Szülő2.0

Január második hete van. Újraindult az életünk. Ismét a dolgos hétköznapok, mindenki tudja a feladatát. A helyére tologattuk a bútorokat, s fejünkben a gondolatokat. És minden ugyanoda került vissza? Vagy lesz, amit másképp teszünk.

Az év fordulóján csaknem mindenhol azt olvastam, hogy nincs értelme az újévi fogadalmaknak. Hogy végülis minden marad a régiben, és csak a lekiismeret furdalásunk, meg a kudarc élményünk marad a beteljesítetlen vágyak után. Így aztán jobb, ha nem teszünk nagy ígéreteket sem magunknak, sem másoknak.

Én pedig nagy fogadalmakat és ígéreteket teszek. Igaz, nem feltétlenül szilveszter alkalmával, - de ez csak azért van, mert akkor nem ért rá a fejem ezzel foglalkozni - hanem épp most, január második hetében, vagy az év közepén, vagy ősszel. Akkor, amikor elérkezik a pillanat, hogy tovább lépjek, mást akarjak.

Ja, és hogy mi van ha nem sikerül? Gyakran nem sikerül, vagy nem úgy sikerül. Sőt, leginkább nem az kerekedik ki, amit elterveztem, de a csírája benn marad, valami részlete azért megszületik, kikel a mag, hajtás lesz belőle, és szerencsére el lehet tenni pihenni, későbbre, és újrakezdeni.
Vagy elkezdeni valóra váltani egy új fogadalmat és útközben rájönni, hogy ugyanabból a magocskából hajtott ez is ki. Végeredményben belőlem.

A kevesebbet eszem, kevesebbet iszom, kevesebbet dohányzom tartalmú állandó fogadalmaimat követően mostani fogadalmam, hogy szeretni fogom a kudarcaimat és erre tanítom a gyermekemet is.
Elmondom neki, hogy valamennyi nem sikerült dolgom mind-mind jót, jobbat és termékenyebbet eredményezett. Hogy mindaz, ami másképp sült el, az összes könnyem és valamennyi dühöm egy az eredetinél sokkal sikeresebb végerdeményhez vezetett. És ha véletlenül mégsem így lenne, akkor addig gondolkozom, amíg meg nem találom a kudarcban a sikert, az örömöt, a jót. Ha mást nem, akkor azt, hogy gondolkodom rajta és újra felállok.

Ezt annyiszor fogom elmondani neki, ahányszor csak tudom. Nem leszek rest kicsinek és törékenynek mutatkozni, aki hibát hibára halmoz, s nevet ezen. Megmutatom, hogy nem a győzelem, a maximális siker, a mérhető eredmény az, ami boldoggá tesz. Hanem a körülöttem történő jó és rossz dolgok, az életem.

Idén annyiszor mondom el, ahányszor csak tudom, hogy életem legnagyobb fájdalmai, veszteségei, a szerelmeim elvesztése mind a legjobb dolog, ami történhetett, hogy milyen jó is az, hogy akkor elhagytak, nem szerettek, bánatot okoztak mások. Mert most itt lehetek vele, és milyen nagy szerencse is ez.

Nehéz lesz leszokni a hű de hülye vagyok! - felkiáltásokról, a bakker, miért nem mondtam ezt másképp - érzésről, vagy a már megint nem érti senki amit mondok - helyzetek szomorú hangulatáról, de megtanulom, mert ennél többet nemigen taníthatok neki.

Örülni fogok, amikor azt látom, valami nem megy, valami nem sikerül, valami tévútra jutott. Mert meg tudom neki mutatni, rá tudok ujjal mutatni, hogy ez az, amikor szégyellhetném magam, amikor hibáztathatnám magam, de ehelyett farkasszemet nézek vele és szeretem, mert biztos fel tudom használni valami jóra az ügyetlenségemet.

Ha meg valami sikerül? Hát természetes, hogy sikerül. 

Képek: Pinterest

A fennálló hatalom nem először kukkant be a hálószobánkba. Még az Alaptörvénybe is beleépítette, hogy családként, házastársként csak férfi és nő közötti kapcsolatot érthetünk. Nagy felháborodást váltott ez ki akkor, a média, a közélet számos szereplője tiltakozott, miképp lehetséges az, hogy alapvető emberi jogunkat, a választás szabadságát kérdőjelezi meg a hatalom.

Ma, amikor a párok gyermekvállalási hajlandóságát minősítik az állami vezetők, amikor beletenyerel ostoba tulok módjára a politika az életünkbe, megint felhorkanunk. Ez talán még jobban a húsunkba vág, mint a meleg házasság kérdése, hiszen többünket érint. De hiába minden megnyilatkozás, hiába emeljük fel a hangunkat, látható, hogy ez nem befolyásolja őket. Egy dolog jutna el az igerküszöbükig, ha végre valódi reakcióként, csökkenne a támogatásuk. De valahogy a 21. század Magyarországán, a képviseleti demokrácia sajátosan elnéző.

Bizonyára vannak olyanok, akik ezzel a rezsimmel szimpatizálnak, erre a kormányra szavaznak, azokat a politikusokat éltetik, akik ezeket a médiahirdetéseket elrendelik, amelyben a kívánatos gyerekszámot erőltetik, mégsincs, vagy nem lehet gyermekük vagy csak egy született. Bizonyára vannak olyanok, akik szerint rendben van a kövéri retorika, de alapvetően jószándékú emberek. Bizonyára vannak olyanok, akik őszintén hiszik, és gyakorolják, hogy a legfontosabb dolog egy nő életében, ha sok gyereket szül. És ezzel nincs is semmi baj. Mindenki higgyen és gondoljon, ami neki jó. De ha ezek jószándékú emberek, akkor miért hagyják, hogy másokat intézményesen, kollektíven megszégyenítsenek, kirekesszenek? Hiszen ez őket, vagy közvetlen családtagjait, barátait is érinti, érintheti.
Arra vagyok kíváncsi, hogy ezek az emberek, mit gondolnak, éreznek akár egy-egy személyes élettörténet, akár a soviniszta nyilatkozatok, hirdetések kapcsán? Meghosszabbítják majd ezeknek a férfiaknak a felhatalmazását, mert elnézik ezt az otrombaságot? Vagy végre lesznek olyanok, akik elismerik, hogy van egy határ, ami után nem lehet szimpatizálni ezzel az állásponttal? Mert hogy leginkább rajtuk múlik, meddig mehet ez még így tovább… Mi írhatunk még ezer és ezer cikket, beszélgethetünk, a gyerekünkkel, aki majd normális lesz. De ettől ez az ország nem lesz normális, csak ha végre a "haveroknál" és a “rajongótábornál” is betelik a pohár. Van erre esély?

Én addig pótcselekszem, mint sokan mások is. Nincs más eszközöm.

Egy Disney klasszikus újkori epizódjában, ahol Tigris színre lép, Micimackó és társai a jól megszokott ügyefogyottsággal és kedveskedéssel kutatják Tigris családját. Mindent elkövetnek, hogy boldoggá tegyék Tigrist. Kutatják naphosszat a családtagokat, levelet írnak a tigris család nevében, beöltöznek tigriseknek, de persze lelepleződnek, mert nem felelnek meg Tigris elvárásainak, nem olyanok, mint a tigris családtagoknak lenniük kell. Tigris átmenetileg el is szomorodik, sőt, haragszik is a betolakodókra, akik nem méltók nemhogy a tigris családságra, ettől fogva a barátságra sem. 
A történet végén, amíg sok viszontagságon mennek keresztül együtt, még a csekély értelmű medve is tudja, és a Tigris is rájön, hogy nem kell keresnie a családját, hiszen megtalálta már, ott voltak eddig is. A többiek próbálnak kedvére tenni, gondoskodnak róla, aggódnak miatta, keresik ami mindvégig ott van. Megosztoznak bánatában, örömében. Egyszerűen csak együtt élik mindennapjaikat és összeköti őket a szeretet.
 Ez jellemzi a családot. Az összetartozás, egymás értése és segítése a mindannapokban, jón és rosszon való osztozás. A közösségvállalás, az elfogadás, a másik döntéseinek elfogadása és tiszteletben tartása, legyen bár szamár, malac vagy nyúl az illető. Tudjuk ki a családunk. A legkisebbek is tudják. Mert érzik.


Köszönjük szépen, nem kell megmondani nekünk, ki a családunk. Pláne nem kell leírni, nem kell az iskolában megtanítani, nem kell kötelezővé tenni. Majd megtaláljuk mi magunk, megnevezzük mi magunk és szeretjük őket mi magunktól!


Aki másképp hiszi, javaslom neki Micimackó örökbecsű mondását: „Gondolj, gondolj, gondolj!”

Képek: Pinterest

A hitbéli kérdések nehezek. Mint minden érzelmi kérdés. Hogy járunk-e templomba, tartunk-e szertartásokat, taníttatjuk-e a felekezeti szabályokra a gyermekeinket, lelkiismereti kérdés. És hagyomány. Családi tapasztalat. Mert mindezt hozzuk magunkkal.

Fiatal felnőtt koromban sokan elcsodálkoztak, amikor megtudták, hogy mi vallásos családban nőttünk fel. Életvitelünk, felfogásunk, fennen hirdetett nézeteink, nem igazán vágtak egybe vallásos nézetekkel, a prédikációk tartalmával. Mindez mégsem okozott feszültséget, vagy belső ellentétet önmagammal.

Gondolkodó, szabad embernek neveltek a szüleim. Olyannak, aki hisz magában, és hisz a gondolkodásban. A saját gondolataiban is. És aki elfogadja, hogy másoknak is lehetnek, vannak egyéni gondolataik, amelyeknek ugyanakkora létjogosultsága van saját maguk számára.

Az igehirdetést is ezzel a szűrővel hallgattam. Értettem én a szöveget, azt is, mit miért mondanak, de hogy ebből mi érvényes az én életemre, és milyen formában, az a magam felelőssége. A magam számára formáltam a hitemet. Persze sokak szerint ez így már nem is érvényes, de számomra így hiteles.

Ettől szabadnak éreztem magam mindig, nem éreztem kényszert vagy kényszeredettséget. Vagy már elfelejtettem. Ami megmaradt bennem, az a valahová tartozás érzése. Az ünnepek, a szertartások menete, a rituálék, az énekek. Hogy keretet adott, hagyományt, a családban megteremtette az ünnepek forgatókönyvét, a barátok között összetartozást erősített. Megnyugtatott, erősített és bátorrá tett az a tudat, hogy nem vagyok egyedül, magamra hagyva a világegyetemben. Hogy létezik egy másik világ, amely bizonyosan ért és tud engem. Úgy, ahogyan magam tudom magamat.

Ma a gyermekem kevesebbet kap a vallásból, a szertartásokból, mint én annak idején. Családunkban magunk építettünk ünnepi alkalmakat, körítést és szertartásokat, mert ha két ember egybekel, akkor közös nevezőre kell jutni. A nulláról indultunk. Ha valaki nem ilyen fajta hagyományok között nő fel, annak nehéz megérteni és belehelyezkedni a szakrális jelenségekbe.
Mégis az évek folyamán lett képe és elgondolása a gyermekünknek is a hitről, lett isten fogalma. Másképp, mint annak idején nekem, de talán kikerülhetetlenek egy érdeklődő és nyitott gyerek esetében, ezek a beszélgetések.

Ő szerencsés, hogy valódi válaszokat kapott érdeklődésére. Hogy közel engedtük, megmutattuk, és hagytuk, hogy bevonódjon, hasson rá mindaz amit hall, lát, tapasztal.

A minap egy temetésen szomorúan hallottam a megjegyzést, minek ez a sok szenteskedés. Miért ne, ha valakinek ez jó, vagy megnyugtató, vagy kedves, vagy bármi?  

Rettenetes látni, hogy a hit és a vallás jegyében, milyen az élettől elrugaszkodott, nevetséges életigazságokat fogalmaznak meg hittan órán vagy erkölcstan címén. Fájó és felháborító, hogy bárki is meri venni a bátorságot, hogy mások életébe belehelyezkedve ítélkezzen vagy irányt mutasson lekiismereti kérdésekben. És persze naivitás azt hinni, hogy a vallási intézmények másképpen tudnának működni. Dogmák és szentenciák, előírások és előítéletek mentén szerveződve megtarthatók a hívek, építhető a szervezet. A történelem során megtanultuk ezt. De magtanulhattuk azt is hogy a hitünk nem ettől függ.

Ez a hit magunkban, egymásban, az életünkben él. Abban, hogy az egész részei vagyunk, de felelősök vagyunk saját magunkért. És senki sem fogja megmondani, valójában mit is tegyünk.

Ha az iskolai hitoktatást, a felekezeti hovatartozást vizsgáljuk, akkor az a kérdés, hogy mit tanítunk? Befogadást, közösségi együttlétet, egymás mellett élést, vagy gyűlöletet, szembenállást, kihívást? Békét, vagy háborút hirdetünk?

Szerencsések vagyunk, mert a mi gyerekünk olyan iskolába járhat, ahol kialakulhat egy izgalmas, tartalmas istenképe, vallási közössége, hovatartozása, de ő választhatja meg az útját, ő dönti el, mennyire szeretne részt venni. Hét évesen is. És részt szeretne venni, mert mindeközben nem fosztják meg az egyéniségétől, a gondolkodás lehetőségétől.

Miért nem lehet ilyen iskolákat látni, több ilyenről hallani? Miért nem így tanítjuk a hitet, a vallást? Miért nem lehet bízni a gyerekeinkben, hogy a számukra hasznosat fogják választani? Hatékonyabb volna!

Képek: Pinterest

Szégyellnivaló, ahogy szeretem a gyerekem. Pironkodva állok gyakran a közeli hozzátartozóim, barátaim előtt is, mert nem vagyok elég “határozott, erőteljes és következetes, nincs tekintélyem, és a fejemre nő a gyerek”. “Túlzottan óvom, drága magániskolába járatom, és elszeparálom a világtól, pedig minél hamarabb találkozik a valósággal annál jobb.”

Sok szülőtől hallom, hogy minél hamarabb találkozzon a gyerek a valósággal. Legyen edzett, felvértezett az a gyerek, hogy helytálljon és teljesítsen. Találkozzon csak az állami iskolában a felülről jött utasításokkal, a cél nélküli szigorral. Szembesüljön csak azzal, hogy átlagosnak lenni jó és dicsőség, hogy  kilógni a sorból, egyéni utakon járni túlzott merészség. Feszegetni a határokat egyenesen szentségtörés, mást gondolni pedig ne is gondoljon…


Csakhogy nálunk más a valóság amivel találkozik. A katonai diktatúra máshol van. És mi így kerestünk neki óvodát, iskolát. Ahol a pedagógusok a nehéz időszakban is rendületlenül keresik és megtalálják a hozzá vezető utat, ahol az óvónénik addig varázsolnak, amíg elillan a rossz pillanat, ahol tudják, miben jó a gyermekünk, és ahol a többi gyerekről is tudják mindezt. Úgy tanulja meg a közösségbe járást, hogy nem fosztják meg attól az érzéstől, hogy ő egyedi és megismételhetetlen, legfontosabb lény. Ahol nem egy a sok közül, ahol megerősítik valamennyi érdeklődését, tehetségét. Ahol ő az “ügyfél”, az ő igényeit szolgálják ki. Nem a rendszer, az intézmény, a pedagógus áll a középpontban, hanem ő. ŐK! Valemennyien. Mindenki a saját maga egyediségével, egyéni igényeivel. Ha ezért fizetni kell, az a társadalmunkat minősíti, nem minket.

Felnőtt korukra azt várjuk a gyermekeinktől, hogy kreatívak, kezdeményezők, és egyéniségek legyenek. Hogy valami nagyot tegyenek. Gyermekkorukban mindent megteszünk azért, hogy ez ne így legyen. Nem látunk csak nézünk. Valami sztenderd alapján irányítgatunk, nyesegetünk. Úgy szokás, hogy a főzeléket meg kell enni… Úgy szokás, hogy nyolckor ágyban kell lenni… Úgy szokás, hogy a felnőttek beszédébe nem szabad beleszólni… Úgy szokás, hogy a gyerekkel nem szokás partnerként beszélni… Mígnem a nagy nyesegetés végén a semmi marad. A tanácstalanság. A lelepleződés, hogy mi sem nézünk szembe saját egyéniségünkkel. És a gyerekeink még ennek is próbálnak megfelelni. Normálisank vagyunk mi? Szégyellnivaló.

Látják ők a valóságot, nem kell megmutatni nekik. Látják mindennapjainkban, azon, ahogy élünk.