Szüleink iskolaidőn kívül a grundon rúgták a bőrt. Tánciskolában fejlesztették mozgásukat. Sportoltak és főleg korzóztak, életre szóló barátságokba bonyolódva. Ráérősen élték gyerek- és kamaszkorukat. Gyerekeink ma – csakúgy mint mi felnőtt fejjel – 12/14 órát töltenek hasznosan, fejlesztéssel, munkával. A ráérős gyerekkort felváltotta a heti öt napon át ötféle különra, sport, zene, logikai fejlesztés, nyelv és még sorolhatnánk. Soha nem volt még ilyen elfoglalt, az információkkal és technikával ekkora mértékben elárasztott nemzedék. És mi nem tudjuk jót teszünk-e nekik, csak reménykedünk. Ez kiderülni csak 30-40 év múltán fog, amikor már késő.

“12 órát dolgozni apám szerint jó dolog / 33 évesen majd az alkoholnak hódolok / Elfelejtek szeretni és elfelejtek álmodni / A csajom helyett a főnöknél kellene bevágódni / Ha jól csinálom, ügyes vagyok, megdícsér a közösség”

Énekli a pécsi avatgard hip-hop zenekar, amely olyan fiatalokból verbuválódott, akik már annak a generációnak a tagjai, akik a boldogságot, boldogulást nem feltétlenül a kemény és végeláthatatlan munkában, karrierépítésben látják, hanem csaknem akkora hangsúlyt fektetnek a magánéletre, az érzelmi biztonságra és közösségre is, mint pl szüleik vagy elődjeik a munkában való beválásra.

Tari Annamária Z generáció könyvében utal arra a jelenségre, amikor már az Y generáció életében – akik ma a fiatal munkavállalók – figyelemmel kísérhető az átalakulás a munkához, hivatáshoz való viszonyban. Szemben az egy generációval korábbi modellhez, a munkamániás, a hivatásuknak és karrierjüknek élő X-esekkel, a ma legfiatalabb dolgozó generáció öntudatosan szab határt munka és magánélet között. Fenntartja és érvényesíti a jogot a pihenésre, feltöltődése, a minőségi szabadidőre.

Hogy kinek mi lesz a legfontosabb életcélja, hogyan rendezi be hétköznapjait nagyon szubjektív, és lehetetlen értékelni. Minden családnak megvan a maga értékrendje, az életben alkalmazandó fontossági sorrendje. Azonban azt a jelenséget, ahogy hajtjuk gyermekünket személyes, egyéni beállítottságuk és természetüktől függetlenül, az nem hagyható szó nélkül.

Bármi is számunkra a boldogulás fő ismérve, egyben közmegegyezés látszik: csak biztos alapokra fektetve lehet biztonságosan építeni. A biztos alap pedig az igazi gyerekkor. Ami mára már közhely szerűen cseng, hiszen ezt is tudatosan, gyakran intézményesített formában bocsátjuk gyermekeink rendelkezésére.

Amikor óvodás vagy kisiskolás gyermekünk társaitól hallja, hogy lovaglás, úszás, angol, balett, foci… stb edzésre/órára megy délután, hogy fellépés, vizsga, meccs várja és sok sikerélmény, bizony csábítóan hangzik. És számunkra is az lehet, hiszen ügyesedik, tanul, okosodik, formálódik, felnőttesebbé válik, ami a célunk, hogy erős felnőttet neveljünk belőle. Így biztos nem marad le, versenyképes lesz, felveszik, továbbtanul, megállja a helyét. Ez a mi szuper teljesítményünk!

Amikor óvodás kisfiamnak 4 évesen sport foglalkozást ajánlottam a délutáni óvodaidő után, elhülve nézett rám, és körül is írta a maga nyelvén, hogy az még rendben, hogy óvodába jár, de hogy még utána is járjon valahová, azt köszöni szépen… Nem okozott aztán túlzott fejtörést, az összes hasonló próbálkozásomat leverte, ő ösztönből kiharcolta magának a ráérős délutánokat. Szemben egy másik kisfiúval, aki nem tud úgy elmenni egy iskolai szakkör mellett, hogy ne akarjon azonnal beiratkozni, a korai edzés után még pont odaérni egy másik későbbire. Gondos édesanyja állandó dilemmában, fogja-e vissza, vagy eressze, mi mennyit ér, kell-e ezzel terhelnie a gyermekét, mégha önként vállalja is, kell-e kisebb testvéreit ezzel a példával frusztrálnia, a sok program között ad-e megfelelő tanítást gyermekeinek a szabadidő eltöltésére, amikor nincs eszköz, nincs program, tud-e majd magával mit kezdeni a fiúcska.

  
Mint ahogy az elején írtam, ezt nem tudjuk. És csak akkor fogjuk megtudni, amikor már nem tudunk változtatni rajta. Hallottunk számtalan példát, történetet végigdolgozott gyerekkorról, sikeres és kevésbé boldog életekről, de egyértemű válaszunk nincs. Az örök bölcsesség bizonyára itt is alkalmazható. Tartani magunkat az arany középúthoz.

Emellett nem elfelejteni, hogy maga a gyermek a fontos. Nem a teljesítménye, nem az eredménye, hanem a mosolya, sóhajtása, közérzete. Vannak iskolák, ahol nem azt kérdezik meg a gyerektől, hogy mi az mit nem tudsz, nem olyan feladatokat oldatnak meg velük, ahol az derül ki, hol van még hiányosság a tudásában. Hanem azt keresik, mi az, amiben jó. Ha már iskoláink jellemzően nem ezt a pedagógiát követik, miért ne leheténk mi “alternativ” szülők. Miért ne mi lássuk meg gyermekünkben a “tánciskola” iránti vágyat. És miért ne mi építsünk be fékeket a saját életünkbe is, ami nem engedi, hogy elkapjon a gépszíj. A minta a legnagyobb erő. Ha azt látja a gyermekünk, hogy tiszetsséggel, szoraglommal dolgozunk, és ez hiteles, ő is ezt fogja tenni. Ha adunk magunknak és neki is pihenési lehetőséget, megmutatjuk az ésszerű időbeosztást, akkor ő is ezt fogja tenni. Ha párbeszédet folytatunk vele, hogy miből mennyit érdemes választani és milyen szempontok szerint, ha figyeljük őt, akkor időben tudunk közbelépni ha szükséges. Ha hagyunk időt arra, hogy egymás mellé üljünk, akkor meglátjuk a benne bontakozó tehetséget, és meglátjuk, miből, mennyire van valóban szüksége.

 

Amikor szeptemberben különórát, szakkört választunk, legyenek az alábbiak is a szempontjaink között:

  • Ismeri-e a tevékenységet a gyermekünk, valóban szereti-e vagy mi szeretnénk, hogy szeresse. Ismeretlen foglalkozásoknál érdemes néhány próba órára elmenni, mielőtt döntünk.
  • Várjuk meg az órarendjét, és csak aztán, ahhoz igazodva válasszuk a délutáni elfoglaltságot. Ne csak időben, hanem tartalomban is. Nehezebb napokon tartsuk szabadon a délutánokat. Vagy azt is nézzük meg, hogy a nehéz napok előtti délutánokon marad-e elég ideje felkészülni.
  • Mekkora terhet jelent a szakkör vagy különóra. Adnak-e plusz otthoni feladatokat, igényel-e készülést, gyakorlást. A heti délutáni időbeosztásba ezeket is be kell kalkulálni.
  • Az iskolai szabadidős programokkal hogyan egyeztethető össze a délutáni elfoglaltság. Marad-e ideje az iskolában társaival együtt játszani.
  • Legyen a héten egy vagy két olyan délután, amikor maga rendelkezik az idejével, különösen 8-10 éves kortól. Ne érezze, hogy állandóan külső beosztásnak kell megfelelnie.
  • Adjunk délutáni időta családdal, testvérekkel, barátokkal. Minden nap legyen néhány óra, amikor nem kell a kötelességeket teljesíteni, csak úgy otthon lehet lenni, vagy szórakozni lehet. (Ez kb lehetetlennek tűnik a délután 4-ig való kötelező iskolába járással)
  • Tudjuk-e támogatni és megfelelő motivációval, érvvel ellátni a nehezebb időkben is. Mert lesznek olyan időszakok, amikor nem lesz olyan lelkes.
  • Ha abba akarja hagyni, engedjük meg neki. Később bármikor folytathatja, ha meggondolja magát, de szenvedést ne okozzunk csak amennyit nagyon muszáj...

Érdemes megfigyelni, hogy azok a tevékenységek, amelyeket a család együtt végez nagyon gyorsan és eredményesen fejlődnek. Legyen valami közös “tánciskolánk”, ahol tét nélkül tudunk tanulni, fejlődni közösen.

Irodalom: Tari Annamária, Z Generáció, Tercium Kiadó 2011.

Képek: Pinterest