Szülő2.0

” … nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. 
Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek.
  Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is. ”

Vekerdy Tamás iskolája a példamutatást, a szótlan iránymutatást tanítja. A tanár úr sok példája, története sokak fülében cseng. Könyveiben, beszélgetéseiben a szelídségre a megértő erőre, a támogató szülői magatartás kialakítására hívja fel figyelmünket.

Minden szülő mester. Mestere, tanítója gyermekének. Akivel egy közös úton, egymás mellett lépdelnek, majd a gyerek elhagyja szüleit, a szülő lemarad, és hátulról bátorít, enged és támogat. A gyerek beteljesíti a szülő feladatát, továbbgondolja és továbbviszi az utat. Jobb, teljesebb válaszokat ad a kérdésekre és új irányokat nyitogat saját gyermekei számára. Felülmúlja mesterét.

Sokezer éve az antik világban, a harcosok, történetírók és uralkodók mind példaképei voltak a felnövekvőknek. Azóta is meg voltak minden kornak a maga példaképei.  Aki kiemelkedőt alakít, nem mindennapit teljesít, akit a többség kiemel, arra sóvárogva nézünk, mert mi is szeretnénk hasonló erényekkel, tettekkel megmutatkozni. Egy magabiztos jellem, egy surázó erő példaként szolgál a mindennapi problémák, nehézségek sodrában.

A szülő nem magyarázza el gyermekének, hogyan járjon, beszéljen, egyen, mosolyogjon, énekeljen, ugráljon, stb. Megmutatja a csörgő rázást, rámosolyog gyermekére, előtte eszik, iszik, előtte él, s ezzel mutatja, tanítja, mit hogyan kell tenni. Ugyanígy van ez a többi dologgal is. A kapcsolatokkal, a figyelemmel, a bizalommal, a tisztelettel, az álhatatossággal, a rendszerességgel, a szorgalommal. S így van mindazzal is, amit nem szeretünk. A durvasággal, a hangos szóval, az oda nem figyeléssel.

A csecsemő, a gyermek, a kamasz azt utánozza amit lát. Nem szándékosan, hanem ösztönösen azzal azonosul, amibe beleszületik. Felnőtt korban nagyon szisztematikus és következetes belső munkára van szükség ahhoz, hogy ezeket a mintákat átalakítsuk.

Egy biztonságos, “kipránázott”, stabil érzelmi környezetben, ahol a gyermekek pozitív szülői mintákat kaptak, masszívabban állnak ellent a negativ kihívásoknak. 

Kép: Pinterest

A 21. századi élet, a globális szemlélet ellen sokan sokféleképpen igyekeznek tenni, és sokszor sikerül is megállítai és késleltetni a folyamatot. Azonban elejét venni, megfordítani, átírni nem lehet a fejlődés útját.

Ha megfigyeljük a mai kamaszok és fiatalfelnőttek életét azt látjuk, hogy egészen más kommunikációs formában, kapcsolatrendszerben és életfelfogásban gondolkodnak. Számukra a közösségi lét mást jelent és másképpen van jelen. Létezik egy állandó összekapcsolódás, egy azonnali kontaktus, egy összhang a világ többi kortársával, egy egyidejűség, ahol ugyanazt nézik, ugyanazt szeretik, játszák és ugyanazok a trendek.

Az évszázadok során számos változáson ment keresztül a társadalom, és az épp aktuális változást, átalakulást mindig negatívnak, ijesztőnek vélte a közvélemény. Majd később, visszatekintve derült ki, hogy valóban egy negatív változás zajlott-e le, vagy valódi fejlődés történt.

Közhelyes, de szinte minden dolognak van pozitív és negatív oldala, és egy-egy helyzet előnyös oldalát felhasználva profitálhatunk a jelenségből.

A globalizációnak rengeteg előnye és pozitív oldala van. A kulturális színesség, amiből tanulhatunk, élményeket szerezhetünk, gazdagodhatunk, a tudások átadása és könnyebb megszerzése, a gazdasági előnyök, az innováció megnövekedése mellett a közösségi lét az, ami elementáris erővel tört be az életünkbe. A web2 mellett a helyi közösségek élénk élete, a különböző javak és szolgáltatások közösségi használata előremutató tendenciákat hordoz magában mind ökológiai szempontok, mind a társas együttélés szempontjából.

A gyerekek számára az ebben a közegben és ezekben a kontextusokban való gondolkodás otthonos, így ezekben lehetőséget teremthetünk komoly és fontos értékek elsajátítására.

Az egyik ilyen fontos, társadalmilag is kívánatos szemlélet és érték átadása az empátia, a jótékony hozzáállás, a segítségnyújtás. A közösségi létet, az egymáshoz való kapcsolódás és összetartozás erejét kihasználva programokkal segíthetjük a gyerekeket a civil és önkéntes segítség nyújtás élményével találkozni.

Egy-egy olyan alkalom, amikor a jótékony segítségnyújtás, a találkozás és tevékenység összekapcsolódik, valódi szemléletformáló lehet, s mind a társadalmi folyamatok megismerésében, mind az önismereti munkában támpontot és segítséget adhat.

Ha a gyerekeink rendszeresen éreznék azt, hogy egy-egy nehézséggel, hátránnyal valamilyen sajátossággal bíró csoportnak segíteni tudnak, ha látják milyen nehézségeik vannak, ha érzékelik a másságot, és a helyzet jobbításában aktívan részt vesznek, akkor ez saját körülményeik jobb megbecsülését, nyitottságot, empátiát és érzelmi intelligenciát fejleszt.

Lehetőséget teremteni a másság megismerésére és az aktivitáson keresztüli megértésre, már önmagában oldja a feszültséget, a tudás eloszlatja a kételyeket és félelmeket.

Találkozni a szegénységgel és segíteni adománnyal, étel készítéssel, osztással.

Találkozni a betegséggel, az elesettséggel és játékkal, beszélgetéssel, előadással javítani mások hangulatán.

Találkozni akadállyal élőkkel és azokat élményhez juttatni.

Találkozni magányosokkal, idősekkel és azokat elszórakoztatni.

Találkozni jó üggyel, fontos tervekkel, amihez a mi munkánk is szükséges.

Mindezt ha közösen, szülő és gyerek, család és barátok vagy a tágabb környezet együtt teszi, még erősebb élményt nyújt.

Kezdd azzal, hogy lesétáltok egy adomány polcig és elhelyeztek néhány szükségtelen holmit, ami másnak jól jöhet.

Képek: Pinterest

Tudásalapú társadalom. Az nyer, aki a leggyorsabban, a legpontosabban szerzi meg az információt, és a legjobban tudja felhasználni. Aki naprakész, hiteles és korszerű. Aki állja a sarat és keményen dolgozik. Hogy erre ki képes azon is múlik, mennyire fejlett az érzelmi intelligenciája.

A mai gyerekeket figyelve megállapíthatjuk, hogy elképesztően okosak, tájékozottak, verbálisan sokszor erősebbek, mint mi magunk voltunk náluk tíz évvel idősebb korunkban. Az angol nyelv szinte észervétlenül költözik be a hétköznapjaikba, elképesztő tudományos és környezeti információk ragadnak rájuk. Hihetetlen sebességgel, szivacsként szívják magukba az ismereteket, és szülőt, tanárt egyaránt zavarba ejtő mélységekig tudnak elmerülni dolgokban.

Az információszerzés gyors és hatékony módjai az internet, a televízió, az ismeretterjesztő műsorok, könyvek, a szülői motiváció a tudás bekebelezésére, mind segítik ennek a különleges képességnek a kifejlődését.

Ezzel szemben azonban az érzelem lemaradva kullog az értelem mögött, aki mint felelősségteljes nagytestvér kézen fogva rángatja, vonszolja maga után a kisöcsit, aki lemaradt és kicsiny lábait kapkodja, hogy a nagyobb nyomába érjen. Sokszor elesnek, és hátráltatják egymást, így számos próbálkozás, előrelépés, fejlődés megtorpan, késlekedik.

A kisgyermekkori körülmények, az intézményi és családi rendszerek mind arra rendezkedtek be, hogy ezt a lépéstartást ne segítsék. Miközben az érzelmi fejlettség, az érzelmi intelligencia jelentőségét már évtizedekkel ezelőtt mainstream témaként emlegették a társadalomkutatók, mégsem alakultak ki a hétköznapokban erre irányuló programok, fejlesztések tömegesen. Pl. a közoktatás rendszerében nagyon nem.

Gondoljunk egy egyszerű iskolaérettségi felmérésre. Az iskolába lépés feltételeként csupa olyan érettségi feltételt figyelnek, amely belülről kialakult, a tudás meglétével, elsajátításával áll összefüggésben. Figyelmen kívül hagyva olyan alkalmassági kérdéseket, amelyek az egyéniség és a környezete kölcsönhatását, a környezeti adottságot figyelné. És a szemlélet később sem változik. 

A mai társadalmak családmodelljei is sokkal kaotikusabbak és érzelmileg kevésbé stabilak, mint voltak ezek úgy ötven évvel ezelőtt. Az életben való beválási startégiák próbálgatása, a megélhetés, a boldogulás a mai szülők számára is sokszor nehéz kihívást jelentenek. Emellett számukra is a munkavégzés, az előmenetel neveltetésüknél fogva nagyon nagy jelentőséggel bír, miközben az egyéni figyelem, a kapcsolatok, a személyes érzelmek nagyon kevés figyelmet kapnak a hétköznapokban.

És kialakul egy kognitív disszonancia, mert a ma gyakorló szülők jelentős hányada a saját gyerekkorában tapasztalt lelki távolságtartást igyekszik lecsökkenteni saját gyerekeivel kapcsolatosan, azonban az elvárásrendszert, az irányító szerepkört a legjobb szándékaik mellett sem tudják levetkőzni.

Mostanában is fut még a mozikban az Agymanók című Disney mese, ami az ovisok és kisiskolások mellett a szülőknek is segít tudatosítani az érzelmeket. 

Az érzelmi intelligencia fejlesztésére, az érzelmi élet megélésére, ami felvértezheti gyermekeinket a kihívásokkal szemben, az alábbi módszerek adhatnak választ:

Elfogadni azokat a sajátos igényeket, amikkel a gyerek rendelkezik. Úgy szeretni őt, ahogy neki az jó és megfelelő. Figyelembe venni az ő szeretetnyelvét, valamint megtanítani, megmutatni neki valamennyit.

Szülői interakció erősítése. Minél többet értő figyelemmel fordulni hozzájuk. A mindennapi élet kereteit ehhez igazítani.

Az ülj figyelmesen mint egy béka című meditációs könyv a tudatos jelenlét és a koncentráció fejlesztése mellett az érzelmekről és azok meg- és átéléséről is mutat hasznos gyakorlatokat. Önmagában ezek közös elvégzése is érzelmileg megerősíti a résztvevőket.

Beszélni és mutatni az érzelmeket.  Példamutatással, megélni az érzelmeinket. Nem elfojtani, jópofát vágni, hanem kinyilvánítani és azt is megmutatni, hogyan lehet ezekt kezelni. Szavakba önteni a dühöt a haragot a fájdalmat, ezek között különbséget tenni, de nem csapkodni ordítani, törni – zúzni. Ugyanezt a pozitív érzelmekkel is.

Lehetőleg meghagyni a korának megfelelő közegben. A mára fókuszálva, nem a jövőbeli előmeneteleket hajszolni. Mindent a maga idejében meg fog tanulni, el fog sajátítani.

Játszani hagyni sokat. A játék élményekkel, érzésekkel átszőtt tapasztalatszerzés. Ami beég. A tanulós helyzetek feladatcentrikusak, azaz teljesítenie kell ezekben a helyzetekben. Figyeljük meg a játékát, ott ismerhetük rá valódi természetére igazán.

Irodalom: http://fejlesztok.hu/szekciok/fejlesztopedagogusoknak/79-koragyermekkori-fejlesztes.html

Képek: Pinterest

Nemrég keringett egy kedves írás, amiben egy anyuka meséli el, miért nem érdekli, hányast kap a gyereke az iskolában… Érkezett ám hideg és meleg is a kommentekben, meg rengeteg lájk, megosztás. És itt egy fontos gondolatmenet, kell-e és hogyan kell értékelni.

Évtizedek óta arra vagyunk szocializálódva, hogy egy 5-ös skálán mások határozzák meg, milyenek vagyunk. Hétköznapi életünkben is jellegzetes kifejezési módja, ha valami nagyon jó, hogy ez ötös, vagy ha valami nagyon rossz, hogy ez egyes. Miközben ennél az öt számjegynél sokkal több és sokkal bonyolultabb, összetettebb a legegyszerűbb dolog is az életben.  Mégis szülők, gyerekek egyaránt ehhez az öt számjegyhez képest határozzák meg magukat, gyermeküket, a teljesítményt. Mert ez számít a felvételin, a vizsgán, az év végén.

Félévkor és évvégén az utolsó hetekben még megy a küzdelem, hogy feljebb tornázzuk azt a bizonyos jegyet. De vajon mit és mennyit jelent, ha az utolsó héten 3-ról 4-esre, vagy 4-esről 5-ösre javítok? És jelent-e bármit az, ha az utolsó felmérő eredményeképp az az 1-es görbül…

Néhány iskola, pedagógus, szülő a szöveges értékelésben hisz. A beszélgetésben, a közvetlen eszmecserében. Abban, hogy ha már az iskola nem alkalmazkodik semmiben az életkori sajátosságokhoz, legalább a nevelésben közvetlenül résztvevő felnőttek megpróbálnak figyelemmel lenni a hétköznapi helyzetekre. Arra, hogy a kisiskolás mennyire fáradt, hogy a kamasz mennyire túlterhelt, vagy fizikailag kimerült. Hogy a változás hogyan, miképp befolyásolja a teljesítményüket, és hogy egyénileg milyen célokkal, milyen közös elhatározásokkal lehet motiválni azt, aki kicsit megtorpant.

A néhány éve kötelezővé vált szöveges értékelés mára újra szabadon választható formája a tanulók teljesítményértékelésének. Sok helyen sablont alkalmaznak, néhány iskolában azonban hagyománnyá vált a szöveges, egyénre szabott forma. A tanárok ezekben az iskolákban mind az osztályról, mind a tanulókról egyéni beszámolót írnak, melynek segítségével mind a gyerekek, mind a szülők az elért eredmények mögé nézhetnek. A leírtak értelmezése jelentős mértékben hozzájárulhat egy új, sikeresebb tanulási stratégia kidolgozásához.

Vagy időről időre közösen, tanár, diák, szülő leülnek és együtt áttekintik, merre halad a közös munka. A munka, amiben mindhárom fél egyenlő szereplőként van jelen. Közös célokat és közös  feladatokat állítanak fel. Mert az ilyen értékelésben nem az a cél, hogy a hiányosságokra derítsen fényt a pedagógus, hanem hogy megtalálja azt a módot,  azt az utat, amivel a legjobb teljesítményt kihozhatja a gyerekből. Közösen keresik azt, miben tud a legjobban kiteljesedni a személyiség, végülis milyen utat, milyen pályát válasszon magának a tanuló, hogy teljes, boldog életet élhessen, amiben megtalálja azt a tevékenységet, amiben örömét leli, ami a hivatása lehet.

És ebbe belefér néhány hét vagy hónap, akár egy év is, amikor elengedi a gyeplőt. Amikor a saját személyiségével, tévedéseival vagy örömeivel van elfoglalva a gyerek. Amikor kipróbálhatja, milyen más utakat bejárni, amikor lehetőséget ad magának arra, hogy ne a kitaposott, hagyományos utakat járja be, hanem saját felfedezését, egyéni döntéseinek következményeit lássa. A körülötte lévő felnőttek, szülők és pedagógusok azért vannak ott, hogy megbeszéljék, szóban értékeljék az iskolai teljesítményt. Ami adott esetben lehet az, hogy bizony nem érted el kedves fiam a minimumot sem, vajon mit csináltál ezidő alatt? Meséld el, és mi kíváncsian meghallgatjuk. Szerinted ez elvezet-e abban az irányba, ahová haladni szeretnél? Hogyan lehet bepótolni azt az időszakot, amit a tanulásban kihagytál, de közben izgalmas egyéb helyeken “jártál”. Mit profitáltál abból, hogy az energiáidat nem a tanulásra fordítottad?

De a jótanulónak is jobb egy beszélgetés, mint egy gratulálok, ötös felkiáltás. Csak hát persze egyszerűbb azt mondani, hogy rossz, lusta nem tanul, vagy ok, nincs gond vele, megcsinálja amit kell, azt mondja, amit várunk tőle, mint belehelyezkedni a beszélgető társ szerepébe. Elfogadni az ő döntéseit, és rábízni, hogy a mi védőszárnyunk alatt ugyan de magától hoz majd jó döntéseket. Vagy rosszakat, amiből tanul.

Ha valakivel nem felülről, hanem szemből beszélgetnek, ha nem feladatokat kap, hanem közösen kutat, ha számít az amit érez, amit lát, amit gondol, akkor lehet egyes, kettes, hármas stb… boldog ember lesz. És lesz esélye megtalálni az élete értelmét. Ha valakinek számjegyeknek kell megfelelnie, és a kitűnő bizonyítványt várják el tőle, az lehet együttműködő és alkalmazkodó, amivel sikerül ezeket az eredményeket elérnie – és persze ezek is fontos készségek – de nem biztos, hogy önazonos, kreatív, boldog ember válik belőle. Nem beszélve a megszerzett tudásról, ami sokszor csak az érdemjegy beírásáig van a fejekben.

Képek: Pinterest

avagy milyen szülők is vagyunk?

Hogy van ez a gyerekverés? A véresre verést, a szíjjal ütlegelést vagy talán a körmöst is, bizonyára elutasítja a társadalom jelentős része. De mi van a popsira csapással, a meglegyintéssel, az atyai pofonnal? És mi van mindazzal az indulattal, tehetetlenséggel, rossz mintával, ami mindezek mögött húzódik? Eltűnik-e varázsütésre a tekintélyelv, a szóbeli és tettleges bátalmazás a szülő-gyerek viszonyból?

Felkavaró, gyomorszorító és rendkívül összetett mindaz, amivel találkozunk, amikor a gyerekek veréséről beszélünk. Jólszituált, értelmiségi szülők, akik kedves, jóravaló emberek, lehetnek vallásosak is, a szeretet jegyében használják ezt az eszközt. Hogy ezzel tanítsák meg a következetességet, a rendet és önuralmat. Mert ebben hisznek. Olyan módszerrel, ami alapvetően épp az önuralmat, a kitartást és a humánumot hagyja figyelmen kívül.

A “legszebb”, amikor azért kap Petike egy jó nagy pofont, amiért a kistestvérét megütötte. Ismeritek ezt? “Melyik kezeddel ütötted meg?” És a tekintélyes szülő rásóz egy jókorát a bántalmazó gyerek kezére. Jó esetben csak a saját kezével. A bántalmazó, bántalmazottá válik, tele indulattal, sértettséggel, frusztrációval. Mivel a hatalom jelen esetben nem az ő kezében van, elraktározza magában a sérelmet és azon nyomban, amikor lehetősége adódik, ott bosszúlja meg, ahol hatalmát gyakorolni tudja. A “jószándékú” verés, a fenyítés, a tanítás ezen formája éppúgy véres és gyilkos módszer, mint a szíjjal, bottal fakanállal elkövetett támadás.

Mert a verés súlyossága nem csak annak erejétől, nagyságától függ. Akit ütöttek már meg, az tudja, milyen megalázó, mennyire lelket összetörő fájdalom, amikor csattan a pofon. Hogyan omlik össze minden belső energia és tartás, mennyire megsemmisítő érzés. A kisgyerek mindezt attól az embertől kapja, akit ő a legjobban szeret. Legfőbb bizalmasától. Mekkora csalódás ez?! Mit érez, az a kicsi, aki még szinte egynek érzi magát szüleivel, aki felnéz a nagy és mindenható Papára, Mamára, amikor épp ők bántják? Ha pedig ezt tudatosan, előre megfontolt szándékkel teszi a szülő, az még veszedelmesebb. Remélem nem ismeritek a képet, amikor a bűnt elkövető gyereket nyugodtan kivezeti a szülő a szobából egy másik helyiségbe, ahol miután tájékoztatta tette súlyosságáról, valamilyen formában testi fenyítésben részesíti. Olyan, mint egy hidegvérű kivégzés. Ennél akkor már érthetőbb, ha indulatból, dühből kever le egyet az anyuka, apuka. De persze ez sem! Van az az életkor, amikor tudni kell tűrtőztetni magunkat. De ha mi sem tudjuk, hogyan várjuk el gyermekünktől, hogy ő tudja?!

Mindezt azért, hogy a gyerekünk valamilyen legyen… vagy valamit ne tegyen… vagy valamit úgy tegyen, ahogyan azt mi szeretnénk. Mi szülők, akik feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy dirigáljunk, hogy megmondjuk, hogy kioktassunk.

Mi, akik gyerekkorunkban azért küzdöttünk, hogy emberszámba vegyenek, hogy mi is a felnőttek társaságának részei lehessünk, hogy elismerjenek, hogy számítson a szavunk. Most ugyanúgy kitaszítjuk saját gyermekeinket, ahogy azt velünk tették. Ők ugyanúgy nem számítanak, ahogy mi sem számítottunk. Mert az számít, hogy rend legyen. Rendesen viselkedjen, alkalmazkodjon, ne zavarjon, ne bántson mást, főképp ne minket. Azt akarjuk, hogy büszkék lehessünk rájuk, hogy szülői szerepünkben nehogy felsüljünk. Hogy később megveregethessük egymás vállát, mekkorát alkottunk, milyen rendes a mi gyerekünk, ahelyett, hogy észrevennénk neki mitől jó igazán. Hát ez a helyzet. És nemigen látszik, hogy ez másképp alakulna…

Mert ugyanerről van szó, amikor beszorítjuk a diákokat az értelmetlen szabályok és elvárások közé. Amikor az iskolában korlátozzuk elemi szabadságukat. Amikor az intézmények, az állami rendszerek beleszólnak mindennapjainkba és korlátozzák családunk életét, elveszik, megkérdőjelezik kompetenciánkat. Hatalmat gyakorolnak felettünk, és mi is hatalmat akarunk gyakorolni mások felett. Kézenfekvő, hogy ezt közvetlen környezetünkön igyekszük kiélni. Nem figyelünk oda, mitől lenne a másiknak jó. A gyereknek, a felnőttnek, az országnak.

Miközben ennek az attitűdnek mi magunk is elszenvedői vagyunk, további korlátokat követelünk, számonkérjük a pedagógust, házastársunkat, a nagymamát, miért nem szigorúbbak a gyerekkel. És egy olyan ördögi körbe keveredünk, ahonnan sosem fogunk tudni kilépni. Hiába bármilyen eszme, ha a hétköznapokban nem ez tükröződik vissza. Ugyanazokat a rossz és lehangoló mintákat adjuk tovább gyermekeinknek, amiket mi kaptunk arról, hogyan kéne élni, mik az értékek és mi a legfontosabb a szülő-gyerek kapcsolatban. 

Elcsépelt és közhelyes, hogy a szeretet a legfontosabb. De vajon értjük-e ezt? Engedjük-e továbblépni még egyet azt a gyereket, még ha mi nem is akarjuk? Bízunk-e a képességeiben, hogy nélkülünk is jó döntést hoz? Megpróbáljuk-e a helyébe képzelni magunkat, ha már a falra mászunk tőle? Szeretjük-e úgy, ahogy azt ő szeretné? Egyáltalán tudjuk-e neki mire van szüksége?

Előre tudom az ellenérveket. Hallom, hogy a határok és a konvenciók, meg a társadalmi együttélés… hogy: a szeretetemet fejezem ki, amikor nevelem, nehogy rossz ember váljék belőle…. Nem is ragozom. Hátha lesz olyan olvasó, akinek nem a gyerekbántalmazás mellett vannak érvei. 

Képek: Pinterest