Szülő2.0

A hitbéli kérdések nehezek. Mint minden érzelmi kérdés. Hogy járunk-e templomba, tartunk-e szertartásokat, taníttatjuk-e a felekezeti szabályokra a gyermekeinket, lelkiismereti kérdés. És hagyomány. Családi tapasztalat. Mert mindezt hozzuk magunkkal.

Fiatal felnőtt koromban sokan elcsodálkoztak, amikor megtudták, hogy mi vallásos családban nőttünk fel. Életvitelünk, felfogásunk, fennen hirdetett nézeteink, nem igazán vágtak egybe vallásos nézetekkel, a prédikációk tartalmával. Mindez mégsem okozott feszültséget, vagy belső ellentétet önmagammal.

Gondolkodó, szabad embernek neveltek a szüleim. Olyannak, aki hisz magában, és hisz a gondolkodásban. A saját gondolataiban is. És aki elfogadja, hogy másoknak is lehetnek, vannak egyéni gondolataik, amelyeknek ugyanakkora létjogosultsága van saját maguk számára.

Az igehirdetést is ezzel a szűrővel hallgattam. Értettem én a szöveget, azt is, mit miért mondanak, de hogy ebből mi érvényes az én életemre, és milyen formában, az a magam felelőssége. A magam számára formáltam a hitemet. Persze sokak szerint ez így már nem is érvényes, de számomra így hiteles.

Ettől szabadnak éreztem magam mindig, nem éreztem kényszert vagy kényszeredettséget. Vagy már elfelejtettem. Ami megmaradt bennem, az a valahová tartozás érzése. Az ünnepek, a szertartások menete, a rituálék, az énekek. Hogy keretet adott, hagyományt, a családban megteremtette az ünnepek forgatókönyvét, a barátok között összetartozást erősített. Megnyugtatott, erősített és bátorrá tett az a tudat, hogy nem vagyok egyedül, magamra hagyva a világegyetemben. Hogy létezik egy másik világ, amely bizonyosan ért és tud engem. Úgy, ahogyan magam tudom magamat.

Ma a gyermekem kevesebbet kap a vallásból, a szertartásokból, mint én annak idején. Családunkban magunk építettünk ünnepi alkalmakat, körítést és szertartásokat, mert ha két ember egybekel, akkor közös nevezőre kell jutni. A nulláról indultunk. Ha valaki nem ilyen fajta hagyományok között nő fel, annak nehéz megérteni és belehelyezkedni a szakrális jelenségekbe.
Mégis az évek folyamán lett képe és elgondolása a gyermekünknek is a hitről, lett isten fogalma. Másképp, mint annak idején nekem, de talán kikerülhetetlenek egy érdeklődő és nyitott gyerek esetében, ezek a beszélgetések.

Ő szerencsés, hogy valódi válaszokat kapott érdeklődésére. Hogy közel engedtük, megmutattuk, és hagytuk, hogy bevonódjon, hasson rá mindaz amit hall, lát, tapasztal.

A minap egy temetésen szomorúan hallottam a megjegyzést, minek ez a sok szenteskedés. Miért ne, ha valakinek ez jó, vagy megnyugtató, vagy kedves, vagy bármi?  

Rettenetes látni, hogy a hit és a vallás jegyében, milyen az élettől elrugaszkodott, nevetséges életigazságokat fogalmaznak meg hittan órán vagy erkölcstan címén. Fájó és felháborító, hogy bárki is meri venni a bátorságot, hogy mások életébe belehelyezkedve ítélkezzen vagy irányt mutasson lekiismereti kérdésekben. És persze naivitás azt hinni, hogy a vallási intézmények másképpen tudnának működni. Dogmák és szentenciák, előírások és előítéletek mentén szerveződve megtarthatók a hívek, építhető a szervezet. A történelem során megtanultuk ezt. De magtanulhattuk azt is hogy a hitünk nem ettől függ.

Ez a hit magunkban, egymásban, az életünkben él. Abban, hogy az egész részei vagyunk, de felelősök vagyunk saját magunkért. És senki sem fogja megmondani, valójában mit is tegyünk.

Ha az iskolai hitoktatást, a felekezeti hovatartozást vizsgáljuk, akkor az a kérdés, hogy mit tanítunk? Befogadást, közösségi együttlétet, egymás mellett élést, vagy gyűlöletet, szembenállást, kihívást? Békét, vagy háborút hirdetünk?

Szerencsések vagyunk, mert a mi gyerekünk olyan iskolába járhat, ahol kialakulhat egy izgalmas, tartalmas istenképe, vallási közössége, hovatartozása, de ő választhatja meg az útját, ő dönti el, mennyire szeretne részt venni. Hét évesen is. És részt szeretne venni, mert mindeközben nem fosztják meg az egyéniségétől, a gondolkodás lehetőségétől.

Miért nem lehet ilyen iskolákat látni, több ilyenről hallani? Miért nem így tanítjuk a hitet, a vallást? Miért nem lehet bízni a gyerekeinkben, hogy a számukra hasznosat fogják választani? Hatékonyabb volna!

Képek: Pinterest

Mások elmeséléséből ismertem egyenes derekú, kötelességtudó gyerekeket, akik vég nélkül ülnek a zongoralecke előtt, gyötrik fájdalmas gyakorlatokkal testüket, játék helyett feladatok, kötelességek fölött görnyedve érnek el kiemelkedő eredményeket, váltják be maguk és szüleik álmait. Irígykedve néztek ránk, nekünk semmit sem volt muszáj.

Gyerekkorunkban mi játszottunk. Ha tudtunk. Magunk fedeztük fel a világot, ha tudtuk. Volt időnk megismerni önmagunkat, ha kerestük. És megtalálni azt, amiben tehetségünk van. Nem kellett a napi elvárásoktól, kötelességektől szorongva felnőni. Később lehetett azon szorongani, merre visz az út, miben lehetnénk kiemelkedőek, aztán nem lettünk semmiben azok. Vagy mégis. Irígykedve néztünk azokra, akiknek muszáj volt.

Munkám során gondosan tanulmányoztam a különböző pedagógiai iskolákat, nevelési módszereket. Vannak remek alkalmazható technikák, módszerek, többnyire jól bevált rendszerek. A tudomány eszközeivel megkíséreljük gyermekeinket az élvonalba állítani, felvértezni az élet kihívásaira. FEJLESZTJÜK ŐKET. Már az óvodában. Sőt,  a bölcsődében. Azt képzeljük, hogy a lelkes kétévesnek való a 45 perces kötött foglalkozású angolóra. Nem sír, vagy ha igen, majd megszokja. És megtanul angolul. Azt hisszük, hogy ha a hét minden napján sportra, zenére logikai fejlesztésre cipeljük el a gyereket, akkor biztosan nem marad le az élvonalból. És mi jól végezzük szülői feladatunkat.

De sajnos ennél bonyolultabb a képlet. Szülőként az a feladatunk, hogy megismerjük gyermekünket és a számára legjobb iskolát, fejlesztést, gondoskodást biztosítsuk neki. Ehhez pedig el kell hinnünk, hogy ő egy egyedi és megismételhetetlen személyiség. El kell ismernünk és tiszteletben kell tartanunk szabad akaratát, különállóságát, véleményét. Kétévesen és hatévesen ugyanúgy, mint tizenkétévesen.

Állandó figyelemmel kell lennünk és állandó készenlétben kell állnunk, hogy felismerjük, mire van szüksége. Hogy ott legyünk, ha foglalkozásra vágyik, hogy hátra lépjünk, ha egyedül próbálná. Buzdítsuk, ha kitartásra van szüksége, engedjük elmerülni saját világába, ha oda kívánkozik, eszközöket adjunk a kezébe, ha tovább szeretne lépni, és támogassuk, ha valamit nem akar, ha mást választana. Minderre nem a magunk, hanem az ő szempontjából kell rátekintenünk. És ez a legnehezebb. Felkínálni számára a lehetőséget, bevezetni oda, ahol a lehetőségek várják, és elfogadni, hogy ő választ. De a mi felelősségünk, hogy legyen mire rátalálnia, hogy legyen miből választani.

Azt kérdezed, mindezt hogyan tudod megtenni. Add az idődet, a figyelmedet, a türelmedet, a példádat. Ne mondd, hanem mutasd meg. Légy nyitott és érdeklődő. Szeress valamit csinálni, amit fontosnak tartasz, és törekedj arra, hogy ebben te legyél a legjobb. Ha ezt látja, ő is így tesz majd. 

Kép: Pinterest

Biztosan sokan emlékeznek erre a tvműsorra. Vasárnap esténként néhány perceben meghallgathattunk egy-egy verset. Nagyon old school, de emlékszem rá, hogy odaszegezett bennünket az a néhány perc. Kikerestem egy régi epizódot, és megmutattam a gyereknek, aki értetlenül nézett rám. Mi ez?

Volt abban a pillanatban valami megmagyarázhatatlan röhejesség, ahogy bámul rám. Igen, ez egy vers, felismerte. Most mit akarok? És előhúzott néhány hangos könyvet a polcáról, látott már ilyet.

Azt hisszük, hogy a gyerekeink teljesen elvadultan, valami digitális zombi világban élnek, sopánkodunk, hogy milyen jó lenne, ha  a kultúrát az irodalmat ismernék és megismernék, milyen fenséges volna, ha legalább annyira beleszeretnének Adyba, Babitsba, ahogy mi tettük, de lemondunk rólunk, fel sem tételezzük, hogy képesek ezen magasöptű művek feldolgozására. Azt halljuk, hogy az iskolában szar az irodalom, hogy elavultak a kötelező olvasmányok, hogy bénák az órák és a tanárok, ezért nem tart a kultúra lépést a mostani gyerekekkel.

Közben csak arról van szó, hogy mi mondtunk le róluk, mi nem hisszük el, hogy az ő szívüket is megérintheti egy-egy alkotás.  Másképp, máshogyan jut el, másképp kell megszólítani őket. A kicsi gyerek, ha mondókázik, ha verses mesét hall, ha a ritmusra skandálja a kiszámolóst, ugyanúgy élvezi a vers erejét, gazdagodik a szókincse, érzelmi biztonságot kap. Később ha az iskolában ráköszön egy komolyabb mű, ismerősen fog csengeni a rím, a ritmus.

Az irodalomba, a kultúrába bele lehet, bele kell születni. Ha otthon olvas, zenét hallgat, színházba jár a szülő, akkor a gyerek is ezt örömmel teszi. Zombi gyereket mi nevelünk, ha leültetjük a gép elé, és örülünk neki, ha csöndben van. A hatéves még boldog attól, ha a szüleivel töltheti az idejét. Ha színházba viszik, ha olvasnak neki, annak örül. Később tizenévesen, amikor beszippantja a kortárs közösség, akkor késő tiltani a gépezést. Akkor késő elkezdeni a felolvasást, a József Attila összest.

A vers a mai gyerekek mindennapjaiban is jelen van. Lehet, hogy zene formájában. Dalszövegek mondják el az ő érzéseiket. Lehet, hogy globalizálódott, és nem csak édes anyanyelvén hallgat vagy mond verset. Lehet, hogy rövidebb, lehet, hogy kevésbé magasztos, lehet, hogy szlenges, hétköznapi. De kifejezőeszköz.

Az információs társadalomban is vannak olyan csatornák és helyzetek, ahol létjogosultséga van az irodalomnak, a versnek. A közösségi oldalakon is nem egyszer indult útjára egy-egy kezdeményezés, amikor verseket, irodalmi műveket megosztani, közzétenni fancy dolog volt.
Vagy vannak olyan zenészek rock sztárok, akik zenéiket kölcsönzik egy-egy vershez, irodalmi műhöz, hogy azáltal könnyebben hallgatóra találjanak az alkotások. Így közösen új termék, új mű születik, és régebbi értékek kerülhetnek új köntösbe az új generációk elé.

A hangzó Helikon sorozat például ilyen kezdeményezés. A klasszikus versek szinte azonnal a mindennapjainkba költöznek, ha otthon, az autóban, az iskolában ezek szólnak. És nem a direkt tanulás, tanítás szolgálatában, hanem úgy válik részünkké, úgy lesz a kamasz kedvence, hogy elkíséri a mindennapokban, mintegy szórakozásképp.

http://www.kalakazenebolt.hu/index.php/webaruhaz/hangzo-helikon

Kép: Pinterest

Ha ma a gyerekeink internetezési szokásairól beszélgetünk, leginkább a veszélyekre irányul a figyelmünk. A függőségre, a nem nekik való tartalmakra, a zaklatásra. Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy ezekkel szembe kell nézni. De hogyan? Amikor mi szülők sokszor nem is értjük, mit csinálnak a gyerekek a gépen.

Annyira egyszerűbb volt a TV. Az ember bekapcsolta, lehetett látni, hogy mi van benne, ha anyám nem akarta, hogy nézzem, kikapcsolta. Egyértelműen megállapítható volt, hogy sok az én koromnak, vagy vagyok már akkora, hogy nézhetem.

Szemben, ha ma a gyerek leül gépezni, az mégkevésbe tud közösségi tevékenység lenni, mint a televíziózás. És én, a negyvenes anyuka, messze nem tudom követni minden tevékenységét. Persze a mi generációnknak van már némi tapasztalata és jártassága az információs technológiában, de az amit a mai tizenévesek leművelnek, az egyszerre elképesztő és csodálatra méltó. Azaz, követhetetlen.

Mindennaposak az új játékok, alkalmazások, közösségek, amelyekre úgy találnak rá, mintha az anyatejjel szívták volna magukba. Nekünk persze hosszas keresgélés után sikerül csak rátalálnunk, majd megértenünk egy-egy oldal működését. És ha sikerült, gyakran nem is értjük, hogy most akkor ebben mi a jó?

Tipikus példája ennek a snapchat. Elképzleni sem tudom, hogy milyen szituációban használnám – nyilván nem én vagyok a felhasználói célcsoport – a funkció, miszerint küldhetsz egy képet, írást, videot, amit a címzett 1-10 másodperc közötti időintervallunban láthat, aztán törlődik. Tehát kapok egy vizuális élményt, valamilyet, aztán vége. Válaszként küldhetek egy másikat. Persze nem ilyen egyszerű, mert a címzett készíthet róla screeshotot, és akkor máris megmarad, illetve a szerverekről is visszanyerető, ahogy arra már bűncselekmények nyomozása során volt is példa, de az alapfunkció, a néhány pillanatnyi létezés.

Mindez számtalan problémát és veszélyt rejt magában. Például a tinik előszeretettel küldözgetnek egymásról, magukról, valakikről szexképeket, mert úgyis törlődik, nincs tétje, és milyen vices. De milyen! Ugyanígy ferde hajlamú felnőttek is bekapcsolódhatnak ebbe a játékba, és az is mekkora…! Vagy másokat megalázó, csúfos képeket, kellemetlen pillanatokat lehet megörökíteni és szétküldeni. Szintén abban a hitben, hogy nincs tétje.

Nekünk felnőttként az a feladatunk, hogy kereteket adjunk. Keretet a gondolatokhoz, a viszonyulásokhoz, az élethez. Keretet adjunk annak, hogy mik a lehetőségek, mik a határok amelyek között mozoghatunk. Ezek a keretek nem korlátozások, nem értelmetlen szabályok vagy tiltások, hanem minták.

Hogyan és mire használjuk mi a technikai eszközöket. Mennyit engedünk be ebből a gyerkeinknek. Azaz van-e közös tevékenységünk? Bevezetjük-e ebbe az új világba, vagy hagyjuk, hogy maga fedezze fel?

A kisebbeknél számos szülői felügyelet szoftver alkalmazásával, amelyek biztosítanak némi szabadságot, biztonságos keretek között tarthatjuk őket. Nem azt mondom, hogy ne engedjük időnként szabadjára a kísérletezni vágyó ifjoncokat, de csak akkor, ha ott állunk mellettük, kinyújtott kézzel.

Minden kisiskolás, óvodás szívesen tevékenykedik a szüleivel együtt. Ebben az életkorban még nem utasítják el a közös játékot. Így van rá esély, hogy ha közösen kezdjük el felfedezni az új alkalmazásokat, játékokat, akkor amellett, hogy tisztában vagyunk azzal, mivel foglalkozik, közös élményt is szerzünk, a személyes kapcsolatot is építjük. A közös gépezés lehetőséget teremt arra is, hogy a veszélyekre felhívjuk a figyelmet. Kultúrát teremthetünk, hogyan használjuk. Mi az amit illik, és mi az, ami nem, és nem csak a nagymami vasárnapi ebédjein fontos a kulturált viselkedés. A virtuális térben is kellene erre adni. Később, amikor kamaszkorban “elvesztjük” őket, lesz már muníciójuk, lesz belső, családi múltjuk, mintájuk, amikre támaszkodhatnak az internetes felnőttkorban.

Ha komolyan vesszük szülői feladatainkat, és látjuk 21. századi gyerekeinken, milyen új kihívások elé állítanak minket, akkor belevágunk az új szülői szerep tanulásába. Amikor a megváltozott szerep és elvárások társulnak a technológiai kihívásokkal. Mert fel kell vennünk a kesztyűt, bele kell ásnunk magunkat azokba a tartalmakba is, amiket amúgy bottal sem piszkálnánk. És amiben gyerekeink annyival jobbak, hogy messze túlszárnyalnak minket. Ennek az elfogadása, feldolgozása is egy új kihívás. De mindezt meg kell lépni, hogy megmaradhassunk óvó, védő szülőnek. Csak nem úgy, ahogy a nagymamáink voltak azok. 

Képek: Pinterest

Az osztályban van egy rossz gyerek. Mindenki szerint rossz. Piszkálja a gyerekeket, belerúg a lányokba, zavarja az órát.

Képzeletbeli történet!

Pistike otthon beszámol a szüleinek:

- Képzeld Mama, a Józsi bántja a gyerekeket. Ordibál, bögdös, csúnyán beszél. Nem hagyja, hogy mások beszélgessenek, elveszi a radírt. Kitöri a ceruza hegyét, belebeszél a tanár meséjébe. Dobálja a szendvicset, nem jön fel az udvarról. Kicsúfolja az éneklőket, eldugja a játékokat, lelocsolja a füzetet, letekeri a wcpapírt.

- Miért?

- Mert rossz.

- Miért rossz?

- Mert fekete a szíve.

- Miért fekete a szíve?

- Mert nem fogad szót.

- Miért nem fogad szót?

- Mert idegesíteni akarja a tanárt.

- Miért akarná?

- Mert azon röhög.

- Miért vicces ez neki?

- Nem tudom, mert hülye.

Józsit mindenki elkerüli, az egyetlen fiú, akivel eddig barátkozott, már ő sincs szívesen vele. Van aki fél tőle, van aki harcol vele. A tanárok harcolnak is, meg kicsit félnek is.

Egy rossz gyerek bármire képes. Kiszámíthatatlan. Ha nagyon rászólunk, az is kiszámíthatatlan. Ha a gyerekek kirekesztik, az is veszélyes. Ha többen összeállnak és megverik, botrány. Ha büntetésből kizavarjuk a folyosóra, lebontja a faliújságot. De nem megy ki, mert nem érdekli, mit üvölt a tanár. Ha behívjuk a szülőket, az sem jó, kérdőn néznek ránk, a szolgáltató iskola miért nem tudja megoldani, nehogy már mi szülők legyünk a hibásak? Hiszen annyi mindent megteszünk. Hiszen ide járatjuk.

A tanítónéni lyukas órájában kihívja Józsit. A tanítás nyugalomban zajlik az osztályteremben. Ők ketten kimennek az udvarra, beülnek a hintába. Odaad neki egy szendvicset. Reggel kettőt csomagolt, nutellásat! Hintáznak. Józsi gyanakodva néz, majszol. A késő őszi napsugár felmelegíti a kezüket.

- Én vidéken jártam iskolába, - kezdi a tanárnő. - Mindenkit ismertem az osztáyban már kicsi koromtól. Nagyon szerettem. Biztos ezért lettem tanító. Esténként alig tudtak minket hazavinni a szüleink. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Aztán később, amikor felkerültem Budapestre, az már más volt. Sokáig tartott, amíg lettek barátaim.

(…) csönd, hallgatás, majszolás…

- ÚÚÚ, de az nagyon vicces volt, amikor egyszer a szomszéd telekről beszabadult néhány sáros disznó az iskolaudvarra… és amikor a Jancsiék felkötötték a mászókára a fodrászatból kilopott levágott hajcsomókat… óriási balhé volt… - hangosan nevet. Józsi zavartan nevetgél.

- Karácsony előtt mindig benn aludtunk egy éjszakát az iskolában. Az egész osztály. Gyertyával meg otthonról hozott sütikkel. A téli szünet első napjaiban többen gyomorrontás miatt hánytak… -Ettől már Józsinak is nevetnie kell.

Elfogytak a szendvicsek, csöndben üldögélnek. Hintáznak élvezik a napsugarakat.

- Holnap délután hamarabb megyek haza – szól aztán a tanárnő – délután a barátom szüleihez megyünk. Izgulok.

(…) ismét kis csönd.

- Na, menjünk be Józsi, vár még ránk néhány feladat, nem végzi el helyettünk senki!
Reggelente kérlek szedd majd be a gyerekek füzeteit és a házifeladatnál kinyitva tedd az aztalomra őket. De ne felejtsd el, mert különben nem tudom megdicsérni a feladatokat.

Józsiból nem lesz egycsapásra angyal. Egyik nap például arra kell kérni, hogy szedje le az osztályfüggönyt, mert elviszi a tanítónéni kimosni. Annyira fel van pörögve, hogy nem lehet mással lenyugtatni. Ez persze egy szokatlan feladat. Legalább benn marad és hallja, miről szól az óra.

Józsinak lett egy szövetségese. Aki nem kiabál vele, nem lelkifröccsöt ad, hogyan is kéne viselkedni, nem tartja reménytelennek. Valaki aki megosztott magáról néhány személyes információt. Aki nem elszigetelte, hanem közelebb tolta magát hozzá. Később, amikor Józsi a szelektív szemetet gyűjtötte be az osztályokból, több fiú is csatlakozott hozzá, hogy segítsenek az érdekes és felelősségteljes feladatban, persze matek órán!

Az őszi osztálykiránduláson már Józsi több gyerekkel együtt gyűjtögeti a botokat, husángokat, amivel megrohamozzák az erdőt.

Józsi valamitől ilyen. Nem biztos, hogy kiderül mi az oka, de Pisti meghívja a születésnapjára. És bár fél még kicsit tőle,  de a múlt héten kettesben tudtak egy szuper űrhajót rajzolni, amit otthon meg lehetne festeni nagy kartonra.

Képek: Pinterest