Szülő2.0

Már hetek óta folyik és egyre erősödik a karácsony nyomása. Mostanra nem lehet nem észrevenni. Itt az ideje az általános boldogságnak, ünneplésnek, meghittségnek. Legalábbis készülni kell ezerrel. És akinek nem sikerül, nagyon béna!

A női lapok hasábjaitól az iskolai készülődésen át, a szomszédasszony ügyeskedéséig, mindenhonnan a földre szállt angyali pillantások és repkedések kísértenek bennünket, és átszellemült arccal várjuk az óvodai ünnepséget, a beigli illatát, a karácsony esti bontogatást. És hogy mi vezet el addig? Na az, csak rajtunk múlik!

Mert amilyen az addig elvezető út,  a készülődés hangulata, olyan az ünnep maga is.
A karácsony is csak olyan, mint az év többi ünnepe, csak sokkal inkább uniformizált, nagyobb a füstje, jobb a marketingje. Ja, és az év többi ünnepén kevésbé tartjuk fókuszban a szeretet kifejezést. Vagy legalábbis más értelmet adnunk neki, amikor egyszerűbb a gyerek szülinapját a harmincharmadik ostoba játszóházban megtartani, mert úgy nem kell beengedni a hülye Pistike szüleit a lakásba, és nem kell órákig mosogatni utánuk. És lesz ott egy bohóc/tündér/varázsló/celeb, aki majd leköti a gyerekeket, és nem kell csak félóránként egyszer válaszolni a feltett kérdéseire.
A szülinapi ajándékokat szerencsére nem kell kitalálni, mert úgyis a tv reklámok megválaszolják a kérdéseinket, mit is szeretne az egyszem, kétszem… sokadik gyermekünk.

A húsvét, a pünkösd vagy egyéb ünnepekkor egyszerűen kéznél lesz valami tabor, ahol jól lekötik a gyerekeket, és hulla fáradtan érkeznek haza, akkor már sok bajt nem okoznak. Meg okosodtak, ügyesedtek is! Szerencsésebb esetben becsekkolunk egy wellness szállóba, ahol nem kell kijönni a medencéből három napig, és az úszómester úgyis szól, ha van valami probléma.

Így aztán élménydús és mozgalmas ünnepeinkből csupán egy dolog vész el: mi magunk. Mert bár megfeleltünk a trendeknek, kielégítettük a vágyakat, letudtuk a kényelmetlen és macerás helyzeteket, kipipáltuk az ünnepeket, mégis vajon mitől nem érezzük olyan jól magunkat, mikor itt liheg a nyakunkban a karácsony? Talán mert lelki szemeink előtt ugyanúgy egy üres vállveregetés lebeg?

Tart még az iskola, hajtanak még a gyerekeink, és azt szeretnénk, ha a jó jegyek, a sikeres előmenetel mellett figyelmes, érzékeny felnőttekké válnának. Csakhogy mindez az iskolában nem megtanulható. Ezt csak tőlünk, a szüleiktől lesik el. És úgy fogják csinálni, ahogy mi csináljuk velük, egymással.

Ha hosszú, alapos tervezgetés során, személyes meglepetést készítünk, ha fáradságos munkával igyekszünk megvalósítani egymás álmait, ha a jelenlétünkkel, az indőnkkel ajándékozzuk meg családtagjainkat, a barátainkat, akkor van rá esély, hogy megértsék és megtanulják ezt a gyermekeink is.

Látszólag letudható egy csomó dolog. Rendelhetünk ételt a neten, mert az nagyon korszerű és kényelmes, és egyszerű. És gyakran meg is van a helye, az ideje. Nem az ünnepnap az. Vagy szerveztethetjük mással a vasárnapi szórakozásainkat, ez lehet üdítő és változatos, vagy kipróbálhatjuk, milyen az, ha otthonunkba engedünk be néhány barátot.

És megvehetjük a legdrágább kincseket vagy a legnépszerűbb játékokat, a valódi tartalom úgyis az lesz, mennyi időt és figyelmet fordítottunk a megajándékozottra.

Így karácsony előtt mindig arra gondolok, amikor éppen elkap és beszippantani készül a kollektív készülődés, hogy az időmet fogom adni. Még többet. Mert ez vagyok én, és ennél többet úgysem tudnék adni, mint magamból plusz perceket, órákat. Nem csak a téli születben, hanem a hétköznap délutánokon is többet fogok társasozni, fúrni-faragni, olvasni, menni, futkározni, beszélgetni, csendben hallgatni a gyerekkel, többet fogok a barátaimmal találkozni, figyelemmel meghallgatni, költözésnél segíteni, és többet fogok telefonálni, írni, válaszolni a rokonaimnak. És többet fogok olvasni, jógázni, szaunázni, sétálni és zenéthallgatni. Több időt fogok magamnak is adni.  

Képek: Pinterest

Gondoljunk bele, hogyan is tanultunk gyerekkorunkban? Mik azok, amiket sosem feledünk? Azok a tartós tudásaink, amelyek olyan helyzetek és szituációk során értek el bennünket, amik valamilyen esemény vagy rendkívüli helyzet, vagy valamilyen érzelmi töltés során történtek meg.  Abban vagyunk motiváltak, amiben teljes lényünk jelen lehet.

És persze akkor van teljes lényünk jelen, ha motiváltak vagyunk. Az élménypedagógiáról, az élmény házakról, játszóhelyekről, élmény dús eseményekről harsog a gyerekeket és szüleiket támadó media, a kínálat, ahol arra várnak, lesnek, vadásznak a szolgáltatók, hogy becsábítsanak, és legomboljanak egy kis összeget rólunk, hogy nekik is menjen egy kicsit. Ez persze rendben van, élni kell valamiből.

De mit gondolunk élménynek, mi az, ami beleég a gyerekbe?

A zajos, hangos, pörgős, ugrálós fényes és harsány játék világ? A trendi, édes, cukros, színes előadás? Minden ami sok, ami lehengerlő, ami felpezsdíti az életfunkcióinkat?

Vagy azok a helyzetek, ahol önmaga lehet, ahol fontos a véleménye, a tapasztalása, a saját egyénisége? Ahol a tanuláshoz a saját szándékait, az önálló tevékenységét, a gondolatait kell felhasználni?

Nyilván ez utóbbit gondolja mindenki, de milyen utak vezethetnek el eddig? Hogyan teremtsünk ilyen lehetőségeket otthon vagy az iskolában, a hagyományos közegben, a megszokott környezetben, amúgy millió munka, dolog, feladat között?

Nagyon sok olyan kisebb-nagyobb csoportosulás van jelen, akik alternatív utat választanak a gyermeknevelésben, a taníttatásban. Gondoljunk csak az otthon tanuló közösségekre, vagy az alternatív iskolákra, ahol bár eltérő nézetek és módszerek mentén, de gyermekre szabva, gyerekközpontúan tartják a foglalkozásokat. Mindez nem mindenki számára elérhető. Van, hogy anyagi, vagy hogy egyéb társadalmi, családi vagy szemléletbeli kötöttségek okán. Kis lépésekben, egyéni megoldásokban attól még gondolkodhatunk. Ha nem tudjuk fenekestül felforgatni az életünket, akkor is találhatunk egy-egy olyan menekülő útvonalat, ahol felszabadíthatjuk a gyermeket, magunkat, ahol adhatunk egy kis szabadságot, saját utat, élménypedagógiát, önmaga megismerését.

Házi feladat és otthoni tanulás

Magától érthetődő, hogy ezzel valamit kezdeni kell. Akár az iskolában, akár otthon írja a házifeladatát, előbb utóbb elkövetkezik a pillanat, amikor otthon is végeznie kell valamilyen iskolai feladatot. Mindehhez tudatos szülői koncepció és egy egyértelmű hozzáállás kell, miként kezeljük.

Alapvetés, hogy a tanulás, az iskola a gyerek feladata, az ő felelőssége, mégis sokan vannak, akik ott ülnek szorosan az elsős mellett, amíg megírja a betűsort, aztán valahogy ott is ragadnak éveken át. Mert ezt a felelősséget valahogy ki kell alakítani, el kell indítani, valamilyen viszonynak lennie kell. Nem feltétlenül az a jó startégia, hogy magára hagyjuk, bírkózzon meg, mert vagy megbírkózik, vagy sosem ír házit, ezzel pedig egy életre elássa magát saját maga és a tanár előtt is.

Mint mindenben itt is az arany középút lehet célrevezető. Az első időszakban ott kell állnunk, támogatni kell, meg kell mutatni, ki kell alakítani olyan, később követhető és tarható hagyományokat, amelyek támogatják a házi feladat és az otthoni tanulás képességét. Mert ezt is tanulni kell, magától nem történik meg a tudás.

Otthon is dolgozó szülők előnyben vannak, mert van rá példa, hogy az ember maga végzi el a feladatát. Elvonul, koncentrál, ír, olvas, stb. Magad mellé is ültetheted, eljátszhatod, hogy egy irodában dolgoztok. Vagy egy-egy részfeladat megoldására, magára hagyod, de elérhető vagy. Belefér egy-egy rossz élmény is, amikor este tízkor kell hulla fáradtan elkészíteni, vagy reggel, vagy akkor sem. De persze ez nem lehet állandósult szokás.

Ha szeretnél többet segíteni, vagy jobban motiválni, akkor kereshettek az interneten – nagyon sok ilyen van – házilag elkészíthető segédanyagokat, amiket ha közösen elkészítetek, már tettetek egy lépést az alternatív tanulás felé. Maga a készítés öröme, az utánajárás, a konstruálás, hozzásegíti, hogy magát a feladatot, a problmát sajátjának érezze, így könnyebben vesse bele magát a tanulásba. Ezek az eszközök ténylegesen megkönnyítik a tanulást, a házi feladat megírását.

A legfontosabb, hogy a saját feladata elvégzésében saját magát tartsa kompetensnek a gyerek. Persze jó beszélgetni, eszmét cserélni, büszkélkedni a feladatokkal. Azonban előbb-utóbb vonulj ki! Vonulj ki úgy, hogy mindig elérhető légy. Ez a Te feladatod!

Technika

A tanulási folyamatok sokszor – vagy legtöbbször – az iskolán kívül zajlanak. Egyik ilyen terep lehet a Technika alkotókör “A Technika Budapest első, egyetemisták, asztalosok, laikusok és gyerekek számára is elérhető nyitott faipari műhelye. A Hello Wood alkotótcsoport és a Közgazdasági Politechnikum hívta életre azzal a céllal, hogy mindenki számára lehetőséget biztosítson  arra, hogy megismerkedhessen és elmélyülhessen a faipar és a barkácsolás újra népszerű és izgalmas világában.” Hát  mi más lenne az a hely, ahol tanulni lehet? És mást is, nem csak barkácsolást. Hanem? Önálló gondolkodást, felelősséget, magabiztosságot, tervezést, kivitelezést és még sorolhatnánk.

Ha a szülő nem nagy barkács mester, akkor még nagyobb az élmény, közösen tanulhattok meg valami újat!

Otthon tanulós csoportokhoz való csatlakozás, betekintés

Az otthon tanuló csoportok, közösségek egyéni tanrendben nem hagyományos eszközökkel tanulnak. Néhány gyerek együtt, közösen keresi a problémákra a válaszokat, szülők vagy pedagógusok támogatásával. Van, akinek inspirálóbb az otthoni közeg, könnyebben teljesít lazább keretek között. Van lehetőség ezeket kipróbálni, időlegesen csatlakozni, kapcsolatokat felépíteni, talán a délutáni otthoni feladatokat így könnyebb elvégezni.

Családi kirándulások

A családi kirándulások, egyéb programok szintén lehetőséget teremtenek az ismeretek bővítésére, a tanulásra. Ha előtte “felkészülünk” milyen témákat hozunk fel, mit nézünk meg az interneten, milyen “feladatokat” vagy szerepet adunk a gyereknek a program során, észrevétlenül tanítjuk.

Családi munkamegosztás

A tanulás egy kiváló formája, ha a gyerek kezébe adunk feladatokat és felelősséget. Ha először közösen, majd később rá bízzuk az on-line bevásárlást. Ha kihasználjuk és élünk a digitális fogékonyságának előnyeivel, és segítséget kérünk tőle akár kulturális tartalmak kereséséhez, akár praktikus dolgok intézésében. De egy klasszikus boltos játékkal is sok ismeretet fejleszthetünk, gyakorolhatjuk az olvasást, számolást.

Walking minds

Sokszor a délutáni különórák, korrepetálások emésztik fel a gyerekek tudás iránti lelkesedését. “Napjaink közoktatási rendszere a legtöbb gyerek számára túlterhelő és időpazarló. Ezt a helyzetet enyhíti a Walking Minds, amely egy tanulást kiegészítő program. Csökkenti a hétköznapi, iskolai eredetű stresszt, hatékonyabb ismeretszerzést, jól struktúrált tudást és ezzel nyugodtabb családi légkört biztosít. A holnap sikeres emberének kulcskompetenciáiról alig esik szó az iskolákban, az izolált tananyagok nem kedveznek az integrált gondolkodás kialakulásának. A Walking Minds szabadlevegős, mozgást igénylő programja segíti az egészséges fejlődést, eközben korszerű megoldásainkkal segíti áthidalni a szakadékot amely a digitális bennszülöttek (gyerekek) és a digitális bevándorlók (szülők és tanárok) között keletkezik. A gyerekek a csoportvezető tanárral áttekintik az iskolai tananyagot és érthető rendszert építenek az ismeretekből. A rendszeres heti foglalkozások az időjárás függvényében szinte mindig szabadlevegőn zajlanak, ezért nevezzük walking minds-nak.”

Mindezek után csak a fantáziánk és a kreativitásunk szab határt. Mert nem feltétlenül kell beleörődni a megváltoztathatatlanba, az unalmasba, a tömeges oktatásba. Harcolnunk kell, hogy meglássuk, miben különleges a mi gyerekünk, hogy ő maga meglássa, és harcolnunk kell, hogy elismerjük saját szülői teljesítményünket, minden nap!

Képek: Pinterest

Mások elmeséléséből ismertem egyenes derekú, kötelességtudó gyerekeket, akik vég nélkül ülnek a zongoralecke előtt, gyötrik fájdalmas gyakorlatokkal testüket, játék helyett feladatok, kötelességek fölött görnyedve érnek el kiemelkedő eredményeket, váltják be maguk és szüleik álmait. Irígykedve néztek ránk, nekünk semmit sem volt muszáj.

Gyerekkorunkban mi játszottunk. Ha tudtunk. Magunk fedeztük fel a világot, ha tudtuk. Volt időnk megismerni önmagunkat, ha kerestük. És megtalálni azt, amiben tehetségünk van. Nem kellett a napi elvárásoktól, kötelességektől szorongva felnőni. Később lehetett azon szorongani, merre visz az út, miben lehetnénk kiemelkedőek, aztán nem lettünk semmiben azok. Vagy mégis. Irígykedve néztünk azokra, akiknek muszáj volt.

Munkám során gondosan tanulmányoztam a különböző pedagógiai iskolákat, nevelési módszereket. Vannak remek alkalmazható technikák, módszerek, többnyire jól bevált rendszerek. A tudomány eszközeivel megkíséreljük gyermekeinket az élvonalba állítani, felvértezni az élet kihívásaira. FEJLESZTJÜK ŐKET. Már az óvodában. Sőt,  a bölcsődében. Azt képzeljük, hogy a lelkes kétévesnek való a 45 perces kötött foglalkozású angolóra. Nem sír, vagy ha igen, majd megszokja. És megtanul angolul. Azt hisszük, hogy ha a hét minden napján sportra, zenére logikai fejlesztésre cipeljük el a gyereket, akkor biztosan nem marad le az élvonalból. És mi jól végezzük szülői feladatunkat.

De sajnos ennél bonyolultabb a képlet. Szülőként az a feladatunk, hogy megismerjük gyermekünket és a számára legjobb iskolát, fejlesztést, gondoskodást biztosítsuk neki. Ehhez pedig el kell hinnünk, hogy ő egy egyedi és megismételhetetlen személyiség. El kell ismernünk és tiszteletben kell tartanunk szabad akaratát, különállóságát, véleményét. Kétévesen és hatévesen ugyanúgy, mint tizenkétévesen.

Állandó figyelemmel kell lennünk és állandó készenlétben kell állnunk, hogy felismerjük, mire van szüksége. Hogy ott legyünk, ha foglalkozásra vágyik, hogy hátra lépjünk, ha egyedül próbálná. Buzdítsuk, ha kitartásra van szüksége, engedjük elmerülni saját világába, ha oda kívánkozik, eszközöket adjunk a kezébe, ha tovább szeretne lépni, és támogassuk, ha valamit nem akar, ha mást választana. Minderre nem a magunk, hanem az ő szempontjából kell rátekintenünk. És ez a legnehezebb. Felkínálni számára a lehetőséget, bevezetni oda, ahol a lehetőségek várják, és elfogadni, hogy ő választ. De a mi felelősségünk, hogy legyen mire rátalálnia, hogy legyen miből választani.

Azt kérdezed, mindezt hogyan tudod megtenni. Add az idődet, a figyelmedet, a türelmedet, a példádat. Ne mondd, hanem mutasd meg. Légy nyitott és érdeklődő. Szeress valamit csinálni, amit fontosnak tartasz, és törekedj arra, hogy ebben te legyél a legjobb. Ha ezt látja, ő is így tesz majd. 

Kép: Pinterest

Ha ma a gyerekeink internetezési szokásairól beszélgetünk, leginkább a veszélyekre irányul a figyelmünk. A függőségre, a nem nekik való tartalmakra, a zaklatásra. Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy ezekkel szembe kell nézni. De hogyan? Amikor mi szülők sokszor nem is értjük, mit csinálnak a gyerekek a gépen.

Annyira egyszerűbb volt a TV. Az ember bekapcsolta, lehetett látni, hogy mi van benne, ha anyám nem akarta, hogy nézzem, kikapcsolta. Egyértelműen megállapítható volt, hogy sok az én koromnak, vagy vagyok már akkora, hogy nézhetem.

Szemben, ha ma a gyerek leül gépezni, az mégkevésbe tud közösségi tevékenység lenni, mint a televíziózás. És én, a negyvenes anyuka, messze nem tudom követni minden tevékenységét. Persze a mi generációnknak van már némi tapasztalata és jártassága az információs technológiában, de az amit a mai tizenévesek leművelnek, az egyszerre elképesztő és csodálatra méltó. Azaz, követhetetlen.

Mindennaposak az új játékok, alkalmazások, közösségek, amelyekre úgy találnak rá, mintha az anyatejjel szívták volna magukba. Nekünk persze hosszas keresgélés után sikerül csak rátalálnunk, majd megértenünk egy-egy oldal működését. És ha sikerült, gyakran nem is értjük, hogy most akkor ebben mi a jó?

Tipikus példája ennek a snapchat. Elképzleni sem tudom, hogy milyen szituációban használnám – nyilván nem én vagyok a felhasználói célcsoport – a funkció, miszerint küldhetsz egy képet, írást, videot, amit a címzett 1-10 másodperc közötti időintervallunban láthat, aztán törlődik. Tehát kapok egy vizuális élményt, valamilyet, aztán vége. Válaszként küldhetek egy másikat. Persze nem ilyen egyszerű, mert a címzett készíthet róla screeshotot, és akkor máris megmarad, illetve a szerverekről is visszanyerető, ahogy arra már bűncselekmények nyomozása során volt is példa, de az alapfunkció, a néhány pillanatnyi létezés.

Mindez számtalan problémát és veszélyt rejt magában. Például a tinik előszeretettel küldözgetnek egymásról, magukról, valakikről szexképeket, mert úgyis törlődik, nincs tétje, és milyen vices. De milyen! Ugyanígy ferde hajlamú felnőttek is bekapcsolódhatnak ebbe a játékba, és az is mekkora…! Vagy másokat megalázó, csúfos képeket, kellemetlen pillanatokat lehet megörökíteni és szétküldeni. Szintén abban a hitben, hogy nincs tétje.

Nekünk felnőttként az a feladatunk, hogy kereteket adjunk. Keretet a gondolatokhoz, a viszonyulásokhoz, az élethez. Keretet adjunk annak, hogy mik a lehetőségek, mik a határok amelyek között mozoghatunk. Ezek a keretek nem korlátozások, nem értelmetlen szabályok vagy tiltások, hanem minták.

Hogyan és mire használjuk mi a technikai eszközöket. Mennyit engedünk be ebből a gyerkeinknek. Azaz van-e közös tevékenységünk? Bevezetjük-e ebbe az új világba, vagy hagyjuk, hogy maga fedezze fel?

A kisebbeknél számos szülői felügyelet szoftver alkalmazásával, amelyek biztosítanak némi szabadságot, biztonságos keretek között tarthatjuk őket. Nem azt mondom, hogy ne engedjük időnként szabadjára a kísérletezni vágyó ifjoncokat, de csak akkor, ha ott állunk mellettük, kinyújtott kézzel.

Minden kisiskolás, óvodás szívesen tevékenykedik a szüleivel együtt. Ebben az életkorban még nem utasítják el a közös játékot. Így van rá esély, hogy ha közösen kezdjük el felfedezni az új alkalmazásokat, játékokat, akkor amellett, hogy tisztában vagyunk azzal, mivel foglalkozik, közös élményt is szerzünk, a személyes kapcsolatot is építjük. A közös gépezés lehetőséget teremt arra is, hogy a veszélyekre felhívjuk a figyelmet. Kultúrát teremthetünk, hogyan használjuk. Mi az amit illik, és mi az, ami nem, és nem csak a nagymami vasárnapi ebédjein fontos a kulturált viselkedés. A virtuális térben is kellene erre adni. Később, amikor kamaszkorban “elvesztjük” őket, lesz már muníciójuk, lesz belső, családi múltjuk, mintájuk, amikre támaszkodhatnak az internetes felnőttkorban.

Ha komolyan vesszük szülői feladatainkat, és látjuk 21. századi gyerekeinken, milyen új kihívások elé állítanak minket, akkor belevágunk az új szülői szerep tanulásába. Amikor a megváltozott szerep és elvárások társulnak a technológiai kihívásokkal. Mert fel kell vennünk a kesztyűt, bele kell ásnunk magunkat azokba a tartalmakba is, amiket amúgy bottal sem piszkálnánk. És amiben gyerekeink annyival jobbak, hogy messze túlszárnyalnak minket. Ennek az elfogadása, feldolgozása is egy új kihívás. De mindezt meg kell lépni, hogy megmaradhassunk óvó, védő szülőnek. Csak nem úgy, ahogy a nagymamáink voltak azok. 

Képek: Pinterest

Sokan idegenkednek tőle, vagy utálják. Miért kell töklámpásozni, halloweenezni és idegen kultúrák szokásait magunkévá tenni? De sokan nem tudják, hogy valójában ezek mind ugyanarról a fontos szokásról és érzelmi feldolgozásról szólnak. Barátkozunk a halállal.

A 21. század kommunikációs fejlettsége, az információs társadalom egy kivételes helyzetet teremtett. A világ bármely pontján, egyazon időben szeretik ugyanazokat a filmeket, zenéket az emberek. Ugyanazok a trendek egyszerre hatnak és elmosódnak a földrajzi határok. Az internetet használó és a közösségi médiában élő főképp fiatalok és gyerekek nem is értik az ellenérzést, mert számukra természetes, hogy a globalizáció részesei.

Nekünk persze furcsa, de valljuk be sokszor édes az íze, hogy nem vagyunk évekkel lemaradva, hogy naprakészek lehetünk és szabadon választhatjuk meg mindazokat a témákat, gazdasági vagy kulturális tartalmakat, amelyek érdekelnek bennünket.

A Halloween ünnep csakúgy, mint a halottak napja vagy a mindenszentek, az üdvösségről, az örök életről szól, arra keresi a választ, mi történik a halál után. Fontos kérdés ez, mert az életünket úgy tudjuk definiálni, akkor tudjuk teljes értékűen megélni, ha tisztázzuk magunkban és kialakítunk egy álláspontot, meggyőződést, egy hitet, amely behatárol, keretet ad.

A Halloween kultúra, az ünnepi szokások, a kellékek rendkívül vonzóak nem csak a gyerekek, a felnőttek számára is. Szembenézni az ijesztővel, a félelemmel, nevetni rajta vagy bőrébe bújni segít, hogy feldolgozzuk félelmeinket, szorongásainkat. Ugyanazért, amiért horror filmeket nézünk, vagy félelmetes történeteket mesélünk, kacérkodunk a halállal, vállaltan foglalkozunk vele, mi határozzuk meg a kereteket és tudatosan az életünk részévé tesszük ezekben a napokban. Így enyhül a szorongásunk, mert mi uraljuk a történéseket.

A hagyományos egyházi szokások szerint temetőbe látogatunk, gyertyát gyújtunk, imádkozunk a halottainkért, de kérdés, mennyire oldjuk ezzel a fájdalmat, a félelmet? Beszélgetünk-e a gyerekeinkkel a halálról, segítünk-e nekik abban, hogy valamilyen viszonyuk és tudatos álláspontjuk legyen?

A katolikus egyházban a halottak napja a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének.  Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.

Ez a hagyomány egy sötét, nehéz és szomorú, gúsba kötött ünnepet mutat. Inkább kelt félelmet, mint felszabadít. A hagyományos temetőbe járás és gyertyagyújtás is lehet felemelő, ha nem tabuként, hanem természetes jelenségként éljük meg. A gyertyafény, virág lehet meghitt és megnyugtató. A családi körben, beszélgetésekkel eltöltött estéken, ha becsempészünk néhány játékos Halloween kelléket, akkor méginkább kedvezünk gyerekeinknek és közelebb tudjuk hozni hozzájuk az ünnepet.

Kép: Pinterest

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg október 31. éjszakáján, bár mára már az egész világon elterjedt.
Ezen az éjszakán, úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat. A kereszténység elterjedésével később Halloweennek nevezett pogány kelta ünnep napjának éjszakája jelentette a sötétség kezdetét, mert a kelták úgy hitték, hogy a napisten Crom Cruach a halál és a sötétség istenének fogságába került. Október 31-én az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat, amelyek különböző formákban jelentek meg, ezek rossz lelkek, gonosz állatok figuráit öltötték magukra. A kelta papok egy hegytetőn a szent tölgy alatt gyülekeztek, tüzet gyújtottak és termény és állatáldozatokat mutattak be, majd a tűz körül táncoltak. Reggel a papok minden családnak adtak ebből a parázsból, hogy új tüzeket gyújthassanak velük, melyek elűzik a gonosz szellemeket és melegen tartják az otthonokat.

A belülről világító töklámpás lett az idők folyamán Halloween legfontosabb kelléke illetve tradicionális szimbóluma. A faragott sütőtök először az aratási idényhez kapcsolódott jóval azelőtt, hogy a Halloween jelképévé vált volna az Egyesült Államokban. 
A kivájt töklámpás angol elnevezése „Jack O'Lantern, azaz Lámpás Jack” vagy „carved pumpkin”.

A töklámpás legendája
Egy ír legenda szerint nevét egy Jack O'Lantern nevű részeges kovácsról kapta. A legenda szerint egy szép napon odament a részeges Jackhez az ördög és hívta a pokolba, de előtte felajánlotta, hogy igyanak még meg egy italt. Jack azonban nem akart vele tartani, ezért hát furfangos cselt eszelt ki inkább és ravasz módon megkérte, hogy válasszon egy almát az almafájáról, mire az ördög felmászott a fára. Jack tudta, hogy mitől fél az ördög és a fa oldalára egy keresztet rajzolt. Az ördög nagyon megrettent a kereszttől és nem is mert lemászni, kénytelen volt a fa ágán kucorogni. Az ördög addig-addig egyezkedett a furfangos kováccsal, hogy ígéretet tett arra, hogyha leengedi az ördögöt a fáról, (mivel Jack életében sok rosszat tett) nem kerülhet, azaz nem engedi be a pokolba. Jack ekkor megengedte az ördögnek hogy lemásszon a fáról, aki abban a pillanatban el is tűnt. Azonban amikor Jack meghalt, lelke a menny és a pokol között rekedt, mert a mennybe nem engedték be, mivel élete során sokat részegeskedett és bűnös módon élt, de az ördög sem akarta a pokolba befogadni, mert nagyon haragudott Jackre a régi csínye miatt. Jack arra kérte az ördögöt, hogy legalább egy kis fényt adjon neki, hogy megtalálja a visszautat az élők világába. Végül az ördög megszánta és egy izzó fadarabot dobott Jacknek a pokol katlana alatt lobogó tűz parazsából, az örökké izzó parazsat Jack egy kivájt takarmányrépa (rutabaga, svéd karórépa) belsejébe tette, amit a nyugtalan lelkének szánt, világító lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a takarmányrépa lámpácskának a fényénél keresi a megnyugvását.

A legenda sok egyéb változata is létezik az angolszász nyelvterületen, köztük Fukar Jack (Stingy Jack) története is, az öreg részeges kovácsról, aki szeretett mindenkit megtréfálni, de egyszer eladta a lelkét az ördögnek...
A legenda egy másik ismert változata szerint, amikor az ördög el akarta vinni a pokolba a részeges kovácsot, Jack csele az volt, hogy meggyőzte az ördögöt, hogy változtassa magát pénzérmévé, mellyel fizetheti az italukat a kocsmában. Az ördög úgy is tett, Jack azonban a pénzt zsebre tette egy ezüst kereszt mellé, mely megakadályozta, hogy az Ördög visszaváltozzon eredeti alakjába.
Az ír néphagyományt követő Amerikában a legendában szereplő eredeti takarmányrépát a narancssárga színű, az Amerikában őshonos, látványosabb, könnyen kivájható vigyorgó sütőtök növény váltotta fel.

Amerikában Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik Trick or treat!, szabadon fordítva: „Cukrot vagy csínyt!” (vagy "Csíny, vagy csoki!") kiáltással szólítják fel a lakókat állásfoglalásra. Hasonlóan a magyar népszokáskor a betlehemezéskor elhangzó „ha nem adnak szalonnát, kifúrom a gerendát!” kiáltáshoz. Elméletileg az ajtónyitónak van lehetősége „csínyt”, azaz játékos fenyegetést választani, de ez nem jellemző gyakorlat. Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában többnyire baráti társaságban, jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet.