Szülő2.0

Jó régóta kergetek álmokat. Álmokat az iskolákról, a tanításról, a gyerekekről. És ez most épp nagyon aktuális és trendi téma is. Létrejönnek iskolák, vagy ahhoz hasonló kezdeményezések, dicsőítjük őket, vagy elmarasztaljuk. Kongatjuk a vészharangot, mert baj van. Hol az államiban, hol a magánban. De egy biztos: Ha elkezdjük nézegetni, mitől is érzik jól magukat a gyerekek az iskolában, és mitől lesznek motiváltak  a tanulásban, hamar kiderül. Nem a tananyagtartalom, a kerettanterv vagy a Klikk mibenléte hozza őket lázba. Hanem a tanítók, a tanárok, akik bevezetik őket a tudás világába.

Nagy tévedés úgy tekinteni az iskolára, mint amilyen a mi időnkben volt. Amit általánosságban hiszünk, és ahogy berendezzük az iskolát, az nem működik. Ezzel persze nem mondok újat, hiszen jól látszik ez a hétköznapokban. Mégis, csaknem minden fórumon azon gondolkodnak, hogyan lehet hatékonynak lenni a jelen keretei között, ahelyett, hogy felülvizsgálnák magukat a kereteket, a megváltozott környezetet.

Az egész világban érvényesül egy új trend, amely a tudás megszerzésének megváltozott módját, stratégiáit igyekszik bevezetni és megszilárdítani. A hagyományos, 19. századi iskolamodell sajnos már nem érvényes a mai társadalmakra. A tudás régen túlszárnyalta és lekörözte ezt az elavult intézményrendszert. Ma nyíltan kimondhatjuk, hogy nincs jó iskola, mert mint olyan, műfajában nem megfelelő eszközöket alkalmaz a tudás közvetítésére.

Olyan új modellekre van szükség, amely a gyerekeknek nem a lexikális tudás, az előre meghatározott eljárások és a létező alkalmazások megtanítását tűzi ki célul, hanem az önálló, felfedező tanulás, és ismeretszerzés, a kreativitás, a felelős gondolkodás kialakítására sarkall. Ezek azok a tudások, amelyek hosszú távon használhatók lesznek a gyerekek számára.

És ehhez sajnos nem alkalmas az a dolog, amit ma iskolának nevezünk. Ahogy a gazdaságban, a szolgáltatások igénybevételében van egy jól látható átrendeződés, úgy a tanulás és tanítás is másfajta párbeszédeken, más együttléteken fog nyugodni a jövőben.

Van hogy lerázzuk magunkról és cinikusan megjegyezzük, könnyű kiragadni néhány jól elmondott mondatot és azzal operálni, milyen is a jó iskola. Van, hogy azzal védekezünk, félreveztő azt hinni, hogy egy-egy jól irányzott idézettel megoldhatók a nevelési problémák. És ez gyakran igaz is. Nem a Facebook megosztásokból kell pedagógiát tanulni. Azonban nem árt hallani és látni. Nem baj, ha nyitottan olvasunk, és a jó példákból merítünk.

Úgy látom, sokszor nem kell más, mint meghallani és meglátni azokat az üzeneteket, amik eljutnak hozzánk. Pláne, ha egy olyan világot élünk, ahol kevés a lehetőség jobban, koszerűbben csinálni.
Egy csomó magazinban a hülyeséget úgy adják el, hogy pontokba szedik. Mert az olyan jól átlátható, szabályszerű, követhető.
Így én is pontokba szedtem néhány jó tippet, amit nálunk fejlettebb, és boldogabb helyeken alkalmaznak. Nem kell hozzá több pénz, jobb ellátás, kevesebb Klikk. Kell hozzá egy kis kedvesség. Meg elhivatottság. Az kell, hogy a pedagógus szeresse a gyereket. És szeresse magát. Mert akkor tudja, hogy ami neki rosszul esne, vélhetően másnak is rossz lesz. És ha valaki nem érzi rosszul magát, akkor tud azzal foglalkozni, ami az együttlét célja.

1. Minden gyerek minden nap tudja, hallja, hogy miért értékes és fontos tagja az osztálynak. Van egy tanár, aki minden héten az egész osztály előtt, egyenként kihív minden tanulót, és elmondja neki, miért és miben volt jó a héten, miben tehetséges és egyedi. Ez ráférne a tanárokra is.
2. Éreztetni azt a gyerekekkel, hogy ők maguk kompetensek a velük történő dolgokban. Nem elszenvedői és végrehajtói, hanem irányítói legyenek a tanulási folyamatnak. Sokkal gyorsabb és nagyobb eredményeket fognak elérni, a tanár dicsőségére.
3. A házi feladat legyen választható egy kínálatból, vagy legyen egy hétre elosztva, hogy maguk oszthassák be, vagy választhassák ki a feladatukat. Nagyobb lesz a motiváció.
4. Legyenek csoportos feladatok, szabad problémamegoldás, nem formális óraszervezés. Több időt és elmélyültebben fognak tanulni.
5. A demokrácia elemeit tanulják maguk, a maguk bőrén! Legyenek közös döntések például az étkezésben, a szabadidős tevékenységekben. Az osztály élete rendezkedjen be a képviseleti demokráciára.
6. A szabad mozgás legyen beépítve a napi teendők közé. Nem irányított tesi óra, hanem üvöltve rohangálás legyen legalább 2 óránként. Esőben is! (Ez már persze érinti a hivatalos kereteket)
7. Egy nehéz dolgozat, vagy vizsga előtt minden gyerek kapjon néhány bátorító szót, bizalmat, üzenetet a tanártól.
8. Kisiskolás korban legyenek bevonva a szülők is a mindennapi életbe. Felváltva legyen egy-egy segítő anyuka, apuka, aki aktívan részt vesz az osztály aznapi életében.
9. Legyen joga mindenkinek fáradtnak, éhesnek, szomjasnak lennie. Bármikor a nap folyamán.
10. A tanár cinkos legyen, ne felettes. Kérjen és ne parancsoljon. Motiváljon és ne elvárjon. Ettől mindenki jobban fogja érezni magát.

Képek: Pinterest

Kevés aktuálisabb kérdést tudok most elképzelni, mint a gyerekeink megóvását az erőszaktól. Az erőszkos felnőttek, a tiszteletlen szülőkkel és nevelőkkel való bánásmód megtanítását. A képességet, hogy NEM-et tudjon mondani, ha számára kellemetlen helyzetbe hozzák. És ez több, mint a szexuális erőszak elleni védelem. Ez az egyén tisztelete.

A mi doktornénink az újszülött kisfiúnktól is megkérdezte, hogy megengedi-e, hogy hozzáérjen a vizsgálat során. Persze akkor még nem várt tényleges választ a kicsitől, de már ekkor arra tanította őt, és minket, a szüleit is, hogy kérdés nélkül a másik ember nem érhet a kicsi testéhez. Hogy vannak határok, amelyeket egy idegennek mindenképpen tiszteletben kell tartania.

Egy kisgyerek életében vannak fizikai határok, amelyeket nem léphetunk át. Ezek az őt megillető alapvető jogok. Ezen kívül vannak olyan további, az egyéni érzékenységből adódó sajátosságok, szintén határok, amiket szintén nem léphetünk át. Amelyek esetében el kell fogadjuk, hogy van, ami a gyerek kompetenciája. Ha azt már kora kisgyermekkorától érzékelheti, hogy maga dönthet arról, mi az, ami kellemes vagy kellemetlen neki, akkor később képes lesz megóvni magát az abuzáló felnőttektől is. Vagy legalábbis segítséget fog kérni, jelezni fog, ha sérelem éri, és nem fogja magát hibáztatni egy esetleges konfliktus esetén.

A fehérneműszabály egy markáns, jól körvonalazható ismeret, amit át kell adnunk a kisgyerekeknek. Azokat a testrészeinket, amelyeket ruha fed, nem érintheti senki, semmilyen célból a mi beleegyezésünk nélkül.
Ez egy nehéz és bonyolult kérdéskör, ami persze nem ebből az egy mondatból áll. Nehéz, mert beszélgetni kell arról, amiről velünk  – a mostani szülők generációival – nem, vagy csak nagyon kevéssé beszélgettek a szüleik.
Nincsenek rá szavaink, nem tudjuk a helyzeteket, mikor is kéne beszélni arról… az egészen kicsinek tartott gyerekünkkel. Pláne, amikor az egészen kicsi gyerekünk egészen kicsi korában fütyizik, puncizik, és ez jó hosszú ideig eltart, aztán ezen később röhögnek, viccelődnek a társakkal. Minderről tudjuk, hogy normális, jó esetben nem tiltjuk, de mégis van valami fura érzésünk, hogy ezt inkább mégse.
Sokan inkább szemethunynak, átsiklanak a korán érkező szexuális megnyilvánulások fölött, vagy egyszerűen elütik egy jajj ne malackodj – megjegyzéssel.
Pedig ezek remek alkalmak volnának, hogy beszéljük arról, mi a csók, melyek az intim testrészeink, azok mire valók, hogyan bánunk magunkkal, a társunkkal, és az élvezetekkel.

Nehéz, mert ezek a kérdések is, mint annyi minden más is, mintha korábban érkeznének, mint a mi korosztályunkban.  És csak annyit szabad mondani, amennyit az adott korú gyermek fel tud dolgozni értelmileg és érzelmileg is.
Azon túl, hogy ezekkel a beszélgetésekkel megvédjük, felvértezzük őket, tudást és tudatosságot adunk a boldog,  felelős és felszbadító felnőttkori szexuális életre is. Ami legalább olyan fontos, mint a védelem.

A fehérnemű szabály nagyon fontos tudás, amit minden gyereknek ismernie kell. De ez persze önmagában kevés. Az együttélést kell úgy berendezni, hogy az a kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuljon. Nehéz egy kisgyermek jogait úgy körülírni, hogy közben a szülő-gyerek viszony ne íródjon felül. Nehéz úgy nevelni, úgy a szülői akaratot átvinni, hogy közben ne sérüljenek a gyermek jogai, de ésszerű határokat tudjunk szabni neki.
Állandó balansz ez, amiben nincs megnyugvás, nincs lazítás, talán csak egy-egy pillanatra. Újabbnál újabb helyzetek érkeznek, amikor meg kell küzdenünk azzal, hol vannak  a határok, hogyan tudjuk az egyensúlyt tartani. Másképp az óvodában, az iskolában, kamasz korban és fiatal felnőtt esetében.

A családokban, az óvodai, iskolai élet folyamán leggyakrabban a felnőttek “uralmára” van berendezkedve a társadalom. Utasítások, direktívák, megkérdőjelezhetetlen elvárások között nőnek fel a gyerekek. A jógyerek ellenvetés nélkül teljesíti a felnőtt akaratát. Ám veszélyes dolog ez. Mert ha nem tanítjuk meg NEM-et mondani, akkor legjobb szándékunk ellenére is nagyon rosszat teszünk.
Egy nehéz helyzet során, egy abúzus esetén a gyermek nem tudja érvényesíteni saját akaratát, és nem tud jelzést adni arról, mit nem szeretne, vagy mi volt rossz neki.

Nem csak az a baj, ha egy gyereket megerőszakolnak, persze ez a legnagyobb baj, de az is nagy baj, ha egy gyerekkel folyamatosan úgy bánnak, olyat tesznek, ami neki rosszul esik. Mert mi felnőttek sem szeretjük azokat a helyzeteket, amelyekben nem érezzük magunkat komfortosan. Igy vannak ezzel a gyermekeink is. Nem a gyötrelmektől lesznek nagy szellemek, szárnyaló jellemek, hanem a feléjük áradó megbecsüléstől.

Egy tiszteletben felnőtt gyerek esetében, aki hozzászokott ahhoz, hogy nem kiszolgáltatott az őt körülvevő felnőttek társaságában, az jó eséllyel olyan felnőtté válik, olyan férfivá és nővé, aki tiszteletben fogja tartani embertársait. Aki nem fogja azt hinni, hogy a nem az igent jelent, vagy nem fog akkorára dagadni az egoja, hogy saját vágyait mindenek felett kielégítendőnek fogja érezni.
Mert ugye mindenki olyanná válik, amilyen élmények érik élete során. Aki az erőszakkal találkozik, az jó eséllyel ezt a mintát követi, és maga is erőszakos lesz.
Aki megbecsülést kap, csupán a saját létezése okán, az másokat is megbecsül majd és  egyenrangú, korrekt felnőtt kapcsolatokat tud majd építeni.

Ez is a 21. század. Ez is egy olyan tudás, ami nélkül nem tudunk jövőt, sikeres életeket építeni. Ezek nélkül az elvek nélkül nem történik más, mint a történelem ismétli önmagát: a hatalmasok elnyomják a védteleneket, az edzők bántalmazzák a tanítványaikat, az államok kizsákmányolják a polgáraikat. Akik pedig egymás torkának esnek. Csak úgy, mint napjainkban.

Képek: Pinterest

A legjobb érzés, amikor egymásnak segítünk. És még ha időnként jó érzéssel be is gubózunk, előbb-utóbb utólér, hogy nem tehetünk úgy, mintha minket nem érintene mások élete... Ezért most már többen is írni fogunk ide. ​

Elsőként Kárpáti Judit írása a gyerek sportoltatásáról.

Gyerekkoromban teniszeztem, úsztam, balettoztam és vívtam. Na, nem párhuzamosan, még véletlenül sem. Sőt. Iskolás koromtól olyan egy-két évente meguntam az aktuális sportot és hamarosan valami más iránt kezdtem rajongani. A szüleim pedig folyton azt mondták, soha nem fejezel be semmit.

Hogy mi volt a rosszabb, az, hogy tényleg soha nem fejeztem be semmit vagy az, hogy ezt folyton a fejemhez vágták? 

Versenyzés helyett mozgás
Nos, valóban, egyik sportágat sem űztem huzamosabb ideig, addig semmiképp, hogy értékelhető eredményt értem volna el, mondjuk egy versenyen. Igaz egyre sem jutottam el, hiszen nem voltam olyan szinten, hogy érdemes legyen engem indítani.

Tény az is, hogy egy idő után valahogy nem tűnt már olyan érdekesnek egyik sport sem, mint a kezdetekkor. Mindig jött egy barátnő, egy film vagy valami más élmény, ami miatt jó ötletnek tűnt belefogni valami újba.

Nem lettem sportoló. De mégis sportoló felnőtt lettem. Dacára ugyanis minden látszólagos kudarcnak, fiatal felnőtt koromban elkezdtem futni. Csak úgy. Ahol éppen laktam, ott futottam. Nem futottam időre, nem volt edzéstervem és nem tűztem ki célokat. Csak mozogni akartam, mert rájöttem, hogy milyen jól érzem magam tőle.

Egy idő után végül még versenyeken is elindultam, a félmaratont is lefutottam, hogy kipróbáljam ezt is. Rájöttem, hogy mindez nem nekem való, nem szeretem, hogy izgulni kell. Idegesít, hogy felkészülés van, hogy időket kell teljesíteni, hogy elvárás van.  
Így nekem a sport végül a mozgást jelenti, amire ugyanúgy szükségem van, mint a munkára, a beszélgetésre vagy az evésre.

A gyerekkel más a helyzet?
A fiam hamarosan nyolcéves. Ötéves kora óta úszik, hatévesen kezdett tae-kwan-dozni és hétévesen focizni. Az úszással kezdtük, miután sokat vagyunk vízparton és a család maga is gyakran jár kikapcsolódásként a közeli uszodába. Elég hamar kiderült, hogy amennyire ügyes a fiam és imádja a vizet, annyira nem szereti magát az edzéseket. Egy idő után elkezdett panaszkodni, majd nyúzni és gyötörni. 

Úgy gondoltuk, hogy ebben nincs apelláta – egyértelműen a szüleim hagyatéka ez a szó, mennyit hallgattam…- a vízbiztonság fontos, ezt végig kell csinálni.

Addig hallgattuk a nyüglődést, míg kikötöttük neki, ha leúszod egy úszásnemben az ötvenméteres medencében a távot, befejezheted az edzéseket.
Úgy tűnt ez beválik, egyből belegyezett. Majd azzal a lendülettel a következő edzés végén leúszta a teljes hosszt, nem is egyszer, hanem kétszer egymás után, majd vigyorogva kiszállt a medencéből.
Szegény még nem tudta, hogy az iskola első osztályában kötelező lesz az úszás…

Közben az óvodában elindult a tae-kwan-do. Az edzőről kiderült, hogy szuper nő, nagyon jól bánik a gyerekekkel. A fiamnak pedig persze hogy megtetszett a fehér felszerelés és az, hogy a barátai is járnak. Az úszásból tanulva kialakítottunk egy elvet; minimum egy év egy sport. Ha már megvesszük a felszerelést, fizetjük az órákat, legalább ennyi ideig tartson a próba.
Az alkudozás pedig itt is elindult, végül másfél év után nem „jártunk” többé ide sem, a ruhát eladtam.

A fociszenvedély egyelőre tart. Heti két edzés, az iskolában minden alkalom, amikor csak focizni lehet és otthon velünk minden délután.
És ott van megint az úszás. Az iskolai edzések, amiket ismét szívből utál. Sokan vannak, ő már ugyanezt végigcsinálta egyszer, ráadásul a nevét sem tudja megjegyezni a gyerektömeget irányító edző.
Az edzést megelőző nap már azzal telik, hogy nyafog. „Borzalmas napom lesz holnap”- mondja és hozzáteszi „Itthon hagyom véletlenül a gatyát és akkor nem kell úsznom.”

Hallgatom és bizonytalanná válok. Hát minek ezt az egy évet végigcsinálni, amikor ennyire utálja? De már csak pár hétig kell járnia és vége az évnek, akkor meg ne hagyja épp most abba.

Hogy mi segít végül a döntésben? Barátnőm mondatai:

„Szerintem a kudarcot, az abbahagyást is meg kell ismerni. Azt az érzést is kell gyakorolni, mert nekik is ugyanolyan ez, mint nekünk. És ettől fogják majd tudni nem abbahagyni, hanem végigcsinálni a dolgokat.
Mint a nevelés többi területén is nem a direkt, hanem az indirekt tapasztalatok viszik előre a gyerekeket. Nem attól lesz kitartó felnőtt, hogy ezt a plusz hónapot végigszenvedi az úszáson. Bizonyított már épp eleget, hogy meg tudja azt is csinálni, amit utál. 

Apám mindig azt mondta, hogy nem azért élünk együtt, hogy megnehezítsük, hanem hogy megkönnyítsük egymás életét. „

Képek: Pinterest

Hallgattam egy embert, akiről azt mesélték, lázadó volt az iskolában. Konfliktusai voltak a tanáraival, a felnőttekkel. Nagy elismeréssel beszélnek róla ma, ezekért a tetteiért is. Mert nem állt be a sorba, saját útját járta. Ugyanazok is akár, akik őt korábban kirekesztették, eltávolították, mert kellemetlen volt, ma méltatják korai tetteit is.

Hogy kiből lesz sikeres ember, nehéz megjósolni. Hogy mitől lesz valaki önálló, akotó személyiség, sokmindentől függ. Néha azt mondjuk, az iskolától. Néha pedig azt, a szülőktől, a környezettől, vagy az adottságoktól. Néha így, néha úgy látjuk. Talán mindezek összessége, a hatások együttállása, minden őt érintő és megérintő esemény, folyamat. Jó és rossz élményei együttvéve, és hogy ezekre hogyan rezonál a belső hangja.

Sokféle iskolában járok sokszor. Kívülről figyelem a tantermeket, a folyosókat. Vannak csukott és nyitott ajtók. Vannak zárt és kitárt karú tanítók, gyerekek. És vannak változó intenzitású befelé fordulások, és kifelé irányúló figyelmek.
Látni a hullámzást, a befogadást vagy a kirekesztést.

Egy nyitott ajtó jelentheti, hogy készek vagyunk a feltett kérdésekre válaszokat adni. Hogy bárki vagy, gyere és megmutatjuk. Nincsenek titkaink, vállaljuk azt,  amik vagyunk. Egy nyitott ajtó azt is jelentheti, hogy fél lábbal kinn vagyok, résen vagyok, ki jár erre, lehetőségem van a menekülésre. Egy zárt ajtó üzenheti, hogy állj meg kinn, nincs közöd hozzánk, félek, hogy meglátod ki is vagyok valójában. Egy csukott ajtó jelentheti, hogy együtt vagyunk, egy közös meghitt zúgban, titkaink vannak, és élményeink.

Hogy hol, mi mit jelent, leginkább a gyerekek arcán látni. Amikor kijönnek a tanteremből. Hogy szárnyakat kaptak, vagy gúsba kötötték őket. És persze jó tapasztalat, ha ilyet és olyat is lát, érez egy gyerek.

A szabályok, a  rend és rendszeresség fontos feladat. De ha csak az van, akkor agyonnyom. A szabadság és annak használata elemi szükségletünk, de ha csak az van, akkor elszállhatunk. Ha a felnőtt, a szülő, a tanító maga sincs tisztában magával, a szerepével, az életével, akkor nem önazonos. És ha így van, akkor esély sincs rá, hogy mintát vagy utat mutasson egy kibontakozó tehetségnek, egy induló életnek.

A minta és az átadandó üzenet nem más, minthogy érezd jól magad. Találd ki, ki vagy, és ragaszkodj magadhoz. Ragaszkodj mindehhez úgy, hogy közben örömöt szerezz másoknak, tudj együtt dolgozni és közösen létrehozni dolgokat. Mert nem az a nagy szám, hogy már másodikban tudod az egyszeregyet, hanem az, ha örömmel tanulják meg tőled mások.

Olyan borzalmasan nagy érték egy iskolában a küzdelem, a véres tenyérrel való kapaszkodás, a tudás megszerzése. És olyan kevés figyelmet kap a könnyedség, az érzékenység és a boldogság. Pedig nem ettől volna mindenki jobban? Nem ettől lehetne megmozgatni a világot, újat alkotni, tudományt felfedezni?

A könnyedség nem egyenlő a lustasággal. Az elfogadás nem egyenlő a nemtudással. Sőt! Aki szigorúskodik, aki nem enged, aki megkövetel és kőkeményen behajt, nem tesz mást, mint palástolja a félelmét, hogy nem megy. Nem megy azon az úton, amit eltervezett. Hogy más utat kellene választania.

Van, hogy valaki csak harcok árán tud eljutni az önmagához vezető útig. Van, hogy botrányt okoz, hogy felháborodást kelt, hogy nem tetszőt alkot. És van, hogy valaki belesimul, megcsinálja, rendes és követő. Majd nem történik semmi, így marad.

Az az ember, akit ma tisztelnek, míg korábban peremre szorítottak, azért fontos nekem, mert példája annak, hogy magunk vagyunk magunk. Gyerekként és felnőttként magunk tudjuk a saját szabályainkat. És a 21. század nem ad annyi fogódzót, nem kísér olyan szorosan minket, mint az előzők, de helyette tág tereket, tág lehetőségeket és egyéni szabadságot ad nekünk.
Csak az a kérdés, hogy ki tanítja ezt meg a gyerekeinknek? Ki jár elöl jó példával? Hogy a szabadságot ne kárhoztassuk, hogy ne áldozatai legyünk, hanem jól tudjuk felhasználni belső képességeink kibontakoztatására.

Mindehhez egy felnőtt társadalomra volna szükség. Felnőtt vezetőkre, felnőtt szülőkre, felnőtt tanítókra. De sokszor nincsnek ők sehol.
Viszont vannak gyerekek, akik tudják már korán, kinek, mit jelent a nyitott vagy a zárt ajtó. És átlátnak rajtunk. Ezt a tudást legalább ne vegyük el tőlük!

Fotó: Pinterest

Első ránézésre biztosan nem. Másodikra sem. De milyen körülmények eredményeznek ilyen helyzeteket? Mitől szakad el a cérna? És hogyan lehet kimászni a lövészárokból, vagy esetleg bele sem menni?

Nem mindenki egyformán empatikus. Nem mindenki érti ugyanúgy az üzeneteket, a másik álláspontját. Az érzelmi intelligencia eltérő fokon van jelen, és a szenzoraink másképp érzékenyek egymás reakcióra. Az iskola kiemelt terep. Ott a kisgyerek legfontosabb tapasztalatait szerzi a társas együttlétről, a szabályokról, és jó esetben az empátiáról.

A pedagógus és szülő egymással és egymásról folytatott kommunikációja, reakciói, mind tanítják a gyereket látható és láthatatlan eszközökkel arra, mennyire és hogyan kell együttműködni, közösen dolgozni, segíteni egymást és adott esetben vitázni vagy eltérő álláspontokat ütköztetni.

Ettől, vagyis épp emiatt dolgoznia kell minden félnek és szereplőnek, hogy nagyjából kiegyensúlyozott, közös mederbe tartott partneri kommunikáció legyen a normális a hétköznapokban. Hogy ne a megfélemlítés, az alá-fölé rendelt viszony legyen az iskolában, - vagy akár az orvosi rendelőben vagy a hivatalban, - hanem normális, együttműködő emberek párbeszéde. És ennek a párbeszédnek az egyik főszereplője a gyerek.

Sok iskolában vannak mediátorok, akik segítenek a feleknek érteni egymást. Legyen az coach, pszichológus, vagy egy értő szülő, kolléga. Gyakran alakulhat olyan helyzet, hogy szülőnek, pedagógusnak egy külső szem által le kell fordítani a történéseket.

A büntetés

Évezredek óta alkalmazzuk a büntetés modszerét, hogy rávegyünk másokat arra, amit mi szeretnénk. A büntetés alkalmazása felsőbbrendűséget jelez, akivel szemben alkalmazzuk, az kevesebb, alárendelt szerepet tölt be. A büntetés folyamán azzal akarjuk rávenni valamire a másik felet, hogy rossz érzést keltünk benne. A diszkomfort helyzet után az érintett a jövőben szeretné majd elkerülni a kellemetlenséget, ezért kerülni fogja a nem kívánt viselkedést, vagy megteszi a felsőbbrendű személy akaratát. 

Az ilyen nevelést nevezhetjük idomításnak is. Kiskutyáknál kiválóan alkalmazható. De mi a helyzet a gyerekekkel? Ha feltételezzük, hogy a gyerekek nem a kisállatok szintjén léteznek és éreznek, akkor a büntetés maga teljes zsákutca. Mivel az alábbi hatásokat váltja ki, amely tökéletesen szemben áll az eredeti elképzeléssel, azaz a neveléssel:

Akit büntetnek, az félelemből, felelősség vállalás nélkül engedelmeskedik.
Nem valamilyen cél érdekében, hanem valami ellenében, valaminek az elkerülése miatt viselkedik mások által kedvezőnek ítélt módon.
Saját indíttatásait, saját lényegét háttérbe szorítja.
Nem a kívánatos tett megtételére koncentrál, hanem a tiltott tevékenység elrejtésére, hogy nehogy ismét rajtakapják.
A büntetés gátolja az erkölcsi fejlődést és növeli a kiszolgáltatottság érzését.
A büntetés dühöt szül, a büntetésben lévő gyermek haragszik arra, aki előállította a diszkomfort helyzetet. Nem a cselekvése következményére figyel, hanem a dühre, amit a büntetés okozott.
A büntetés csökkenti az önértékelést.
Aki büntet, attól minden egyes büntetéssel távolabb kerül a gyermek.
A durva bánásmód, a kiabálás, fenyegetés azt üzeni a gyerek felé, hogy a tapintatlanság rendjén való.

Sokan persze tehetetlenül állunk időnként, mit tegyünk a gyerekkel, ha századszorra sem teszi, amit kérünk.

Fontos első kiindulási pont, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan. Egy kis lazaság mindig jól jöhet.
Másodsorban pedig empatikus, bizalomteli kapcsolat kialakításával is el lehet érni eredményeket. Szokott erre példa lenni.
Időnként ehhez is át kell lépni az árnyékunkat.

A pedagógus

Van két végletes tábor. Egyik szerint a tanárok lógázzák a lábukat, elvannak mint a befőtt, és közben ha sikerül, valami értelmeset is tanítanak a gyerekeknek. A másik szerint szent emberek, akik életüket és vérüket adják a sok büdös kölökért, írják az adminisztrációt, nyáron is terveznek, táboroztatnak, éjjel Pistike anyukájának írnak levelet. Bizonyára vannak ilyenek, de remélhetőleg a többség normális, kiegyensúlyozott, magánban is teljes életet élő felnőtt ember, akik sokfélék, más-más természetűek és különböző startégiáik vannak a tanításban, gyereknevelésben. Egyben bizonyára hasonlítanak – jó esetben –  azért lettek tanítók, tanárok, mert fontos nekik a gyerek.

Hogy hogyan jut el egy helyzet addig, hogy el kell távolítani egy gyereket az osztályból, hogy üvölteni kell egy kupac kisgyerekkel, hogy kergetni kell a folyosón, vagy behívni a szülőt és rázúdítani egy kiborulást, azt helyzete válogatja. De megtörténik. És első felindulásunkban csak annyit mondhatunk, hogy velem is megtörtént már. Velem, a szülővel, aki imádja a gyerekét és legféltettebb kincse, velem is megtörtént, hogy elszakadt a cérna, ráüvöltöttem, megfenyegettem, igazságtalanul túloztam.
A tanárnak az én gyerekem egy a valamennyiből. A tanítványa, akivel talán van valamilyen személyes viszonya, érzelmi kötődése, de az is lehet, hogy nincs. Nem alakult még ki. Vagy nem is fog, mert a kisember és a nagyember között esetleg nincs meg a kellő szimpátia. Na és akkor hogyan tovább? Nincs ekkor sem semmi baj. Van, hogy olyan emberekkel kell együtt dolgoznunk, együtt léteznünk, akik nem szimpatikusak számunkra. Vagy akikkel nem tudunk közel kerülni egymáshoz, akikkel nem vagyunk egy hullámhosszon. A gyerekünk számára fontos jelzés, hogy ettől, még lehet együttműködni. Megismerve a pedagógus érvrendszerét, kéréseit, követendő szabályait, el lehet ismerni és el lehet fogadni az elvárásrendszert. Feltéve ha az igazságos, és emberi.
Aztán olyan is van, hogy a szimpátia is megváltozik.

A szülő

Fogadjuk el, hogy minden szülő anyatigrissé válik, ha a gyermekéről van szó. És ez jól is van így. Sőt így van jól! Örüljünk, ha ilyen szülővel találkozunk, mert akkor van egy biztos alap, amiről indulunk. Sokszor a pedagógus nem látja, otthon milyen események történnek, mihez kapcsolódik az iskola, milyen családi történelembe van ágyazva a gyerek. Bár ma már jobb iskolák törekszenek arra, hogy megismertessék világnézetüket, nevelési elveiket a jelentkezőkkel, megismerjék a családokat is, így várhatóan nagyjából azonos értékrenddel, világnézettel élők kerülnek be az adott iskolába.
Mégis olyan sokfélék vagyunk, és különbözőképpen éljük az életünket. Ami az egyik családban elfogadhatatlan, az a másikban esetleg természetes. Míg az egyik szülő izgul, megtanul-e a gyerek olvasni, a másik legyint, hogy úgyis megtanul. A tanár pedig azon dolgozik, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtanuljon.

Egy-egy dologban muszáj egyetérteni. Ilyen például a gyerek tisztelete, és a szülő kompetenciája a gyerekét tekintve. Ha az alapok közösek, onnan könnyebb továbblépni.

Egy józan szülő tudja, ha vaj van a gyerek füle mögött. És egy rendes szülő védi a gyermekét, ha bűnös is, pláne, ha azt látja, jogtalanul bántották. Képviseli az érdekeit, adott esetben pedig elismeri a hibáit.

A gyerek

A gyerek mindannyiunk kísérleti nyulacskája, akivel eljátszadozunk vajon elég jó szülők, elég jó tanárok vagyunk-e. Elég jól értünk-e a szakmánkhoz, elég jól tudjuk-e érvényesíteni az akaratunkat. Mindennek a fokmérői pedig a gyerek visszajelzései, az értékei, amik kimutatják a megfelelő skálán, miből mit teljesít.

Ha cinikus lennék, azt gondolnám, hogy a szüleink és tanáraink bőrünkön végzett kísérleteit adjuk tovább kicsit megváltoztatott formában.
De nem így van. Ha a gyerekeinkre tekintünk legkevésbé mi vagyunk fontosak. Mi tanárok, szülők egyáltalán nem vagyunk lényegesek. Ők azok, akik számítanak. Az számít, hogy ők milyen emberek lesznek. Ugyanazokkal a szerencsétlenségekkel, és bénázásokkal teli bukdácsolók lesznek, mint amilyenek mi voltunk, vagy felelős, bátor, egyenes emberek?

Kevés dolog tud olyan idegesítő lenni, mint egy gyerek. Talán csak sok gyerek egyszerre. De mindben lenyomatot hagyunk. Minden egyes napon. Minden idegességünkkel, erőszakoskodásunkkal, és minden mosolyunkkal, cinkosságunkkal. Ha időnként rossz nyomokat is hagyunk, ki lehet javítani, ha nem csavarodunk bele egy negatív spirálba. Ha nem szívjuk fel magunkat, mint egy legfelsőbb hatalom. Ha magunkra és rájuk mosolygunk egy kudarcos nap után: hát, ez nem sikerült.

A kudarc jó! Mert van honnan továbbindulni!