Szülő2.0

Ma minden az iskoláról szól. A pedagógusokról, a jövő nemzedékéről. A szabad oktatásról. Illetve szól még a felvételikről, a férőhelyekről, az utolsó pillanatban is vadul kapkodó, szervezkedő szülőkről. Nem volt az elmúlt három hónapban olyan nap, telefon, e-mail, beszélgetés, hogy ne szebesülnénk a kiszolgáltatottsággal.

De vajon miből adódik a kiszolgáltatottság érzése? Miért érezzük úgy, hogy nincsenek válaszaink, hogy nem kapunk megfelelő alternatívákat?

Magam is gyakran unalommal olvasom és írom, már-már elcsépelt frázisoknak élem meg a megváltozott tudásról, az új paradigmáról szóló eszmefuttatásokat. Bár mindannyian tudjuk, a 21. században a korábbiaktól eltérő szemléletet kell magunkévá tennünk, hogy a hagyományos nézőpont nem segít bennünket a hosszú távú törekvéseinkben. Mégsincs egy magabiztos életvezetés, egy kipróbált és bevált módszer. Próbálkozások vannak, tévedések legtöbbször. És szerencsés fordulatok, jó esetben.

Herceg anyuka, egy átlagos szülő, aki némiképp a modern kor gyermeke, de útkeresésében a hagyományos zsigeri lépések állandó megtorpanásra késztetik. Megkeresi gyermeke számára a legjobb iskolát, ahol szabadon, kompetencia alapon, készségeket fejlesztenek, ahol a kreativitás és a kooperáció felülírja a lexikális tudást, hiszen az mindig pótolható guglizható, helyettesíthető. Elhiszi és hangoztatja, hogy az egyéniség számít, az együttműködés és az empátia, ami sikerre visz. Azonban a felvételihez protekciót keres, kivételt, kiskaput kutat, még egy helyet, mert épp nem volt “b” terv kivételesen. Ha végül sikerült, és bekerül a szűkös férőhelyekre, a kiválasztottak közé, akkor összcsapja tenyerét, túljutottak a nehezén, sínen a pálya.

Ha Herceg anyuka az elmúlt öt-tíz év alatt csak fele annyi energiát fektetett volna a gyermekébe, mint amennyit a felvételi procedúra során fordított, ha a későbbiekben csak töredék alkalommal lenne olyan vehemens, talán nem lenne szükség demonstrációra, tiltakozásra. Ha nem csak a bizonyítvány jelentené a visszajelzést, nem csak a hagyományos értelemben vett mondatokat és értékelést értené meg, ha maga is ismerné és elfogadná gyermeke erősségeit és gyengeségeit, akkor nem lepődne meg egy-egy rossz eredményen, egy-egy elutasításon. Akkor nem lenne személyes kudarc, ha nem úgy, vagy nem oda kerül be.

Jó iskolákra szükség van. Bennük jó pedagógusokra. Akik értékelik és elfogadják a másságot, az egyéniséget, az eltérő fejlődési ütemeket, a megtorpanásokat és a szárnyalásokat. Ugyanannyira szükség van jó szülőkre is. Akik együttműködésben, párbeszédben taníttatják gyermekeiket. Akik számára a középpontban nem a jó iskola, a modern pedagógia, a korszerű oktatási rendszer, hanem a gyermek áll. Az egyéniség, és a számára megfelelő környezet, módszer, elvárás rendszer. Aki nem fél képviselni és elfogadni a gyermekét, aki ismeri a korlátait és támogatja a fejlődésben. Aki nem ellenfélnek, hanem szövetségesnek tekinti a tanárt, tanítót, és adott helyzetben embernek is, aki tévedhet. És persze akitől ugyanez elvárható.

Sokféle iskola alakul, indul útjára mostanság. Különbözőképpen ugorják meg ezek a modern kor elvárásait, kihívásait. Néhányuk majd elbukik, és néhány majd kiemelkedik. Biztos lesz olyan, ami tévedés, és bizonyára lesznek olyanok, akik példaértékűt alkotnak majd. De ha már iskolát választunk, csinálunk, álmodunk, ne zárjuk ki a legfontosabb tanítást, amit az iskolában át kell adnunk: hibázni lehet. Újra és újra lehet kezdeni, újra és újra neki lehet futni. Hibázhat az iskola, hibázhat a tanár, hibázhat a szülő és főképp hibázhat a gyerek! Mert szerecsére aztán lehet jobban csinálni.

Herceg anyuka, ha megtartja ezt a figyelmet és érdeklődést az iskola irányában, a gyermeke irányában, ha magára is akképp tekint, mint az élethosszig tartó tanulás egyik éllovasára, akkor nincs elbukás, nincs rossz felvételi. Van esetleg egy másik út, egy másik helyzet, ahol jobbat lehet lépni.

És ettől lesz jó tanítás, ettől (is) lesz jó, 21. századi iskola.

(Ezúton is elnézést minden Herceg anyukától és apukától, akik megszólítva érezhetik magukat. Minden Szabó, Kovács, Asztalos és egyéb vezetéknévvel rendelkező szülő számára is releváns lehet a fenti információ.)

Képek: Pinterest

Ebben a sorozatban a különféle iskolatípusok kerülnek terítékre. Nem a felvételi eredmények, nem a vizsgaszbályzatok és nem a trendek azok, amik alapján bemutatásra kerülnek, hanem azok az egyetemes emberi értékek, amelyek szerintem fontosak, és az adott rendszer vagy módszer hosszú távú hatása alapján. Lehet gondolkodni!

Akik most vagyunk szülők, és itt Magyarországon nőttünk fel, többnyire a rendszerváltás előtt jártunk iskolába. Azokkal a komcsi, avittas, korlátolt szemlélettel találkoztunk, amivel ma, a gyermekeink iskoláiban is. Nem nagyon lepődünk meg, ismerjük a részleteket. Persze közben eltelt már majdnem harminc év. Ma Magyarországon leginkább ez az iskola.

Tudásalapú társadalom helyett munkaalapú társadalmat a népnek! Felkiáltással törli le homlokáról a verejték cseppet szenvedélyesen a nemzeti vezető, aki elhivatott kollégáival együtt ráncba szedi az elkanászodni látszó polgárságot. A rend és a fegyelem mindenek felett! Lehetőleg ne legyenek egyéni utak, egyéni gondolatokra nincs szükség, sok szorgos hangyácska építse egységesen a hont.

Mindeközben a világ a 21. században a kitárulkozásról és befogadásról, a globalizációról, a különbözőségek értékéről, a másság elfogadásáról, a kreativitásról, az egyéni professzionális tudásról szól. Nem baj, nálunk másképp lesz ez, a világ nem tudja, mi a jó. Szerencsére mi magyarok tudjuk.

Mindaz, ami a rendszerváltáskor elindulni látszott, a már-már gondolkodó, aktív és progresszív irányba mozduló közoktatás, az elhivatott pedagógusok, a műhelyek, a civil kezdeményezések parkolópályára téve. Lépésről-lépésre szisztematikusan, gondosan, nem zavartatva a “közönség” véleményétől zajlik az előadás: az állami iskola.

Közoktatás helyett köznevelés!

Legyen több szakmunkás, mint amennyi érettségizett diák! Magyarországon túl sokan érettségiznek, túltermelés van diplomásokból, ellenben nagyon kevés a szakmunkás. Így aztán, akit lehet, ki kell szórni tizenhatévesen a rendszerből, hogy dolgozni állhasson. Bár a képzetlen, írni olvasó alig tudó, digitális készségekkel nem bíbelődő szakmunkás nemigen fog munkát találni a piacon, de az már nem az oktatási kormányzat problémája. Mielőbb megszabadulunk tőlük, annál jobb!

A helyi társadalomtól a központba kerültek az iskolák. Innen könnyebb a vezérlés, nem zavarják meg a rendszert a helyi igények, a szülők és gyerekek, a pedagógusok, a piaci szereplők. Nem zavar közbe az élet.

Központosításra kerültek a pedagógusok is. A Nemzeti pedagógus Kar és Etikai kódexe védőhálója alá vonta a tanácstalan pedagógusokat, hogyan is kellene viselkedniük. Életpálya modellük segítségével biztonságosan és jól adminisztráltan tervezhetik a karrierjüket, “Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk”.

Nemsokára következnek a gyerekek, akiknek három éves koruktól már kötelező óvodába járni, majd hat évesen iskolába, hiába, ha ezt a szép kort megérték, tanuljanak tisztességet! Természetesen a kötelezően előírt körzetes intézményben a kötelezően előírt tankönyvekből, kötelező kerettanterv alapján.

Bevezetésre került az egész napos iskola. Nehogy kísértésbe essen a szülő vagy a gyerek, és otthon valami mással, másképp foglalkozzon, mint amit az iskolában előírtak. Kár, hogy nem sikerült, mert akár jó is kisülhetett volna ebből a gondolatból. Ha a gyerekek sajátosságait figyelembe vevő napirendet alakítottak volna ki a szakami irányítók. Ha például reggel a korán dolgozni iduló szülők korán kelő gyerekeinek jut idő az ébredésre, ha a 4-8 tanórát nem egymás utánban kellene ledarálni délelőtt, hanem sok játékkal, mozgással megszakítva szét lehetne húzni egész napra, ha valaki tovább gondolkodott volna néhány lépést….

De nem volt rá idő, mert ott toporgott már a hit- és erkölcstan kérdése, - nemsokára etika tantárgynak keresztelt - amikor végre megtaníthatjuk a gyerekeknek mit hogyan kell. Ennyike!

Ja és nem csak a szellemnek, hanem a testnek is meg kell adni! Mindennap kötelező testnevelés, közben daloljunk pajtások, mert jó a kedvünk!

És amikor eddig elértünk, már sírva röhögtünk, írjuk a portfóliót, várjuk a felügyelőt, gallért felhajtva osonunk haza, be a lépcsőházba, ráfordítjuk a kulcsot, nagylevegőőő… Reggel hatig kuss. A rettegett autó még nem áll meg a ház előtt éjjelente.

Közoktatás helyett köznevelés. Csak az felejtődik el, amit már az antik világban is tudtak a tanítók, hogy nem a szabályok és törvények, amelyek változást és fejlődést indítanak el, hanem a példamutatás, és az együttélés. Ha elnézem, milyen példát mutat a nevelő szándékkal fellépő kormányzó elit, lehet, hogy inkább a komcsi tanácsi iskolát választanám. Akkor legalább mi voltunk a legvidámabb barakk.

Képek: Pinterest, Sulinet

Az iskoláválsztáskor az egyik legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, hogy milyen szellemben, közegben szeretnénk felnevelni és taníttatni a gyermekünket. Ma, e globális és tudással, információval telített világban elkerülhetetlen, hogy szülőként választ adjunk erre a kérdésre. Legalább saját magunk számára.

A jelenlegi trendek, a világban látható folyamatok és társadalmi mozgások, átrendeződések egyetlen lehetőség felé mutatnak, mégpedig a partneri viszony és a szolgáltató iskola létrejöttéhez, működtetéséhez.

Bármilyen erősen és bármennyi energiával dolgoznak sokan azon, hogy az iskola egy tekintély elvű, hierarchikus rendszerre épülő nevelő intézmény legyen, egyszerűen nem lesz képes a globális folyamatok ellen hatni, mivel ebben a szellemben nem tudja felvenni a versenyt, ettől kezdve egyre kevesebben fogják választani az efféle, hagyományos iskolákat.

Amíg a szabad iskolaválasztás joga nem korlátozódik, addig egyre többen fogják előnyben részesíteni azokat az intézményeket, amelyek a szabad gondolkodásra, a kreatív és nyitott szemléletre és a partneri viszonyra helyezik a hangsúlyt.

Hiszen azok a készségek, tudások és ismeretek, amelyek a 21. századi érvényesüléshez szükségesek, nem fejleszthetők elavult eszközökkel.

Persze némileg faramuci a helyzet, mert egy olyan szolgáltatást kívánok igénybe venni, aminek az igénybevétele kötelező mindkét fél, azaz a szolgáltató és a szolgáltatást igénybevevő számára is, de mégis, vannak lehetőségek, hogy egyénileg a számomra és a gyermekem elvárásainak a legjobban megfelelő iskolát válasszam.

Nehezítő körülmény, hogy ma Magyarországon persze nincs minden igényre kínálat, nincs olyan széleskörű iskolarendszer, amely elegendő sajátosságnak adna választ, vagy ha van is, rendkívül kis létszámot tudnak befogadni.
Mégis, vagy épp ezért, egyre több iskola fog abba a helyzetbe kényszerülni, hogy szolgáltató iskolává váljon, megfeleljen azoknak az igényeknek, amelyeket a kor, a kiszélesedett világ, és amiket a szülők támasztanak feléjük.

Ezek az elvárások persze különbözőek lehetnek mind tananyagra, mind módszerre, mind világnézeti szemléletre vonatkozóan. Néhány dologban azonban megegyeznek:
A szolgáltató iskola partnerként kezeli a szülőket, gyerekeket a családokat. Azok mind azonos mértékben iskolapolgárokként vesznek részt a tanítási és tanulási folyamatban. Ezen szereplők együttműködésével és aktív kommunikációjával folyik a munka.

Figyelembe veszi az egyéni igényeket, az egyéni fejlődési ütemet, a gyerek, a család elvárásait. Alkalmazkodik a sajátosságokhoz, nem kíván egységesíteni, nem akar tömegoktatást létrehozni. Ezen különbözőségek figyelembevétele és tiszteletben tartása sokak szerint különcséget és kivételezéseket szül. Azonban téves ez a megközelítés, hiszen az egyéniség tiszteletben tartása elfogadásra és együttműködésre tanít. Hiszen a közösség, az osztály valamennyi tagja számára elérhető az egyéni elbánás, így mindenki a maga számára leginkább fejlesztő és építő módon juthat hozzá az iskolához.

A szolgáltató iskola bepillantást és aktív közreműködést enged a szülők számára a tanítási rendbe, a módszerekbe. Közösen lefektetett és mindkét fél számára elfogadott szabályok mentén, együttműködve. Nem alárendeltje egyik fél sem a másiknak, sem a szülő, sem az iskola!
Mindkét fél elismeri és elfogadja a másik kompeteciáit a gyereknevelés során. Szakít az évszázadok során beidegződött frusztrált, megfélemlítő attitűddel, és fontos számára a szülők és családok elégedettsége.

A szolgáltató egyértelműen és jól megfogalmazva kommunikálja hitvallását, világnézetét, pedagógiai programját. Fontos számára, hogy az oda járó gyermekek és családok azonos értékrenddel bírjanak, ezzel is hatékonyan elősegítve a közös munkát.

Mi az, amit ha tapasztalunk az iskolában, bizonyosak lehetünk benne, hogy nem szolgáltató szellemiségben gondolkodnak?
Ha nincs rendszeres, aktív kommunikáció a szülők és az iskola között. Ha nincs felelősségmegosztás a szülő és az iskola között a gyereknevelésben. Ha nincs folyamatos jelzés, melyik fél, mely feladatokat érzi magáénak és várja el a másiktól.
Ha kevés a közösségi tevékenység a családokkal együtt. Ha merev és mindenáron betartandó szabályok vannak. Ha nincs lehetőség az egyéni fejlődésre, a javításra, a korrigálásra. Ha a pedagógus kizárólag ítélő, értékelő attitűddel fordul a gyermek és szüleik felé. Ha nem, vagy csak névlegesen működik szülői szervezet, családi képviselet.

És hogy mindez miért fontos? Azért, hogy az iskola ne valami kötelező rossz legyen, ennek valamennyi következményével, hanem egy jó hely, ahol normális, emberhez méltó körülmények között tudnak fejlődni a gyermekeink.

Képek: Pinterest

Ha ma a gyerekeink internetezési szokásairól beszélgetünk, leginkább a veszélyekre irányul a figyelmünk. A függőségre, a nem nekik való tartalmakra, a zaklatásra. Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy ezekkel szembe kell nézni. De hogyan? Amikor mi szülők sokszor nem is értjük, mit csinálnak a gyerekek a gépen.

Annyira egyszerűbb volt a TV. Az ember bekapcsolta, lehetett látni, hogy mi van benne, ha anyám nem akarta, hogy nézzem, kikapcsolta. Egyértelműen megállapítható volt, hogy sok az én koromnak, vagy vagyok már akkora, hogy nézhetem.

Szemben, ha ma a gyerek leül gépezni, az mégkevésbe tud közösségi tevékenység lenni, mint a televíziózás. És én, a negyvenes anyuka, messze nem tudom követni minden tevékenységét. Persze a mi generációnknak van már némi tapasztalata és jártassága az információs technológiában, de az amit a mai tizenévesek leművelnek, az egyszerre elképesztő és csodálatra méltó. Azaz, követhetetlen.

Mindennaposak az új játékok, alkalmazások, közösségek, amelyekre úgy találnak rá, mintha az anyatejjel szívták volna magukba. Nekünk persze hosszas keresgélés után sikerül csak rátalálnunk, majd megértenünk egy-egy oldal működését. És ha sikerült, gyakran nem is értjük, hogy most akkor ebben mi a jó?

Tipikus példája ennek a snapchat. Elképzleni sem tudom, hogy milyen szituációban használnám – nyilván nem én vagyok a felhasználói célcsoport – a funkció, miszerint küldhetsz egy képet, írást, videot, amit a címzett 1-10 másodperc közötti időintervallunban láthat, aztán törlődik. Tehát kapok egy vizuális élményt, valamilyet, aztán vége. Válaszként küldhetek egy másikat. Persze nem ilyen egyszerű, mert a címzett készíthet róla screeshotot, és akkor máris megmarad, illetve a szerverekről is visszanyerető, ahogy arra már bűncselekmények nyomozása során volt is példa, de az alapfunkció, a néhány pillanatnyi létezés.

Mindez számtalan problémát és veszélyt rejt magában. Például a tinik előszeretettel küldözgetnek egymásról, magukról, valakikről szexképeket, mert úgyis törlődik, nincs tétje, és milyen vices. De milyen! Ugyanígy ferde hajlamú felnőttek is bekapcsolódhatnak ebbe a játékba, és az is mekkora…! Vagy másokat megalázó, csúfos képeket, kellemetlen pillanatokat lehet megörökíteni és szétküldeni. Szintén abban a hitben, hogy nincs tétje.

Nekünk felnőttként az a feladatunk, hogy kereteket adjunk. Keretet a gondolatokhoz, a viszonyulásokhoz, az élethez. Keretet adjunk annak, hogy mik a lehetőségek, mik a határok amelyek között mozoghatunk. Ezek a keretek nem korlátozások, nem értelmetlen szabályok vagy tiltások, hanem minták.

Hogyan és mire használjuk mi a technikai eszközöket. Mennyit engedünk be ebből a gyerkeinknek. Azaz van-e közös tevékenységünk? Bevezetjük-e ebbe az új világba, vagy hagyjuk, hogy maga fedezze fel?

A kisebbeknél számos szülői felügyelet szoftver alkalmazásával, amelyek biztosítanak némi szabadságot, biztonságos keretek között tarthatjuk őket. Nem azt mondom, hogy ne engedjük időnként szabadjára a kísérletezni vágyó ifjoncokat, de csak akkor, ha ott állunk mellettük, kinyújtott kézzel.

Minden kisiskolás, óvodás szívesen tevékenykedik a szüleivel együtt. Ebben az életkorban még nem utasítják el a közös játékot. Így van rá esély, hogy ha közösen kezdjük el felfedezni az új alkalmazásokat, játékokat, akkor amellett, hogy tisztában vagyunk azzal, mivel foglalkozik, közös élményt is szerzünk, a személyes kapcsolatot is építjük. A közös gépezés lehetőséget teremt arra is, hogy a veszélyekre felhívjuk a figyelmet. Kultúrát teremthetünk, hogyan használjuk. Mi az amit illik, és mi az, ami nem, és nem csak a nagymami vasárnapi ebédjein fontos a kulturált viselkedés. A virtuális térben is kellene erre adni. Később, amikor kamaszkorban “elvesztjük” őket, lesz már muníciójuk, lesz belső, családi múltjuk, mintájuk, amikre támaszkodhatnak az internetes felnőttkorban.

Ha komolyan vesszük szülői feladatainkat, és látjuk 21. századi gyerekeinken, milyen új kihívások elé állítanak minket, akkor belevágunk az új szülői szerep tanulásába. Amikor a megváltozott szerep és elvárások társulnak a technológiai kihívásokkal. Mert fel kell vennünk a kesztyűt, bele kell ásnunk magunkat azokba a tartalmakba is, amiket amúgy bottal sem piszkálnánk. És amiben gyerekeink annyival jobbak, hogy messze túlszárnyalnak minket. Ennek az elfogadása, feldolgozása is egy új kihívás. De mindezt meg kell lépni, hogy megmaradhassunk óvó, védő szülőnek. Csak nem úgy, ahogy a nagymamáink voltak azok. 

Képek: Pinterest

Sokan idegenkednek tőle, vagy utálják. Miért kell töklámpásozni, halloweenezni és idegen kultúrák szokásait magunkévá tenni? De sokan nem tudják, hogy valójában ezek mind ugyanarról a fontos szokásról és érzelmi feldolgozásról szólnak. Barátkozunk a halállal.

A 21. század kommunikációs fejlettsége, az információs társadalom egy kivételes helyzetet teremtett. A világ bármely pontján, egyazon időben szeretik ugyanazokat a filmeket, zenéket az emberek. Ugyanazok a trendek egyszerre hatnak és elmosódnak a földrajzi határok. Az internetet használó és a közösségi médiában élő főképp fiatalok és gyerekek nem is értik az ellenérzést, mert számukra természetes, hogy a globalizáció részesei.

Nekünk persze furcsa, de valljuk be sokszor édes az íze, hogy nem vagyunk évekkel lemaradva, hogy naprakészek lehetünk és szabadon választhatjuk meg mindazokat a témákat, gazdasági vagy kulturális tartalmakat, amelyek érdekelnek bennünket.

A Halloween ünnep csakúgy, mint a halottak napja vagy a mindenszentek, az üdvösségről, az örök életről szól, arra keresi a választ, mi történik a halál után. Fontos kérdés ez, mert az életünket úgy tudjuk definiálni, akkor tudjuk teljes értékűen megélni, ha tisztázzuk magunkban és kialakítunk egy álláspontot, meggyőződést, egy hitet, amely behatárol, keretet ad.

A Halloween kultúra, az ünnepi szokások, a kellékek rendkívül vonzóak nem csak a gyerekek, a felnőttek számára is. Szembenézni az ijesztővel, a félelemmel, nevetni rajta vagy bőrébe bújni segít, hogy feldolgozzuk félelmeinket, szorongásainkat. Ugyanazért, amiért horror filmeket nézünk, vagy félelmetes történeteket mesélünk, kacérkodunk a halállal, vállaltan foglalkozunk vele, mi határozzuk meg a kereteket és tudatosan az életünk részévé tesszük ezekben a napokban. Így enyhül a szorongásunk, mert mi uraljuk a történéseket.

A hagyományos egyházi szokások szerint temetőbe látogatunk, gyertyát gyújtunk, imádkozunk a halottainkért, de kérdés, mennyire oldjuk ezzel a fájdalmat, a félelmet? Beszélgetünk-e a gyerekeinkkel a halálról, segítünk-e nekik abban, hogy valamilyen viszonyuk és tudatos álláspontjuk legyen?

A katolikus egyházban a halottak napja a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének.  Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.

Ez a hagyomány egy sötét, nehéz és szomorú, gúsba kötött ünnepet mutat. Inkább kelt félelmet, mint felszabadít. A hagyományos temetőbe járás és gyertyagyújtás is lehet felemelő, ha nem tabuként, hanem természetes jelenségként éljük meg. A gyertyafény, virág lehet meghitt és megnyugtató. A családi körben, beszélgetésekkel eltöltött estéken, ha becsempészünk néhány játékos Halloween kelléket, akkor méginkább kedvezünk gyerekeinknek és közelebb tudjuk hozni hozzájuk az ünnepet.

Kép: Pinterest

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg október 31. éjszakáján, bár mára már az egész világon elterjedt.
Ezen az éjszakán, úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat. A kereszténység elterjedésével később Halloweennek nevezett pogány kelta ünnep napjának éjszakája jelentette a sötétség kezdetét, mert a kelták úgy hitték, hogy a napisten Crom Cruach a halál és a sötétség istenének fogságába került. Október 31-én az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat, amelyek különböző formákban jelentek meg, ezek rossz lelkek, gonosz állatok figuráit öltötték magukra. A kelta papok egy hegytetőn a szent tölgy alatt gyülekeztek, tüzet gyújtottak és termény és állatáldozatokat mutattak be, majd a tűz körül táncoltak. Reggel a papok minden családnak adtak ebből a parázsból, hogy új tüzeket gyújthassanak velük, melyek elűzik a gonosz szellemeket és melegen tartják az otthonokat.

A belülről világító töklámpás lett az idők folyamán Halloween legfontosabb kelléke illetve tradicionális szimbóluma. A faragott sütőtök először az aratási idényhez kapcsolódott jóval azelőtt, hogy a Halloween jelképévé vált volna az Egyesült Államokban. 
A kivájt töklámpás angol elnevezése „Jack O'Lantern, azaz Lámpás Jack” vagy „carved pumpkin”.

A töklámpás legendája
Egy ír legenda szerint nevét egy Jack O'Lantern nevű részeges kovácsról kapta. A legenda szerint egy szép napon odament a részeges Jackhez az ördög és hívta a pokolba, de előtte felajánlotta, hogy igyanak még meg egy italt. Jack azonban nem akart vele tartani, ezért hát furfangos cselt eszelt ki inkább és ravasz módon megkérte, hogy válasszon egy almát az almafájáról, mire az ördög felmászott a fára. Jack tudta, hogy mitől fél az ördög és a fa oldalára egy keresztet rajzolt. Az ördög nagyon megrettent a kereszttől és nem is mert lemászni, kénytelen volt a fa ágán kucorogni. Az ördög addig-addig egyezkedett a furfangos kováccsal, hogy ígéretet tett arra, hogyha leengedi az ördögöt a fáról, (mivel Jack életében sok rosszat tett) nem kerülhet, azaz nem engedi be a pokolba. Jack ekkor megengedte az ördögnek hogy lemásszon a fáról, aki abban a pillanatban el is tűnt. Azonban amikor Jack meghalt, lelke a menny és a pokol között rekedt, mert a mennybe nem engedték be, mivel élete során sokat részegeskedett és bűnös módon élt, de az ördög sem akarta a pokolba befogadni, mert nagyon haragudott Jackre a régi csínye miatt. Jack arra kérte az ördögöt, hogy legalább egy kis fényt adjon neki, hogy megtalálja a visszautat az élők világába. Végül az ördög megszánta és egy izzó fadarabot dobott Jacknek a pokol katlana alatt lobogó tűz parazsából, az örökké izzó parazsat Jack egy kivájt takarmányrépa (rutabaga, svéd karórépa) belsejébe tette, amit a nyugtalan lelkének szánt, világító lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a takarmányrépa lámpácskának a fényénél keresi a megnyugvását.

A legenda sok egyéb változata is létezik az angolszász nyelvterületen, köztük Fukar Jack (Stingy Jack) története is, az öreg részeges kovácsról, aki szeretett mindenkit megtréfálni, de egyszer eladta a lelkét az ördögnek...
A legenda egy másik ismert változata szerint, amikor az ördög el akarta vinni a pokolba a részeges kovácsot, Jack csele az volt, hogy meggyőzte az ördögöt, hogy változtassa magát pénzérmévé, mellyel fizetheti az italukat a kocsmában. Az ördög úgy is tett, Jack azonban a pénzt zsebre tette egy ezüst kereszt mellé, mely megakadályozta, hogy az Ördög visszaváltozzon eredeti alakjába.
Az ír néphagyományt követő Amerikában a legendában szereplő eredeti takarmányrépát a narancssárga színű, az Amerikában őshonos, látványosabb, könnyen kivájható vigyorgó sütőtök növény váltotta fel.

Amerikában Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik Trick or treat!, szabadon fordítva: „Cukrot vagy csínyt!” (vagy "Csíny, vagy csoki!") kiáltással szólítják fel a lakókat állásfoglalásra. Hasonlóan a magyar népszokáskor a betlehemezéskor elhangzó „ha nem adnak szalonnát, kifúrom a gerendát!” kiáltáshoz. Elméletileg az ajtónyitónak van lehetősége „csínyt”, azaz játékos fenyegetést választani, de ez nem jellemző gyakorlat. Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában többnyire baráti társaságban, jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet.