Szülő2.0

És mit! Ez az egyik legfontosabb kérdésünk. Azaz, hogyan lehet felkelteni és  megtartani az érdeklődést. Hogyan lehet örömszerzés, jutalom a tanulás. És mitől lesznek motiváltak és aktívak a gyerekek a tanulás folyamán? Ha kicsit figyelünk a nyáron, akkor észrevehetjük, hol vannak ezek a pontok.
NA

Néhány első osztályt végzett gyerek között végeztem egy nem reprezentatív felmérést arról, milyen az iskola. Volt köztük mindenféle intézménybe járó. Hiper gyerekközpontú, alternatív, állami, egyházi, nemzetközi. A gyerekek képességei és aktivitása is eltérőek, sokszínű volt a mintavétel. Egyben, azonban megegyeztek. Mind, kivétel nélkül azt mondta, hogy jó dolog ugyan az iskola, csak az a kár, hogy sokszor unalmasak az órák.  Van aki szerint mindig, és van, aki szerint csak időnként. És ez önmagában elég kiábrándító.

A 7-8 éves gyerekek a szabadidejük során nagyon gyakran végeznek ismeretszerző és ismeretterjesztő tevékenységeket. Imádják a tudományos filmeket, könyveket, történeteket. Érdeklődnek a természet jelenségei iránt. Folyamatosan megfigyelnek és kérdeznek, véleményt formálnak és értelmeznek. Játékaik során a párbeszédekbe, szituációkba beleszövik az eddig megszerzett ismereteiket, tapasztalataikat, amelyek minden egyes gyerek esetén más és más. Megfigyeléseiket folyamatosan közkinccsé teszik, eszmecseréik, játékaik folyamán vitáznak, és tanulnak egymástól! Nyáron mindezt önmaguktól, külső irányítás nélkül teszik, ettől még hatékonyabb a tanulás annak is, aki befogad és annak is, aki épp átadja a tudását. Aki hallgatja, az kötetlenül, a maga örömére, saját érdeklődéséből, szivacsként szippantja föl az információkat. Aki átadja, annak olyan formába kell hoznia a tartalmat, hogy az rendszerezett, érthető és befogadható legyen. Pontosan és összefogottan kell fogalmazni, ehhez a legtökéletesebb részleteket kell előhívnia magából. Természetesen mindkét szerep vagy aktivitás folyamatosan váltakozik, hol az egyik, hol a másik gyerek teszi hozzá a saját tudásmorzsáját.

Az elmúlt hetekben megfigyelhettem, hogy bármilyen összetételű csoport esetében kitűnően működik ez a rendszer. A nyaraláson egyes gyerekek érkeztek, mások távoztak, és mindenkinél ugyanúgy működött az egymástól tanulás. Akár a vízben végzett játékok, akár a szerepjátékok, a homokban építkezés, vagy a szobai tevékenységek során, folyamatosan tanították egymást. Amellett, hogy nagy élvezet volt hallgatni és ellesni tőlük az ártatlan és tét nélküli tanítás-tanulás folyamatot, persze ott motoszkált bennem a kisördög, hogy vajon hogyan őrizhetném meg ezt a hangulatot, és közben mi lenne, ha én mondhatnám meg, hogy mi legyen a tartalom? Azaz, hogyan érhetném el azt, hogy azt tanulják, gyakorolják, amit én szeretnék tőlük.

És persze ragyogóan ment. Elég volt egy-egy eszközt véletlenszerűen “elhagynom”, előbb-utóbb valaki megtalálta és elkezdte forgatni, ami következtében lassan mindenki odasereglett, és mint új zsákmányt azonnal elkezdték birtokolni. Így volt ez a szókirakó gyűrűvel is, amit fejlesztő eszközként vettem a fiamnak, komoly irodalommal az interneten, milyen gyakorlatokat végeztessek vele. A kis kompánia lelkesen kezdte el tologatni a betűket, majd hamarosan rátaláltak a legszórakoztatóbb játékra, ki milyen malacságokat tud kirakni, és azon lehet röhögni, kuncogni, amikor már erősebb szavakra került a sor, akkor elbújni. Hangsúlyozom, hét éves fiúkról beszélünk. Természetesen kijavítják saját, vagy egymás “elütéseit”, a nagyobbacskák már a helyesírás pontosításával is bekapcsolódnak, és ettől egy pillanat alatt olyan rögtönzött nyelvtan óra kerekedik, hogy csak somolygok magamban a sarokban.

Szintén nyelvtanos sztori, amikor külföldi vendégek érkeznek a szomszédba, és az idősebb gyerekek a nyelvtudásukról kezdenek el beszélgetni. Meg arról, vajon milyen lehet a magyar nyelvet hallgatni. Ebből aztán hamarosan megint nyelvtani szabályok, a helyesírás lesz a téma, meg hogy milyen rendhagyó esetek vannak, amit a külföldiek számára nehéz megtanulni. A kisebbek is ott sertepertélnek, és persze beleszólnak, kérdeznek. Senki nem tud mindent, nincs egy mindent tudó megmondó ember, hanem közösen összeteszik mindazt, amit tudnak a szabályokról, mit hogyan írunk, hogyan ejtünk. Egészen addig jutnak, amíg valaki elővesz egy könyvet – találomra a polcról – és ott néznek meg olyan szavakat, amiknek nem tudják, vagy aminek vita alakul ki a helyesírásáról. Kétség sem fér hozzá, bár nem mértem, hogy azonnal mindegyik megtanulta az ott elhangzó nyelvtani szabályokat.

De ugyanez vonatkozik más tudományterületekre is. Például, amikor boltosat játszanak, vagy hadi sarcot szednek egymástól az ellenséges csapatok. Olyan gyönyörűen összeadnak, kivonnak, mintha nem ez ellen tiltakoznának év közben a házi feladat írása során. A vegyes csoport előnye, hogy a nagyobbak észrevétlenül vezetnek be új fogalmakat, új ismereteket, például a szorzást.

Mindezek után nem meglepő, hogy óriásit fejlődik a szociális életük is, a konflikutsmegoldó képességük, növekszik a tűréshatáruk. Mert persze balhé is van elég, klikkesedés, kiszorítás, bántás. Amit az esetek többségében épp a gyerekek önrendelkezésének és saját döntéseinek létjogosultásga miatt maguk között intéznek el, többnyire sikerrel.

És mielőtt a felzúdult tömeg kikelne magából, hogy nem lehet a gyerekek értékítéletére hagyatkozni, mert nem rendelkeznek a megfelelő ismeretekkel, és elfajulhat az ilyen jellegű “gyerektartás”, egyrészt biztosíthatok mindenkit, hogy legtöbbször jobban tudnak dönteni, mint a felnőttek, pontosabban látnak helyzeteket, és kevésbé részrehajlóak, valamint ettől még igen, szükséges a felnőtt jelenléte. Mert van, hogy szükséges közbeavatjozni, mert vannak kérdések, és van, hogy kell egy kívülálló, felelős személy. Azonban az egészen biztos, hogy ez egy moderáló, terelgető szerep, nem egy mindenttudó, tekintély.

Vélhetően – sőt olvasmányaimból, tanulmányaimból tudom – más is jutott már arra a felismerésre, hogy a gyerekek tanítását csoportokban, az egymástól tanulás örömével és az ösztönös kíváncsiság felébresztésével és annak felhasználásával kellene végezni. Kicsit békénhagyva őket, bízva bennük és az érdeklődésükben. Mégis, hiába a sokféle iskola, a sokféle módszer, végülis, nem sikerül ezt megvalósítani. Győz a formalitás és az unalom.

Lehet, hogy át kéne gondolni a kereteket? Lehet, hogy nem kéne megrettenni, az új kezdeményezésektől, az új formáktól? Lehet, hogy nem kéne ragaszkodni, a hagyományos iskola elképzelésekhez?

Olvasni egy csomó jó, új iskoláról. Akik lendületesen, szép szavakkal hitet tesznek egy másfajta tudás megközelítés mellett. És vannak, akik bátrak, és nem kényszerítik bele magukat a hagyományos iskola struktúrákba. Velük szemben például mindig ott a félelem, hogy vajon milyen mérhető eredményekkel jönnek majd ki a gyerekek?! Ezért gyakran döntünk mégis az iskola szerű iskola mellett. Erről legalább pontosan tudjuk, milyen eredménnyel végződik. (Gyakran ócskával.) Még ha tudjuk, hatékonyabb keretek is vannak. És legtöbbször mi szülők vagyunk a gátjai annak, hogy új utak nyíljanak a gyerekeink számára. Mert rettegünk, hogy elrontjuk, hogy nem lesz versenyképes, hogy lemarad. Pedig mindig, mindent be lehet pótolni.

Hát mikor leszünk végre elég bátrak?

Képek: Pinterest