Szülő2.0

Kevés aktuálisabb kérdést tudok most elképzelni, mint a gyerekeink megóvását az erőszaktól. Az erőszkos felnőttek, a tiszteletlen szülőkkel és nevelőkkel való bánásmód megtanítását. A képességet, hogy NEM-et tudjon mondani, ha számára kellemetlen helyzetbe hozzák. És ez több, mint a szexuális erőszak elleni védelem. Ez az egyén tisztelete.

A mi doktornénink az újszülött kisfiúnktól is megkérdezte, hogy megengedi-e, hogy hozzáérjen a vizsgálat során. Persze akkor még nem várt tényleges választ a kicsitől, de már ekkor arra tanította őt, és minket, a szüleit is, hogy kérdés nélkül a másik ember nem érhet a kicsi testéhez. Hogy vannak határok, amelyeket egy idegennek mindenképpen tiszteletben kell tartania.

Egy kisgyerek életében vannak fizikai határok, amelyeket nem léphetunk át. Ezek az őt megillető alapvető jogok. Ezen kívül vannak olyan további, az egyéni érzékenységből adódó sajátosságok, szintén határok, amiket szintén nem léphetünk át. Amelyek esetében el kell fogadjuk, hogy van, ami a gyerek kompetenciája. Ha azt már kora kisgyermekkorától érzékelheti, hogy maga dönthet arról, mi az, ami kellemes vagy kellemetlen neki, akkor később képes lesz megóvni magát az abuzáló felnőttektől is. Vagy legalábbis segítséget fog kérni, jelezni fog, ha sérelem éri, és nem fogja magát hibáztatni egy esetleges konfliktus esetén.

A fehérneműszabály egy markáns, jól körvonalazható ismeret, amit át kell adnunk a kisgyerekeknek. Azokat a testrészeinket, amelyeket ruha fed, nem érintheti senki, semmilyen célból a mi beleegyezésünk nélkül.
Ez egy nehéz és bonyolult kérdéskör, ami persze nem ebből az egy mondatból áll. Nehéz, mert beszélgetni kell arról, amiről velünk  – a mostani szülők generációival – nem, vagy csak nagyon kevéssé beszélgettek a szüleik.
Nincsenek rá szavaink, nem tudjuk a helyzeteket, mikor is kéne beszélni arról… az egészen kicsinek tartott gyerekünkkel. Pláne, amikor az egészen kicsi gyerekünk egészen kicsi korában fütyizik, puncizik, és ez jó hosszú ideig eltart, aztán ezen később röhögnek, viccelődnek a társakkal. Minderről tudjuk, hogy normális, jó esetben nem tiltjuk, de mégis van valami fura érzésünk, hogy ezt inkább mégse.
Sokan inkább szemethunynak, átsiklanak a korán érkező szexuális megnyilvánulások fölött, vagy egyszerűen elütik egy jajj ne malackodj – megjegyzéssel.
Pedig ezek remek alkalmak volnának, hogy beszéljük arról, mi a csók, melyek az intim testrészeink, azok mire valók, hogyan bánunk magunkkal, a társunkkal, és az élvezetekkel.

Nehéz, mert ezek a kérdések is, mint annyi minden más is, mintha korábban érkeznének, mint a mi korosztályunkban.  És csak annyit szabad mondani, amennyit az adott korú gyermek fel tud dolgozni értelmileg és érzelmileg is.
Azon túl, hogy ezekkel a beszélgetésekkel megvédjük, felvértezzük őket, tudást és tudatosságot adunk a boldog,  felelős és felszbadító felnőttkori szexuális életre is. Ami legalább olyan fontos, mint a védelem.

A fehérnemű szabály nagyon fontos tudás, amit minden gyereknek ismernie kell. De ez persze önmagában kevés. Az együttélést kell úgy berendezni, hogy az a kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuljon. Nehéz egy kisgyermek jogait úgy körülírni, hogy közben a szülő-gyerek viszony ne íródjon felül. Nehéz úgy nevelni, úgy a szülői akaratot átvinni, hogy közben ne sérüljenek a gyermek jogai, de ésszerű határokat tudjunk szabni neki.
Állandó balansz ez, amiben nincs megnyugvás, nincs lazítás, talán csak egy-egy pillanatra. Újabbnál újabb helyzetek érkeznek, amikor meg kell küzdenünk azzal, hol vannak  a határok, hogyan tudjuk az egyensúlyt tartani. Másképp az óvodában, az iskolában, kamasz korban és fiatal felnőtt esetében.

A családokban, az óvodai, iskolai élet folyamán leggyakrabban a felnőttek “uralmára” van berendezkedve a társadalom. Utasítások, direktívák, megkérdőjelezhetetlen elvárások között nőnek fel a gyerekek. A jógyerek ellenvetés nélkül teljesíti a felnőtt akaratát. Ám veszélyes dolog ez. Mert ha nem tanítjuk meg NEM-et mondani, akkor legjobb szándékunk ellenére is nagyon rosszat teszünk.
Egy nehéz helyzet során, egy abúzus esetén a gyermek nem tudja érvényesíteni saját akaratát, és nem tud jelzést adni arról, mit nem szeretne, vagy mi volt rossz neki.

Nem csak az a baj, ha egy gyereket megerőszakolnak, persze ez a legnagyobb baj, de az is nagy baj, ha egy gyerekkel folyamatosan úgy bánnak, olyat tesznek, ami neki rosszul esik. Mert mi felnőttek sem szeretjük azokat a helyzeteket, amelyekben nem érezzük magunkat komfortosan. Igy vannak ezzel a gyermekeink is. Nem a gyötrelmektől lesznek nagy szellemek, szárnyaló jellemek, hanem a feléjük áradó megbecsüléstől.

Egy tiszteletben felnőtt gyerek esetében, aki hozzászokott ahhoz, hogy nem kiszolgáltatott az őt körülvevő felnőttek társaságában, az jó eséllyel olyan felnőtté válik, olyan férfivá és nővé, aki tiszteletben fogja tartani embertársait. Aki nem fogja azt hinni, hogy a nem az igent jelent, vagy nem fog akkorára dagadni az egoja, hogy saját vágyait mindenek felett kielégítendőnek fogja érezni.
Mert ugye mindenki olyanná válik, amilyen élmények érik élete során. Aki az erőszakkal találkozik, az jó eséllyel ezt a mintát követi, és maga is erőszakos lesz.
Aki megbecsülést kap, csupán a saját létezése okán, az másokat is megbecsül majd és  egyenrangú, korrekt felnőtt kapcsolatokat tud majd építeni.

Ez is a 21. század. Ez is egy olyan tudás, ami nélkül nem tudunk jövőt, sikeres életeket építeni. Ezek nélkül az elvek nélkül nem történik más, mint a történelem ismétli önmagát: a hatalmasok elnyomják a védteleneket, az edzők bántalmazzák a tanítványaikat, az államok kizsákmányolják a polgáraikat. Akik pedig egymás torkának esnek. Csak úgy, mint napjainkban.

Képek: Pinterest

A legjobb érzés, amikor egymásnak segítünk. És még ha időnként jó érzéssel be is gubózunk, előbb-utóbb utólér, hogy nem tehetünk úgy, mintha minket nem érintene mások élete... Ezért most már többen is írni fogunk ide. ​

Elsőként Kárpáti Judit írása a gyerek sportoltatásáról.

Gyerekkoromban teniszeztem, úsztam, balettoztam és vívtam. Na, nem párhuzamosan, még véletlenül sem. Sőt. Iskolás koromtól olyan egy-két évente meguntam az aktuális sportot és hamarosan valami más iránt kezdtem rajongani. A szüleim pedig folyton azt mondták, soha nem fejezel be semmit.

Hogy mi volt a rosszabb, az, hogy tényleg soha nem fejeztem be semmit vagy az, hogy ezt folyton a fejemhez vágták? 

Versenyzés helyett mozgás
Nos, valóban, egyik sportágat sem űztem huzamosabb ideig, addig semmiképp, hogy értékelhető eredményt értem volna el, mondjuk egy versenyen. Igaz egyre sem jutottam el, hiszen nem voltam olyan szinten, hogy érdemes legyen engem indítani.

Tény az is, hogy egy idő után valahogy nem tűnt már olyan érdekesnek egyik sport sem, mint a kezdetekkor. Mindig jött egy barátnő, egy film vagy valami más élmény, ami miatt jó ötletnek tűnt belefogni valami újba.

Nem lettem sportoló. De mégis sportoló felnőtt lettem. Dacára ugyanis minden látszólagos kudarcnak, fiatal felnőtt koromban elkezdtem futni. Csak úgy. Ahol éppen laktam, ott futottam. Nem futottam időre, nem volt edzéstervem és nem tűztem ki célokat. Csak mozogni akartam, mert rájöttem, hogy milyen jól érzem magam tőle.

Egy idő után végül még versenyeken is elindultam, a félmaratont is lefutottam, hogy kipróbáljam ezt is. Rájöttem, hogy mindez nem nekem való, nem szeretem, hogy izgulni kell. Idegesít, hogy felkészülés van, hogy időket kell teljesíteni, hogy elvárás van.  
Így nekem a sport végül a mozgást jelenti, amire ugyanúgy szükségem van, mint a munkára, a beszélgetésre vagy az evésre.

A gyerekkel más a helyzet?
A fiam hamarosan nyolcéves. Ötéves kora óta úszik, hatévesen kezdett tae-kwan-dozni és hétévesen focizni. Az úszással kezdtük, miután sokat vagyunk vízparton és a család maga is gyakran jár kikapcsolódásként a közeli uszodába. Elég hamar kiderült, hogy amennyire ügyes a fiam és imádja a vizet, annyira nem szereti magát az edzéseket. Egy idő után elkezdett panaszkodni, majd nyúzni és gyötörni. 

Úgy gondoltuk, hogy ebben nincs apelláta – egyértelműen a szüleim hagyatéka ez a szó, mennyit hallgattam…- a vízbiztonság fontos, ezt végig kell csinálni.

Addig hallgattuk a nyüglődést, míg kikötöttük neki, ha leúszod egy úszásnemben az ötvenméteres medencében a távot, befejezheted az edzéseket.
Úgy tűnt ez beválik, egyből belegyezett. Majd azzal a lendülettel a következő edzés végén leúszta a teljes hosszt, nem is egyszer, hanem kétszer egymás után, majd vigyorogva kiszállt a medencéből.
Szegény még nem tudta, hogy az iskola első osztályában kötelező lesz az úszás…

Közben az óvodában elindult a tae-kwan-do. Az edzőről kiderült, hogy szuper nő, nagyon jól bánik a gyerekekkel. A fiamnak pedig persze hogy megtetszett a fehér felszerelés és az, hogy a barátai is járnak. Az úszásból tanulva kialakítottunk egy elvet; minimum egy év egy sport. Ha már megvesszük a felszerelést, fizetjük az órákat, legalább ennyi ideig tartson a próba.
Az alkudozás pedig itt is elindult, végül másfél év után nem „jártunk” többé ide sem, a ruhát eladtam.

A fociszenvedély egyelőre tart. Heti két edzés, az iskolában minden alkalom, amikor csak focizni lehet és otthon velünk minden délután.
És ott van megint az úszás. Az iskolai edzések, amiket ismét szívből utál. Sokan vannak, ő már ugyanezt végigcsinálta egyszer, ráadásul a nevét sem tudja megjegyezni a gyerektömeget irányító edző.
Az edzést megelőző nap már azzal telik, hogy nyafog. „Borzalmas napom lesz holnap”- mondja és hozzáteszi „Itthon hagyom véletlenül a gatyát és akkor nem kell úsznom.”

Hallgatom és bizonytalanná válok. Hát minek ezt az egy évet végigcsinálni, amikor ennyire utálja? De már csak pár hétig kell járnia és vége az évnek, akkor meg ne hagyja épp most abba.

Hogy mi segít végül a döntésben? Barátnőm mondatai:

„Szerintem a kudarcot, az abbahagyást is meg kell ismerni. Azt az érzést is kell gyakorolni, mert nekik is ugyanolyan ez, mint nekünk. És ettől fogják majd tudni nem abbahagyni, hanem végigcsinálni a dolgokat.
Mint a nevelés többi területén is nem a direkt, hanem az indirekt tapasztalatok viszik előre a gyerekeket. Nem attól lesz kitartó felnőtt, hogy ezt a plusz hónapot végigszenvedi az úszáson. Bizonyított már épp eleget, hogy meg tudja azt is csinálni, amit utál. 

Apám mindig azt mondta, hogy nem azért élünk együtt, hogy megnehezítsük, hanem hogy megkönnyítsük egymás életét. „

Képek: Pinterest

Hallgattam egy embert, akiről azt mesélték, lázadó volt az iskolában. Konfliktusai voltak a tanáraival, a felnőttekkel. Nagy elismeréssel beszélnek róla ma, ezekért a tetteiért is. Mert nem állt be a sorba, saját útját járta. Ugyanazok is akár, akik őt korábban kirekesztették, eltávolították, mert kellemetlen volt, ma méltatják korai tetteit is.

Hogy kiből lesz sikeres ember, nehéz megjósolni. Hogy mitől lesz valaki önálló, akotó személyiség, sokmindentől függ. Néha azt mondjuk, az iskolától. Néha pedig azt, a szülőktől, a környezettől, vagy az adottságoktól. Néha így, néha úgy látjuk. Talán mindezek összessége, a hatások együttállása, minden őt érintő és megérintő esemény, folyamat. Jó és rossz élményei együttvéve, és hogy ezekre hogyan rezonál a belső hangja.

Sokféle iskolában járok sokszor. Kívülről figyelem a tantermeket, a folyosókat. Vannak csukott és nyitott ajtók. Vannak zárt és kitárt karú tanítók, gyerekek. És vannak változó intenzitású befelé fordulások, és kifelé irányúló figyelmek.
Látni a hullámzást, a befogadást vagy a kirekesztést.

Egy nyitott ajtó jelentheti, hogy készek vagyunk a feltett kérdésekre válaszokat adni. Hogy bárki vagy, gyere és megmutatjuk. Nincsenek titkaink, vállaljuk azt,  amik vagyunk. Egy nyitott ajtó azt is jelentheti, hogy fél lábbal kinn vagyok, résen vagyok, ki jár erre, lehetőségem van a menekülésre. Egy zárt ajtó üzenheti, hogy állj meg kinn, nincs közöd hozzánk, félek, hogy meglátod ki is vagyok valójában. Egy csukott ajtó jelentheti, hogy együtt vagyunk, egy közös meghitt zúgban, titkaink vannak, és élményeink.

Hogy hol, mi mit jelent, leginkább a gyerekek arcán látni. Amikor kijönnek a tanteremből. Hogy szárnyakat kaptak, vagy gúsba kötötték őket. És persze jó tapasztalat, ha ilyet és olyat is lát, érez egy gyerek.

A szabályok, a  rend és rendszeresség fontos feladat. De ha csak az van, akkor agyonnyom. A szabadság és annak használata elemi szükségletünk, de ha csak az van, akkor elszállhatunk. Ha a felnőtt, a szülő, a tanító maga sincs tisztában magával, a szerepével, az életével, akkor nem önazonos. És ha így van, akkor esély sincs rá, hogy mintát vagy utat mutasson egy kibontakozó tehetségnek, egy induló életnek.

A minta és az átadandó üzenet nem más, minthogy érezd jól magad. Találd ki, ki vagy, és ragaszkodj magadhoz. Ragaszkodj mindehhez úgy, hogy közben örömöt szerezz másoknak, tudj együtt dolgozni és közösen létrehozni dolgokat. Mert nem az a nagy szám, hogy már másodikban tudod az egyszeregyet, hanem az, ha örömmel tanulják meg tőled mások.

Olyan borzalmasan nagy érték egy iskolában a küzdelem, a véres tenyérrel való kapaszkodás, a tudás megszerzése. És olyan kevés figyelmet kap a könnyedség, az érzékenység és a boldogság. Pedig nem ettől volna mindenki jobban? Nem ettől lehetne megmozgatni a világot, újat alkotni, tudományt felfedezni?

A könnyedség nem egyenlő a lustasággal. Az elfogadás nem egyenlő a nemtudással. Sőt! Aki szigorúskodik, aki nem enged, aki megkövetel és kőkeményen behajt, nem tesz mást, mint palástolja a félelmét, hogy nem megy. Nem megy azon az úton, amit eltervezett. Hogy más utat kellene választania.

Van, hogy valaki csak harcok árán tud eljutni az önmagához vezető útig. Van, hogy botrányt okoz, hogy felháborodást kelt, hogy nem tetszőt alkot. És van, hogy valaki belesimul, megcsinálja, rendes és követő. Majd nem történik semmi, így marad.

Az az ember, akit ma tisztelnek, míg korábban peremre szorítottak, azért fontos nekem, mert példája annak, hogy magunk vagyunk magunk. Gyerekként és felnőttként magunk tudjuk a saját szabályainkat. És a 21. század nem ad annyi fogódzót, nem kísér olyan szorosan minket, mint az előzők, de helyette tág tereket, tág lehetőségeket és egyéni szabadságot ad nekünk.
Csak az a kérdés, hogy ki tanítja ezt meg a gyerekeinknek? Ki jár elöl jó példával? Hogy a szabadságot ne kárhoztassuk, hogy ne áldozatai legyünk, hanem jól tudjuk felhasználni belső képességeink kibontakoztatására.

Mindehhez egy felnőtt társadalomra volna szükség. Felnőtt vezetőkre, felnőtt szülőkre, felnőtt tanítókra. De sokszor nincsnek ők sehol.
Viszont vannak gyerekek, akik tudják már korán, kinek, mit jelent a nyitott vagy a zárt ajtó. És átlátnak rajtunk. Ezt a tudást legalább ne vegyük el tőlük!

Fotó: Pinterest

Ma minden az iskoláról szól. A pedagógusokról, a jövő nemzedékéről. A szabad oktatásról. Illetve szól még a felvételikről, a férőhelyekről, az utolsó pillanatban is vadul kapkodó, szervezkedő szülőkről. Nem volt az elmúlt három hónapban olyan nap, telefon, e-mail, beszélgetés, hogy ne szebesülnénk a kiszolgáltatottsággal.

De vajon miből adódik a kiszolgáltatottság érzése? Miért érezzük úgy, hogy nincsenek válaszaink, hogy nem kapunk megfelelő alternatívákat?

Magam is gyakran unalommal olvasom és írom, már-már elcsépelt frázisoknak élem meg a megváltozott tudásról, az új paradigmáról szóló eszmefuttatásokat. Bár mindannyian tudjuk, a 21. században a korábbiaktól eltérő szemléletet kell magunkévá tennünk, hogy a hagyományos nézőpont nem segít bennünket a hosszú távú törekvéseinkben. Mégsincs egy magabiztos életvezetés, egy kipróbált és bevált módszer. Próbálkozások vannak, tévedések legtöbbször. És szerencsés fordulatok, jó esetben.

Herceg anyuka, egy átlagos szülő, aki némiképp a modern kor gyermeke, de útkeresésében a hagyományos zsigeri lépések állandó megtorpanásra késztetik. Megkeresi gyermeke számára a legjobb iskolát, ahol szabadon, kompetencia alapon, készségeket fejlesztenek, ahol a kreativitás és a kooperáció felülírja a lexikális tudást, hiszen az mindig pótolható guglizható, helyettesíthető. Elhiszi és hangoztatja, hogy az egyéniség számít, az együttműködés és az empátia, ami sikerre visz. Azonban a felvételihez protekciót keres, kivételt, kiskaput kutat, még egy helyet, mert épp nem volt “b” terv kivételesen. Ha végül sikerült, és bekerül a szűkös férőhelyekre, a kiválasztottak közé, akkor összcsapja tenyerét, túljutottak a nehezén, sínen a pálya.

Ha Herceg anyuka az elmúlt öt-tíz év alatt csak fele annyi energiát fektetett volna a gyermekébe, mint amennyit a felvételi procedúra során fordított, ha a későbbiekben csak töredék alkalommal lenne olyan vehemens, talán nem lenne szükség demonstrációra, tiltakozásra. Ha nem csak a bizonyítvány jelentené a visszajelzést, nem csak a hagyományos értelemben vett mondatokat és értékelést értené meg, ha maga is ismerné és elfogadná gyermeke erősségeit és gyengeségeit, akkor nem lepődne meg egy-egy rossz eredményen, egy-egy elutasításon. Akkor nem lenne személyes kudarc, ha nem úgy, vagy nem oda kerül be.

Jó iskolákra szükség van. Bennük jó pedagógusokra. Akik értékelik és elfogadják a másságot, az egyéniséget, az eltérő fejlődési ütemeket, a megtorpanásokat és a szárnyalásokat. Ugyanannyira szükség van jó szülőkre is. Akik együttműködésben, párbeszédben taníttatják gyermekeiket. Akik számára a középpontban nem a jó iskola, a modern pedagógia, a korszerű oktatási rendszer, hanem a gyermek áll. Az egyéniség, és a számára megfelelő környezet, módszer, elvárás rendszer. Aki nem fél képviselni és elfogadni a gyermekét, aki ismeri a korlátait és támogatja a fejlődésben. Aki nem ellenfélnek, hanem szövetségesnek tekinti a tanárt, tanítót, és adott helyzetben embernek is, aki tévedhet. És persze akitől ugyanez elvárható.

Sokféle iskola alakul, indul útjára mostanság. Különbözőképpen ugorják meg ezek a modern kor elvárásait, kihívásait. Néhányuk majd elbukik, és néhány majd kiemelkedik. Biztos lesz olyan, ami tévedés, és bizonyára lesznek olyanok, akik példaértékűt alkotnak majd. De ha már iskolát választunk, csinálunk, álmodunk, ne zárjuk ki a legfontosabb tanítást, amit az iskolában át kell adnunk: hibázni lehet. Újra és újra lehet kezdeni, újra és újra neki lehet futni. Hibázhat az iskola, hibázhat a tanár, hibázhat a szülő és főképp hibázhat a gyerek! Mert szerecsére aztán lehet jobban csinálni.

Herceg anyuka, ha megtartja ezt a figyelmet és érdeklődést az iskola irányában, a gyermeke irányában, ha magára is akképp tekint, mint az élethosszig tartó tanulás egyik éllovasára, akkor nincs elbukás, nincs rossz felvételi. Van esetleg egy másik út, egy másik helyzet, ahol jobbat lehet lépni.

És ettől lesz jó tanítás, ettől (is) lesz jó, 21. századi iskola.

(Ezúton is elnézést minden Herceg anyukától és apukától, akik megszólítva érezhetik magukat. Minden Szabó, Kovács, Asztalos és egyéb vezetéknévvel rendelkező szülő számára is releváns lehet a fenti információ.)

Képek: Pinterest

Miközben épp szétrobban a közoktatás rendszere, mert belülről feszegetik a szereplők a rájuk kényszerített bilincseket, dübörögnek a közösségi oldalak, szerveződnek a tüntetések a felelős szülői és tanári szerepek érdekében, a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva, régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.

És ez az, amitől valójában semmi sem változik. Politikai hatalomtól, nézetektől és berendezkedésektől függetlenül.

Kezdjük azzal, hogy nekapkodja fel anyuka azt a csecsemőt olyan sűrűn, mert már most el lesz kényeztetve… kellenek a gyereknek a korlátok, szabályok és fenyegetések, esetenként a megfelelő helyen és időben a testi fenyítés, hogy tudja mi a helyes, merre kell menni a jó úton.

Ha valaki esetleg azzal bíbelődne, hogy megértse, és együttműködjön a gyerekével, arra tutira azonnal rásütjük a bélyeget: ELKÉNYEZTET! Na ennél mélyebbre nem süllyedhet szülő. És ebbéli félelmünktől vezérelve, nehogy elkényeztető szülőnek találtassunk, keresztülverjük az akaratunkat kisgyerek kortól egészen a felnőtté válásig, amikor aztán döbbenten állunk és kérdezzük magunktól mitől ilyen átkozottul hálátlan ez a gyerek?!

Hogy mitől? Mitől nem működik a rendszer? Mitől jönnek Hoffmannok, Orbánok, Czunyinék, akik teljhatalmúan dönthetnek a sorsunk felől?

Attól, hogy mi magunk is így működünk. Hogy persze kellenek az alternatív iskolák, a modern pedagógia, de azért az én gyerekemet tanítsák meg rendesen úgy istenigazából mindenre. Legyen jó nehéz az a felvételi, kelljen sokat dolgozni, hisz az a legfőbb érték. Ha már én annyit fizetek, akkor minél több jótanuló, tehetséges gyerek kerüljön az osztályba nehogymár mással bíbelődjön az a tanár. Ja, és ha lehet, akkor a szöveges értékelés mellé írjuk már oda tisztességesen, hányas is az, mert abból tudom, hogy felveszik-e a megfelelő egyetemre!

Fontos dolog az integráció, de kérem azért ne a mi osztályunkba járjon az ózdi cigánygyerek, mer’ a végén molesztálni fogja a harmatos kislányainkat.

És a tanító választásnál inkább kerüljünk a másik csoportba, mert nincs énnekem a melegekkel bajom, de ez a tanító bácsi mégiscsak olyan buzis, na!… a szomszéd Ibike mondta is, hogy az. 

Szép lassan a befogadó alternatív iskolákból elitgimnáziumok alakulnak, mert túl nagy a nyomás rajtuk, túl sokan akarnak oda járni, mert ma ez a sikk. Védjük a gyerekeinket. Persze magunktól nem védjük meg őket. És elfelejtjük, hogy a mi hatásunk van akkora, mint az iskoláé.

Tőlünk tanulják meg, vagy nem, hogyan fogadják el önmagukat. Hogyan ismerjék meg és békéljenek meg a környezetükkel. Hogy vannak más nézőpontok, vannak más indíttatások, mint amit mi magunk feltételezni tudnánk. Hogy érdeklődve tekintsünk a másság, a sokféleség felé, mert abból mi magunk is profitálhatunk. És hogy hogyan képviseljük kultúráltan az érdekeinket, hogyan tudjunk nemet mondani ha kell, hogyan ne szégyelljük, ha valamit nem akarunk, nem tudunk, vagy másképp látunk.

Aki egy vitában lenézi az ellenfelét, aki lesajnál vagy azt hiszi a másik nem egyenrangú fél, mert nő, gyerek, fiatalabb, cigány, zsidó vagy meleg, az hiába megy ki egy tüntetésre a szabad oktatás mellett. Folytatja és továbbviszi a rendszert.

Aki megáll és körülnéz, mitől nem működik a gyerek az iskolában, miért nem tanul vagy miért veri szét az osztályt, aki belátja vagy elfogadja, hogy matekból esetleg nem jó, de a világ legkedvesebb embere, és ez ugyanolyan érték, mintha atomfizikusnak készülne, annak van fogalma a 21. századi tudásról, a közösségi életről, a javak megosztásáról. Csak mert úgyis erre megy a világ és ez következik. Ha tetszik, ha nem. A folyamat zajlik. A gyorsaság, az átalakulás a szemléletformálás eredménye még várat magára. Az minden egyes emberen múlik, milyen iramban.

Talán legszívesebben azt kérném, hogy senki ne merjen kimenni a tüntetésre, aki zsarnok módjára fenyíti a gyerekét a félévi bizonyítvány miatt. Aki számára a magolás és a kikérdezés a mindennapi rutin, aki nem felejti el elmondani, hogy a gyerek dolga a tanulás. Aki kirekszti a saját gyerekét és erre tanítja a társaival szemben is.

Persze nem teszem. Menjenek csak ki, nyugtassák meg a lelkiismeretüket. Meg persze hátha a tömeg számít valamit. Ha ugyan valakinek valami számít még itt.

Képek: Pinterest