Szülő2.0

Nem akarok hálátlannak, vagy telhetetlennek tűnni. Bár a cinizmus nem áll távol tőlem, mégis igyekszem visszafogni magam, amikor komoly dolgokról van szó. Olyan komoly dolgokról, mint az oktatás, a tanítás, a gyermekeink jövője. De hogy most épp leesett Palkovics államtitkár úrnak a kisiskolások tűrőképessége, az finoman szólva is nevetséges.

Az első pillanatban, amikor néhány napja olvastam a NAGY BEJELENTÉST, miszerint megvizsgálják a lehetőséget, és már szeptembertől bevezetik a 30 perces tanórákat, magam sem tudtam, hogy most akkor hová is legyek. Egyrészt azt gondoltam, hogy hurrá. Másrészt viszont kezdtem kényelmetlenül érezni magam, amiért rögtön az jutott eszembe, hogy majd azt is törvénybe iktatják, hogy a tanító hányszor gyakoroltassa az olvasást? És hogyhogy most rájöttek? És mire? Hogy élő emberekkel játszadoznak? Akiknek eltérő igényeik vannak? Hogy végre valami e századi információ is eljutott hozzájuk? És most büszkén odavetik a koncot, hogy nesztek, adunk egy kis kedvezményt? És aztán belegondoltam abba is, hogy majd ha a monotonitást jobban tűrő gyerekek szülei és képviselői fellázadnak, hogy de nekik negyvenhárom és fél perc kéne? Akkor majd az lesz a nagy reformintézkedés?

Egyre inkább azt gondolom, hogy ez egy agyrém. Hogy teljesen félreértelmeznek mindent és mindenkit. Hogy valóban zsigerileg távol áll ettől a Kormánytól a szabad gondolkodás, a felelős felnőtt élet. Hogy csak és kizárólag utasításokban, kontrollokban és szabályozásban tudnak gondolkodni. És szegény Palkovics talán tényleg azt hiszi, hogy ő most jófej. Ő az alternatív, mert rájött egy olyan megoldásra, amit amúgy már ötven évvel ezelőtt is tudtak azok a tanítók, akik valamit konyítottak a gyerekekhez. És amit, amúgy minden normális tanító gyakorol is. Ha elfáradnak a gyerekek, akkor pihen velük, mást csinálnak, ha pedig megy, akkor tovább tart az óra. Emlékszem én azokra az általános iskolás óráimra, amikor azt mondta a tanító néni, hogy folytassuk órarenden kívül a munkát, legyen dupla matek vagy magyar. Vagy amikor hamarabb befejeződött a munka és inkább kimentünk rohangálni, mert épp annak volt értelme.

Közben persze utálom magamat is, amiért már megint opponálok, és mondhatják, hogy persze, ezeknek semmi sem jó. Annyira szeretném, ha csinálna valamit ez a kormányzat, amire azt lehetne mondani, hogy OK, bevállaljuk, egyet gondolunk. Nekem nem derogál, és nincs Orbán fóbiám, örömmel állnék egy normális koncepció mögé. De ez megint arról szól, hogy mindent ellenőrizni, meghatározni, előre kitalálni és befolyásolni felülről. Nem bízni a tanítókban, a szakértőkben, a pedagógusokban.

Megkérdeztek valakit, mielőtt ezt a zseniális ötletet kihírdették? Volt társadalmi egyeztetés, szakértői vita? Elképzelem, amikor az oktatási stáb gondolkodik, vajon mit lehet tenni. Olvastam múltkor a Nők Lapjában, - szólhat egy hivatalnok -, hogy vannak olyan elsősök, akik kevesebb ideig tudnak koncentrálni. Azt is mondják sokan, hogy megterhelő a tananyag – veti oda az államtitkár. Hát akkor legyenek harminc percesek az órák! Remek ötlet, - helyeselnek a köztisztviselők. És akkor gyorsan lenyilatkozzák, a sok tüntetőnek meg be legyen fogva a szája.

Hát ennyi. Ezt akartátok nem?

Nem! Sajnos ennél sokkal többet és komplexebbet. Azt, hogy az osztályteremben, az iskola falain belül, a gyerekekre szabva follyon az oktatás. Bízzunk meg a tanítókban, fejlesszük olyan szintre a felsőoktatást, hogy azok, akik bekerülnek 20-30 kisgyerek közé, képesek legyenek megítélni, egy-egy tartalommal mennyi ideig kell foglalkozni, hogyan kell gyakorolni, - kell-e egyáltalán gyakorolni -, mitől fogja megtanulni az a kisgyerek, aki az én osztályomban ül.

Ha valaki azt hinné, hogy ez egy munkajogi kérdés, az téved! Ha valaki azt hiszi, hogy óraszámban kell gondolkodni, amikor a tanítók, tanárok bérét kiszámolják, az rossz úton jár! Nem leckék vannak kérem, hanem projektek. A tanárnak egy projekt, hogy a-ból b-be jusson el az egyes gyerekkel, és annak legyen egy mérhető eredménye. De hogy oda hogyan jut el, az legyen egy szigorú szakmai kérdés, amire lehet tenni javaslatokat, lehetnek alternatívák, módszerek, amiből szituációra szabva lehet választani és alkalmazni azt, de kötelező direktívák mentén nem lehet meghatározni. Csak mert helyi szinten mutatkoznak a helyzetek, az egyes gyerekek, a különbözőségek. Nincsenek receptek. És aki ezt nem érti, annak mindegy, hogy 30 vagy 45 percesek-e a tanórák. Sőt, annak az is mindegy, hogy mi zajlik az oktatásban. 

Képek: Pinterest

A korszerű tudásról és a kreatív gondokodásról beszélünk manapság. Olyan készségekről, amelyek nélkül nincs jövője a mai társadalomnak. Gyerekeink mégis a 19. századi minták szerint tanulnak. Adatokat és már meglévő elméleteket sajátítanak el, ahelyett, hogy új dolgokat találnának ki.
Mérő László, a Gondolkodni Máshogy konferencián elhangzott előadásáról hoztam gondolatokat.

Ha megfigyeljük a nagy újítókat, a sikeres üzeltembereket, a kreatív alkotókat, mindannyiuknál megfigyelhetünk néhány általános jelenséget: ők valami olyat tudnak, amely nélkül lehet ugyan élni, de az ő tudásuk hozzásegíti az emberiséget ahhoz, hogy jobb legyen az élet, valamelyik területen.

Ezeknek az üzleti gondolkodóknak, akik sikeresek, érdekesek, tehetségesek, lényegéban bármi lehet a tanult szakmájuk, abban megegyeznek, hogy a korábban szerezett tudásukat jól tudták konvertálni. Képesek voltak arra, hogy a megszerzett szaktudásukon felülemelkedjenek, és azt a gondolkodásmódot, kreatív képességgel más, továbbfejlesztett ötletekre hasznosítsák.

Jól látható, hogy azok az országok lesznek sikeresek, és nyertesek, akik minél több üzleti gondolkodót tudnak kitermelni, illetve olyan munkatársakat, akik ebben a gondolkodásban, az álmodozásban a segítségükre tudnak lenni.

Ma nem az a feladatunk itt Európában, hogy a mindennapi megélhetéshez szükséges alapfeltételeket megteremtsük, hanem ennél jóval távolabbra mutató, nagyobb összefüggéseket felismerő újítások megalkotására. Ami akár érintheti a mindennapi boldogulást is, de annak korszerűbb, és kreatívabb újrafogalmazását.

Ehhez képest mi Magyarországon még mindig a lexikális tudást, a szakmát tudjuk felmutatni, mint a tudás értékét, mibenlétét. Egy statikus, már elavult tudáshalmazt próbálunk konzerválni, és ezek keretei között tartani a gyerekek és fiatalok jelentős hányadát. Esélyt sem adva arra, hogy üzleti gondolkodókká váljanak.

Mérő László felette a kérdést, mit jelentett eddig okos embernek lenni? Azokat tartottuk okosnak, akik képesek voltak a jövőt megjósolni. Ma már az az okos ember, aki tudja, lehetetlen a jövőt előre látni. Lehetetlen minden aspektusra felkészülni. Nem lehet megközelítőleg sem előre jelezni. Mégis, az okos ember tud alkalmazkodni hozzá. Alkalmazkodik és készenlétben áll a változásra, a rugalmas gondolkodásra. Bármikor, bármire konvertálható tudása van.

És ez persze nem jelenti azt, amit sok rendpárti kolléga hisz, hogy valamennyi a tananyagot, annak tartalmát, vagy az elvalult oktatási rendszert bíráló kritikus tulajdonképpen a tudást önmagában szentségteleníti meg, és hiszik, hogy nincs is szükség semmiféle tudásra. Nem, nem erről van szó. Hanem arról, hogy MÁSMILYENRE van szükség! Igen, az ABC kell. Összedani, kivonni kell. Szorzótábla, földrajzi ismeretek, irodalmi élmények, történelmi események kellenek. Van egy csomó dolog, amire szükségünk van ahhoz, hogy újabb tudások birtokosai legyünk. Hogy legyen mit konvertálnunk. Hogy tudjuk a tanulás, gondolkodás, alkotás folyamatait felhasználni sok-sok területen. Az eszetlen, vég nélküli dátumokra, nevekre, életrajzi eseményekre, vagy részletekbe menő biológiai adatokra kevésbé van szükség. Vagy ha igen, azok beszerezhetők más forrásokból. Az kell, hogy összefüggésében, globálisan lássák a gyerekek a folyamatokat.

Azért tanulunk ma, hogy legyen mit konvertálni holnap. A 21. század didaktikája, pedagógiája arról szól, hogyan konvertálja a tudást. Ehhez pedig nem szakmunkásokra van szükség, hanem gondolkodókra, akik saját tapasztalataikból, megismerő folyamatokból merítik a tudásukat.

Kicsit megnyugtató azért, hogy a tanítóképzőn létezhet egy ilyen konferencia, ahol gyakorló pedagógusok, és kutatók, saját tapasztalataikat osztják meg arról, hogyan lehet korszerű tudáshoz juttatni a gyerekeket. Bár a konferencián elenyésző számban voltak jelen a hallgatók, azért mégis bizakodásra ad okot, hogy ezek az emberek tanítják őket. Őket, akik majd a jövő generációját tanítják meg gondolkodni.

Persze ha körbenézek kétséges, mi marad meg ebből a szemléletből. Lúzer Ország, azért erősen tartod még magad.

Képek: Pinterest

Jó régóta kergetek álmokat. Álmokat az iskolákról, a tanításról, a gyerekekről. És ez most épp nagyon aktuális és trendi téma is. Létrejönnek iskolák, vagy ahhoz hasonló kezdeményezések, dicsőítjük őket, vagy elmarasztaljuk. Kongatjuk a vészharangot, mert baj van. Hol az államiban, hol a magánban. De egy biztos: Ha elkezdjük nézegetni, mitől is érzik jól magukat a gyerekek az iskolában, és mitől lesznek motiváltak  a tanulásban, hamar kiderül. Nem a tananyagtartalom, a kerettanterv vagy a Klikk mibenléte hozza őket lázba. Hanem a tanítók, a tanárok, akik bevezetik őket a tudás világába.

Nagy tévedés úgy tekinteni az iskolára, mint amilyen a mi időnkben volt. Amit általánosságban hiszünk, és ahogy berendezzük az iskolát, az nem működik. Ezzel persze nem mondok újat, hiszen jól látszik ez a hétköznapokban. Mégis, csaknem minden fórumon azon gondolkodnak, hogyan lehet hatékonynak lenni a jelen keretei között, ahelyett, hogy felülvizsgálnák magukat a kereteket, a megváltozott környezetet.

Az egész világban érvényesül egy új trend, amely a tudás megszerzésének megváltozott módját, stratégiáit igyekszik bevezetni és megszilárdítani. A hagyományos, 19. századi iskolamodell sajnos már nem érvényes a mai társadalmakra. A tudás régen túlszárnyalta és lekörözte ezt az elavult intézményrendszert. Ma nyíltan kimondhatjuk, hogy nincs jó iskola, mert mint olyan, műfajában nem megfelelő eszközöket alkalmaz a tudás közvetítésére.

Olyan új modellekre van szükség, amely a gyerekeknek nem a lexikális tudás, az előre meghatározott eljárások és a létező alkalmazások megtanítását tűzi ki célul, hanem az önálló, felfedező tanulás, és ismeretszerzés, a kreativitás, a felelős gondolkodás kialakítására sarkall. Ezek azok a tudások, amelyek hosszú távon használhatók lesznek a gyerekek számára.

És ehhez sajnos nem alkalmas az a dolog, amit ma iskolának nevezünk. Ahogy a gazdaságban, a szolgáltatások igénybevételében van egy jól látható átrendeződés, úgy a tanulás és tanítás is másfajta párbeszédeken, más együttléteken fog nyugodni a jövőben.

Van hogy lerázzuk magunkról és cinikusan megjegyezzük, könnyű kiragadni néhány jól elmondott mondatot és azzal operálni, milyen is a jó iskola. Van, hogy azzal védekezünk, félreveztő azt hinni, hogy egy-egy jól irányzott idézettel megoldhatók a nevelési problémák. És ez gyakran igaz is. Nem a Facebook megosztásokból kell pedagógiát tanulni. Azonban nem árt hallani és látni. Nem baj, ha nyitottan olvasunk, és a jó példákból merítünk.

Úgy látom, sokszor nem kell más, mint meghallani és meglátni azokat az üzeneteket, amik eljutnak hozzánk. Pláne, ha egy olyan világot élünk, ahol kevés a lehetőség jobban, koszerűbben csinálni.
Egy csomó magazinban a hülyeséget úgy adják el, hogy pontokba szedik. Mert az olyan jól átlátható, szabályszerű, követhető.
Így én is pontokba szedtem néhány jó tippet, amit nálunk fejlettebb, és boldogabb helyeken alkalmaznak. Nem kell hozzá több pénz, jobb ellátás, kevesebb Klikk. Kell hozzá egy kis kedvesség. Meg elhivatottság. Az kell, hogy a pedagógus szeresse a gyereket. És szeresse magát. Mert akkor tudja, hogy ami neki rosszul esne, vélhetően másnak is rossz lesz. És ha valaki nem érzi rosszul magát, akkor tud azzal foglalkozni, ami az együttlét célja.

1. Minden gyerek minden nap tudja, hallja, hogy miért értékes és fontos tagja az osztálynak. Van egy tanár, aki minden héten az egész osztály előtt, egyenként kihív minden tanulót, és elmondja neki, miért és miben volt jó a héten, miben tehetséges és egyedi. Ez ráférne a tanárokra is.
2. Éreztetni azt a gyerekekkel, hogy ők maguk kompetensek a velük történő dolgokban. Nem elszenvedői és végrehajtói, hanem irányítói legyenek a tanulási folyamatnak. Sokkal gyorsabb és nagyobb eredményeket fognak elérni, a tanár dicsőségére.
3. A házi feladat legyen választható egy kínálatból, vagy legyen egy hétre elosztva, hogy maguk oszthassák be, vagy választhassák ki a feladatukat. Nagyobb lesz a motiváció.
4. Legyenek csoportos feladatok, szabad problémamegoldás, nem formális óraszervezés. Több időt és elmélyültebben fognak tanulni.
5. A demokrácia elemeit tanulják maguk, a maguk bőrén! Legyenek közös döntések például az étkezésben, a szabadidős tevékenységekben. Az osztály élete rendezkedjen be a képviseleti demokráciára.
6. A szabad mozgás legyen beépítve a napi teendők közé. Nem irányított tesi óra, hanem üvöltve rohangálás legyen legalább 2 óránként. Esőben is! (Ez már persze érinti a hivatalos kereteket)
7. Egy nehéz dolgozat, vagy vizsga előtt minden gyerek kapjon néhány bátorító szót, bizalmat, üzenetet a tanártól.
8. Kisiskolás korban legyenek bevonva a szülők is a mindennapi életbe. Felváltva legyen egy-egy segítő anyuka, apuka, aki aktívan részt vesz az osztály aznapi életében.
9. Legyen joga mindenkinek fáradtnak, éhesnek, szomjasnak lennie. Bármikor a nap folyamán.
10. A tanár cinkos legyen, ne felettes. Kérjen és ne parancsoljon. Motiváljon és ne elvárjon. Ettől mindenki jobban fogja érezni magát.

Képek: Pinterest

Hallgattam egy embert, akiről azt mesélték, lázadó volt az iskolában. Konfliktusai voltak a tanáraival, a felnőttekkel. Nagy elismeréssel beszélnek róla ma, ezekért a tetteiért is. Mert nem állt be a sorba, saját útját járta. Ugyanazok is akár, akik őt korábban kirekesztették, eltávolították, mert kellemetlen volt, ma méltatják korai tetteit is.

Hogy kiből lesz sikeres ember, nehéz megjósolni. Hogy mitől lesz valaki önálló, akotó személyiség, sokmindentől függ. Néha azt mondjuk, az iskolától. Néha pedig azt, a szülőktől, a környezettől, vagy az adottságoktól. Néha így, néha úgy látjuk. Talán mindezek összessége, a hatások együttállása, minden őt érintő és megérintő esemény, folyamat. Jó és rossz élményei együttvéve, és hogy ezekre hogyan rezonál a belső hangja.

Sokféle iskolában járok sokszor. Kívülről figyelem a tantermeket, a folyosókat. Vannak csukott és nyitott ajtók. Vannak zárt és kitárt karú tanítók, gyerekek. És vannak változó intenzitású befelé fordulások, és kifelé irányúló figyelmek.
Látni a hullámzást, a befogadást vagy a kirekesztést.

Egy nyitott ajtó jelentheti, hogy készek vagyunk a feltett kérdésekre válaszokat adni. Hogy bárki vagy, gyere és megmutatjuk. Nincsenek titkaink, vállaljuk azt,  amik vagyunk. Egy nyitott ajtó azt is jelentheti, hogy fél lábbal kinn vagyok, résen vagyok, ki jár erre, lehetőségem van a menekülésre. Egy zárt ajtó üzenheti, hogy állj meg kinn, nincs közöd hozzánk, félek, hogy meglátod ki is vagyok valójában. Egy csukott ajtó jelentheti, hogy együtt vagyunk, egy közös meghitt zúgban, titkaink vannak, és élményeink.

Hogy hol, mi mit jelent, leginkább a gyerekek arcán látni. Amikor kijönnek a tanteremből. Hogy szárnyakat kaptak, vagy gúsba kötötték őket. És persze jó tapasztalat, ha ilyet és olyat is lát, érez egy gyerek.

A szabályok, a  rend és rendszeresség fontos feladat. De ha csak az van, akkor agyonnyom. A szabadság és annak használata elemi szükségletünk, de ha csak az van, akkor elszállhatunk. Ha a felnőtt, a szülő, a tanító maga sincs tisztában magával, a szerepével, az életével, akkor nem önazonos. És ha így van, akkor esély sincs rá, hogy mintát vagy utat mutasson egy kibontakozó tehetségnek, egy induló életnek.

A minta és az átadandó üzenet nem más, minthogy érezd jól magad. Találd ki, ki vagy, és ragaszkodj magadhoz. Ragaszkodj mindehhez úgy, hogy közben örömöt szerezz másoknak, tudj együtt dolgozni és közösen létrehozni dolgokat. Mert nem az a nagy szám, hogy már másodikban tudod az egyszeregyet, hanem az, ha örömmel tanulják meg tőled mások.

Olyan borzalmasan nagy érték egy iskolában a küzdelem, a véres tenyérrel való kapaszkodás, a tudás megszerzése. És olyan kevés figyelmet kap a könnyedség, az érzékenység és a boldogság. Pedig nem ettől volna mindenki jobban? Nem ettől lehetne megmozgatni a világot, újat alkotni, tudományt felfedezni?

A könnyedség nem egyenlő a lustasággal. Az elfogadás nem egyenlő a nemtudással. Sőt! Aki szigorúskodik, aki nem enged, aki megkövetel és kőkeményen behajt, nem tesz mást, mint palástolja a félelmét, hogy nem megy. Nem megy azon az úton, amit eltervezett. Hogy más utat kellene választania.

Van, hogy valaki csak harcok árán tud eljutni az önmagához vezető útig. Van, hogy botrányt okoz, hogy felháborodást kelt, hogy nem tetszőt alkot. És van, hogy valaki belesimul, megcsinálja, rendes és követő. Majd nem történik semmi, így marad.

Az az ember, akit ma tisztelnek, míg korábban peremre szorítottak, azért fontos nekem, mert példája annak, hogy magunk vagyunk magunk. Gyerekként és felnőttként magunk tudjuk a saját szabályainkat. És a 21. század nem ad annyi fogódzót, nem kísér olyan szorosan minket, mint az előzők, de helyette tág tereket, tág lehetőségeket és egyéni szabadságot ad nekünk.
Csak az a kérdés, hogy ki tanítja ezt meg a gyerekeinknek? Ki jár elöl jó példával? Hogy a szabadságot ne kárhoztassuk, hogy ne áldozatai legyünk, hanem jól tudjuk felhasználni belső képességeink kibontakoztatására.

Mindehhez egy felnőtt társadalomra volna szükség. Felnőtt vezetőkre, felnőtt szülőkre, felnőtt tanítókra. De sokszor nincsnek ők sehol.
Viszont vannak gyerekek, akik tudják már korán, kinek, mit jelent a nyitott vagy a zárt ajtó. És átlátnak rajtunk. Ezt a tudást legalább ne vegyük el tőlük!

Fotó: Pinterest

Első ránézésre biztosan nem. Másodikra sem. De milyen körülmények eredményeznek ilyen helyzeteket? Mitől szakad el a cérna? És hogyan lehet kimászni a lövészárokból, vagy esetleg bele sem menni?

Nem mindenki egyformán empatikus. Nem mindenki érti ugyanúgy az üzeneteket, a másik álláspontját. Az érzelmi intelligencia eltérő fokon van jelen, és a szenzoraink másképp érzékenyek egymás reakcióra. Az iskola kiemelt terep. Ott a kisgyerek legfontosabb tapasztalatait szerzi a társas együttlétről, a szabályokról, és jó esetben az empátiáról.

A pedagógus és szülő egymással és egymásról folytatott kommunikációja, reakciói, mind tanítják a gyereket látható és láthatatlan eszközökkel arra, mennyire és hogyan kell együttműködni, közösen dolgozni, segíteni egymást és adott esetben vitázni vagy eltérő álláspontokat ütköztetni.

Ettől, vagyis épp emiatt dolgoznia kell minden félnek és szereplőnek, hogy nagyjából kiegyensúlyozott, közös mederbe tartott partneri kommunikáció legyen a normális a hétköznapokban. Hogy ne a megfélemlítés, az alá-fölé rendelt viszony legyen az iskolában, - vagy akár az orvosi rendelőben vagy a hivatalban, - hanem normális, együttműködő emberek párbeszéde. És ennek a párbeszédnek az egyik főszereplője a gyerek.

Sok iskolában vannak mediátorok, akik segítenek a feleknek érteni egymást. Legyen az coach, pszichológus, vagy egy értő szülő, kolléga. Gyakran alakulhat olyan helyzet, hogy szülőnek, pedagógusnak egy külső szem által le kell fordítani a történéseket.

A büntetés

Évezredek óta alkalmazzuk a büntetés modszerét, hogy rávegyünk másokat arra, amit mi szeretnénk. A büntetés alkalmazása felsőbbrendűséget jelez, akivel szemben alkalmazzuk, az kevesebb, alárendelt szerepet tölt be. A büntetés folyamán azzal akarjuk rávenni valamire a másik felet, hogy rossz érzést keltünk benne. A diszkomfort helyzet után az érintett a jövőben szeretné majd elkerülni a kellemetlenséget, ezért kerülni fogja a nem kívánt viselkedést, vagy megteszi a felsőbbrendű személy akaratát. 

Az ilyen nevelést nevezhetjük idomításnak is. Kiskutyáknál kiválóan alkalmazható. De mi a helyzet a gyerekekkel? Ha feltételezzük, hogy a gyerekek nem a kisállatok szintjén léteznek és éreznek, akkor a büntetés maga teljes zsákutca. Mivel az alábbi hatásokat váltja ki, amely tökéletesen szemben áll az eredeti elképzeléssel, azaz a neveléssel:

Akit büntetnek, az félelemből, felelősség vállalás nélkül engedelmeskedik.
Nem valamilyen cél érdekében, hanem valami ellenében, valaminek az elkerülése miatt viselkedik mások által kedvezőnek ítélt módon.
Saját indíttatásait, saját lényegét háttérbe szorítja.
Nem a kívánatos tett megtételére koncentrál, hanem a tiltott tevékenység elrejtésére, hogy nehogy ismét rajtakapják.
A büntetés gátolja az erkölcsi fejlődést és növeli a kiszolgáltatottság érzését.
A büntetés dühöt szül, a büntetésben lévő gyermek haragszik arra, aki előállította a diszkomfort helyzetet. Nem a cselekvése következményére figyel, hanem a dühre, amit a büntetés okozott.
A büntetés csökkenti az önértékelést.
Aki büntet, attól minden egyes büntetéssel távolabb kerül a gyermek.
A durva bánásmód, a kiabálás, fenyegetés azt üzeni a gyerek felé, hogy a tapintatlanság rendjén való.

Sokan persze tehetetlenül állunk időnként, mit tegyünk a gyerekkel, ha századszorra sem teszi, amit kérünk.

Fontos első kiindulási pont, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan. Egy kis lazaság mindig jól jöhet.
Másodsorban pedig empatikus, bizalomteli kapcsolat kialakításával is el lehet érni eredményeket. Szokott erre példa lenni.
Időnként ehhez is át kell lépni az árnyékunkat.

A pedagógus

Van két végletes tábor. Egyik szerint a tanárok lógázzák a lábukat, elvannak mint a befőtt, és közben ha sikerül, valami értelmeset is tanítanak a gyerekeknek. A másik szerint szent emberek, akik életüket és vérüket adják a sok büdös kölökért, írják az adminisztrációt, nyáron is terveznek, táboroztatnak, éjjel Pistike anyukájának írnak levelet. Bizonyára vannak ilyenek, de remélhetőleg a többség normális, kiegyensúlyozott, magánban is teljes életet élő felnőtt ember, akik sokfélék, más-más természetűek és különböző startégiáik vannak a tanításban, gyereknevelésben. Egyben bizonyára hasonlítanak – jó esetben –  azért lettek tanítók, tanárok, mert fontos nekik a gyerek.

Hogy hogyan jut el egy helyzet addig, hogy el kell távolítani egy gyereket az osztályból, hogy üvölteni kell egy kupac kisgyerekkel, hogy kergetni kell a folyosón, vagy behívni a szülőt és rázúdítani egy kiborulást, azt helyzete válogatja. De megtörténik. És első felindulásunkban csak annyit mondhatunk, hogy velem is megtörtént már. Velem, a szülővel, aki imádja a gyerekét és legféltettebb kincse, velem is megtörtént, hogy elszakadt a cérna, ráüvöltöttem, megfenyegettem, igazságtalanul túloztam.
A tanárnak az én gyerekem egy a valamennyiből. A tanítványa, akivel talán van valamilyen személyes viszonya, érzelmi kötődése, de az is lehet, hogy nincs. Nem alakult még ki. Vagy nem is fog, mert a kisember és a nagyember között esetleg nincs meg a kellő szimpátia. Na és akkor hogyan tovább? Nincs ekkor sem semmi baj. Van, hogy olyan emberekkel kell együtt dolgoznunk, együtt léteznünk, akik nem szimpatikusak számunkra. Vagy akikkel nem tudunk közel kerülni egymáshoz, akikkel nem vagyunk egy hullámhosszon. A gyerekünk számára fontos jelzés, hogy ettől, még lehet együttműködni. Megismerve a pedagógus érvrendszerét, kéréseit, követendő szabályait, el lehet ismerni és el lehet fogadni az elvárásrendszert. Feltéve ha az igazságos, és emberi.
Aztán olyan is van, hogy a szimpátia is megváltozik.

A szülő

Fogadjuk el, hogy minden szülő anyatigrissé válik, ha a gyermekéről van szó. És ez jól is van így. Sőt így van jól! Örüljünk, ha ilyen szülővel találkozunk, mert akkor van egy biztos alap, amiről indulunk. Sokszor a pedagógus nem látja, otthon milyen események történnek, mihez kapcsolódik az iskola, milyen családi történelembe van ágyazva a gyerek. Bár ma már jobb iskolák törekszenek arra, hogy megismertessék világnézetüket, nevelési elveiket a jelentkezőkkel, megismerjék a családokat is, így várhatóan nagyjából azonos értékrenddel, világnézettel élők kerülnek be az adott iskolába.
Mégis olyan sokfélék vagyunk, és különbözőképpen éljük az életünket. Ami az egyik családban elfogadhatatlan, az a másikban esetleg természetes. Míg az egyik szülő izgul, megtanul-e a gyerek olvasni, a másik legyint, hogy úgyis megtanul. A tanár pedig azon dolgozik, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtanuljon.

Egy-egy dologban muszáj egyetérteni. Ilyen például a gyerek tisztelete, és a szülő kompetenciája a gyerekét tekintve. Ha az alapok közösek, onnan könnyebb továbblépni.

Egy józan szülő tudja, ha vaj van a gyerek füle mögött. És egy rendes szülő védi a gyermekét, ha bűnös is, pláne, ha azt látja, jogtalanul bántották. Képviseli az érdekeit, adott esetben pedig elismeri a hibáit.

A gyerek

A gyerek mindannyiunk kísérleti nyulacskája, akivel eljátszadozunk vajon elég jó szülők, elég jó tanárok vagyunk-e. Elég jól értünk-e a szakmánkhoz, elég jól tudjuk-e érvényesíteni az akaratunkat. Mindennek a fokmérői pedig a gyerek visszajelzései, az értékei, amik kimutatják a megfelelő skálán, miből mit teljesít.

Ha cinikus lennék, azt gondolnám, hogy a szüleink és tanáraink bőrünkön végzett kísérleteit adjuk tovább kicsit megváltoztatott formában.
De nem így van. Ha a gyerekeinkre tekintünk legkevésbé mi vagyunk fontosak. Mi tanárok, szülők egyáltalán nem vagyunk lényegesek. Ők azok, akik számítanak. Az számít, hogy ők milyen emberek lesznek. Ugyanazokkal a szerencsétlenségekkel, és bénázásokkal teli bukdácsolók lesznek, mint amilyenek mi voltunk, vagy felelős, bátor, egyenes emberek?

Kevés dolog tud olyan idegesítő lenni, mint egy gyerek. Talán csak sok gyerek egyszerre. De mindben lenyomatot hagyunk. Minden egyes napon. Minden idegességünkkel, erőszakoskodásunkkal, és minden mosolyunkkal, cinkosságunkkal. Ha időnként rossz nyomokat is hagyunk, ki lehet javítani, ha nem csavarodunk bele egy negatív spirálba. Ha nem szívjuk fel magunkat, mint egy legfelsőbb hatalom. Ha magunkra és rájuk mosolygunk egy kudarcos nap után: hát, ez nem sikerült.

A kudarc jó! Mert van honnan továbbindulni!