Szülő2.0

Ezt tűzte szászlajára a kínai vezetés a made in china felirat helyett. Befektettek a kreativitás, a gondolkodás fejlesztésbe, a betanított munkás, szakdolgozókká képzés helyett. És nem kispályáznak. Felépítettek harminc egyetemet, a világ legjobb szakembereit hívják meg minden tudományágból, és nyolcszor, tízszer több fiatalt képeznek, mint idehaza.
NA

Mert ez a jövő. Az iskola ma elvesztette a feladatát. A tudomány kiszorította az eredeti funkcióját. Csapó Benő, egyetemi tanár a kisgyermekkori gondolkodás fejlesztéséről tartott előadást, ahol a kínai példa bemutatásával a kisiskolások tanításának és tanulásának az egyéni tanulói igényeket kielégítő, és támogató iskolai gyakorlatokra hívta fel a figyelmet.

Az alapkészségek fejlesztése mellett a gondolkodás szeretetét, az attitűdöt és a motivációt kell kialakítani és fenntartani. Nem más az általános iskola dolga, minthogy olyan helyzetbe hozza a gyerekeket, hogy örömmel és eredményesen sajátítsák el a gondolkodás rutinját, a tudás megszerzését. Ehhez képest, már az első osztályokban sikerül elidegenítenünk, és súlykolással megutáltatnunk a gyerekekkel a tanulást.

Holott, ha tiszteletben tartaná minden pedagógus, hogy a gyerekek fejlettsége és képességeinek szintje különböző, és különböző ütemben is fejlődik, és egyéni mérési, diagnosztikus rendszereket használnának az iskolákban, akkor nagyon hamar el lehetne érni, hogy minden gyerek biztos alapokra tudjon építeni. A gondolkodást, a kreativitást kisgyermekkorban kell megalapozni.

A kidolgozott mérőrendszer, amely az edia.hu oldalon érhető el, világosan lebontja az első hat osztályra a mérési pontokat, amelyekkel rávilágíthatunk a hiányosságokra, felismerhetjük a kimagasló tehetségeket. Mindezekhez megfelelő feladatokat, fejlesztő programokat rendel a program, amelyekkel ott, ahol szükség van erre, segíteni tud a pedagógus.

Ehhez képest a mai gyakorlat az, hogy még százszor leíratják, gyakoroltatják, olvastatják. Holott valószínűleg abban az esetben, ha a megfelelő irányú fejlesztést, gyakorlatot beiktatná a pedagógus a tanmenetbe, akkor könnyebben venné minden diák a feladatokat. Ehhez azonban szabadságra, egyéni döntési helyzetekre, valódi pedagógusokra van szükség.

A tananyag tartalom csökkenésén már dolgozik az oktatási vezetés. Talán lassan arra is rájönnek, hogy nem kocka gyerekeket tanítanak egyen fejjel, hanem sokféle diákot, sokféle igénnyel. A differenciált tanítást pedig csak a velük időt eltöltő és őket ismerő szakember, a tanító tud biztosítani. 

képek: Pinterest

A hetvenes, nyolcvanas évek óta a családok, gyerekek életének egyik jelentős „szereplője” az autó. A hétvégék, a nyaralások és ma már a napi rutin is a család egy vagy akár két autójához szorosan kapcsolódik, így teljesen természetes, hogy a gyerekek hamar kíváncsiak lesznek, milyen a vezetés élménye. Egészen a jelen korig gyerekek nemzedékei várták, hogy betöltsék a tizenhetet és minél hamarabb elkezdhessék az autós sulit.

Kárpáti Judit írása

A szöget a fejembe, - mint olyan sokszor - egy reggeli, iskolába tartó út során folytatott beszélgetés ütötte.
A mindjárt nyolcéves fiam, ahogy nyilván a legtöbb gyerek már egészen kiskorától érdeklődik a vezetés iránt, izgatja, melyik pedál mire való, melyik gomb, mit indít el.
Ezen a reggelen is hasonló kérdések érkeztek hátulról és persze a szokásos türelmetlen kérdés; „Mikor vezethetek már?”

Mielőtt rávágtam volna, hogy még kilenc év és megszerzed a jogsit, hirtelen beugrott, de hát már most is tesztelnek önvezető autókat az utakon, majd’ tíz év alatt kizárt, hogy ne fejlődne annyit az autóipar, hogy akár egy jelentős tömegnek ilyen autója legyen.

Komolyan izgatni kezdett a kérdés, ezért kicsit utánajártam a dolognak, hogy okosan tudjak válaszolni a fiamnak. Aki egyébként alaposan el volt szontyolodva, amikor felvetettem, hogy lehetséges, más lesz a vezetés akkor, mint most.

Három trend

Az autóipar egyik vezető irányvonala az elektromos autók elterjedése. A Morgan Stanley elemzői szerint 2025-re – ekkor lesz a fiam éppen 17 éves – közel 7 millió elektromos autó készülhet, ami a teljes autógyártás nagyjából 7 százalékát teszi majd ki.

Egy másik fontos vonal, mely az előző technológiát is alkalmazva megvalósul majd az önvezető autók elterjedése. Ez az irány a technológiai cégek számára is kihívás, mutatja ezt a Google autonóm robot autója is.

Ennek az iránynak egy másik vonala az önvezető autók hálózatának megalkotása, ami azt jelenti, hogy az autók képesek egymással kommunikálni, a közlekedés tökéletesen kiszámíthatóvá és megbízható válna.

A harmadik nagy változásokat hozó trend a car sharing, az autó megosztás lesz, ami azt jelenti, hogy a birtoklás helyett a közösségi használat lép előtérbe.

A jelenlegi és több nagy autógyár által már tesztelt elképzelés szerint egy mobil applikáció segítségével bérelhetők a városokban elhelyezett autók.

Tényleg így lesz?

Mindhárom trend nagyon vonzó és izgalmas alternatíva és nehéz elképzelni, hogy valóban megszűnhet az autóban idegeskedés, a dugó és maga a vezetés is.

Ezekkel a lehetőségekkel mégis számolni kell és elég jól elmagyarázható mindegyik alternatíva, illetve az egymást kiegészítő technológiák is, már egy óvodás kisgyereknek is.

Ahhoz viszont, hogy ezek a kicsit viccesnek tűnő, de mégis nagyon közeli változások bekövetkezzenek, még sokat kell fejlődnie a közlekedési infrastruktúrának. Társadalmi és állami szinten is konszenzusra kell jutni és lesznek nehezebb, átmeneti időszakok, amikor a régit még nem váltja fel teljesen az új.

Amikor az utakon szemben állnak majd egymással az önvezető autók és az autóvezetők, a saját autóval közlekedők és a megosztást kihasználó tudatos fogyasztók.

Jogsi 2.0

Abban azért biztosak lehetünk, hogy magát a közlekedést akkor is tanulni kell majd, amikor már rendszerbe szerveződve járnak az áramvonalas kisebb, nagyobb robot autók, így valószínűleg az autós utazás élménye, még ha egy teljesen más formában, de a gyerekeinknek is megadatik.

Képek: Pinterest

Egy minapi posztom nyomán egyik kedves olvasóm élcelődött azon, hogy a tanárok, tanítók szeressék magukat.
A világbékét hozta példának, mint béna idealisztikus elképzelést.
Egyrészt mindig öröm, ha jókedvre deríthetek bárkit is, másrészt arra gondoltam, elmondok néhány összefüggést, amit a kiegyensúlyozott mentális élet, a pszichés stabilitás és a nevelés kapcsolatáról gondolok.
Nem hívtam segítségül szakirodalmat, életvezetési könyveket, vallást, vagy babonát. A magam tapasztalatait írom le. De erre szerintem rájön minden egészséges gondolkodású ember.

Nem könnyű éveken keresztül gyerekek között tölteni a mindennapokat. Reggeltől délutánig ugyanazokban a körökben pörögni, gyermekded problémákkal foglalkozni, újra és újra megvívni ugyanazokat a harcokat.
Nem könnyű, ha minden évfolyamnál úgy érezzük ismét elölről kezdjük. Nem könnyű, ha azt hisszük, úgyis ugyanaz történik meg, ugyanúgy.
Egy évtizedek óta a pályán lévő pedagógus számára nem könnyű a megújulás. És nem könnyű a háta mögött hagyni minden nap a saját magánéletét, és egész, kerek személyiséget mutatni húsz, harminc kíváncsi szempárnak.

Az én időmben, az iskolánkban a tantestület kilencvenhét százaléka nő volt, és egy kivételével valamennyi elvált, gyermekét egyedül nevelő, vagy gyermektelen, megkeseredett asszony volt. Nekik kellett volna tűzbe hozni bennünket, és értük kellett volna a lehetetlent is átugrani. Ehelyett csak az ellenőrzőnket vittük, és röhögtünk rajtuk jó nagyokat.
Mert a gyerekek kegyetlenek. Mindemellett tisztán látnak. Látják a legapróbb hazugságot, a nemtörődömséget, látják, ha nem fontosak. És látják, ha póbálkozik egy tanár, nem sikerül, és legyint, mindegy, majd a következő osztállyal talán sikerül.

Csakhogy annak a gyerekcsapatnak épp nincs következő gyerekkora. És még ha ez közhelyesen is hangzik, bizony, igaz. Önmagában persze egy-egy rossz döntéstől, szerencsétlen megoldástól, rossz hozzáállástól nem lesz senkinek sem baja. Az is egy tanulási folyamat, hogy bizony, mindenki hibázhat. És ki lehet javítani. De ha a pedagógus futószalagon intézi el az gyereket, hiszen annyi 5-7-10 évessel találkozott már, azzal, hogy “ugyan, egy újabb kupaccal több, nem tudnak már ezek semmi újat mutatni nekem….” Akkor a gyerek azt látja, hogy ő is egy letudni való probléma, egy ügy, egy munkahelyi gond, ami a sok egyéb gond mellett talán a legutolsó. A tanár meg hiába vár el együttműködést, közös problémamegoldást, nem fog működni a kommunikáció.

Jól látható, hogy mennyi különbség van generációk között, akár egyik évfolyam és a másik között. Más az összetétel, más a családi háttér, másképp működnek, mint 5 vagy 10 évvel ezelőtti korosztályuk. Ja, és más az egyéniségük is. Mert hogy másokról van szó. Nem ugyanazokról az elősökről, másodikosokról, harmadikosokról, akikkel az elmúlt években találkoztunk.
Az is egyéni, hogy az adott közösség milyen összetételű, milyen hatással vannak egymásra, és mindebbe hogyan illeszkedik a pedagógus.

Egy gyerek számára, ha azzal találkozik az óvodában, hogy ő egy letudni való feladat, ha az iskolába lépve, nem számít, hogy neki milyen egyénisége van, hogyan képes lépést tartani, ha később a tanulmányai során csak azzal találkozik, hogy a sztenderdet milyen mértékben tudja magáévá tenni, akkor számára egy sorozatos kudarc lesz az iskola.
És ugyanilyen kudarc lesz a pedagógusnak is, aki nem tud ellépni a megkövesedett szokásaiból, a tapasztalatait nem tudja felülbírálni, nem tud továbblépni. Ha nem lép időnként hátra, és nem nézi távolabbról az adott osztályt, az adott problémát, saját magát, akkor nem fog tudni újat, aktuálisat adni nekik.

Pedig a legfontosabb, hogy azt érezze a gyerek, hogy számára, személyesen van mondandója a tanárnak. Neki szeretne egy tudást átadni, egy szemléletet, egy üzenetet eljuttatni. És a hozzá vezető utat csak úgy találhatja meg a pedagógus, ha a magához vezető úttal, a változásaival, az erősségeivel és gyengeségeivel is tisztában van.
Ha nem egy tanító robotnak tartja magát, ha elfogadja a nehézségeit és újra feláll, vagy épp a hátrányai ellenére úgy kommunikál, ami példamutató lehet a gyerekek számra. Akkor megteremti annak a lehetőségét, hogy minden egyes gyerek minden napon azzal a pozitív érzéssel térhet haza, hogy számított a jelenléte.

Ha ezzel nem törődünk, ha kizsigereljük magunkat, ha kizsigereljük a tanítókat, és nem ösztönözzük őket  a belső munkára, akkor gyerekgenerációk fogják értéktelennek érezni magukat és továbbvinni a felszínes, gondolkodás nélküli robotvilágot.
Hogy ki, milyen keretek között találja meg a módszert a belső munkára, az egyéni, kulturális és családi szokások szerint változhat. Lehet az vallásos, tudományos, vagy szakmai módszer.

Jó lenne, ha minden közösség, minden iskola megkívánná azt a pedagógusaitól, hogy évről évre újrafogalmazzák magukat, a hivatásukat, újra elemezzék a konfliktusaikat, a módszereiket. És értékeljék a sikereiket. Nem csak  a tananyagtartalom szintjén. Mert az, kevésbé fontos.
A szorzótáblának bármikor utána tudunk nézni a neten. De a kulturált, együttműködő viselkedést, az empátiát, a segítőkészséget, a kreativitást nem tudjuk letölteni.
Ezt élőben tudjuk elsajátítani azoktól a szülőktől és pedagógusoktól, akik rendelkeznek ezekkel a készségekkel, és akik a mindennapi életük során alkalmazzák is ezeket.

Ha agresszív, fegyelmezetlen, tiszteletlen gyerekkel találjuk szembe magunkat, nyugodtan tegyük fel a kérdést magunknak, mikor és hol viselkedtem így? Mikor becsültem le a képességeit, mikor gúnyoltam ki, mivel sértettem meg? Mikor nem becsültem eléggé az ő egyetlen gyerekkorát? Aki magával szemben igényes, az a mások rezdüléseit és jelzéseit is finomabban veszi. Ezért (is) kell magunkkal, a belső folyamatainkkal foglalkozni.
Minden találkozás egy olyan történet, ami elmesél nekünk valamit, magunkról. A nehéz találkozások sok információval vannak tele. Ha elfogadjuk a tényt, hogy az egyes találkozásoknak üzenetük van számunkra, ha elfogadja a pedagógus, hogy az egyes gyerekekkel való kapcsolata is formálja az ő személyiségét, akkor megbecsüli magát, a hivatását. Urambocsá’, szereti magát, mert megengedi, hogy számára is egyéni, személyes élmény legyen a tanítás.

Képek: Pinterest

Hallgattam egy embert, akiről azt mesélték, lázadó volt az iskolában. Konfliktusai voltak a tanáraival, a felnőttekkel. Nagy elismeréssel beszélnek róla ma, ezekért a tetteiért is. Mert nem állt be a sorba, saját útját járta. Ugyanazok is akár, akik őt korábban kirekesztették, eltávolították, mert kellemetlen volt, ma méltatják korai tetteit is.

Hogy kiből lesz sikeres ember, nehéz megjósolni. Hogy mitől lesz valaki önálló, akotó személyiség, sokmindentől függ. Néha azt mondjuk, az iskolától. Néha pedig azt, a szülőktől, a környezettől, vagy az adottságoktól. Néha így, néha úgy látjuk. Talán mindezek összessége, a hatások együttállása, minden őt érintő és megérintő esemény, folyamat. Jó és rossz élményei együttvéve, és hogy ezekre hogyan rezonál a belső hangja.

Sokféle iskolában járok sokszor. Kívülről figyelem a tantermeket, a folyosókat. Vannak csukott és nyitott ajtók. Vannak zárt és kitárt karú tanítók, gyerekek. És vannak változó intenzitású befelé fordulások, és kifelé irányúló figyelmek.
Látni a hullámzást, a befogadást vagy a kirekesztést.

Egy nyitott ajtó jelentheti, hogy készek vagyunk a feltett kérdésekre válaszokat adni. Hogy bárki vagy, gyere és megmutatjuk. Nincsenek titkaink, vállaljuk azt,  amik vagyunk. Egy nyitott ajtó azt is jelentheti, hogy fél lábbal kinn vagyok, résen vagyok, ki jár erre, lehetőségem van a menekülésre. Egy zárt ajtó üzenheti, hogy állj meg kinn, nincs közöd hozzánk, félek, hogy meglátod ki is vagyok valójában. Egy csukott ajtó jelentheti, hogy együtt vagyunk, egy közös meghitt zúgban, titkaink vannak, és élményeink.

Hogy hol, mi mit jelent, leginkább a gyerekek arcán látni. Amikor kijönnek a tanteremből. Hogy szárnyakat kaptak, vagy gúsba kötötték őket. És persze jó tapasztalat, ha ilyet és olyat is lát, érez egy gyerek.

A szabályok, a  rend és rendszeresség fontos feladat. De ha csak az van, akkor agyonnyom. A szabadság és annak használata elemi szükségletünk, de ha csak az van, akkor elszállhatunk. Ha a felnőtt, a szülő, a tanító maga sincs tisztában magával, a szerepével, az életével, akkor nem önazonos. És ha így van, akkor esély sincs rá, hogy mintát vagy utat mutasson egy kibontakozó tehetségnek, egy induló életnek.

A minta és az átadandó üzenet nem más, minthogy érezd jól magad. Találd ki, ki vagy, és ragaszkodj magadhoz. Ragaszkodj mindehhez úgy, hogy közben örömöt szerezz másoknak, tudj együtt dolgozni és közösen létrehozni dolgokat. Mert nem az a nagy szám, hogy már másodikban tudod az egyszeregyet, hanem az, ha örömmel tanulják meg tőled mások.

Olyan borzalmasan nagy érték egy iskolában a küzdelem, a véres tenyérrel való kapaszkodás, a tudás megszerzése. És olyan kevés figyelmet kap a könnyedség, az érzékenység és a boldogság. Pedig nem ettől volna mindenki jobban? Nem ettől lehetne megmozgatni a világot, újat alkotni, tudományt felfedezni?

A könnyedség nem egyenlő a lustasággal. Az elfogadás nem egyenlő a nemtudással. Sőt! Aki szigorúskodik, aki nem enged, aki megkövetel és kőkeményen behajt, nem tesz mást, mint palástolja a félelmét, hogy nem megy. Nem megy azon az úton, amit eltervezett. Hogy más utat kellene választania.

Van, hogy valaki csak harcok árán tud eljutni az önmagához vezető útig. Van, hogy botrányt okoz, hogy felháborodást kelt, hogy nem tetszőt alkot. És van, hogy valaki belesimul, megcsinálja, rendes és követő. Majd nem történik semmi, így marad.

Az az ember, akit ma tisztelnek, míg korábban peremre szorítottak, azért fontos nekem, mert példája annak, hogy magunk vagyunk magunk. Gyerekként és felnőttként magunk tudjuk a saját szabályainkat. És a 21. század nem ad annyi fogódzót, nem kísér olyan szorosan minket, mint az előzők, de helyette tág tereket, tág lehetőségeket és egyéni szabadságot ad nekünk.
Csak az a kérdés, hogy ki tanítja ezt meg a gyerekeinknek? Ki jár elöl jó példával? Hogy a szabadságot ne kárhoztassuk, hogy ne áldozatai legyünk, hanem jól tudjuk felhasználni belső képességeink kibontakoztatására.

Mindehhez egy felnőtt társadalomra volna szükség. Felnőtt vezetőkre, felnőtt szülőkre, felnőtt tanítókra. De sokszor nincsnek ők sehol.
Viszont vannak gyerekek, akik tudják már korán, kinek, mit jelent a nyitott vagy a zárt ajtó. És átlátnak rajtunk. Ezt a tudást legalább ne vegyük el tőlük!

Fotó: Pinterest

Ma reggel a zuglói Teleki Balanka Gimnázium igazgatója azt nyilatkozza egy rádióban, hogy elvesztettük azokat a gyerekeket, akik az elmúlt négy évben a közoktatásban részt vettek. Mert amióta az új Köznevelési Törvény uralkodik, kilúgozták az agyunkat, és nincs menekvés.  Jó, jó, a kilúgozás érzékelhető, ebben a nyilatkozatban is, de azért ne essünk át a ló túlsó oldalára!

Miért engedjük? Miért tehetik meg velünk, hogy diktatórikus rendszereket építenek a fejünk felett? Hogy az iskolákban egyen gyerekeket akarnak gyártani? Ugyanazért, amiért elvakultan és demagóg módon nekiesünk az ellenfélnek, mert struktúrálatlanul, faltörő kos módjára megyünk neki annak, ami kicsit is zavarja a köreinket.

Férleértés ne essék, a jelenlegi közoktatási helyzet tényleg elég ótvaros nagy bajban van! De ennek az egyik alapvető oka, hogy all inclusive szolgáltatást várunk el. Elfelejtjük, hogy a gyereknek van családja, szülei, barátai, akik épp olyan felelősek az életéért, a tanulmányaiért, a boldogulásáért.

Egy általános iskolás gyerek esetében sokkal fontosabbak az otthonról hozott üzenetek, mint a kívülállóké. Később,  amikor kamasz korban a külvilág érdekesebb lesz, a szülők meg cikik, akkor is a kortárs közösség lesz a hangadó, nem az iskola, emellett továbbra is a mélyben ott szunnyad a szülői házból hozott muníció. Amit ha ideig óráig félre is tesz a gyerek, alapvetően meghatározó lesz!

Az iskola fontos, a tanító, tanár személyisége fontos. De nem ír felül mindent! Nem vesztettünk el senkit, akit szerető és támogató családi légkör vesz körül. Ahol a szülők reálisan látják az iskola és a diák kapcsolatát. Ahol van elég odafigyelés, mire van szüksége a gyereknek. És ez nem csak pénz kérdése. Nem csak magániskolákban lehet gondolkodni.

Vannak jó minőségű, jó pedagógus gárdával rendelkező állami iskolák. Persze nekik is nehezebb, és a nehézségek leküzdéséért harcolni kell. Mindkét oldalnak. Nem csak az iskoláktól kell elvárni, hogy harcolják ki, oldják meg, aztán tanítsák meg, indítsák útjára a gyereket, de aztán sikersztori legyen ám!!!

Számtalan lehetőségünk van, hogy segítsünk a diáknak, tanárnak egyaránt. Felelősséget kell vállalni, bele kell állni a helyzetbe. Ha nem tetszik, ki kell lépni, tovább kell állni, közösséget kell építeni, segíteni és bátorítani kell. Nem sopánkodni, túldramatizálni, áldozati szerepbe bújni. Persze szenvedni és felelősöket keresni könnyebb, mint azon törni a fejünket, hogyan tehetném jobbá magam, a gyerekem, a családom, a környezetem életét.

Nehogy bárki is azt higgye, hogy varázsütésre megoldódik majd minden probléma a gyerekkel, ha normálisabb lesz a közoktatás. Akkor fog megoldódni, ha normálisabbak lesznek a szülők!

Képek: Pinterest