Szülő2.0

avagy milyen szülők is vagyunk?

Hogy van ez a gyerekverés? A véresre verést, a szíjjal ütlegelést vagy talán a körmöst is, bizonyára elutasítja a társadalom jelentős része. De mi van a popsira csapással, a meglegyintéssel, az atyai pofonnal? És mi van mindazzal az indulattal, tehetetlenséggel, rossz mintával, ami mindezek mögött húzódik? Eltűnik-e varázsütésre a tekintélyelv, a szóbeli és tettleges bátalmazás a szülő-gyerek viszonyból?

Felkavaró, gyomorszorító és rendkívül összetett mindaz, amivel találkozunk, amikor a gyerekek veréséről beszélünk. Jólszituált, értelmiségi szülők, akik kedves, jóravaló emberek, lehetnek vallásosak is, a szeretet jegyében használják ezt az eszközt. Hogy ezzel tanítsák meg a következetességet, a rendet és önuralmat. Mert ebben hisznek. Olyan módszerrel, ami alapvetően épp az önuralmat, a kitartást és a humánumot hagyja figyelmen kívül.

A “legszebb”, amikor azért kap Petike egy jó nagy pofont, amiért a kistestvérét megütötte. Ismeritek ezt? “Melyik kezeddel ütötted meg?” És a tekintélyes szülő rásóz egy jókorát a bántalmazó gyerek kezére. Jó esetben csak a saját kezével. A bántalmazó, bántalmazottá válik, tele indulattal, sértettséggel, frusztrációval. Mivel a hatalom jelen esetben nem az ő kezében van, elraktározza magában a sérelmet és azon nyomban, amikor lehetősége adódik, ott bosszúlja meg, ahol hatalmát gyakorolni tudja. A “jószándékú” verés, a fenyítés, a tanítás ezen formája éppúgy véres és gyilkos módszer, mint a szíjjal, bottal fakanállal elkövetett támadás.

Mert a verés súlyossága nem csak annak erejétől, nagyságától függ. Akit ütöttek már meg, az tudja, milyen megalázó, mennyire lelket összetörő fájdalom, amikor csattan a pofon. Hogyan omlik össze minden belső energia és tartás, mennyire megsemmisítő érzés. A kisgyerek mindezt attól az embertől kapja, akit ő a legjobban szeret. Legfőbb bizalmasától. Mekkora csalódás ez?! Mit érez, az a kicsi, aki még szinte egynek érzi magát szüleivel, aki felnéz a nagy és mindenható Papára, Mamára, amikor épp ők bántják? Ha pedig ezt tudatosan, előre megfontolt szándékkel teszi a szülő, az még veszedelmesebb. Remélem nem ismeritek a képet, amikor a bűnt elkövető gyereket nyugodtan kivezeti a szülő a szobából egy másik helyiségbe, ahol miután tájékoztatta tette súlyosságáról, valamilyen formában testi fenyítésben részesíti. Olyan, mint egy hidegvérű kivégzés. Ennél akkor már érthetőbb, ha indulatból, dühből kever le egyet az anyuka, apuka. De persze ez sem! Van az az életkor, amikor tudni kell tűrtőztetni magunkat. De ha mi sem tudjuk, hogyan várjuk el gyermekünktől, hogy ő tudja?!

Mindezt azért, hogy a gyerekünk valamilyen legyen… vagy valamit ne tegyen… vagy valamit úgy tegyen, ahogyan azt mi szeretnénk. Mi szülők, akik feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy dirigáljunk, hogy megmondjuk, hogy kioktassunk.

Mi, akik gyerekkorunkban azért küzdöttünk, hogy emberszámba vegyenek, hogy mi is a felnőttek társaságának részei lehessünk, hogy elismerjenek, hogy számítson a szavunk. Most ugyanúgy kitaszítjuk saját gyermekeinket, ahogy azt velünk tették. Ők ugyanúgy nem számítanak, ahogy mi sem számítottunk. Mert az számít, hogy rend legyen. Rendesen viselkedjen, alkalmazkodjon, ne zavarjon, ne bántson mást, főképp ne minket. Azt akarjuk, hogy büszkék lehessünk rájuk, hogy szülői szerepünkben nehogy felsüljünk. Hogy később megveregethessük egymás vállát, mekkorát alkottunk, milyen rendes a mi gyerekünk, ahelyett, hogy észrevennénk neki mitől jó igazán. Hát ez a helyzet. És nemigen látszik, hogy ez másképp alakulna…

Mert ugyanerről van szó, amikor beszorítjuk a diákokat az értelmetlen szabályok és elvárások közé. Amikor az iskolában korlátozzuk elemi szabadságukat. Amikor az intézmények, az állami rendszerek beleszólnak mindennapjainkba és korlátozzák családunk életét, elveszik, megkérdőjelezik kompetenciánkat. Hatalmat gyakorolnak felettünk, és mi is hatalmat akarunk gyakorolni mások felett. Kézenfekvő, hogy ezt közvetlen környezetünkön igyekszük kiélni. Nem figyelünk oda, mitől lenne a másiknak jó. A gyereknek, a felnőttnek, az országnak.

Miközben ennek az attitűdnek mi magunk is elszenvedői vagyunk, további korlátokat követelünk, számonkérjük a pedagógust, házastársunkat, a nagymamát, miért nem szigorúbbak a gyerekkel. És egy olyan ördögi körbe keveredünk, ahonnan sosem fogunk tudni kilépni. Hiába bármilyen eszme, ha a hétköznapokban nem ez tükröződik vissza. Ugyanazokat a rossz és lehangoló mintákat adjuk tovább gyermekeinknek, amiket mi kaptunk arról, hogyan kéne élni, mik az értékek és mi a legfontosabb a szülő-gyerek kapcsolatban. 

Elcsépelt és közhelyes, hogy a szeretet a legfontosabb. De vajon értjük-e ezt? Engedjük-e továbblépni még egyet azt a gyereket, még ha mi nem is akarjuk? Bízunk-e a képességeiben, hogy nélkülünk is jó döntést hoz? Megpróbáljuk-e a helyébe képzelni magunkat, ha már a falra mászunk tőle? Szeretjük-e úgy, ahogy azt ő szeretné? Egyáltalán tudjuk-e neki mire van szüksége?

Előre tudom az ellenérveket. Hallom, hogy a határok és a konvenciók, meg a társadalmi együttélés… hogy: a szeretetemet fejezem ki, amikor nevelem, nehogy rossz ember váljék belőle…. Nem is ragozom. Hátha lesz olyan olvasó, akinek nem a gyerekbántalmazás mellett vannak érvei. 

Képek: Pinterest

Szégyellnivaló, ahogy szeretem a gyerekem. Pironkodva állok gyakran a közeli hozzátartozóim, barátaim előtt is, mert nem vagyok elég “határozott, erőteljes és következetes, nincs tekintélyem, és a fejemre nő a gyerek”. “Túlzottan óvom, drága magániskolába járatom, és elszeparálom a világtól, pedig minél hamarabb találkozik a valósággal annál jobb.”

Sok szülőtől hallom, hogy minél hamarabb találkozzon a gyerek a valósággal. Legyen edzett, felvértezett az a gyerek, hogy helytálljon és teljesítsen. Találkozzon csak az állami iskolában a felülről jött utasításokkal, a cél nélküli szigorral. Szembesüljön csak azzal, hogy átlagosnak lenni jó és dicsőség, hogy  kilógni a sorból, egyéni utakon járni túlzott merészség. Feszegetni a határokat egyenesen szentségtörés, mást gondolni pedig ne is gondoljon…


Csakhogy nálunk más a valóság amivel találkozik. A katonai diktatúra máshol van. És mi így kerestünk neki óvodát, iskolát. Ahol a pedagógusok a nehéz időszakban is rendületlenül keresik és megtalálják a hozzá vezető utat, ahol az óvónénik addig varázsolnak, amíg elillan a rossz pillanat, ahol tudják, miben jó a gyermekünk, és ahol a többi gyerekről is tudják mindezt. Úgy tanulja meg a közösségbe járást, hogy nem fosztják meg attól az érzéstől, hogy ő egyedi és megismételhetetlen, legfontosabb lény. Ahol nem egy a sok közül, ahol megerősítik valamennyi érdeklődését, tehetségét. Ahol ő az “ügyfél”, az ő igényeit szolgálják ki. Nem a rendszer, az intézmény, a pedagógus áll a középpontban, hanem ő. ŐK! Valemennyien. Mindenki a saját maga egyediségével, egyéni igényeivel. Ha ezért fizetni kell, az a társadalmunkat minősíti, nem minket.

Felnőtt korukra azt várjuk a gyermekeinktől, hogy kreatívak, kezdeményezők, és egyéniségek legyenek. Hogy valami nagyot tegyenek. Gyermekkorukban mindent megteszünk azért, hogy ez ne így legyen. Nem látunk csak nézünk. Valami sztenderd alapján irányítgatunk, nyesegetünk. Úgy szokás, hogy a főzeléket meg kell enni… Úgy szokás, hogy nyolckor ágyban kell lenni… Úgy szokás, hogy a felnőttek beszédébe nem szabad beleszólni… Úgy szokás, hogy a gyerekkel nem szokás partnerként beszélni… Mígnem a nagy nyesegetés végén a semmi marad. A tanácstalanság. A lelepleződés, hogy mi sem nézünk szembe saját egyéniségünkkel. És a gyerekeink még ennek is próbálnak megfelelni. Normálisank vagyunk mi? Szégyellnivaló.

Látják ők a valóságot, nem kell megmutatni nekik. Látják mindennapjainkban, azon, ahogy élünk.

Apáinkra sokan sokféleképpen emlékezünk vissza. A történelmi viharok, a társadalmi elvárások, a családi szokások mind meghatározták, milyennek kell lenniük. És ők alkalmazkodtak, megfeleltek, alul vagy túlteljesítettek, majd gyermekeik pellengérre állították őket, és újabb elvárásokat fogalmaztak meg. Így élték életüket a századok folyamán, és így érkeztek meg napjainkba, ahol mi anyák az évszázados tapasztalatok tükrében akarunk egy tökéletes apát faragni belőlük.

Az archaikus apaszerep a védelmező, az erős, a gondoskodó, a szilárd és szigorú, aki a rendet, a szabályokat a család megtartása, és életben tartása miatt tartja és tartatja be. Jung a modern lélektan egyik nagy alakja azt írja, hogy az apa kézen fogja a tudatlan vagy vonakodó gyermeket, biztos úton vezeti át a barátságtalan sötétségen. Az apa felelősnek érzi magát a megértésért, a megértés felé egyengeti az utat, és igyekszik elejét venni a tévedések rossz következményeinek.

Általános és széleskörű az egyetértés abban, hogy az anyákra, a nőkre igen sokféle és teljesíthetetlen elvárástömeg zúdul, hogy a modern nőknek párhuzamosan több területen is helyt kell állniuk. Nincs ez másképp az apákkal sem. Csak miközben a nőket felmagasztaljuk, a férfiakat kárhoztatjuk bizonyos szerepeikért. Negatív kritika éri a férfiakat a versenyszellem, a küzdő, harcos attitűd, a fajfenntartó ösztön megnyilvánulásai miatt. Pedig mindezek megfelelő mértékű önkorntroll mellett, egészséges egoizmussal fűszerezve pozitív mintaként szolgálhatnak lány- és fiúgyereknek egyaránt.

A női egyenjogúság és érvényesülés alakíthat ki egy olyan kedvezőtlen jelenséget, ahol az anyák gyermekeikkel együtt nevelik az apát is, szoktatják rendre és engedelmességre az érzelmek, a szeretet vagy a nyugalom reményében. Pláne, ha az erős és erőszakos anyaszerep már a szülők kisgyermekkorából is ismert. Így mi magunk hozzuk létre a tökkelütött apát, aki nem partnerként, hanem asszisztensként, kényszerű segédként közreműködik vagy lábatlankodik a családi tevékenységek során.

A férfi erő tart meg minket szilárdan mindennapjainkban. De a teremtő erő gyakran túlzott erőszakba torkollik. A túlzott irányítási hajlam, a mindent jobban tudó szülő lelki gyötrelemben, erős gyámság alatt tartja a gyermekeket. E félreértelmezett szülői felelősség gyakran csupán sanyargatás, amellyel egyéni kétségeink kerülnek felszínre.
A magát ismerő és elismerő apa, akinek szerepe élete egyik legfontosabb hivatása, az élet más oldalait tudja megmutatni gyermekének, mint ami az anyától tanulható.
Apa másképp csinálja. Ügyetlenebbül pattentol, félresikeredik a rúgdalózó. De viccesebben adja a főzeléket, nem sopnkodik, ha kiborul a paradicsomleves, és ő is szeret belenyalni a pudingba. Erősebben tart, és magasabbra dobál, mint anyu, ami ugyan félelmetes, de mégis nagyon jó érzés.
A pici baba megtanulja a rugalmasságot, az alkalmazkodás képességét. Biztonságot és bizalmat tanul az új, kevésbé megszokott dolgokkal szemben is.
Önfegyelemre és figyelemre tanít az apa, amikor a harcos, birkózós játékok közben óvatosan nyúl gyermekéhez és szünetet tart, ha a játék eldurvul.
Bizalmat mutat, amikor nem kérdez, nem utasít, hanem a valódi tekintélyt és tiszteletet pozitív érzelmekkel támasztja alá, és nem hiszi magát a tudás egyedüli letéteményezőjének.

Apa…
“Apa este sokáig dolgozik, de amikor hazaérkezik fenn lehet még maradni és akkor birkózunk.”
“Apának a legkedvesebb dolga a könyve. Meg szokta mutatni, melyik műszer mit csinál benne. És ilyenkor felnőttesen beszélgetünk.”
“A Papa nagyon erős és sokat horkol. Ő a kedvencünk, a mi Papánk.”
“Ha Apával ketten vagyunk otthon, mindig én mutatom meg, hogy hol vannak a dolgok. És olyankor nem kell mindig elpakolnom és ehetünk a szobában is.”
“Apával szoktunk járni az építkezésekre, és vele szoktam beszélgetni a félelmetes dolgokról is.”
“Apuval azt szeretem játszani, hogy ő a herceg én pedig a hercegkisasszony. De az oviban ő az apukám. És nem szeretem ha a többi lánnyal beszélget.”
“Apának Anya a szerelme, és ha nagy leszek, nekem is lesz férjem. De ő nem Apa lesz, mert ő már Anyáé.”
“Apa sokszor visszaemlékezik, milyen volt fiatalkorában. Időnként a barátaimnak is elmeséli... ez egy kicsit ciki, de azrét jó fej”

Egy az apák szerepét vizsgáló kutatás szerint  az apa nékül felnövő gyerekek – és ez nem csak a fizikai, hanem a lelki távolságot is jelentheti – nagyobb valószínűséggel lesznek erőszakosak, rosszabb teljesítményt nyújtanak az iskolában, kamaszkorukban nagy valószínűséggel lesznek tagjai valamilyen tinédzserbandának. Azoknál a lányoknál, ahol az apai, a férfi minta hiányzik, vagy negatív, ott jellemzően kisebb a lányok önbecsülése, korábban kezdik a szexuális életet, valószínűleg sikeretelenebb párkapcsolatok elé néznek.

Az apa dolga nem könnyebb vagy nehezebb az anyákénál. Más mintát ad, jellemzően más tevékenységekben tud erős lenni. Ugyanúgy meghálálja magát, ha odaadja az idejét. Ha leteszi a könyvet, telefont, távirányítót. Ha elmeséli, mit csinált napközben, ha megbeszéli azokat a dolgokat már a kisgyerekkel, amik őt érdeklik. Ha közösen végeznek el feladatokat az anyák nélkül, ha kettesben szórakoznak és töltenek időnként néhány napot gyermekünkkel. Az apáktól tanulják meg a fiúk, hogyan bánjanak a lányokkal, és a lányok, hogyan bánnak velük  a férfiak.

Az apáktól tanulják meg gyermekeink a küzdelmet, és az önkontrollt, a bátorságot és a kalandvágyat. A bizalmat, amit házastársunk felé érzünk, hogy ő is képes megbirkózni még a gyermeknevelés hatalmas feladatával is, amit mi nők olyan nagyon jól tudunk. 

Képek: Pinterest

Hát szülő legyen a talpán, aki egyértelműen eligazodik a digitális eszközök okozta káros, vagy hasznos hatásai között, és mérlegelni tudja, mikor, mennyi elég. Én úgy érzékelem, a közbeszédben kicsit nagyobb hangsúlyt kap a veszélyek felsorolása. Bizonyára minden lelkiismeretes szülő fel tud sorolni legalább öt olyan érvet, ami alapján gyermekeinknek nem kellene - vagy csak nagyon kevés - Tv-t, számítógépet, kütyüt használnia. Mégis alig van olyan gyerek, aki ne élvezné a gyerekcsatornák rajzfilm áradatát! Álljon hát itt néhány olyan gondolat, amely szerint nem ördögtől való a technika…

Első gondolat: TV-t nézni jó! (Vagy filmet, vagy számítógépet, vagy egyéb digitális tartalmat.) Aki nem így vélekedik, annak nemigen kell tovább olvasnia, mert aki nem néz otthon TV-t, nem kapcsolja be a gyerek előtt, nem ül a számítógéphez, nem nyomkodja élvezettel az sms billentyűket, annak nem merül fel a kérdés: mennyit nézzen a gyerek? A kicsiknél nem maguktól adódik, hogy tévézzenek. Minta. És ha azt látják, hogy ez jó, érdekes, és rendszeres, akkor nézni fogják. És miért hazudjak, tényleg jó. Szórakoztat, érdekes, kikapcsol, tanít, érzelmeket generál, elgondolkodtat, stb…

Második gondolat: nincs megváltoztathatatlan szokás. Ha úgy érezzük, mi magunk is erős viszonyban állunk a “műszaki osztállyal”, de gyerekeink mindenképpen, próbáljuk ki az ősi elterelő módszert. Ami persze főképp az elején sok energiát és állhatatosságot kíván, de garantáltan beválik! Ugyan melyik kisgyerek választaná inkább a technikát, mint a saját szüleit? Figyeljük meg, mikor van a gyereknek leginkább igénye a rajzfilmre. Ne tiltsuk! Ha erre kerül sor, halmozzunk egy adag játékot a közelébe, és üljünk le játszani. Építsünk, kártyázzunk, sakkozzunk, öltöztessünk babát, vagy vágjunk ki papírpillangókat. Ha ezt először látja tőlünk, bizonyára gyanakodva figyel majd egy ideig, de aztán elfordul majd a TV-től, és odafigyel. Néhány alkalom múltán ki lehet kapcsolni, vagy már be sem kell majd.

Harmadik gondolat: csokit is mértékkel zabálunk! Ugyanígy nem járunk mindennap vidámparkba, nem veszünk mindennap új játékot, nem tartunk, csak évente egyszer karácsonyt, farsangot, nem hívjuk meg mindennapra a barátainkat. A tévézés is nagyobb örömöt okoz, ha mértékkel, tudatosan használjuk! Megtaníthatjuk a gyermekeinknek, hogy egy örömteli dolog túlzott élvezete sokszor az ellenkező hatást váltja ki. Megfájdul a hasunk, elfárad a testünk, megúnjuk a játékot, elfogy az öröm…. De ha arra kijelölt időpontban, tervezett időközönként nézzük, akkor mégjobban örülünk, előre várjuk, izgatottak vagyunk, készülünk rá!

Negyedik gondolat: Végtelen lehetőséget nyújt egy egyszerű, butának mondott rajzfilm is a tanulásra, a tanításra. Feltéve, ha élünk a lehetőséggel. Ha vesszük a fáradságot, és odaülünk mi is, és belekukucskálunk a mesébe, biztosan találunk néhány olyan momentumot, amiről aztán tudunk beszélgetni. Netán új ismeretekkel gazdagíthatja a tudásunkat. A rajzfilmekből kiindulva, továbbgondolkodhatunk, esetleg együtt tanulhatunk a kicsikkel.

Néhány példa erre: Miki egér játszótere alkalmat adhat arra, hogy kör, négyzet, háromszög alakú formákat rajzolgassunk. Tűzoltó Sam-ék Postas Pat, Bob a mester vagy a Szirénázó Szupercsapat segít megtanulni a szakmákat, az életmentést vagy akár a városszerkezetet is. A rajzfilmek alapján készíthetünk otthon rajzos, lego vagy kartonmakett kisvárost, amit a gyerek rendez be, és keresi meg a szereplőket hozzá.

Nagyobb korban például az Állati küldetés, T-Rex Expressz vagy a Lili a kis boszorkány konkrét tudományos ismereteket is közvetítenek. A természetismeret és a történelem az óvodás és kisiskolás gyerekeket nagyon elvarázsolja. Olyannyira, hogy a mesén túl is beleképzeli magát, továbbjátsza, továbbgondolja. Pláne, ha adunk hozzá egy kis muníciót, az adott korszakról további információkkal szolgálunk, további képeket mutatunk. Kisiskolások akár konkrét projektet is alapozhatnak egy-egy mese epizódra (szóljon az bogarakról, fáraókrók, dínókról), amiből kiindulva segítséget kaphatnak az internetről, könyvtárba mehetnek, múzeumot látogathatnak.  És máris használták a fantáziájukat, gondolkodhatnak önállóan, beleélhetik magukat mesevilágukba.

Ötödik gondolat: nem tőlem származik, de nagyon fontos! “A modern technikákban ugyanúgy benne van a jobb világ lehetősége, ahogy az elidegenedésé” (http://urbanplayer.hu, Az év eddigi legjobb appja) Szóval tehetünk úgy, mintha nem ez venne bennünket körül, csak akkor egy olyan világot mutatunk a gyerekeinknek, ami nem valós. Inkább tanítsuk meg őket arra, hogyan tudja hasznosan és magát megvédve használni a tévét, a számítógépet, az internetet. Különösen a nagyobb iskolásoknál, csak ártunk azzal, ha eltiltjuk őket a technikától. Béna dolog, ha valaki azért nem nézhet egy menő sorozatot, mert a szülei nem engedeik. És menő, ha a szülei választás elé állítják, bíznak a józan eszében, és mérlegre teszik számára, mit kockáztat, ha túlzott mértékben nézi a tévét, vagy a nem neki való tartalmakat. Ez persze feltételezi, hogy a szülők állandó jelenléttel és segítő kézzel támogassák a gyerekeket

Azt szeretnénk, ha gyermekeink sikeresek és boldogak lennének. Ha megállnák a helyüket. Ha magabiztosak lennének és nem maradnának le. Ma itt van ez a technika dolog.. ezzel kell a szülőknek és a pedagógusoknak megbírkoznia. A kovakövön és a tűzgyújtáson már túl vagyunk.

Képek: Pinterest

“A Papa munkája, hogy hallgatja a híreket, sokat beszél telefonon, és bejár az irodájába megbeszéléseket tartani. A Mama számítógépezik egy csomót, könyvet olvas, telefonál vagy konferenciára megy, szokott még rendezvényt csinálni és kerámiás is volt.” – Válaszol a majdnem hétéves arra a kérdésemre, nekünk, a szüleinek mi a munkánk.

Nem egyszerű a mai szülők feladata, ha gyermeküknek arról akarnak beszélni, mi is a foglalkozásuk… Hajdanán, úgy harminc évvel ezelőtt, az osztály csaknem minden tagja egyszerű néhány szavas megfogalmazással a többiek tudtára adhatta, kik a szülei. Ha ma erre kérem a gyermekem, igencsak bajban van, s nem azért mert nem mesélünk a munkánkról. Sokkal inkább, mert mi magunk sem tudjuk egy szakma alá besorolni azokat a tevékenységeket, amiket végzünk.

Persze még ma is van egy csomó olyan foglalkozás, amivel könnyebb helyzetben vagyunk. Az orvos, ügyvéd, fodrász, boltos stb… még mindig könnyen és egyszerűen azonosítható. Azonban a megélhetést hozó tevékenységeink sokszor rendkívül elvont, részfeladatokat vagy több szakmát is érintő komplex tevékenységet takarnak, netán életünk során, szakmai fejlődésünkben sokféle feladatkört elláttunk, többmindenbe beletanultunk, az életfogytig tartó tanulás jegyében is.

A környezetvédelem, az egészségügyi tudományok és az informatika területén ma már olyan új és eddig ismeretlen tevékenységek alakultak ki és terjednek, amelyekről a nem szakembereknek szinte fogalmuk sincs.

Mit tehet hát a szülő, aki saját, vagy az osztálytársak szülei a család, a baráti társaság munkájáról akar beszélni gyemrekének, a világ működését a szakmák, a munakvégzésen keresztül szeretné bemutatni, megtanítani?

Ha arról beszélünk, éppen milyen munkafolyamatban vagyunk, a tevékenységünk milyen célt tűzött ki, mit kell elérnünk, miért dolgozunk, az megvilágít egy csomó összefüggést a világ működéséről. Ha nem szakmákban, egy-egy tevékenységben gondolkodunk, hanem együttműködésről, kreativitásról, alkotó attitűdről beszélgetünk, akkor egy tágabb értelmezését adhatjuk a munkavégzésnek. Ha létre hozunk valamit, akkor nem csak egy kötelező, elvégzendő feladattal állunk szemben, hanem saját magunkat, a gondolkodásunkat az emberiség kibontakozását mutatjuk meg.  Az iskolai munkának, a tanulásnak is valami ehhez hasonló összefüggés rendszert kellene megvilágítania. Ahelyett, hogy a kötelező házifeladatok, a kihegyezett ceruzák, a bebiflázott adattömegek körül zajlanának az események.

Miközben a gyerekek java reggel nyolctól katonásan ül az iskolapadban, a szülők életébe beköszöntött egy kevésbé formális, mégis annál felelősségteljesebb, a közösséget közvetlenül érintő és munkaidőt mellőző munkavégzés. Vagy sokszor nem is nevezhető munkának, hanem életcél, feladat, hivatás. Ezt kell elmondanunk, erről kell beszélgetnünk. És nem csoda, ha azt látják a mi munkavégzésünkön, hogy élmény alapú, rugalmas, bennünket motivál, akkor felteszik a kérdést, nekik mi dolguk a katonás, szögletes, fegyelmezett rendszerben.

Egy nemzetközi kutatás szerint a munkaadók az alábbi öt készséget várják el az iskolából kikerülő leendő munkavállalóiktól: tudásépítés, IKT használat, önszabályozás, valódi problémák megoldása, kollaboráció. Ezekről kell beszélnünk, hogy ezeket hogyan érjük el, hogyan fejlesztjük ki magunkban.

És hogy húsz év múlva milyen újabb szakmák jönnek? Arra a jövőkutatóknak csak jóslataik vannak. Egy néhány évvel ezelőtti írás, már eljátszott a gondolattal: http://www.origo.hu/tudomany/20111216-jovokutatas-urturizmussal-klimavaltozassal-nanotechnologiaval-osszefuggo-foglalkozasok-jonnek.html

Irodalom: http://tanarblog.hu/attachments/2951_5_21_szazadi_tanulas.pdf

Képek: Pinterest