Szülő2.0

A legjobb érzés, amikor egymásnak segítünk. És még ha időnként jó érzéssel be is gubózunk, előbb-utóbb utólér, hogy nem tehetünk úgy, mintha minket nem érintene mások élete... Ezért most már többen is írni fogunk ide. ​

Elsőként Kárpáti Judit írása a gyerek sportoltatásáról.

Gyerekkoromban teniszeztem, úsztam, balettoztam és vívtam. Na, nem párhuzamosan, még véletlenül sem. Sőt. Iskolás koromtól olyan egy-két évente meguntam az aktuális sportot és hamarosan valami más iránt kezdtem rajongani. A szüleim pedig folyton azt mondták, soha nem fejezel be semmit.

Hogy mi volt a rosszabb, az, hogy tényleg soha nem fejeztem be semmit vagy az, hogy ezt folyton a fejemhez vágták? 

Versenyzés helyett mozgás
Nos, valóban, egyik sportágat sem űztem huzamosabb ideig, addig semmiképp, hogy értékelhető eredményt értem volna el, mondjuk egy versenyen. Igaz egyre sem jutottam el, hiszen nem voltam olyan szinten, hogy érdemes legyen engem indítani.

Tény az is, hogy egy idő után valahogy nem tűnt már olyan érdekesnek egyik sport sem, mint a kezdetekkor. Mindig jött egy barátnő, egy film vagy valami más élmény, ami miatt jó ötletnek tűnt belefogni valami újba.

Nem lettem sportoló. De mégis sportoló felnőtt lettem. Dacára ugyanis minden látszólagos kudarcnak, fiatal felnőtt koromban elkezdtem futni. Csak úgy. Ahol éppen laktam, ott futottam. Nem futottam időre, nem volt edzéstervem és nem tűztem ki célokat. Csak mozogni akartam, mert rájöttem, hogy milyen jól érzem magam tőle.

Egy idő után végül még versenyeken is elindultam, a félmaratont is lefutottam, hogy kipróbáljam ezt is. Rájöttem, hogy mindez nem nekem való, nem szeretem, hogy izgulni kell. Idegesít, hogy felkészülés van, hogy időket kell teljesíteni, hogy elvárás van.  
Így nekem a sport végül a mozgást jelenti, amire ugyanúgy szükségem van, mint a munkára, a beszélgetésre vagy az evésre.

A gyerekkel más a helyzet?
A fiam hamarosan nyolcéves. Ötéves kora óta úszik, hatévesen kezdett tae-kwan-dozni és hétévesen focizni. Az úszással kezdtük, miután sokat vagyunk vízparton és a család maga is gyakran jár kikapcsolódásként a közeli uszodába. Elég hamar kiderült, hogy amennyire ügyes a fiam és imádja a vizet, annyira nem szereti magát az edzéseket. Egy idő után elkezdett panaszkodni, majd nyúzni és gyötörni. 

Úgy gondoltuk, hogy ebben nincs apelláta – egyértelműen a szüleim hagyatéka ez a szó, mennyit hallgattam…- a vízbiztonság fontos, ezt végig kell csinálni.

Addig hallgattuk a nyüglődést, míg kikötöttük neki, ha leúszod egy úszásnemben az ötvenméteres medencében a távot, befejezheted az edzéseket.
Úgy tűnt ez beválik, egyből belegyezett. Majd azzal a lendülettel a következő edzés végén leúszta a teljes hosszt, nem is egyszer, hanem kétszer egymás után, majd vigyorogva kiszállt a medencéből.
Szegény még nem tudta, hogy az iskola első osztályában kötelező lesz az úszás…

Közben az óvodában elindult a tae-kwan-do. Az edzőről kiderült, hogy szuper nő, nagyon jól bánik a gyerekekkel. A fiamnak pedig persze hogy megtetszett a fehér felszerelés és az, hogy a barátai is járnak. Az úszásból tanulva kialakítottunk egy elvet; minimum egy év egy sport. Ha már megvesszük a felszerelést, fizetjük az órákat, legalább ennyi ideig tartson a próba.
Az alkudozás pedig itt is elindult, végül másfél év után nem „jártunk” többé ide sem, a ruhát eladtam.

A fociszenvedély egyelőre tart. Heti két edzés, az iskolában minden alkalom, amikor csak focizni lehet és otthon velünk minden délután.
És ott van megint az úszás. Az iskolai edzések, amiket ismét szívből utál. Sokan vannak, ő már ugyanezt végigcsinálta egyszer, ráadásul a nevét sem tudja megjegyezni a gyerektömeget irányító edző.
Az edzést megelőző nap már azzal telik, hogy nyafog. „Borzalmas napom lesz holnap”- mondja és hozzáteszi „Itthon hagyom véletlenül a gatyát és akkor nem kell úsznom.”

Hallgatom és bizonytalanná válok. Hát minek ezt az egy évet végigcsinálni, amikor ennyire utálja? De már csak pár hétig kell járnia és vége az évnek, akkor meg ne hagyja épp most abba.

Hogy mi segít végül a döntésben? Barátnőm mondatai:

„Szerintem a kudarcot, az abbahagyást is meg kell ismerni. Azt az érzést is kell gyakorolni, mert nekik is ugyanolyan ez, mint nekünk. És ettől fogják majd tudni nem abbahagyni, hanem végigcsinálni a dolgokat.
Mint a nevelés többi területén is nem a direkt, hanem az indirekt tapasztalatok viszik előre a gyerekeket. Nem attól lesz kitartó felnőtt, hogy ezt a plusz hónapot végigszenvedi az úszáson. Bizonyított már épp eleget, hogy meg tudja azt is csinálni, amit utál. 

Apám mindig azt mondta, hogy nem azért élünk együtt, hogy megnehezítsük, hanem hogy megkönnyítsük egymás életét. „

Képek: Pinterest