Szülő2.0

Első ránézésre biztosan nem. Másodikra sem. De milyen körülmények eredményeznek ilyen helyzeteket? Mitől szakad el a cérna? És hogyan lehet kimászni a lövészárokból, vagy esetleg bele sem menni?

Nem mindenki egyformán empatikus. Nem mindenki érti ugyanúgy az üzeneteket, a másik álláspontját. Az érzelmi intelligencia eltérő fokon van jelen, és a szenzoraink másképp érzékenyek egymás reakcióra. Az iskola kiemelt terep. Ott a kisgyerek legfontosabb tapasztalatait szerzi a társas együttlétről, a szabályokról, és jó esetben az empátiáról.

A pedagógus és szülő egymással és egymásról folytatott kommunikációja, reakciói, mind tanítják a gyereket látható és láthatatlan eszközökkel arra, mennyire és hogyan kell együttműködni, közösen dolgozni, segíteni egymást és adott esetben vitázni vagy eltérő álláspontokat ütköztetni.

Ettől, vagyis épp emiatt dolgoznia kell minden félnek és szereplőnek, hogy nagyjából kiegyensúlyozott, közös mederbe tartott partneri kommunikáció legyen a normális a hétköznapokban. Hogy ne a megfélemlítés, az alá-fölé rendelt viszony legyen az iskolában, - vagy akár az orvosi rendelőben vagy a hivatalban, - hanem normális, együttműködő emberek párbeszéde. És ennek a párbeszédnek az egyik főszereplője a gyerek.

Sok iskolában vannak mediátorok, akik segítenek a feleknek érteni egymást. Legyen az coach, pszichológus, vagy egy értő szülő, kolléga. Gyakran alakulhat olyan helyzet, hogy szülőnek, pedagógusnak egy külső szem által le kell fordítani a történéseket.

A büntetés

Évezredek óta alkalmazzuk a büntetés modszerét, hogy rávegyünk másokat arra, amit mi szeretnénk. A büntetés alkalmazása felsőbbrendűséget jelez, akivel szemben alkalmazzuk, az kevesebb, alárendelt szerepet tölt be. A büntetés folyamán azzal akarjuk rávenni valamire a másik felet, hogy rossz érzést keltünk benne. A diszkomfort helyzet után az érintett a jövőben szeretné majd elkerülni a kellemetlenséget, ezért kerülni fogja a nem kívánt viselkedést, vagy megteszi a felsőbbrendű személy akaratát. 

Az ilyen nevelést nevezhetjük idomításnak is. Kiskutyáknál kiválóan alkalmazható. De mi a helyzet a gyerekekkel? Ha feltételezzük, hogy a gyerekek nem a kisállatok szintjén léteznek és éreznek, akkor a büntetés maga teljes zsákutca. Mivel az alábbi hatásokat váltja ki, amely tökéletesen szemben áll az eredeti elképzeléssel, azaz a neveléssel:

Akit büntetnek, az félelemből, felelősség vállalás nélkül engedelmeskedik.
Nem valamilyen cél érdekében, hanem valami ellenében, valaminek az elkerülése miatt viselkedik mások által kedvezőnek ítélt módon.
Saját indíttatásait, saját lényegét háttérbe szorítja.
Nem a kívánatos tett megtételére koncentrál, hanem a tiltott tevékenység elrejtésére, hogy nehogy ismét rajtakapják.
A büntetés gátolja az erkölcsi fejlődést és növeli a kiszolgáltatottság érzését.
A büntetés dühöt szül, a büntetésben lévő gyermek haragszik arra, aki előállította a diszkomfort helyzetet. Nem a cselekvése következményére figyel, hanem a dühre, amit a büntetés okozott.
A büntetés csökkenti az önértékelést.
Aki büntet, attól minden egyes büntetéssel távolabb kerül a gyermek.
A durva bánásmód, a kiabálás, fenyegetés azt üzeni a gyerek felé, hogy a tapintatlanság rendjén való.

Sokan persze tehetetlenül állunk időnként, mit tegyünk a gyerekkel, ha századszorra sem teszi, amit kérünk.

Fontos első kiindulási pont, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan. Egy kis lazaság mindig jól jöhet.
Másodsorban pedig empatikus, bizalomteli kapcsolat kialakításával is el lehet érni eredményeket. Szokott erre példa lenni.
Időnként ehhez is át kell lépni az árnyékunkat.

A pedagógus

Van két végletes tábor. Egyik szerint a tanárok lógázzák a lábukat, elvannak mint a befőtt, és közben ha sikerül, valami értelmeset is tanítanak a gyerekeknek. A másik szerint szent emberek, akik életüket és vérüket adják a sok büdös kölökért, írják az adminisztrációt, nyáron is terveznek, táboroztatnak, éjjel Pistike anyukájának írnak levelet. Bizonyára vannak ilyenek, de remélhetőleg a többség normális, kiegyensúlyozott, magánban is teljes életet élő felnőtt ember, akik sokfélék, más-más természetűek és különböző startégiáik vannak a tanításban, gyereknevelésben. Egyben bizonyára hasonlítanak – jó esetben –  azért lettek tanítók, tanárok, mert fontos nekik a gyerek.

Hogy hogyan jut el egy helyzet addig, hogy el kell távolítani egy gyereket az osztályból, hogy üvölteni kell egy kupac kisgyerekkel, hogy kergetni kell a folyosón, vagy behívni a szülőt és rázúdítani egy kiborulást, azt helyzete válogatja. De megtörténik. És első felindulásunkban csak annyit mondhatunk, hogy velem is megtörtént már. Velem, a szülővel, aki imádja a gyerekét és legféltettebb kincse, velem is megtörtént, hogy elszakadt a cérna, ráüvöltöttem, megfenyegettem, igazságtalanul túloztam.
A tanárnak az én gyerekem egy a valamennyiből. A tanítványa, akivel talán van valamilyen személyes viszonya, érzelmi kötődése, de az is lehet, hogy nincs. Nem alakult még ki. Vagy nem is fog, mert a kisember és a nagyember között esetleg nincs meg a kellő szimpátia. Na és akkor hogyan tovább? Nincs ekkor sem semmi baj. Van, hogy olyan emberekkel kell együtt dolgoznunk, együtt léteznünk, akik nem szimpatikusak számunkra. Vagy akikkel nem tudunk közel kerülni egymáshoz, akikkel nem vagyunk egy hullámhosszon. A gyerekünk számára fontos jelzés, hogy ettől, még lehet együttműködni. Megismerve a pedagógus érvrendszerét, kéréseit, követendő szabályait, el lehet ismerni és el lehet fogadni az elvárásrendszert. Feltéve ha az igazságos, és emberi.
Aztán olyan is van, hogy a szimpátia is megváltozik.

A szülő

Fogadjuk el, hogy minden szülő anyatigrissé válik, ha a gyermekéről van szó. És ez jól is van így. Sőt így van jól! Örüljünk, ha ilyen szülővel találkozunk, mert akkor van egy biztos alap, amiről indulunk. Sokszor a pedagógus nem látja, otthon milyen események történnek, mihez kapcsolódik az iskola, milyen családi történelembe van ágyazva a gyerek. Bár ma már jobb iskolák törekszenek arra, hogy megismertessék világnézetüket, nevelési elveiket a jelentkezőkkel, megismerjék a családokat is, így várhatóan nagyjából azonos értékrenddel, világnézettel élők kerülnek be az adott iskolába.
Mégis olyan sokfélék vagyunk, és különbözőképpen éljük az életünket. Ami az egyik családban elfogadhatatlan, az a másikban esetleg természetes. Míg az egyik szülő izgul, megtanul-e a gyerek olvasni, a másik legyint, hogy úgyis megtanul. A tanár pedig azon dolgozik, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtanuljon.

Egy-egy dologban muszáj egyetérteni. Ilyen például a gyerek tisztelete, és a szülő kompetenciája a gyerekét tekintve. Ha az alapok közösek, onnan könnyebb továbblépni.

Egy józan szülő tudja, ha vaj van a gyerek füle mögött. És egy rendes szülő védi a gyermekét, ha bűnös is, pláne, ha azt látja, jogtalanul bántották. Képviseli az érdekeit, adott esetben pedig elismeri a hibáit.

A gyerek

A gyerek mindannyiunk kísérleti nyulacskája, akivel eljátszadozunk vajon elég jó szülők, elég jó tanárok vagyunk-e. Elég jól értünk-e a szakmánkhoz, elég jól tudjuk-e érvényesíteni az akaratunkat. Mindennek a fokmérői pedig a gyerek visszajelzései, az értékei, amik kimutatják a megfelelő skálán, miből mit teljesít.

Ha cinikus lennék, azt gondolnám, hogy a szüleink és tanáraink bőrünkön végzett kísérleteit adjuk tovább kicsit megváltoztatott formában.
De nem így van. Ha a gyerekeinkre tekintünk legkevésbé mi vagyunk fontosak. Mi tanárok, szülők egyáltalán nem vagyunk lényegesek. Ők azok, akik számítanak. Az számít, hogy ők milyen emberek lesznek. Ugyanazokkal a szerencsétlenségekkel, és bénázásokkal teli bukdácsolók lesznek, mint amilyenek mi voltunk, vagy felelős, bátor, egyenes emberek?

Kevés dolog tud olyan idegesítő lenni, mint egy gyerek. Talán csak sok gyerek egyszerre. De mindben lenyomatot hagyunk. Minden egyes napon. Minden idegességünkkel, erőszakoskodásunkkal, és minden mosolyunkkal, cinkosságunkkal. Ha időnként rossz nyomokat is hagyunk, ki lehet javítani, ha nem csavarodunk bele egy negatív spirálba. Ha nem szívjuk fel magunkat, mint egy legfelsőbb hatalom. Ha magunkra és rájuk mosolygunk egy kudarcos nap után: hát, ez nem sikerült.

A kudarc jó! Mert van honnan továbbindulni!

Ma minden az iskoláról szól. A pedagógusokról, a jövő nemzedékéről. A szabad oktatásról. Illetve szól még a felvételikről, a férőhelyekről, az utolsó pillanatban is vadul kapkodó, szervezkedő szülőkről. Nem volt az elmúlt három hónapban olyan nap, telefon, e-mail, beszélgetés, hogy ne szebesülnénk a kiszolgáltatottsággal.

De vajon miből adódik a kiszolgáltatottság érzése? Miért érezzük úgy, hogy nincsenek válaszaink, hogy nem kapunk megfelelő alternatívákat?

Magam is gyakran unalommal olvasom és írom, már-már elcsépelt frázisoknak élem meg a megváltozott tudásról, az új paradigmáról szóló eszmefuttatásokat. Bár mindannyian tudjuk, a 21. században a korábbiaktól eltérő szemléletet kell magunkévá tennünk, hogy a hagyományos nézőpont nem segít bennünket a hosszú távú törekvéseinkben. Mégsincs egy magabiztos életvezetés, egy kipróbált és bevált módszer. Próbálkozások vannak, tévedések legtöbbször. És szerencsés fordulatok, jó esetben.

Herceg anyuka, egy átlagos szülő, aki némiképp a modern kor gyermeke, de útkeresésében a hagyományos zsigeri lépések állandó megtorpanásra késztetik. Megkeresi gyermeke számára a legjobb iskolát, ahol szabadon, kompetencia alapon, készségeket fejlesztenek, ahol a kreativitás és a kooperáció felülírja a lexikális tudást, hiszen az mindig pótolható guglizható, helyettesíthető. Elhiszi és hangoztatja, hogy az egyéniség számít, az együttműködés és az empátia, ami sikerre visz. Azonban a felvételihez protekciót keres, kivételt, kiskaput kutat, még egy helyet, mert épp nem volt “b” terv kivételesen. Ha végül sikerült, és bekerül a szűkös férőhelyekre, a kiválasztottak közé, akkor összcsapja tenyerét, túljutottak a nehezén, sínen a pálya.

Ha Herceg anyuka az elmúlt öt-tíz év alatt csak fele annyi energiát fektetett volna a gyermekébe, mint amennyit a felvételi procedúra során fordított, ha a későbbiekben csak töredék alkalommal lenne olyan vehemens, talán nem lenne szükség demonstrációra, tiltakozásra. Ha nem csak a bizonyítvány jelentené a visszajelzést, nem csak a hagyományos értelemben vett mondatokat és értékelést értené meg, ha maga is ismerné és elfogadná gyermeke erősségeit és gyengeségeit, akkor nem lepődne meg egy-egy rossz eredményen, egy-egy elutasításon. Akkor nem lenne személyes kudarc, ha nem úgy, vagy nem oda kerül be.

Jó iskolákra szükség van. Bennük jó pedagógusokra. Akik értékelik és elfogadják a másságot, az egyéniséget, az eltérő fejlődési ütemeket, a megtorpanásokat és a szárnyalásokat. Ugyanannyira szükség van jó szülőkre is. Akik együttműködésben, párbeszédben taníttatják gyermekeiket. Akik számára a középpontban nem a jó iskola, a modern pedagógia, a korszerű oktatási rendszer, hanem a gyermek áll. Az egyéniség, és a számára megfelelő környezet, módszer, elvárás rendszer. Aki nem fél képviselni és elfogadni a gyermekét, aki ismeri a korlátait és támogatja a fejlődésben. Aki nem ellenfélnek, hanem szövetségesnek tekinti a tanárt, tanítót, és adott helyzetben embernek is, aki tévedhet. És persze akitől ugyanez elvárható.

Sokféle iskola alakul, indul útjára mostanság. Különbözőképpen ugorják meg ezek a modern kor elvárásait, kihívásait. Néhányuk majd elbukik, és néhány majd kiemelkedik. Biztos lesz olyan, ami tévedés, és bizonyára lesznek olyanok, akik példaértékűt alkotnak majd. De ha már iskolát választunk, csinálunk, álmodunk, ne zárjuk ki a legfontosabb tanítást, amit az iskolában át kell adnunk: hibázni lehet. Újra és újra lehet kezdeni, újra és újra neki lehet futni. Hibázhat az iskola, hibázhat a tanár, hibázhat a szülő és főképp hibázhat a gyerek! Mert szerecsére aztán lehet jobban csinálni.

Herceg anyuka, ha megtartja ezt a figyelmet és érdeklődést az iskola irányában, a gyermeke irányában, ha magára is akképp tekint, mint az élethosszig tartó tanulás egyik éllovasára, akkor nincs elbukás, nincs rossz felvételi. Van esetleg egy másik út, egy másik helyzet, ahol jobbat lehet lépni.

És ettől lesz jó tanítás, ettől (is) lesz jó, 21. századi iskola.

(Ezúton is elnézést minden Herceg anyukától és apukától, akik megszólítva érezhetik magukat. Minden Szabó, Kovács, Asztalos és egyéb vezetéknévvel rendelkező szülő számára is releváns lehet a fenti információ.)

Képek: Pinterest

Ma reggel a zuglói Teleki Balanka Gimnázium igazgatója azt nyilatkozza egy rádióban, hogy elvesztettük azokat a gyerekeket, akik az elmúlt négy évben a közoktatásban részt vettek. Mert amióta az új Köznevelési Törvény uralkodik, kilúgozták az agyunkat, és nincs menekvés.  Jó, jó, a kilúgozás érzékelhető, ebben a nyilatkozatban is, de azért ne essünk át a ló túlsó oldalára!

Miért engedjük? Miért tehetik meg velünk, hogy diktatórikus rendszereket építenek a fejünk felett? Hogy az iskolákban egyen gyerekeket akarnak gyártani? Ugyanazért, amiért elvakultan és demagóg módon nekiesünk az ellenfélnek, mert struktúrálatlanul, faltörő kos módjára megyünk neki annak, ami kicsit is zavarja a köreinket.

Férleértés ne essék, a jelenlegi közoktatási helyzet tényleg elég ótvaros nagy bajban van! De ennek az egyik alapvető oka, hogy all inclusive szolgáltatást várunk el. Elfelejtjük, hogy a gyereknek van családja, szülei, barátai, akik épp olyan felelősek az életéért, a tanulmányaiért, a boldogulásáért.

Egy általános iskolás gyerek esetében sokkal fontosabbak az otthonról hozott üzenetek, mint a kívülállóké. Később,  amikor kamasz korban a külvilág érdekesebb lesz, a szülők meg cikik, akkor is a kortárs közösség lesz a hangadó, nem az iskola, emellett továbbra is a mélyben ott szunnyad a szülői házból hozott muníció. Amit ha ideig óráig félre is tesz a gyerek, alapvetően meghatározó lesz!

Az iskola fontos, a tanító, tanár személyisége fontos. De nem ír felül mindent! Nem vesztettünk el senkit, akit szerető és támogató családi légkör vesz körül. Ahol a szülők reálisan látják az iskola és a diák kapcsolatát. Ahol van elég odafigyelés, mire van szüksége a gyereknek. És ez nem csak pénz kérdése. Nem csak magániskolákban lehet gondolkodni.

Vannak jó minőségű, jó pedagógus gárdával rendelkező állami iskolák. Persze nekik is nehezebb, és a nehézségek leküzdéséért harcolni kell. Mindkét oldalnak. Nem csak az iskoláktól kell elvárni, hogy harcolják ki, oldják meg, aztán tanítsák meg, indítsák útjára a gyereket, de aztán sikersztori legyen ám!!!

Számtalan lehetőségünk van, hogy segítsünk a diáknak, tanárnak egyaránt. Felelősséget kell vállalni, bele kell állni a helyzetbe. Ha nem tetszik, ki kell lépni, tovább kell állni, közösséget kell építeni, segíteni és bátorítani kell. Nem sopánkodni, túldramatizálni, áldozati szerepbe bújni. Persze szenvedni és felelősöket keresni könnyebb, mint azon törni a fejünket, hogyan tehetném jobbá magam, a gyerekem, a családom, a környezetem életét.

Nehogy bárki is azt higgye, hogy varázsütésre megoldódik majd minden probléma a gyerekkel, ha normálisabb lesz a közoktatás. Akkor fog megoldódni, ha normálisabbak lesznek a szülők!

Képek: Pinterest

Miközben épp szétrobban a közoktatás rendszere, mert belülről feszegetik a szereplők a rájuk kényszerített bilincseket, dübörögnek a közösségi oldalak, szerveződnek a tüntetések a felelős szülői és tanári szerepek érdekében, a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva, régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.

És ez az, amitől valójában semmi sem változik. Politikai hatalomtól, nézetektől és berendezkedésektől függetlenül.

Kezdjük azzal, hogy nekapkodja fel anyuka azt a csecsemőt olyan sűrűn, mert már most el lesz kényeztetve… kellenek a gyereknek a korlátok, szabályok és fenyegetések, esetenként a megfelelő helyen és időben a testi fenyítés, hogy tudja mi a helyes, merre kell menni a jó úton.

Ha valaki esetleg azzal bíbelődne, hogy megértse, és együttműködjön a gyerekével, arra tutira azonnal rásütjük a bélyeget: ELKÉNYEZTET! Na ennél mélyebbre nem süllyedhet szülő. És ebbéli félelmünktől vezérelve, nehogy elkényeztető szülőnek találtassunk, keresztülverjük az akaratunkat kisgyerek kortól egészen a felnőtté válásig, amikor aztán döbbenten állunk és kérdezzük magunktól mitől ilyen átkozottul hálátlan ez a gyerek?!

Hogy mitől? Mitől nem működik a rendszer? Mitől jönnek Hoffmannok, Orbánok, Czunyinék, akik teljhatalmúan dönthetnek a sorsunk felől?

Attól, hogy mi magunk is így működünk. Hogy persze kellenek az alternatív iskolák, a modern pedagógia, de azért az én gyerekemet tanítsák meg rendesen úgy istenigazából mindenre. Legyen jó nehéz az a felvételi, kelljen sokat dolgozni, hisz az a legfőbb érték. Ha már én annyit fizetek, akkor minél több jótanuló, tehetséges gyerek kerüljön az osztályba nehogymár mással bíbelődjön az a tanár. Ja, és ha lehet, akkor a szöveges értékelés mellé írjuk már oda tisztességesen, hányas is az, mert abból tudom, hogy felveszik-e a megfelelő egyetemre!

Fontos dolog az integráció, de kérem azért ne a mi osztályunkba járjon az ózdi cigánygyerek, mer’ a végén molesztálni fogja a harmatos kislányainkat.

És a tanító választásnál inkább kerüljünk a másik csoportba, mert nincs énnekem a melegekkel bajom, de ez a tanító bácsi mégiscsak olyan buzis, na!… a szomszéd Ibike mondta is, hogy az. 

Szép lassan a befogadó alternatív iskolákból elitgimnáziumok alakulnak, mert túl nagy a nyomás rajtuk, túl sokan akarnak oda járni, mert ma ez a sikk. Védjük a gyerekeinket. Persze magunktól nem védjük meg őket. És elfelejtjük, hogy a mi hatásunk van akkora, mint az iskoláé.

Tőlünk tanulják meg, vagy nem, hogyan fogadják el önmagukat. Hogyan ismerjék meg és békéljenek meg a környezetükkel. Hogy vannak más nézőpontok, vannak más indíttatások, mint amit mi magunk feltételezni tudnánk. Hogy érdeklődve tekintsünk a másság, a sokféleség felé, mert abból mi magunk is profitálhatunk. És hogy hogyan képviseljük kultúráltan az érdekeinket, hogyan tudjunk nemet mondani ha kell, hogyan ne szégyelljük, ha valamit nem akarunk, nem tudunk, vagy másképp látunk.

Aki egy vitában lenézi az ellenfelét, aki lesajnál vagy azt hiszi a másik nem egyenrangú fél, mert nő, gyerek, fiatalabb, cigány, zsidó vagy meleg, az hiába megy ki egy tüntetésre a szabad oktatás mellett. Folytatja és továbbviszi a rendszert.

Aki megáll és körülnéz, mitől nem működik a gyerek az iskolában, miért nem tanul vagy miért veri szét az osztályt, aki belátja vagy elfogadja, hogy matekból esetleg nem jó, de a világ legkedvesebb embere, és ez ugyanolyan érték, mintha atomfizikusnak készülne, annak van fogalma a 21. századi tudásról, a közösségi életről, a javak megosztásáról. Csak mert úgyis erre megy a világ és ez következik. Ha tetszik, ha nem. A folyamat zajlik. A gyorsaság, az átalakulás a szemléletformálás eredménye még várat magára. Az minden egyes emberen múlik, milyen iramban.

Talán legszívesebben azt kérném, hogy senki ne merjen kimenni a tüntetésre, aki zsarnok módjára fenyíti a gyerekét a félévi bizonyítvány miatt. Aki számára a magolás és a kikérdezés a mindennapi rutin, aki nem felejti el elmondani, hogy a gyerek dolga a tanulás. Aki kirekszti a saját gyerekét és erre tanítja a társaival szemben is.

Persze nem teszem. Menjenek csak ki, nyugtassák meg a lelkiismeretüket. Meg persze hátha a tömeg számít valamit. Ha ugyan valakinek valami számít még itt.

Képek: Pinterest

Január második hete van. Újraindult az életünk. Ismét a dolgos hétköznapok, mindenki tudja a feladatát. A helyére tologattuk a bútorokat, s fejünkben a gondolatokat. És minden ugyanoda került vissza? Vagy lesz, amit másképp teszünk.

Az év fordulóján csaknem mindenhol azt olvastam, hogy nincs értelme az újévi fogadalmaknak. Hogy végülis minden marad a régiben, és csak a lekiismeret furdalásunk, meg a kudarc élményünk marad a beteljesítetlen vágyak után. Így aztán jobb, ha nem teszünk nagy ígéreteket sem magunknak, sem másoknak.

Én pedig nagy fogadalmakat és ígéreteket teszek. Igaz, nem feltétlenül szilveszter alkalmával, - de ez csak azért van, mert akkor nem ért rá a fejem ezzel foglalkozni - hanem épp most, január második hetében, vagy az év közepén, vagy ősszel. Akkor, amikor elérkezik a pillanat, hogy tovább lépjek, mást akarjak.

Ja, és hogy mi van ha nem sikerül? Gyakran nem sikerül, vagy nem úgy sikerül. Sőt, leginkább nem az kerekedik ki, amit elterveztem, de a csírája benn marad, valami részlete azért megszületik, kikel a mag, hajtás lesz belőle, és szerencsére el lehet tenni pihenni, későbbre, és újrakezdeni.
Vagy elkezdeni valóra váltani egy új fogadalmat és útközben rájönni, hogy ugyanabból a magocskából hajtott ez is ki. Végeredményben belőlem.

A kevesebbet eszem, kevesebbet iszom, kevesebbet dohányzom tartalmú állandó fogadalmaimat követően mostani fogadalmam, hogy szeretni fogom a kudarcaimat és erre tanítom a gyermekemet is.
Elmondom neki, hogy valamennyi nem sikerült dolgom mind-mind jót, jobbat és termékenyebbet eredményezett. Hogy mindaz, ami másképp sült el, az összes könnyem és valamennyi dühöm egy az eredetinél sokkal sikeresebb végerdeményhez vezetett. És ha véletlenül mégsem így lenne, akkor addig gondolkozom, amíg meg nem találom a kudarcban a sikert, az örömöt, a jót. Ha mást nem, akkor azt, hogy gondolkodom rajta és újra felállok.

Ezt annyiszor fogom elmondani neki, ahányszor csak tudom. Nem leszek rest kicsinek és törékenynek mutatkozni, aki hibát hibára halmoz, s nevet ezen. Megmutatom, hogy nem a győzelem, a maximális siker, a mérhető eredmény az, ami boldoggá tesz. Hanem a körülöttem történő jó és rossz dolgok, az életem.

Idén annyiszor mondom el, ahányszor csak tudom, hogy életem legnagyobb fájdalmai, veszteségei, a szerelmeim elvesztése mind a legjobb dolog, ami történhetett, hogy milyen jó is az, hogy akkor elhagytak, nem szerettek, bánatot okoztak mások. Mert most itt lehetek vele, és milyen nagy szerencse is ez.

Nehéz lesz leszokni a hű de hülye vagyok! - felkiáltásokról, a bakker, miért nem mondtam ezt másképp - érzésről, vagy a már megint nem érti senki amit mondok - helyzetek szomorú hangulatáról, de megtanulom, mert ennél többet nemigen taníthatok neki.

Örülni fogok, amikor azt látom, valami nem megy, valami nem sikerül, valami tévútra jutott. Mert meg tudom neki mutatni, rá tudok ujjal mutatni, hogy ez az, amikor szégyellhetném magam, amikor hibáztathatnám magam, de ehelyett farkasszemet nézek vele és szeretem, mert biztos fel tudom használni valami jóra az ügyetlenségemet.

Ha meg valami sikerül? Hát természetes, hogy sikerül. 

Képek: Pinterest