Szülő2.0

Tanulok magán, tehát magántanuló vagyok. Már az elnevezés is kissé ügyetlen. Mit csinálnék mást, ha nem magánilag tanulnék. Ami egyben persze közösségi tevékenység is manapság, de mégis magán dolog, mert hogy mi marad bennem az magán… azaz egyéni…Gondolatok a magántanulóságról….

Szégyen vagy érdem?
Bárki lehet magántaluló, akiről azt feltételezi a környezete, hogy képes önálló tevékenységre, és akit a környezete kellőképpen tud támogatni mind gyakorlati, mind lelki szempontból. Akiről elhiszik a felnőttek, hogy önmagában öröm a létezése, nem érdemek megszerzését követően lehet csak pozitívan értékelni.  És az is lehet magántanuló, akit nem tartanak alkalmasnak, érdemesnek arra, hogy közösségben, szervezett keretek között végezze a munkáját, akitől szeretnének  megszabadulni, ahol csődöt mond a pedagógia.

A megszégyenítés nem alternatíva, így erre az opcióra nem pazarolnám senki idejét. Valakit megszabadítani a felesleges nyomástól, a terhektől, a szorongástól, a kudarctól érdem. És valakinek felelősséget vállalnia saját magáért, merni kilépni a keretek közül, jelen lenni a hétköznapokban szintén érdem.

Mi az, ami működik?
Olyan sokat foglalkozunk az iskolával, a nem megfeleléssel, annyi bökkenő adódik, hogy jogosan tesszük fel a kérdést: Tényleg mindenki hülye, vagy esetleg valami nem működik?

Egyre több tapasztalat van arról, hogy nem működik a hagyományos iskolaszervezés. Hogy a tanár a mindenható, ő beszél és okít, a diák passzívan ül és hallgat, jegyzetel, felfog… 6X45 percben… ezt senki sem gondolhatja komolyan. Nagyon sok helyről halljuk, hogy megváltozott az információszerzés, nem működnek a hagyományos szerepek, változott az ingerküszöb, más kompetenciák fontosak, mint 20-30-40 évvel ezelőtt. Mégsincs válasz, és mégsincs jó alternatíva. Vagy csak nagyon kevés van.

Egyik a magántanulóság, azaz az otthon tanulás. Otthon maradunk, mert hisszük, amit eddig is vallottunk: a gyerek dolga a tanulás. A saját dolga, a saját felelőssége. Az ehhez szükséges közeget nekünk, szülőknek kell megteremtenünk. Ha nem működik az iskola, akkor otthon. Ennek persze sok előnye, hátránya, nehézsége és öröme is van. Mérlegeljünk!

Mikor foglalkozzunk ezzel a lehetőséggel?
Ha a család élete, időbeosztása, felfogása, a világról kialakított elképzelése szöges ellentétben áll valamennyi szóba jöhető iskola világképével. Ha az ismeretszerzésnek már otthon van egy jól működő rutinja. Ha tudjuk, hogy hogyan motiválhatjuk gyermekünket, és szívesen kísérjük mi magunk ezen az úton. Ha más módszerekkel szeretnénk taníttatni, mint amelyek elérhetőek.

Ha a gyerek egyénisége előrevetíti a nehézségeket, a szorongást, a boldogtalanságot. Ha nem szeretnénk versenyeztetni a gyermekünket. Ha nem a hagyományos karrier utak bejárása a célunk. Ha van elég időnk, türelmünk, elhivatottságunk az otthon tanuláshoz. Ha úgy hisszük, hogy a gyereknek a családja körében van a legjobb helye.

Ha az első néhány felvetés nem vette el a kedvünket, akkor nézzük meg tételesen, milyen előnyökkel és nehézségekkel találkozunk majd.

Aki otthon tanul, annak nem kell reggel stresszel indítania, hogy elkésik, nincs feszültség, hanem nyugodtan, kipihenten ébred a család. A szülők számára nagy megerőltetést és sok felkészülést jelent, ha otthon tanítják gyermeküket. Az egyik szülő nem tud teljes értékű felnőtt életet élni, nem tud munkába járni, ami a másik szülőnek is nehézséget okozhat, hiszen a család fenntartása egyedül rá hárul. Persze fel lehet fogadni magán tanítókat, azonban ez jelentős anyagi teherrel jár.

Az otthon tanulás különösen erős szülő-gyerek kapcsolatot épít fel. A családi kötelékek nagyobb hangsúlyt kapnak. A magántanuló gyerekek nagyobb szerepet is vállalnak a családi életben, a mindennapi tevékenységekben. Az otthon tanulás alkalmat ad arra, hogy a gyermek egyéni tempóban, személyre szabottan tanulhasson. Erre még a legjobb alternatív módszerekkel dolgozó iskolák sincsenek felkészülve. Egyéni ütem alapján nyilván kevesebb kudarc, és szégyen éri a gyermeket. Emellett persze kevesebb, illetve más dicsőség és elismerés is.

A kortárs csoport és kapcsolatok hiánya jelenthet problémát. A túlterhelt és agyonszervezett átlagos gyerekkor mellett felüdülés az otthoni tanulás, azonban emiatt nehéz is kortárs barátokat találni. A többi gyereknek más a napirendje, kevesebb alkalom van a közös élményekre. Egyéb szakkörökön, sport foglalkozásokon találkoznak az otthon tanulók is gyerekekkel, de 8-10 éves kor után az ismeretszerzésnél is nagyon fontos a kortárs közösség.

Nehéz lehet a napirend tartása, nagyobb a csábítás a halogatásra. Azonban nincs ennél jobb terep az egyéni felelősség, a kötelességtudat és az önbecsülés kiépítésére. Állandóan jelen kell lenni szülőnek, gyereknek egyaránt a magántanulóságban, hiszen itt nem lehet megbújni a padban, elsunnyogni a felelést, vagy elsiklani egy-egy témakör mellett. Akkor lép tovább a tananyagban, ha az előzőt elsajátította. Így biztosabb a gyerek tudása, és vélhetően kevesebb idő alatt, kisebb erőfeszítéssel teszi ezt.

A művészeti ágak gyakorlására vagy egy-egy témakör megismerésére nagyobb teret engedhetünk otthon. Számos olyan fórum, weboldal létezik, ahol jobbnál-jobb ötletek vannak, hogyan tanítsuk gyermekünket otthon. Kísérletek, feladatok, minták a mindennapos tanuláshoz. Mindeközben azért fut a lakás, a felnőtteknek nincs vagy nagyon kevés a saját idejük, a gyerekek pedig mégiscsak a gyerekekkel tudnának legjobban játszani.

Te is lehetsz otthon tanuló
Magántanuló bárki lehet, akinek szülei egyetértenek vele. Fontos, hogy a család minden tagja egyöntetűen emellett álljon, mert mindenkinek lesz ebben szerepe. Az otthon maradó szülőnek éppúgy, mint a munkába járónak. Megváltoznak ugyanis a mindennepi életben megszokott rutinok!

A törvény úgy fogalmaz, hogy ha nincs az igazgatónak ellenvetése, akkor automatikusan megadja a magántanulói stáuszt. Tehát azért kell egy iskola, ahová hivatalosan tartozunk! Ha nincs egyetértés a szülő és az igazgató között, akkor nevelési tanácsadónál, illetve egyéb fórumokon lehet tovább kérvényezni.

A szabályozásról és a körülményekről bővebben itt olvashatsz: http://eduline.hu/felsooktatas/2012/4/4/Ki_lehet_magantanulo_W9BHCO

Ma Magyarországon kb 200 ezer nagántanuló van, akik meggyőződésből választották ezt az oktatási formát. Melléjük csatlakoznak még azok, akik valamilyen okból nem tudnak iskolába járni (sérült, vagy egyéb hátrányos helyzet).

Végül fából vaskarika…
Egy átlagos alsós egy nap kb 225 percet ül az iskolapadban kötött foglalkozáson, és kb 180 percet tölt szabad játékkal, beszélgetéssel, incselkedéssel, udvarlással, konfliktusokkal stb. a szünetekben, a délutáni szabadidőben a társaival az iskolában. Egy jó pedagógus ezt a mérleget el tudja billenteni a játék az élménydús tanulás oldalára. Nehéz állást foglalni, mivel kétségtelenül mindkét oktatási formának megvannak az előnyei. Egy lehetőség van továbbra is: ismerni a gyerekünket, magunkat, az életünket, és mindannyiunk számára a legjobb megoldást választani. És ez gyakran a nehezebb út, sok figyelemmel, törődéssel, energia befektetéssel. De megéri, ha boldog gyerekünk lesz!

Az otthontanulásról bővebben: http://www.otthonoktatas.info/otthonoktatas_bevezeto

Képek: pinterest

A minap elhűlve láttam egy ovistárs kezében egy mobiltelefont, ahogy a kis szekrényéből átteszi az udvari pulcsija zsebébe. Az iskolába készülő nagycsoportosok között nagyon menő ez a figura, én pedig - aki tényleg nem gondolom maradi szülőnek magam-, levegő után kapkodtam, most már tééényleg ez jön?!

Az iskolai és iskolás korúak mobilhasználatáról egész szép kis irodalom található az interneten. Sokan, régóta, sokféle álláspontból vizsgálják a mobileszközt, ami az elmúlt húsz évben rohamosan elterjedt, mindennapivá vált csaknem minden társadalmi csoportnál, és persze gyermekeink számára alap. És amilyen rohamosan elterjedt az eszköz, olyan rohamosan nem alakult ki annak használatára irányuló kultúra, közmegegyezés, izlés. Mert egészen elképesztő helyeken és szituációkban szólal  meg a mobil. Az áruházban, az orvosi rendelőben, a fodrásznál, kínosan érzem magam, amikor végihallgatom vadidegen emberek magánbeszélgetését. De a moziban, temetésen, játszótéren, jóga órán zajló telefonálástól kivagyok. Persze van az, hogy anyám állapota nem túl jó, és felveszem ha hív, vagy a férjem külföldi útján épp most tudott hazaszólni, meg az oviból telefonáló óvónőt a halálos ágyamon is felveszem, de ezek a ritkább esetek. Sokszor elhagyja a számat: ha nincs semmi sürgős, visszahívlak. Ha valamin dolgozom, beszélgetek egy barátommal, netán a gyerekemmel vagyok otthon délután, vagy csak ha olvasok egy jó könyvet és még számtalan más alkalmakkor, nem veszem fel a telefont. Mert  nem fordítva ülünk a lovon! És nem is volna olyan nagy mumus a mobilmánia - meg a számítógép, TV és egyéb újkori veszedelmek – ami gyermekeinkre leselkedik, ha mi magunk kulturáltan tudnánk használni. És már totyogós korukban azt látnák, hogy nem rohanunk fejvesztve ha csöng a telefon.

Veszélyek

Az egyik jellemző probléma a függőség, amely szinte minden a mobil terjedéssel foglalkozó anyagban előkerül. Főképp a gyerekek függőségéről beszélnek, felnőttekéről nem. A gyerekek mobilhasználatával kapcsolatban létezik több olyan szakértői anyag, ahol cáfolják azokat a téves elképzeléseket miszerint az egészséges kommunikációs fejlődést gátolja a mobil használat. Inkább azt állítják, hogy katalizálja azt, hiszen a gyerekek számára egy új (számunkra kevésbé ismert vagy megismert) kommunikációs forma a pl közösségi oldalon való állandó kapcsolattartás. Az egymáshoz tartozók szüntelen interakcója az érzelmi kötelékeket erősíti a családtagok vagy a barátok között. A mobil alkalmazások segítségével ügyesednek a gyerekek s önbizalmuk is nő. Jogosan vetődik fel persze az a kérdés is, hogy akkor miért nem aknázzák ki jobban a mobileszközök oktatási környezetben való felhasználását? Ezt senki nem tudja. Mert hogy kézenfekvő lenne. Ha amúgy is van minden gyereknek az osztályban mobilja, akkor a tanárnő a házifeladatot nyugodtan diktálhatná a hangrögzítőre is. Vagy egy-egy kísérletet felvehetnének, elküldhetnék a beteg hiányzóknak, esetleg a tanár mobil applikációk segítségével ismertethetne meg bizonyos problémákat…

A másik veszélyforrás az erőszakos, vagy felnőtt tartalmak. Ezekre kézenfekvő megoldás, ha a szülők használják azokat a már elérhető szoftvereket, amik segítségével kizárhatják a nekívánatos oldalak látogatását. Emellett felelős szülői magatartással ezek megelőzhetőek. Ha időnként odaülünk a kisgyermekünk mellé, megnézni mit csinál a telefonnal, a neten, esetleg ha mi olyan tartalmakat kínáunk fel, amelyeket hasznosnak vélünk, lesz egy mini közösségünk, ahol megbeszéljük és együtt éljük át a “mobileseményeket”, nagyobb az esélyünk arra, hogy ezeknél az oldalaknál marad.

Sokan érvelnek a telefonok káros egészségügyi hatásaival. Ezek általában felvetések, pl a rádióhullámok ártalmasságáról – nincs kellően alátámasztva, bizonyítva.

Van olyan rendőrségi kimutatás, azokról a közterületi rablásoknak a számáról, amelyeket gyerekek ellen követnek nagyértékű mobiltelefonjuk miatt.

Veszélyként jelenhet meg, hogy ha mindig kéznél van a telefon, mindig kéznél van a segítség is. Kevésbé használják saját problémamegoldó képességüket a gyerekek, hamarabb tudnak a szüleikhez fordulni. Önállóságuk nem fejlődik megfelelő ütemben. A tapasztalat persze inkább arra mutat, hogy a gyerekek az önállósságra vannak kódolva. Ha jó a gyerek-szülő kapcsolat, és a szülő hisz abban, hogy a gyerek képes önállóan megoldani, átélni helyzeteket és megbirkózik az akadályokkal, akkor ezt a gyerek is elhiszi magáról. Reálisan tudja majd megítélni, mikor van szüksége segítségre. És azért az elég jó dolog, ha a gyerek magától oszt meg egy problémát vagy helyzetet, élményt a szüleivel. Persze ha ez a szülő számára nem teher.

Hiteles válaszokat adni

Egy 2013 tavaszi felmérés alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy átlagosan családonként 4-5 mobileszköz áll rendelkezésre. Ez leginkább azt jelenti számunkra, hogy nem lehet nem foglalkozni a kérdéssel. És lehet persze szenvelegni, és szörnyűlködni, hová tart a világ – ajánlom Lackfi János idevonatkozó FB bejegyzését: TROLLKOMMENT vagy PAPIRUSZ? – mégis ideje megbarátkozni a jelenséggel. Lehet persze maradi intézkedéseket bevezetni, lehet hátráltatni a fejlődést és boszorkányt üldözni, de hosszú távon úgysincs értelme.

A mobiltelefonok iskolai kezelése nagyon széles skálán mozog. Van olyan iskola, ahová tilos bevinni, van, ahol órán csak le kell halkítani. Általában a házirendben szabályozzák ezt. És itt kezdődik a tanítás, nevelés, hogy kialakítunk-e közösen szabályokat, ami mindannyiunk számára előnyökkel jár, vagy eleve kizárunk és hárítunk.

Ha rögzítjük, hogy miközben emberek beszélgetnek egymással, egymásra figyelnek, közösen csinálnak valamit nem smsezünk, nem hallgatunk zenét, nem olvasgatunk, az egy normális társadalmi elvárás. (Hozzáteszem hányan nem leveleztünk papír alapon órán a pad alatt…?) Ha közmegyegyezésnek vesszük, hogy a számonkéréskor nem lehet külső segítséget használni, akkor a mobil puska sem engedélyezett. (bár az megkérdőjelezhető, miért nem engdélyezett a külső segítség, hiszen ha tudja hol keresse, akkor megoldotta a problémáját…. Ha foglalkozik vele és puskát gyárt, akkor már majdnem meg is tanulta… de ez egy másik kérdés)

Ha a gyerekek azt látják, hogy mi szülők és tanárok érdeklődéssel, nyitottan fordulunk a szokásaik felé, ha nem üldözzük őket, hanem meg akarjuk érteni a motivációikat, ha pozitívra fordítjuk a negatívnak vélt jelenségeket, és ha a magunk életében is úgy teszünk, ahogy elvárjuk a gyermekünktől, akkor partnerként tekintenek ránk. És hiteles mintát adunk. Akkor közösen kialakítottunk egy új szabályrendszert, amelyek mentén együtt tudunk élni az új kommunikációs eszközökkel.

Értsd úgy, hogy a felnőtt is olvas könyvet, nem nyomogat, ha beszél hozzá a gyerek, vannak mérhető együtt töltött szabadidők, barátságokat kezdeményez és ápol, közösségi programokat tervez, beszélget, egyszóval normális emberi életet él. Ha ezt látja, miért választaná a gyerek a zombi létet? Csak ha belekényszerítjük a nem odafigyeléssel és az üldözéseinkkel.

Képek: checkupnewsroom.com, gigaom.com, pinterest