéssel, udvarlással, konfliktusokkal stb. a szünetekben, a délutáni szabadidőben a társaival az iskolában. Egy jó pedagógus ezt a mérleget el tudja billenteni a játék az élménydús tanulás oldalára. Nehéz állást foglalni, mivel kétségtelenül mindkét oktatási formának megvannak az előnyei. Egy lehetőség van továbbra is: ismerni a gyerekünket, magunkat, az életünket, és mindannyiunk számára a legjobb megoldást választani. És ez gyakran a nehezebb út, sok figyelemmel, törődéssel, energia befektetéssel. De megéri, ha boldog gyerekünk lesz!

Az otthontanulásról bővebben: http://www.otthonoktatas.info/otthonoktatas_bevezeto

Képek: pinterest

Nagyon sok okos tanáccsal találkozhattok, hogyan, milyen szempontok szerint válasszatok óvodát. Legyen az óvónéni cuki, angol, lovaglás, úszás, bió és még annyi minden... A mi történetünk kicsit másról szól, egy a sok közül... ha beléptek az oviba, nézzétek meg a nagycsoportosokat. Ha túl rendesek, meneküljetek!

Nézd meg az anyját, vedd el a lányát – mondás jutott eszembe, amikor a szuper ovinkban végigszenvedtük a nagycsoportot. Ha az elején tudom, milyen metamorfózison megy át a kedves és kiegyensúlyozott légkörű családi hangulatú ovi az utolsó évben, talán lett volna valami stratégiám, hogyan éljük túl, hogy a gyerek hat éves lett. Így azonban, csak kapkodtuk a fejünk…

Arra fel voltunk készülve, hogy az iskolaválasztás maga egy végtelen és kabaréba illő mizéria. Tudtuk jól, hogy milyen szempontok fontosan számunkra, milyen iskolát keresünk, nagyon nem kellett keresni, nem túl nagy a választék… S miközben azzal voltunk elfoglalva, hogy gyermekünk számára egy kiegyensúlyozott, békés átmenetet biztosítsunk óvoda és iskola között, hogy az esztelen elvárások, az egyéniség mellőzése, az idomítás és a hajszolás ne érhesse el őt az iskolában legalább az alsótagozatban, szép alattomosan azért bekúszott a mindennapjainkba a magyar közoktatás, óvodai iskolaelőkészítés formájában.

Elkezdődött azzal, hogy heti háromszor iskolásdit játszott velük egy tanítónéni. Amiről amúgy – legalábbis én úgy vélem – köztudomású, hogy kicsit károsabb, mint hasznos, mivel, majd egy évvel korábban, olyan keretek közé szorítják a gyerekeket, amire nagyon nincs még szükségük. Emellett ezzel a spontán tanulást, az érdeklődést, jó korán elkezdik kiölni belőlük, lehetőleg az iskola elkezdésekor már jól utálják a “negyvenötpercig ülj a fenekeden rendesen!” életérzést.

Valahol október derekán problémás anyuka lévén jeleztem is aggodalmaimat a gyakorlattal szemben, azonban megnyugtattak, hogy ez csupán a játékos foglalkozások bizonyos formája, köze sincs az iskolához, vagy bármilyen iskolai formális órához. Hittem is meg nem is mindezt addig a pillanatig, amíg megláttam a füzeteket, feladatlapokat és egyik reggel kicsit késve érkezvén fül- és szemtanúja voltam, hogy az akkor öt évesek egyenes derékkel ütemes tapssal szótagolnak, majd alapvető számtani feladatokat oldanak meg.  Igazi, régimódi tanítónénis felszólítások mellett. (Ez a fajta kommunikáció kicsit még jobban megrázott, mint maga a tevékenység.)

Csalódásom tetőfoka ott teljesedett, amikor más szülőkkel beszélgetve megtudtam, hogy szülőtársaim némelyike számára mindez még így is kevés, aggódnak, hogy gyermekeik hogyan fognak megfelelni az iskolában, elég felkészültek lesznek-e, megfelelő tudással érkeznek-e a felvételire. És ezeknek az elvárásoknak az óvoda igyekszik megfelelni. Nem próbálja meg megnyugtatni az anyukákat és apukákat, hogy elég jók ezek a gyerekek, és az óvoda egy különleges hely, ahol úgy is tudnak fejlődni, hogy közben jól érzik magukat. Hogy a pedagógusaik fel vannak készülve, és az elmúlt évek alatt folyamatosan megágyaztak az iskolának, nem az utolsó hónapokban kell kikészíteni az amúgy is feszült és sok változás előtt álló nagycsoportosokat.

Viszonylag hamar eldőlt, hogy a mi gyerekünk nem jár az iskolaelőkészítő foglalkozásra, pláne nem plusz ovi-suliba, és hasonló összejövetelekre, s ezzel áthidaljuk ezt a kis döccenőt. De kiderült, ennél sokkal mélyebb a probléma. Mert amellett, hogy van ez az iskolásdi dolog, az óvoda egész légköre megváltozott. Értelmetlen szabályok, idomítás és fegyelmezés következett minden mennyiségben. És erre nem voltunk felkészülve. Eddig egy olyan óvodát ismertünk meg, ahol lassan, az egyéni igényeket figyelembevéve, érzékenyen közelítenek a gyerekek felé. Ma a gyerekek maguk kérik, legyen egy kis szabad játék, ne állandóan különböző irányított feladatokban kelljen részt venniük. Ma a nagycsoportba nem lehet játékot bevinni, mert a kisautó nem fejleszti őket eléggé – te jó éééég! és ezt egy szakképzett óvónéni mondta. A gyerekem azon izgul, hogy az iskolában hogy tud kijárni pisilni, és ezen kívül millió aggodalmat, félelmet ültettek beléjük az értelmetlen fegyelmezés által. Mert az iskolában már másképp lesz, ott már ezt nem lehet, azt nem lehet, nem csoda, ha karácsonyra készen voltunk mindannyian. Nem győztem csillapítani és cáfolni az aggodalmakat, ott álltam, mint egy hülye, az utolsó fél évben nyilván nem viszem el másik óvodába.

Persze az óvónénik kedvesek voltak továbbra is, lezajlott számtalan beszélgetés, megértő bólogatás, együttérzés, de látható, hogy a világkép egész másról szól. Hogy semmit sem változott valójában a gyerekekről alkotott kép az elmúlt évtizedek alatt. Hogy ma is azt hiszik, a viszonylag frissen végzett pedagógusok is, hogy nem a partnerként kezelés, hanem a hatalmi szó, az egyenlősdi az, ami célrevezető a nevelésben. És ahelyett, hogy egy jó nevű óvoda, a szekértelmét felhasználva a szülőknek is segítene egy békésebb gyerekkort kialakítani, partnerei a tekintélyelvűségnek, a félelem kommunikációnak, a direkt, szájbarágós nevelésnek.

Bár minálunk sok hétköznapi bonyoldalmat okozott ez az utolsó év, mégsem nekünk a legrosszabb. Hosszú beszélgetések során képet kapott a gyerek az eltérő gondolkodásról, a másságról. Mert nálunk másképp mennek a dolgok. Másképp érjük el egymással azt, amit szeretnénk. Vagy meggondoljuk, el kell-e érni mindenáron. Még ha ez egy melósabb útja is a szülői önérvényesítésnek. De látom azokat az ovistársakat, akik mind az óvodában, mind az iskolában csak ezzel találkoznak. Esélyük sincs arra, hogy megértsék a különbözőséget, a másságot, az eltérő véleményeket. Ugyanúgy beleszületnek és megtanulják azokat a rossz mintákat, amiket a szüleik is, és ugyanúgy parancsolgatnak majd, és rend pártiak lesznek és elfelejtik majd felfedezni az alternativ utakat. Nem beszélve a tanulás öröméről.

Vajon értjük-e miért kell egedni egy kicsit a szorításból? Mikor fogjuk mind tudni, hogy a kevesebb több? És ez egy ország, egy társadalom nagy kérdése is!

Képek: Flickr, Parent Co Magazine

A minap elhűlve láttam egy ovistárs kezében egy mobiltelefont, ahogy a kis szekrényéből átteszi az udvari pulcsija zsebébe. Az iskolába készülő nagycsoportosok között nagyon menő ez a figura, én pedig - aki tényleg nem gondolom maradi szülőnek magam-, levegő után kapkodtam, most már tééényleg ez jön?!

Az iskolai és iskolás korúak mobilhasználatáról egész szép kis irodalom található az interneten. Sokan, régóta, sokféle álláspontból vizsgálják a mobileszközt, ami az elmúlt húsz évben rohamosan elterjedt, mindennapivá vált csaknem minden társadalmi csoportnál, és persze gyermekeink számára alap. És amilyen rohamosan elterjedt az eszköz, olyan rohamosan nem alakult ki annak használatára irányuló kultúra, közmegegyezés, izlés. Mert egészen elképesztő helyeken és szituációkban szólal  meg a mobil. Az áruházban, az orvosi rendelőben, a fodrásznál, kínosan érzem magam, amikor végihallgatom vadidegen emberek magánbeszélgetését. De a moziban, temetésen, játszótéren, jóga órán zajló telefonálástól kivagyok. Persze van az, hogy anyám állapota nem túl jó, és felveszem ha hív, vagy a férjem külföldi útján épp most tudott hazaszólni, meg az oviból telefonáló óvónőt a halálos ágyamon is felveszem, de ezek a ritkább esetek. Sokszor elhagyja a számat: ha nincs semmi sürgős, visszahívlak. Ha valamin dolgozom, beszélgetek egy barátommal, netán a gyerekemmel vagyok otthon délután, vagy csak ha olvasok egy jó könyvet és még számtalan más alkalmakkor, nem veszem fel a telefont. Mert  nem fordítva ülünk a lovon! És nem is volna olyan nagy mumus a mobilmánia - meg a számítógép, TV és egyéb újkori veszedelmek – ami gyermekeinkre leselkedik, ha mi magunk kulturáltan tudnánk használni. És már totyogós korukban azt látnák, hogy nem rohanunk fejvesztve ha csöng a telefon.

Veszélyek

Az egyik jellemző probléma a függőség, amely szinte minden a mobil terjedéssel foglalkozó anyagban előkerül. Főképp a gyerekek függőségéről beszélnek, felnőttekéről nem. A gyerekek mobilhasználatával kapcsolatban létezik több olyan szakértői anyag, ahol cáfolják azokat a téves elképzeléseket miszerint az egészséges kommunikációs fejlődést gátolja a mobil használat. Inkább azt állítják, hogy katalizálja azt, hiszen a gyerekek számára egy új (számunkra kevésbé ismert vagy megismert) kommunikációs forma a pl közösségi oldalon való állandó kapcsolattartás. Az egymáshoz tartozók szüntelen interakcója az érzelmi kötelékeket erősíti a családtagok vagy a barátok között. A mobil alkalmazások segítségével ügyesednek a gyerekek s önbizalmuk is nő. Jogosan vetődik fel persze az a kérdés is, hogy akkor miért nem aknázzák ki jobban a mobileszközök oktatási környezetben való felhasználását? Ezt senki nem tudja. Mert hogy kézenfekvő lenne. Ha amúgy is van minden gyereknek az osztályban mobilja, akkor a tanárnő a házifeladatot nyugodtan diktálhatná a hangrögzítőre is. Vagy egy-egy kísérletet felvehetnének, elküldhetnék a beteg hiányzóknak, esetleg a tanár mobil applikációk segítségével ismertethetne meg bizonyos problémákat…

A másik veszélyforrás az erőszakos, vagy felnőtt tartalmak. Ezekre kézenfekvő megoldás, ha a szülők használják azokat a már elérhető szoftvereket, amik segítségével kizárhatják a nekívánatos oldalak látogatását. Emellett felelős szülői magatartással ezek megelőzhetőek. Ha időnként odaülünk a kisgyermekünk mellé, megnézni mit csinál a telefonnal, a neten, esetleg ha mi olyan tartalmakat kínáunk fel, amelyeket hasznosnak vélünk, lesz egy mini közösségünk, ahol megbeszéljük és együtt éljük át a “mobileseményeket”, nagyobb az esélyünk arra, hogy ezeknél az oldalaknál marad.

Sokan érvelnek a telefonok káros egészségügyi hatásaival. Ezek általában felvetések, pl a rádióhullámok ártalmasságáról – nincs kellően alátámasztva, bizonyítva.

Van olyan rendőrségi kimutatás, azokról a közterületi rablásoknak a számáról, amelyeket gyerekek ellen követnek nagyértékű mobiltelefonjuk miatt.

Veszélyként jelenhet meg, hogy ha mindig kéznél van a telefon, mindig kéznél van a segítség is. Kevésbé használják saját problémamegoldó képességüket a gyerekek, hamarabb tudnak a szüleikhez fordulni. Önállóságuk nem fejlődik megfelelő ütemben. A tapasztalat persze inkább arra mutat, hogy a gyerekek az önállósságra vannak kódolva. Ha jó a gyerek-szülő kapcsolat, és a szülő hisz abban, hogy a gyerek képes önállóan megoldani, átélni helyzeteket és megbirkózik az akadályokkal, akkor ezt a gyerek is elhiszi magáról. Reálisan tudja majd megítélni, mikor van szüksége segítségre. És azért az elég jó dolog, ha a gyerek magától oszt meg egy problémát vagy helyzetet, élményt a szüleivel. Persze ha ez a szülő számára nem teher.

Hiteles válaszokat adni

Egy 2013 tavaszi felmérés alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy átlagosan családonként 4-5 mobileszköz áll rendelkezésre. Ez leginkább azt jelenti számunkra, hogy nem lehet nem foglalkozni a kérdéssel. És lehet persze szenvelegni, és szörnyűlködni, hová tart a világ – ajánlom Lackfi János idevonatkozó FB bejegyzését: TROLLKOMMENT vagy PAPIRUSZ? – mégis ideje megbarátkozni a jelenséggel. Lehet persze maradi intézkedéseket bevezetni, lehet hátráltatni a fejlődést és boszorkányt üldözni, de hosszú távon úgysincs értelme.

A mobiltelefonok iskolai kezelése nagyon széles skálán mozog. Van olyan iskola, ahová tilos bevinni, van, ahol órán csak le kell halkítani. Általában a házirendben szabályozzák ezt. És itt kezdődik a tanítás, nevelés, hogy kialakítunk-e közösen szabályokat, ami mindannyiunk számára előnyökkel jár, vagy eleve kizárunk és hárítunk.

Ha rögzítjük, hogy miközben emberek beszélgetnek egymással, egymásra figyelnek, közösen csinálnak valamit nem smsezünk, nem hallgatunk zenét, nem olvasgatunk, az egy normális társadalmi elvárás. (Hozzáteszem hányan nem leveleztünk papír alapon órán a pad alatt…?) Ha közmegyegyezésnek vesszük, hogy a számonkéréskor nem lehet külső segítséget használni, akkor a mobil puska sem engedélyezett. (bár az megkérdőjelezhető, miért nem engdélyezett a külső segítség, hiszen ha tudja hol keresse, akkor megoldotta a problémáját…. Ha foglalkozik vele és puskát gyárt, akkor már majdnem meg is tanulta… de ez egy másik kérdés)

Ha a gyerekek azt látják, hogy mi szülők és tanárok érdeklődéssel, nyitottan fordulunk a szokásaik felé, ha nem üldözzük őket, hanem meg akarjuk érteni a motivációikat, ha pozitívra fordítjuk a negatívnak vélt jelenségeket, és ha a magunk életében is úgy teszünk, ahogy elvárjuk a gyermekünktől, akkor partnerként tekintenek ránk. És hiteles mintát adunk. Akkor közösen kialakítottunk egy új szabályrendszert, amelyek mentén együtt tudunk élni az új kommunikációs eszközökkel.

Értsd úgy, hogy a felnőtt is olvas könyvet, nem nyomogat, ha beszél hozzá a gyerek, vannak mérhető együtt töltött szabadidők, barátságokat kezdeményez és ápol, közösségi programokat tervez, beszélget, egyszóval normális emberi életet él. Ha ezt látja, miért választaná a gyerek a zombi létet? Csak ha belekényszerítjük a nem odafigyeléssel és az üldözéseinkkel.

Képek: checkupnewsroom.com, gigaom.com, pinterest

Vége a szeptembernek, és épp hogy elkezdtük a tanévet, sokan már az újabb választás szorításában élnek. Iskolát kell választani. Tavaly is megjelent a középiskolák rangsora, idén is meg fog jelenni, amiből megtudhatjuk, melyek a legjobb iskolák. De vajon megtudhatjuk-e? Az eredményt a verseny, érettségi és felvételi eredmények mutatták meg. Kérdés, mekkora relevanciával bírnak ezek az információk, ha iskolát keresek a gyermekemnek…

Jó, ha készül rangsor, és persze jó, ha az ember tudja mihez viszonyítani a színvonalat, de annyi kérdést vet ez fel, hogy egy idő után nehezebb a választás, mint annakelőtte. Fontos, hogy ez egy szempont alapján kialakított sorrend, érdekes információkat tartalmaz, de nem ad feltétlenül választ a feltett kérdésünkre. Azaz, nem az a megfejtés, hogy 1-10-ig vagy 10-20-ig stb… elhelyezkedő iskolákból válasszak.

A fenti sorrend olyan mutatókat vett alapul, amely a mai korszerű oktatási követelményeknek csak egy részét teszik ki. A hagyományos módon szervezett tanulmányi versenyek, az érettségi eredmények csupán a hagyományos készségeket, jellemzően a kognitív tudást mérik. Persze ez hűen tükrözi a mai magyar valóságot, mit is gondolunk az iskolák szerepéről és feladatáról.

Ehhez képest a korszerű szemlélet alapján ennél jóval többre, sokkal összetettebb kihívásokra kell fekészülniük az életben a gyerekeknek. Ezek között a feladatok között nincs benne az együttműködésre, a kommunikációs készségre, a problémamegoldásra stb adott válaszok mérése, miközben ezek a készségek legalább olyan fontos szemponjai a sikeres beválásnak. És mi más szerepe lehetne egy ilyen rangsornak, illetve magának az iskolaválasztásnak, mint az életre való nevelésnek és jól felkészítésnek a célja!  Ma Magyarországon egy különleges helyzetet teremt az is, hogy a középiskolákban végzett tanulók jelentős része (becsült adat szerint 30 %) külföldön tanul tovább. Ezeket a külföldi felvételi adatokat nem tartalmazza a szempontrendszer.

Egy-egy ilyen rangsor összeállítása és közlése, azért is vékony jég, mert sokak számára sugallhatja azt, hogy a maximum teljesítmény a legfontosabb értékelhető szempont. Miközben, fontos lenne azt is kommunikálni, hogy egyéb, más szempontok is lehetnek a boldog élet alappillérei. Fontos lenne felhívni a figyelmet az iskola megváltozott szerepére és feladataira. Arra, hogy bár egyszerű szülőnek, tanárnak egyaránt, ha a gyerek tól-ig megtanulja a leckét, azonban az információszerzésnek nem ez a módja működik ma. A korábbi rutinok nem érvényesek. Ehelyett a tanulási készségek fejlesztése, a tanulási motiváció megteremtése és fenntartása volna a valódi feladata az iskoláknak.

Igaz, hogy a készítők a rangsort megjelentető kiadványban egyéb szempontokat is bemutattak, írásokat készítettek az egyéb szolgáltatásokról, az iskolák sport vagy az egyéni tehetség kibontakoztatásában végzett munkájáról, de mégis a középpontban az abszolút lista áll. Leginkább erre jut a figyelem, ezt közvetíti a média. Kevés az olyan szülő vagy család, akik végigböngészik az “apróbetűs” részt is. És nem is várható el senkitől, hogy az iskolaválasztás idejére oktatási szakértővé váljon.

Fontos volna, különösképpen a mai oktatáspolitikai helyzetben, hogy megfelelő és körültekintő tájékoztatást kapjanak a szülők. És ebben nagy a média felelőssége is!

Érdemes volna egy abszolút lista helyett egy tamatikus rangsort készíteni. Amelyek között az egyik sor szólhatna a kognitív képességekről. A tudásról, a hagyományos versenyeken elért eredményekről. Más listák pedig tükrözhetnének egyéb fontos szempontokat. Mint pl a kreativitás, az együttműködés, a konfliktuskezelés témaköreit. Kiemelhetnék a művészeti képzéseket nyújtókat, osztályozhatnák a gyakorlati vagy projekt feladatokat végző iskolákat is. Persze ezek nehezebben mérhető értékek, nagyobb előkészítést és az iskolák együttműködését is feltételeznék. De ezeknek a szempontoknak is legyalább olyan súllyal kéne megjelenniük a közbeszédben, mint a verseny szelleműnek.

Ma Magyarországon ennek a rangsornak van hagyománya. Így a hagyományos oktatást a hagyományos módszerrel mérjük… Csakhogy így még a lehetősége sincs meg annak, hogy egyéb igények is bekerüljenek a közgondolkodásba.

Végezetül felvetném azt a kérdést, hogy mielőtt rangsorok között kezdenének el bogarászni a szülők, felteszik-e maguknak a kérdést, hogy mik a legfontosabb szempontok gyermekeik jövőjében? 10 szülőből 10 bizonyára azt nevezi meg elsőként, hogy legyen boldog. De hogy mitől lesznek azok, és ebben milyen szerepet tölt be az iskola, azon nagyon megoszlanak a vélemények.

Szóval jó, hogy van rangsor, esetleg elgondolkodtat…

Képek: Pinterest