Szülő2.0

“A Papa munkája, hogy hallgatja a híreket, sokat beszél telefonon, és bejár az irodájába megbeszéléseket tartani. A Mama számítógépezik egy csomót, könyvet olvas, telefonál vagy konferenciára megy, szokott még rendezvényt csinálni és kerámiás is volt.” – Válaszol a majdnem hétéves arra a kérdésemre, nekünk, a szüleinek mi a munkánk.

Nem egyszerű a mai szülők feladata, ha gyermeküknek arról akarnak beszélni, mi is a foglalkozásuk… Hajdanán, úgy harminc évvel ezelőtt, az osztály csaknem minden tagja egyszerű néhány szavas megfogalmazással a többiek tudtára adhatta, kik a szülei. Ha ma erre kérem a gyermekem, igencsak bajban van, s nem azért mert nem mesélünk a munkánkról. Sokkal inkább, mert mi magunk sem tudjuk egy szakma alá besorolni azokat a tevékenységeket, amiket végzünk.

Persze még ma is van egy csomó olyan foglalkozás, amivel könnyebb helyzetben vagyunk. Az orvos, ügyvéd, fodrász, boltos stb… még mindig könnyen és egyszerűen azonosítható. Azonban a megélhetést hozó tevékenységeink sokszor rendkívül elvont, részfeladatokat vagy több szakmát is érintő komplex tevékenységet takarnak, netán életünk során, szakmai fejlődésünkben sokféle feladatkört elláttunk, többmindenbe beletanultunk, az életfogytig tartó tanulás jegyében is.

A környezetvédelem, az egészségügyi tudományok és az informatika területén ma már olyan új és eddig ismeretlen tevékenységek alakultak ki és terjednek, amelyekről a nem szakembereknek szinte fogalmuk sincs.

Mit tehet hát a szülő, aki saját, vagy az osztálytársak szülei a család, a baráti társaság munkájáról akar beszélni gyemrekének, a világ működését a szakmák, a munakvégzésen keresztül szeretné bemutatni, megtanítani?

Ha arról beszélünk, éppen milyen munkafolyamatban vagyunk, a tevékenységünk milyen célt tűzött ki, mit kell elérnünk, miért dolgozunk, az megvilágít egy csomó összefüggést a világ működéséről. Ha nem szakmákban, egy-egy tevékenységben gondolkodunk, hanem együttműködésről, kreativitásról, alkotó attitűdről beszélgetünk, akkor egy tágabb értelmezését adhatjuk a munkavégzésnek. Ha létre hozunk valamit, akkor nem csak egy kötelező, elvégzendő feladattal állunk szemben, hanem saját magunkat, a gondolkodásunkat az emberiség kibontakozását mutatjuk meg.  Az iskolai munkának, a tanulásnak is valami ehhez hasonló összefüggés rendszert kellene megvilágítania. Ahelyett, hogy a kötelező házifeladatok, a kihegyezett ceruzák, a bebiflázott adattömegek körül zajlanának az események.

Miközben a gyerekek java reggel nyolctól katonásan ül az iskolapadban, a szülők életébe beköszöntött egy kevésbé formális, mégis annál felelősségteljesebb, a közösséget közvetlenül érintő és munkaidőt mellőző munkavégzés. Vagy sokszor nem is nevezhető munkának, hanem életcél, feladat, hivatás. Ezt kell elmondanunk, erről kell beszélgetnünk. És nem csoda, ha azt látják a mi munkavégzésünkön, hogy élmény alapú, rugalmas, bennünket motivál, akkor felteszik a kérdést, nekik mi dolguk a katonás, szögletes, fegyelmezett rendszerben.

Egy nemzetközi kutatás szerint a munkaadók az alábbi öt készséget várják el az iskolából kikerülő leendő munkavállalóiktól: tudásépítés, IKT használat, önszabályozás, valódi problémák megoldása, kollaboráció. Ezekről kell beszélnünk, hogy ezeket hogyan érjük el, hogyan fejlesztjük ki magunkban.

És hogy húsz év múlva milyen újabb szakmák jönnek? Arra a jövőkutatóknak csak jóslataik vannak. Egy néhány évvel ezelőtti írás, már eljátszott a gondolattal: http://www.origo.hu/tudomany/20111216-jovokutatas-urturizmussal-klimavaltozassal-nanotechnologiaval-osszefuggo-foglalkozasok-jonnek.html

Irodalom: http://tanarblog.hu/attachments/2951_5_21_szazadi_tanulas.pdf

Képek: Pinterest

Szüleink iskolaidőn kívül a grundon rúgták a bőrt. Tánciskolában fejlesztették mozgásukat. Sportoltak és főleg korzóztak, életre szóló barátságokba bonyolódva. Ráérősen élték gyerek- és kamaszkorukat. Gyerekeink ma – csakúgy mint mi felnőtt fejjel – 12/14 órát töltenek hasznosan, fejlesztéssel, munkával. A ráérős gyerekkort felváltotta a heti öt napon át ötféle különra, sport, zene, logikai fejlesztés, nyelv és még sorolhatnánk. Soha nem volt még ilyen elfoglalt, az információkkal és technikával ekkora mértékben elárasztott nemzedék. És mi nem tudjuk jót teszünk-e nekik, csak reménykedünk. Ez kiderülni csak 30-40 év múltán fog, amikor már késő.

“12 órát dolgozni apám szerint jó dolog / 33 évesen majd az alkoholnak hódolok / Elfelejtek szeretni és elfelejtek álmodni / A csajom helyett a főnöknél kellene bevágódni / Ha jól csinálom, ügyes vagyok, megdícsér a közösség”

Énekli a pécsi avatgard hip-hop zenekar, amely olyan fiatalokból verbuválódott, akik már annak a generációnak a tagjai, akik a boldogságot, boldogulást nem feltétlenül a kemény és végeláthatatlan munkában, karrierépítésben látják, hanem csaknem akkora hangsúlyt fektetnek a magánéletre, az érzelmi biztonságra és közösségre is, mint pl szüleik vagy elődjeik a munkában való beválásra.

Tari Annamária Z generáció könyvében utal arra a jelenségre, amikor már az Y generáció életében – akik ma a fiatal munkavállalók – figyelemmel kísérhető az átalakulás a munkához, hivatáshoz való viszonyban. Szemben az egy generációval korábbi modellhez, a munkamániás, a hivatásuknak és karrierjüknek élő X-esekkel, a ma legfiatalabb dolgozó generáció öntudatosan szab határt munka és magánélet között. Fenntartja és érvényesíti a jogot a pihenésre, feltöltődése, a minőségi szabadidőre.

Hogy kinek mi lesz a legfontosabb életcélja, hogyan rendezi be hétköznapjait nagyon szubjektív, és lehetetlen értékelni. Minden családnak megvan a maga értékrendje, az életben alkalmazandó fontossági sorrendje. Azonban azt a jelenséget, ahogy hajtjuk gyermekünket személyes, egyéni beállítottságuk és természetüktől függetlenül, az nem hagyható szó nélkül.

Bármi is számunkra a boldogulás fő ismérve, egyben közmegegyezés látszik: csak biztos alapokra fektetve lehet biztonságosan építeni. A biztos alap pedig az igazi gyerekkor. Ami mára már közhely szerűen cseng, hiszen ezt is tudatosan, gyakran intézményesített formában bocsátjuk gyermekeink rendelkezésére.

Amikor óvodás vagy kisiskolás gyermekünk társaitól hallja, hogy lovaglás, úszás, angol, balett, foci… stb edzésre/órára megy délután, hogy fellépés, vizsga, meccs várja és sok sikerélmény, bizony csábítóan hangzik. És számunkra is az lehet, hiszen ügyesedik, tanul, okosodik, formálódik, felnőttesebbé válik, ami a célunk, hogy erős felnőttet neveljünk belőle. Így biztos nem marad le, versenyképes lesz, felveszik, továbbtanul, megállja a helyét. Ez a mi szuper teljesítményünk!

Amikor óvodás kisfiamnak 4 évesen sport foglalkozást ajánlottam a délutáni óvodaidő után, elhülve nézett rám, és körül is írta a maga nyelvén, hogy az még rendben, hogy óvodába jár, de hogy még utána is járjon valahová, azt köszöni szépen… Nem okozott aztán túlzott fejtörést, az összes hasonló próbálkozásomat leverte, ő ösztönből kiharcolta magának a ráérős délutánokat. Szemben egy másik kisfiúval, aki nem tud úgy elmenni egy iskolai szakkör mellett, hogy ne akarjon azonnal beiratkozni, a korai edzés után még pont odaérni egy másik későbbire. Gondos édesanyja állandó dilemmában, fogja-e vissza, vagy eressze, mi mennyit ér, kell-e ezzel terhelnie a gyermekét, mégha önként vállalja is, kell-e kisebb testvéreit ezzel a példával frusztrálnia, a sok program között ad-e megfelelő tanítást gyermekeinek a szabadidő eltöltésére, amikor nincs eszköz, nincs program, tud-e majd magával mit kezdeni a fiúcska.

  
Mint ahogy az elején írtam, ezt nem tudjuk. És csak akkor fogjuk megtudni, amikor már nem tudunk változtatni rajta. Hallottunk számtalan példát, történetet végigdolgozott gyerekkorról, sikeres és kevésbé boldog életekről, de egyértemű válaszunk nincs. Az örök bölcsesség bizonyára itt is alkalmazható. Tartani magunkat az arany középúthoz.

Emellett nem elfelejteni, hogy maga a gyermek a fontos. Nem a teljesítménye, nem az eredménye, hanem a mosolya, sóhajtása, közérzete. Vannak iskolák, ahol nem azt kérdezik meg a gyerektől, hogy mi az mit nem tudsz, nem olyan feladatokat oldatnak meg velük, ahol az derül ki, hol van még hiányosság a tudásában. Hanem azt keresik, mi az, amiben jó. Ha már iskoláink jellemzően nem ezt a pedagógiát követik, miért ne leheténk mi “alternativ” szülők. Miért ne mi lássuk meg gyermekünkben a “tánciskola” iránti vágyat. És miért ne mi építsünk be fékeket a saját életünkbe is, ami nem engedi, hogy elkapjon a gépszíj. A minta a legnagyobb erő. Ha azt látja a gyermekünk, hogy tiszetsséggel, szoraglommal dolgozunk, és ez hiteles, ő is ezt fogja tenni. Ha adunk magunknak és neki is pihenési lehetőséget, megmutatjuk az ésszerű időbeosztást, akkor ő is ezt fogja tenni. Ha párbeszédet folytatunk vele, hogy miből mennyit érdemes választani és milyen szempontok szerint, ha figyeljük őt, akkor időben tudunk közbelépni ha szükséges. Ha hagyunk időt arra, hogy egymás mellé üljünk, akkor meglátjuk a benne bontakozó tehetséget, és meglátjuk, miből, mennyire van valóban szüksége.

Amikor szeptemberben különórát, szakkört választunk, legyenek az alábbiak is a szempontjaink között:

• Ismeri-e a tevékenységet a gyermekünk, valóban szereti-e vagy mi szeretnénk, hogy szeresse. Ismeretlen foglalkozásoknál érdemes néhány próba órára elmenni, mielőtt döntünk.
• Várjuk meg az órarendjét, és csak aztán, ahhoz igazodva válasszuk a délutáni elfoglaltságot. Ne csak időben, hanem tartalomban is. Nehezebb napokon tartsuk szabadon a délutánokat. Vagy azt is nézzük meg, hogy a nehéz napok előtti délutánokon marad-e elég ideje felkészülni.
• Mekkora terhet jelent a szakkör vagy különóra. Adnak-e plusz otthoni feladatokat, igényel-e készülést, gyakorlást. A heti délutáni időbeosztásba ezeket is be kell kalkulálni.
• Az iskolai szabadidős programokkal hogyan egyeztethető össze a délutáni elfoglaltság. Marad-e ideje az iskolában társaival együtt játszani.
• Legyen a héten egy vagy két olyan délután, amikor maga rendelkezik az idejével, különösen 8-10 éves kortól. Ne érezze, hogy állandóan külső beosztásnak kell megfelelnie.
• Adjunk délutáni időta családdal, testvérekkel, barátokkal. Minden nap legyen néhány óra, amikor nem kell a kötelességeket teljesíteni, csak úgy otthon lehet lenni, vagy szórakozni lehet. (Ez kb lehetetlennek tűnik a délután 4-ig való kötelező iskolába járással)
• Tudjuk-e támogatni és megfelelő motivációval, érvvel ellátni a nehezebb időkben is. Mert lesznek olyan időszakok, amikor nem lesz olyan lelkes.
• Ha abba akarja hagyni, engedjük meg neki. Később bármikor folytathatja, ha meggondolja magát, de szenvedést ne okozzunk csak amennyit nagyon muszáj...

Érdemes megfigyelni, hogy azok a tevékenységek, amelyeket a család együtt végez nagyon gyorsan és eredményesen fejlődnek. Legyen valami közös “tánciskolánk”, ahol tét nélkül tudunk tanulni, fejlődni közösen.

Irodalom: Tari Annamária, Z Generáció, Tercium Kiadó 2011.

Képek: Pinterest

A nyolcvanas évek derekán egy az Egyesült Államokban dolgozó magyar társadalomkutató - aki jelesül közeli hozzátartozóm - egy budapesti rádióinterjúban arról beszélt, hogy az USA-ban nem tudják, hol van Magyarország, sőt, kb semmit sem tudnak rólunk. Akiknek van valamilyen fogalmuk az országról, azok úgy képzelik, hogy itt állandóan jön fel vagy megy le a nap, muskátlik virágoznak a földszintes házak ablakaiban és lóháton közlekednek az emberek. Kis túlzással valószínűleg még ma is sokan vannak így Magyarországgal. Mi pedig nagy nemzeti érzetű felháborodással állapítjuk meg, mekkora tahók az amcsik, akik összekeverik Budapestet és Bukarestet.

Tesszük mindezt úgy, hogy közben gyűlöljük és megszabadulnánk a bevándorlóktól, a szírektől vagy mittudoménmilyen nemzetiségű sötét bőrű vándoroktól, akik összepiszkítják a mi amúgy gyönyörű és tiszta, pedáns országunkat, meggátolják a remek vasúti hálózatunk működését, vagy fennakadást okoznak az autós közlekedésünkben, egyáltalán megzavarnak minket a békés, nyugodt és kényelmes európai életünkben. Ezek, akik sátrakban laknak és biztos tevén tevegelnek egyik dűnéről a másikra….

Hát ennek is kb annyi relevanciája van, mint a nyolcvanas évekbeli muskátlis sztorinak.

Ha valaki nem értené: nem, nem sátrakban élnek otthon a szírek. Nem most silabizálják az európai betűket, kultúrát, nem most ismerkednek a commodore 64-gyel. Szép és kiegyensúlyozott polgári élet volt Szíriában, Afganisztánban mindaddíg, amíg a nemzeti arrogancia nem fosztotta meg az embereket a kényelmes, békés élettől.

Egy alternatív oktatási rendszerekkel is foglalkozó közösségi oldalon kb egy hete megosztottam egy videót, ami egyszerűen, érthetően bemutatja, mi történt a menekültek hazájában, hogyan próbálnak megélni és túlélni olyan hétköznapi tanárok, orvosok, könyvtárosok és bolti eladók, a többi pont ugyanolyan emberrel együtt, mint akik mi is vagyunk. Ezt azért is tettem ki, mert meggyőződésem, hogy beszélgetni kell a gyerekekkel arról, mi is történik ezekkel az emberekkel, és a bonyolult és megosztó politikai nézetek és állásfoglalások, elemzések helyett a történelmi jelenséget, az emberi tényezőt kell megvilágítani és bemutatni.

Néhány hozzászólás nagyon megrémített. Nem csak azért, milyen végtelenül ellenséges és gonosz gondolkodást mondanak sokan magukénak, ezt ha akarom, ha nem hallom a médiából, hanem azért is mert egy olyan közösségben, ahová az alternatív oktatást előnyben részesítő szülők és pedagógusok csatlakoznak, ahol a nyitottság, a másság, az elfogadás az egyik alappillér és összekötő elem, még ott is teret kap a gyűlölködés és a kirekesztés. (https://www.facebook.com/VanMasikIskolavalaszto)

Anélkül, hogy belemennék abba a hónapok óta tartó politikai szájkaratéba, amit kis túlzással az ország minden polgára vív menekült kérdésben, álljon itt néhány példa, amely tettekben mutatja meg, hogyan lehet egy lehetetlen és embertelen helyzetből is építő, oktató, az empátiát és a tárgyi tudást is fejlesztő alkalmazásokat létrehozni mindennapjainkban. Otthon, vagy az iskolában.

Az elsőt hívjuk egyszerűen Szíria projekt-nek. Egy ország, egy számunkra ismeretlen nép és kultúra megismerésén keresztül, földrajzi, történelmi, irodalmi ismereteket adhatunk át abból a tananyagból, amit amúgy is meg kell tanulni. Egy aktuális téma, amit a gyerek így vagy úgy amúgy is hall, érdekesebb, mint a nettó ismerethalmaz, amit meg kell tanulnia, így a tananyag is könnyebben megy és a világ megismerése, a nyitottság, az empátia is fejleszthető.

Persze ehhez kell az iskola is, ahol lehetővé teszik ezt a fajta gondolkodást a pedagógusoknak, és kell a pedagógus is, aki hajlandó ezzel plusz órákat dolgozni.

Családi emlékezet. Nem nagyon hiszem, hogy él ebben a Közép-Európában olyan család, akinél ne lett volna közvetlenül jelen valamikor az elmúlt száz évben az üldözés, a kirekesztés, a szabadság korlátozása. Ha rokonaink, családunk életén, történetein keresztül tekintünk a menekültekre, emberi sorsok jelennek meg. Nem mellesleg a családfa kutatás megint egy remek eszköz egyéb tartalmak és ismeretek megtanítására, akár iskolai környezetben is.

Keressünk – korosztálynak megfelelő – mesét, regényt, filmet, ami az üldözéssel, kirekesztéssel kapcsolatos. A szerencsét próbáló szegénylegény, Elmer az elefánt, Anna Frank naplója vagy Khaled Hosseini regényei (stb) segíthetnek megérteni, bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, amikor mások jóindulatának vagyunk kitéve.

Merész vállalkozóknak: a hétköznapokban segíteni. Segíteni a menekülteknek mellettük, adományokkal. Segíteni a szomszédnak, a sarki hajléktalannak, a romáknak, más gyűjtéseken részt venni. Elvinni a kajamaradékot egy szervezetnek, állami gondozott gyerekeket nyaraltatni, összeszedni a megúnt játékokat, ruhákat és kitenni a közösségi polcokra.

Mennyien vagyunk, akinek a kamasz gyereke külföldre készül egyetemre vagy dolgozni? Hányan lennénk vérig sértődve, ha lebevándorlóznák őt? Ja, hogy az más? Pont mint a muskátlis sztori….

Nem, nem változott meg teljesen a szabályzat. Nem, nem tűnt el az ly. Hogy miért nem? Mert így szoktuk meg… és ez igen "nyomós" érv. Néhány dolgot átsimogattak rajta az akadémikusok, most sokkal jobb lett nekünk. Akit konkrétan érdekel, megnézheti a 12. kiadásban. Engem nem érdekel. Sokkal inkább az, hogy az akadémikusok vajon mire gondolnak?!

Vannak az alapvető, logikus szabályok, amelyeket leginkább az iskolában vertek belénk. És vannak azok a szabályok, amelyeket szintén az iskolában póbáltak belénk verni, de se nem a használat, se nem a logika nem támasztja alá. A szabályzat az akadémiai szaknyelv, a hagyomány szellemében, a valós élettől, a hétköznapoktól tökéletesen elrugaszkodott érvek és ellenérvek mentén formálódott. És ez most sem változott túl sokat. Anyanyelvünk egy elefántcsonttoronyban ül, és már rég elvesztettük a hitünket és a képességünket, hogy megértsük vagy kövessük a szabályserűségeket, valamiféle egységes formarendszert tartva, amely a felolvasást, az értő olvasást lenne hivatott elősegíteni. Amúgy ez nem lenne megvetendő szempont így a csúfos PISA eredmény idején…

Pistike ellenörzőjébe beír a tanár: Tisztelt Szülő! Pistike az órán fegyelmezetlen volt. Aláírás: Osztályfőnök. Szülő válasza: Tisztelt Osztályfőnök! Pistike este nem ette meg a spenótot. Aláírás: szülő. A fenti megtörtént “levelezés” mellett sok hasonlót ismerünk, ha máshonnan nem, a közösségi oldalakról. S jól példázzák a groteszk helyzetet, ami kialakulhat, ha tanár és szülő áthárítja egymásra a gyereknevelés problémáját, ahelyett, hogy együttműködne. De hogyan?

Az iskolapolgár kifejezést már a nyolcvanas években használták azok a korszerű pedagógusok, akik tudták, hogy a sikeres tanító, nevelő munka nem képzelhető el a szülők aktív közreműködése nélkül. Iskolapolgárok  a szülők, tanárok és gyerekek, akik mind szerepüknek megfelelően részt vesznek az iskola életében. A részvétel ezúttal persze az együttműködést jelenti. Feljelentés, riogatás és hárítás helyett a közösen megtervezett tudatos együttműködésről van szó. Ahol a szülő és pedagógus közös érdeke, hogy egymást segítve neveljék a gyermeket. Ahol az iskola és a szülő nem “megy egymásnak szembe”, ezzel biztonságos és egyértelmű közeget teremtve a gyerek fejlődésének. És ehhez mindkét fél partneri viszonyára van szükség, nem egy erőfitoktató, tekintélyelvű rendszerre, ami gyakran a szülőket is sarokba állítja.

Jogos szülői elvárás, hogy a nevelőmunkában érvényesüljön a minőségfejlesztés, és hogy fontos legyen a kvázi megrendelő, azaz a szülő és a gyerek elégedettsége a szolgáltatással, azaz az iskolával/óvodával szemben.

Ma, amikor sokféle intézmény közül választhatunk, érdemes ezt a szempontot is figyelembe vennünk. Vagy ha úgy érezzük, iskolánkban/óvodánkban nem megfelelő a szülő és a pedagógus közötti kommunikáció, érdemes lépéseket tenni az osztályfőnök, évfolyamfelelős vagy igazgató felé, hogy mindkét fél számára megfelelő és vállalható partneri viszony alakuljon ki a gyermekek hatékony és jó hangulatú nevelése során.

Csokorba szedtem néhány olyan szempontot, ötletet és kezdeményezést, amit követendőnek, hasznosnak látok, és amelyek segítenek abban, hogy a szülők is aktív iskolapolgárnak érezhessék magukat.

1. Már az óvoda/iskola kiválasztásánal, első találkozáskor sokminden kiderül: Mennyire engednek bepillantást a napi működésbe. Lehet-e beszélgetni, találkozni a leendő tanítókkal, óvónőkkel? Kapunk-e egy áttekinthető napirendet, heti rendet az intézmény életéről. Mennyire rugalmasak a látogatásban, vagy szigorú szabályok és kötöttségek mentén lehet csak kommunikálni? – Ha elzárkózást tapasztalunk, az nem jó jel. Egy szülői partnerségben működő iskola vagy óvoda törekszik arra, hogy minél átláthatóbb, megismerhetőbb legyen az ott folyó munka a szülők számára. Ezzel biztonságot, magabiztosságot és szakértelmet sugallva, hiszen rejtegetnivalójuk nincs.
2. Jó ötlet a kezdő évfolyamoknál a tanév megkezdése előtt egy közös családi játszóterezés, kirándulás vagy az iskolaudvaron történő piknik. Itt összerázódhatnak a szülők, gyerekek, pedagógusok, kötöttségek nélkül. Jó és eredményes, ha év közben is vannak kisebb osztály vagy csoport rendezvények, amelyek nem kapcsolódnak szorosan az iskolai munkához és ahol a szülők is jelen vannak.
3. Vannak-e iskolai testületek, ahol a szülők is képviseltethetik magukat? Minimum szülői szervezetnek működnie kell minden iskolában és óvodában. (A szülői szervezetet a szülők hozzák létre, az ott folyó munkára nincsen befolyása az intézménynek.) Az együttműködést komolyan vevő iskolák, óvodák esetében többféle csoport vagy testület is működik, ahová a szülők is delegálhatnak képviselőket.
4. Van-e rendszeres egyéni szóbeli és írásbeli visszajelzés (vagy annak lehetősége) a gyermekről a féléves és évvégi értesítőn kívül? Fontos, hogy a pedagógusnak és szülőnek igénye és lehetősége legyen a konzultációra, mind a gyerek közérzetét, mind tanulányi eredményét elősegítendő!
5. Hasznos, ha kialakítunk az osztályon, csoporton belül egy kommunikációs csatornát (közösségi oldalon csoport létrehozása, vagy levelezőlista) ahol az azonnali vagy mindennapos kérdéseket problémákat meg tudjuk konzultálni nem csak a pedagógussal, hanem a szülőtársakkal is.
6. Fontos, hogy megismerjük az intézmény házirendjét, elvárásait, pedagógiai programját, hogy ne kerüljünk ellentmondásba, ne a beiratkozást követően szembesüljünk az iskola szabályaival és irányultságával. Ha ismerjük az alapdokumentumokat, úgy könnyebb lesz az együttműködés is.
7. A pedagógussal való jó viszony kialakítása gyermekünk szempontjából elengedhetetlen. Ha azt érzi rajtunk (és nem szükséges szavakkal kifejezni), hogy elfogadjuk, hitelesnek tartjuk a pedagógust, ha bizalmunk és együttműködési szándékunk teljes, akkor tud a gyermek is megfelelően alkalmazkodni az iskolai elvárásokhoz. Ha a szülő nem elegendő figyelemmel van az iskola iránt, ha nem tartja megfelelőnek, nem respektálja az itézményt és az ott dolgozókat, akkor a gyerek sem tud annak zökkenőmentes része lenni.

Kép: Pinterest