Szülő2.0

Szégyellnivaló, ahogy szeretem a gyerekem. Pironkodva állok gyakran a közeli hozzátartozóim, barátaim előtt is, mert nem vagyok elég “határozott, erőteljes és következetes, nincs tekintélyem, és a fejemre nő a gyerek”. “Túlzottan óvom, drága magániskolába járatom, és elszeparálom a világtól, pedig minél hamarabb találkozik a valósággal annál jobb.”

Sok szülőtől hallom, hogy minél hamarabb találkozzon a gyerek a valósággal. Legyen edzett, felvértezett az a gyerek, hogy helytálljon és teljesítsen. Találkozzon csak az állami iskolában a felülről jött utasításokkal, a cél nélküli szigorral. Szembesüljön csak azzal, hogy átlagosnak lenni jó és dicsőség, hogy  kilógni a sorból, egyéni utakon járni túlzott merészség. Feszegetni a határokat egyenesen szentségtörés, mást gondolni pedig ne is gondoljon…


Csakhogy nálunk más a valóság amivel találkozik. A katonai diktatúra máshol van. És mi így kerestünk neki óvodát, iskolát. Ahol a pedagógusok a nehéz időszakban is rendületlenül keresik és megtalálják a hozzá vezető utat, ahol az óvónénik addig varázsolnak, amíg elillan a rossz pillanat, ahol tudják, miben jó a gyermekünk, és ahol a többi gyerekről is tudják mindezt. Úgy tanulja meg a közösségbe járást, hogy nem fosztják meg attól az érzéstől, hogy ő egyedi és megismételhetetlen, legfontosabb lény. Ahol nem egy a sok közül, ahol megerősítik valamennyi érdeklődését, tehetségét. Ahol ő az “ügyfél”, az ő igényeit szolgálják ki. Nem a rendszer, az intézmény, a pedagógus áll a középpontban, hanem ő. ŐK! Valemennyien. Mindenki a saját maga egyediségével, egyéni igényeivel. Ha ezért fizetni kell, az a társadalmunkat minősíti, nem minket.

Felnőtt korukra azt várjuk a gyermekeinktől, hogy kreatívak, kezdeményezők, és egyéniségek legyenek. Hogy valami nagyot tegyenek. Gyermekkorukban mindent megteszünk azért, hogy ez ne így legyen. Nem látunk csak nézünk. Valami sztenderd alapján irányítgatunk, nyesegetünk. Úgy szokás, hogy a főzeléket meg kell enni… Úgy szokás, hogy nyolckor ágyban kell lenni… Úgy szokás, hogy a felnőttek beszédébe nem szabad beleszólni… Úgy szokás, hogy a gyerekkel nem szokás partnerként beszélni… Mígnem a nagy nyesegetés végén a semmi marad. A tanácstalanság. A lelepleződés, hogy mi sem nézünk szembe saját egyéniségünkkel. És a gyerekeink még ennek is próbálnak megfelelni. Normálisank vagyunk mi? Szégyellnivaló.

Látják ők a valóságot, nem kell megmutatni nekik. Látják mindennapjainkban, azon, ahogy élünk.

A finnek szerint olyan körülményeket kell teremteni a gyerekeknek, ahol jól érzik magukat, kényelmesen vannak mind lelkileg, mind fizikailag. És hogy mit értenek ezalatt? Csupa olyan dolgot, amit mi nem.

A múlt heti híradások, arról számoltak be, hogy megnyílt Finnországban a jövő iskolája. Az Espoo nevű kisvárosban egy építészeti remekmű, modern és fantasztikus funkciókkal ellátott iskolaépületbe járnak a gyerekek, ahol nap mint nap azzal szembesülnek, hogy minden ő értük az ő valódi igényeiknek lett tervezve. A terek, az osztálytermek, a bútorok azt a célt szolgálják, hogy kényelmesen és a végső célt szolgálva – azaz a tanulást segítve – modern és egyben barátságos, szabad légkört teremtsen a tanulóknak. A szép és modern környezet és oktatási eszközök az egyik eleme a jó iskolának. A kényelem egy másik szelete, a kényelmes ottlét még fontosabb, és ez nem pénz, vagy modernitás kérdése.

A legfontosabb, hogy önálló gondolkodó lényként tekintenek a diákokra és tanárokra egyaránt. Lehetőséget teremtve arra, hogy mindenki a számára legjobb és legkézenfekvőbb úton haladjon előre. Ezért a finn oktatási rendszerben egyénre szabott szakértői segítség, egyéni tanrend van az általános iskolában.

Arra ösztönzi és bátorítja a diákokat és a tanárokat, hogy a jót, a pozitívat lássák, ne a hiányosságokra hívják fel a figyelmet. A gyerekek közösségben, interakcióban, egymással beszélgetve hozzanak létre alkotásokat, munkákat. Dolgozzanak közösen, csoportokban, hosszabb projektekben. Legyen saját felelősségük és szavuk a tananyag feldolgozásában, az ismeretek elsajátításában. Ha fontos lenne számunkra, hogy a gyerekek szeressenek iskolába járni, akkor nem a fegyelmezés, a rend megteremtése, a kettes sorban való masírozás, a kisiskolásoktól idegen halk és udvarias kommunikáció elsajátítása lenne az iskola elsődleges célja. Nem kellene mindenkinek egyformán ilyennek vagy olyannak lennie, lehetne más, eltérő, egyéni megoldás. Az egyéni utak lennének a közösség mozgató rugói.

Mindehhez persze a finn felsőoktatás megfelelő képzést és alapokat ad. Öt éves egyetemi képzésen, igazi, éles rezidens képzésben sajátítják el a tanárok a gyakorlati ismereteket, ahol szabad kezet kapnak a módszerek és a lebonyolítás valamennyi részletében. Mert őket is gondolkodó lénynek tekintik. A tanárképzésen arra készítik fel a diákokat, hogy attól, hogy valaki húsz éve tanár és húsz éve ugyanazok a megoldások módszerek beváltak, attól nem biztos, hogy mindig ugyanaz a megoldás minden diáknál minden időben jó lehet. Állandó megújulásra készítik fel őket, és a diákokat is arra ösztönzik, hogy “formálják” a pedagógusokat, legyen valódi kölcsönhatás közöttük, ahol a diák és tanár egyaránt tanulnak egymástól, egymásból.

Ha nálunk egy tanár elgondolkodna arról, vajon mit taníthat neki egy-egy csoport, osztály, mire hívhatja fel a figyelmét saját személyiségével, életútjával, vagy pedagógiai módszereivel kapcsolatban, bizonyára puhának bizonyulna. Helyette itthon van a PÖCS, ami már szinte közhelyes poén és nem is vicces…

A finn oktatási csoda veleje számomra a közösségi létben rejlik. Hogy senki sem telepszik rá a másikra, nincs erőszakolás, szabad, áramló levegő és gondolkodás van. Ahol kényelmesen lehet ülni és ahol szabadon lehet venni a levegőt. Ha nincs szorongatás, nincs levegő után kapkodás.

Mindamellett, hogy a jelenlegi állami oktatás nem épp ezt az utat választja, sok múlna a szülőkön a családokon is. Ha mernénk egy kicsit szabadabban élni, nevelni, létezni, ha nem vélt vagy valós elvárásoknak és a rendnek akarnánk megfelelni, ha magunknak és családtagjainknak akarnánk kiegyensúlyozott boldog életet, és tudnánk emberileg egy kicsit nagyvonalúbbak lenni, akkor talán előbb utóbb társadalmi szinten is megjelenne a változás, és a gyerekeink előbb utóbb szeretnének iskolába járni.

Forrás: http://brightside.me/article/the-school-of-the-future-has-opened-in-finland-13755/#image144205

Néhány hét és indul az iskolakeresési nagyüzem.  Elkezdődnek a nyílt napok, a diákok a középiskolai felvételire készülnek. Több ezer családban vetődik fel a kérdés, hová járjon a gyerek, melyik iskolát válasszuk? Életre szóló döntés, amelyben előre sosem lehetünk biztosak. Választásunkat az élet igazolja majd. Gyermekünk élete. Ezért nem mindegy, hogyan döntünk. De vajon tudjuk-e mit és miből válasszunk?

Szülői körökben és szakmai fórumokon tájékozódva egyre több és pontosabb szemponttal és elvárással találkozunk az iskolát illetően. Az esetek egyre nagyobb részében tudatos az iskolaválasztás, nem csak egy letudni való dolog. Csaknem valamennyi vélemény szerint a szülők gyermekük számára a legjobb iskolát választanák, hogy sikeres, kiegyensúlyozott felnőtté váljanak. Viszont abban nagyon nagy eltérések mutatkoznak, hogy ki mit ítél sikernek, mikor elégedett a gyermek iskolájával, teljesítményével. Az elvárások nem csak az iskola pedagógiai programjára, hanem tanáraira, felszereltségére, hanem a kommunikáció módjára és az iskolai élet valamennyi részletére kiterjed.

Jól látszik, hogy a szülők bizonyos elvárásait, speciális igényeit sok esetben a nem állami fenntartású, a hagyományos oktatásszervezéstől eltérő rendszerben működő iskolák elégítik ki. 
Az alapítványi és magániskolák magukat független iskolaként definiálják, s bár az elnevezés nem terjedt el széles körben, egyaránt jól fejezi ki közös jellemzőiket és különbözteti meg őket a közoktatás más szereplőitől. 

A független iskolák egyrészt a gyermekeik számára többletszolgáltatást kereső középosztálybeli családok számára, másrészt a lemaradók, kiesők támogatására jöttek létre. Tevékenységükkel innovatív, gyermekközpontú szemlélettel egyben fontos társadalmi feladatot is ellátnak.
 A független iskolák az állami, önkormányzati oktatási kínálatot pótló és kiegészítő feladatot látnak el, valamint helyettesítő szerepet is betöltenek.

Magyarországon mintegy 950 független óvoda, általános iskola, gimnázium, szakközépiskola, szakmunkásképző és főiskola működik. Ezekben mintegy 16 ezer pedagógus és két-háromezer gazdasági, technikai munkatárs dolgozik. Adó befizetéseik megközelíti az intézményeknek utalt állami támogatás összegét. Mintegy 230 ezer tanuló jár ma független iskolába. (Az AME – Alapítványi és magániskolák Egyesülete adatai alapján)

Az független iskolák összehasonlítása az állami ill. önkormányzati fenntartású intézményekkel változó eredményeket mutat. Nem lehet kijelenteni, hogy egyértelműen jobbak vagy rosszabbak ezek az intézmények. Előkerülnek kimagasló eredmények, kompetenciamérések, nyelvi vagy szakmai versenyek, egyéb iskolán kívüli megmozdulások során, de a hagyományos iskolai rangsorokban, amelyek a továbbtanulási és felvételi eredmények alapján állítanak sorrendet, általánosan elmondható, hogy nem szerepelnek a legjobbak között. (A külföldön továbbtanuló fiatalok számát a nyilvánosságra hozott statisztikák nem tartalmazzák.)
 Ennek egyik oka, hogy ezekben az iskolákban tudatosan nagyon heterogén a diákok összetétele ezen intézmények felvállalják hátrányos helyzetű, fogyatékkal élő vagy speciális nevelési igényű ill. egyéb okokból a hagyományos oktatási rendszerből kiesett tanulókkal való foglalkozást. Sok esetben az is ok, hogy ezen iskolák pedagógiai megközelítése alapvetően kizárja a „versenyistálló” szellemet.

 

A független iskolák jelentősége egyrészt abban rejlik, hogy alternatívát nyújtanak és színesítik az oktatási palettát. Alternatív, innovatív pedagógiai módszereket alkalmaznak, sajátos világnézeti vagy filozófiai, altruista célokat valósítanak meg, speciális igényekkel rendelkező tanulócsoportokat és szülőket szólítanak meg. Másrészt ma is pedagógiai műhelyként működnek és ezzel a közoktatásra is jótékony hatással vannak.
 A független iskolák száma az elmúlt húsz évben folyamatosan nőtt, az elmúlt két évben sem csökkent. A közoktatást érintő központosító törekvésekbe nehezen illeszkednek, de jelenlétük szükségessége és jótékony hatása nehezen vitatható. Az állami iskolák egységesítési törekvése várhatóan növelni fogja a független iskolákba kerülők ill. jelentkező tanulók számát, egyrészt a tudatos középosztálybeli szülők iskolaválasztása következtében, másrészt a rendszer rugalmatlansága miatt megnövekedő kieső gyerekek száma miatt.

Az iskolaválasztási szempontok minden családban eltérőek. Azonban az egyértelműen látható, hogy szubjektív szempontok mentén kell kiválasztani a gyermek számára legjobb iskolát. A családi kötelék, a családon belüli értékrend és elvárások azok, amelyeknek alapvetően befolyásolják az iskolaválasztást, és amibe az iskolának is bele kell illeszkednie. Emellett a gyermek személyisége és képességei, a közösségbeli “előélete”, az érdeklődési köre befolyásolja még az iskolaválasztási szempontokat. Általánosan csak a felvételi és továbbtanulási statisztikák adnak támpontot egy-egy iskola jellemzőiről, miközben emellett vagy ettől függetlenül is vannak olyan feltételek és körülmények, amely a sikeres felnőtté váláshoz elengedhetetlenek. Azonban ez egyénileg más és más. Ezért érdemes gyermekünkre szabva, szubjektív szempontok alapján iskolát választani. Választásunk során minél többet megtapasztalni, és megismerni az iskolából. Párbeszédet kezdeményezni és személyes tapasztalatot szerezni a tanárokról, az oda járó diákokról, a kortárs közösségről, az iskola belső kultúrájáról.

Apáinkra sokan sokféleképpen emlékezünk vissza. A történelmi viharok, a társadalmi elvárások, a családi szokások mind meghatározták, milyennek kell lenniük. És ők alkalmazkodtak, megfeleltek, alul vagy túlteljesítettek, majd gyermekeik pellengérre állították őket, és újabb elvárásokat fogalmaztak meg. Így élték életüket a századok folyamán, és így érkeztek meg napjainkba, ahol mi anyák az évszázados tapasztalatok tükrében akarunk egy tökéletes apát faragni belőlük.

Az archaikus apaszerep a védelmező, az erős, a gondoskodó, a szilárd és szigorú, aki a rendet, a szabályokat a család megtartása, és életben tartása miatt tartja és tartatja be. Jung a modern lélektan egyik nagy alakja azt írja, hogy az apa kézen fogja a tudatlan vagy vonakodó gyermeket, biztos úton vezeti át a barátságtalan sötétségen. Az apa felelősnek érzi magát a megértésért, a megértés felé egyengeti az utat, és igyekszik elejét venni a tévedések rossz következményeinek.

Általános és széleskörű az egyetértés abban, hogy az anyákra, a nőkre igen sokféle és teljesíthetetlen elvárástömeg zúdul, hogy a modern nőknek párhuzamosan több területen is helyt kell állniuk. Nincs ez másképp az apákkal sem. Csak miközben a nőket felmagasztaljuk, a férfiakat kárhoztatjuk bizonyos szerepeikért. Negatív kritika éri a férfiakat a versenyszellem, a küzdő, harcos attitűd, a fajfenntartó ösztön megnyilvánulásai miatt. Pedig mindezek megfelelő mértékű önkorntroll mellett, egészséges egoizmussal fűszerezve pozitív mintaként szolgálhatnak lány- és fiúgyereknek egyaránt.

A női egyenjogúság és érvényesülés alakíthat ki egy olyan kedvezőtlen jelenséget, ahol az anyák gyermekeikkel együtt nevelik az apát is, szoktatják rendre és engedelmességre az érzelmek, a szeretet vagy a nyugalom reményében. Pláne, ha az erős és erőszakos anyaszerep már a szülők kisgyermekkorából is ismert. Így mi magunk hozzuk létre a tökkelütött apát, aki nem partnerként, hanem asszisztensként, kényszerű segédként közreműködik vagy lábatlankodik a családi tevékenységek során.

A férfi erő tart meg minket szilárdan mindennapjainkban. De a teremtő erő gyakran túlzott erőszakba torkollik. A túlzott irányítási hajlam, a mindent jobban tudó szülő lelki gyötrelemben, erős gyámság alatt tartja a gyermekeket. E félreértelmezett szülői felelősség gyakran csupán sanyargatás, amellyel egyéni kétségeink kerülnek felszínre.
A magát ismerő és elismerő apa, akinek szerepe élete egyik legfontosabb hivatása, az élet más oldalait tudja megmutatni gyermekének, mint ami az anyától tanulható.
Apa másképp csinálja. Ügyetlenebbül pattentol, félresikeredik a rúgdalózó. De viccesebben adja a főzeléket, nem sopnkodik, ha kiborul a paradicsomleves, és ő is szeret belenyalni a pudingba. Erősebben tart, és magasabbra dobál, mint anyu, ami ugyan félelmetes, de mégis nagyon jó érzés.
A pici baba megtanulja a rugalmasságot, az alkalmazkodás képességét. Biztonságot és bizalmat tanul az új, kevésbé megszokott dolgokkal szemben is.
Önfegyelemre és figyelemre tanít az apa, amikor a harcos, birkózós játékok közben óvatosan nyúl gyermekéhez és szünetet tart, ha a játék eldurvul.
Bizalmat mutat, amikor nem kérdez, nem utasít, hanem a valódi tekintélyt és tiszteletet pozitív érzelmekkel támasztja alá, és nem hiszi magát a tudás egyedüli letéteményezőjének.

Apa…
“Apa este sokáig dolgozik, de amikor hazaérkezik fenn lehet még maradni és akkor birkózunk.”
“Apának a legkedvesebb dolga a könyve. Meg szokta mutatni, melyik műszer mit csinál benne. És ilyenkor felnőttesen beszélgetünk.”
“A Papa nagyon erős és sokat horkol. Ő a kedvencünk, a mi Papánk.”
“Ha Apával ketten vagyunk otthon, mindig én mutatom meg, hogy hol vannak a dolgok. És olyankor nem kell mindig elpakolnom és ehetünk a szobában is.”
“Apával szoktunk járni az építkezésekre, és vele szoktam beszélgetni a félelmetes dolgokról is.”
“Apuval azt szeretem játszani, hogy ő a herceg én pedig a hercegkisasszony. De az oviban ő az apukám. És nem szeretem ha a többi lánnyal beszélget.”
“Apának Anya a szerelme, és ha nagy leszek, nekem is lesz férjem. De ő nem Apa lesz, mert ő már Anyáé.”
“Apa sokszor visszaemlékezik, milyen volt fiatalkorában. Időnként a barátaimnak is elmeséli... ez egy kicsit ciki, de azrét jó fej”

Egy az apák szerepét vizsgáló kutatás szerint  az apa nékül felnövő gyerekek – és ez nem csak a fizikai, hanem a lelki távolságot is jelentheti – nagyobb valószínűséggel lesznek erőszakosak, rosszabb teljesítményt nyújtanak az iskolában, kamaszkorukban nagy valószínűséggel lesznek tagjai valamilyen tinédzserbandának. Azoknál a lányoknál, ahol az apai, a férfi minta hiányzik, vagy negatív, ott jellemzően kisebb a lányok önbecsülése, korábban kezdik a szexuális életet, valószínűleg sikeretelenebb párkapcsolatok elé néznek.

Az apa dolga nem könnyebb vagy nehezebb az anyákénál. Más mintát ad, jellemzően más tevékenységekben tud erős lenni. Ugyanúgy meghálálja magát, ha odaadja az idejét. Ha leteszi a könyvet, telefont, távirányítót. Ha elmeséli, mit csinált napközben, ha megbeszéli azokat a dolgokat már a kisgyerekkel, amik őt érdeklik. Ha közösen végeznek el feladatokat az anyák nélkül, ha kettesben szórakoznak és töltenek időnként néhány napot gyermekünkkel. Az apáktól tanulják meg a fiúk, hogyan bánjanak a lányokkal, és a lányok, hogyan bánnak velük  a férfiak.

Az apáktól tanulják meg gyermekeink a küzdelmet, és az önkontrollt, a bátorságot és a kalandvágyat. A bizalmat, amit házastársunk felé érzünk, hogy ő is képes megbirkózni még a gyermeknevelés hatalmas feladatával is, amit mi nők olyan nagyon jól tudunk. 

Képek: Pinterest

„Az anyukák, apukák gyakran azt javasolják a gyermekeiknek, hogy adjanak meg hamis életkort, nevet a Facebookos regisztrációhoz, miközben arra nevelik őket, hogy mindig igazat mondjanak. Nem magyarázzák meg a szülők, hogy mi a különbség az offline és az online hazugság között, de nem is tudnák, mert nincs is különbség!”- mondta egy előadáson Tari Annamária, aki az új generációkról tartott előadást.

Továbbgondolva, bizony mi szülők vagyunk azok, akik gyermekeinket ráállítjuk egy-egy helyesnek vélt, cukinak gondolt pályára, majd amikor az túlságosan is bejön, akkor rémülten kapkodunk… Mert milyen édi dolog is az, amikor a hároméves közösségi profiljában helyette írogatunk, vagy milyen édes is, amikor a még beszélni nem tudó, cumizó kicsinyünk a tableten ügyeskedik.

Mi vagyunk azok, akik a tv, számítógép elé ültetjük őket, mi mutatjuk meg a videocsatornát, a rajzfilmet. Egyetlen kétéves sem követeli magának, hogy IT alkalmazásokkal töltse az idejét. Minden kisgyerek örömmel gurítgatja a labdát, szaladozik a játszótéren vagy öltözteti a babáját, ha a számára kedves és fontos emberek a közelében vannak és teszik mindezt vele együtt. Mi hozzuk őket abba a helyzetbe, bár jószándék vezérelten, hogy minél előbb megismerjék a technikát, a televíziót.

Sürgetjük az időt, és minél előbbre hozzuk az eseményeket. Egyrészt mert nagyon várjuk, hogy lássuk őket milyen nagyon ügyesek, és helyesek ezekben a szituációkban, másrészt mert azt hisszük, hogy minél hamarabb szükségük van rá, nehogy lemaradjanak, harmadrészt mert sokszor könnyebb, ha egyedül eljátszanak, elvannak.

Mindezt nem bűnbakkeresés okán hánytorgatom fel, nem a felelősökre akarok rámutatni, csak felhívni a figyelmet, hogy mi szülők nem kiszolgáltatott szereplői vagyunk a gyerekekkel, kamaszokkal kapcsolatos társadalmi jelenségeknek, hanem aktív szereplői, résztvevői lehetünk. És van módunk ide-oda állni, előre vagy hátra lépni, javítani, korrigálni, módosítani. Lehetséges az interakció, az együttműködés, a közös platformok kialakítása, nem kell, hogy háborús helyzet alakuljon ki a tiltás és szabályozás mezsgyéjén.

Amikor a kezébe adjuk a tabletet, azzal a bizalmunkat is odaadjuk és ezzel együtt felvilágosítást, ismereteket is át kell adnunk. Például arról, mennyit és mit érdemes játszani. Hogy az interneten hogyan és mit kell vagy lehet keresni, nézni. A mi felelősségünk, hogy a bankkártyát hogyan állítjuk be, illetve elmondjuk-e a módját vagy biztonsági intézkedéseket teszünk a parttalan letöltésekkel kapcsolatosan.

Ha a közösségi oldalakra engedjük a gyermekünket, akkor úgy, ahogy annak idején anyáink minket is felkészítettek arra, kikkel lehet az utcán szóba állni, fel kell készítenünk nekünk is a gyerekeket arra, hogy kivel, hogyan kommunikáljanak, hogy hogyan építsen új kapcsolatokat, hogy mire vigyázzon, ha fényképeket készít és küldözget magáról, hogy a világháló többi részén is hús vér emberek vannak, akikkel csakúgy kell kapcsolatba lépni, ahogy a valós világban, annak minden pozitív és negatív előjelével együtt.

Természetesen ennek a generációnak a tagjait nem lehet és nem is szabad elszigetelni a technológiától, az új kommunikációs formáktól. Meg kell teremtenünk a hozzáférés lehetőségét, és rá kell állítanunk őket a korszerű pályákra. Ehhez magunkat is fel kell vérteznünk, föl kell készülnünk, képben kell lennünk! Mert nagyon hamar túlszárnyalnak minket – szerencsére!

Akkor tudjuk tudatos fenőtté nevelni gyermekeinket, ha mi magunk is tudatosan közelítünk szülői szerepünkhöz, és felelősséggel adunk a kezükbe információkat, ismereteket, tárgyakat. Nehogy visszájára forduljon az eredeti szándék.

Képek: Pinterest