Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A szolgáltató iskola

Az iskoláválsztáskor az egyik legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, hogy milyen szellemben, közegben szeretnénk felnevelni és taníttatni a gyermekünket. Ma, e globális és tudással, információval telített világban elkerülhetetlen, hogy szülőként választ adjunk erre a kérdésre. Legalább saját magunk számára.

A jelenlegi trendek, a világban látható folyamatok és társadalmi mozgások, átrendeződések egyetlen lehetőség felé mutatnak, mégpedig a partneri viszony és a szolgáltató iskola létrejöttéhez, működtetéséhez.

Bármilyen erősen és bármennyi energiával dolgoznak sokan azon, hogy az iskola egy tekintély elvű, hierarchikus rendszerre épülő nevelő intézmény legyen, egyszerűen nem lesz képes a globális folyamatok ellen hatni, mivel ebben a szellemben nem tudja felvenni a versenyt, ettől kezdve egyre kevesebben fogják választani az efféle, hagyományos iskolákat.

Amíg a szabad iskolaválasztás joga nem korlátozódik, addig egyre többen fogják előnyben részesíteni azokat az intézményeket, amelyek a szabad gondolkodásra, a kreatív és nyitott szemléletre és a partneri viszonyra helyezik a hangsúlyt.

Hiszen azok a készségek, tudások és ismeretek, amelyek a 21. századi érvényesüléshez szükségesek, nem fejleszthetők elavult eszközökkel.

 

Persze némileg faramuci a helyzet, mert egy olyan szolgáltatást kívánok igénybe venni, aminek az igénybevétele kötelező mindkét fél, azaz a szolgáltató és a szolgáltatást igénybevevő számára is, de mégis, vannak lehetőségek, hogy egyénileg a számomra és a gyermekem elvárásainak a legjobban megfelelő iskolát válasszam.

Nehezítő körülmény, hogy ma Magyarországon persze nincs minden igényre kínálat, nincs olyan széleskörű iskolarendszer, amely elegendő sajátosságnak adna választ, vagy ha van is, rendkívül kis létszámot tudnak befogadni.
Mégis, vagy épp ezért, egyre több iskola fog abba a helyzetbe kényszerülni, hogy szolgáltató iskolává váljon, megfeleljen azoknak az igényeknek, amelyeket a kor, a kiszélesedett világ, és amiket a szülők támasztanak feléjük.

Ezek az elvárások persze különbözőek lehetnek mind tananyagra, mind módszerre, mind világnézeti szemléletre vonatkozóan. Néhány dologban azonban megegyeznek:
A szolgáltató iskola partnerként kezeli a szülőket, gyerekeket a családokat. Azok mind azonos mértékben iskolapolgárokként vesznek részt a tanítási és tanulási folyamatban. Ezen szereplők együttműködésével és aktív kommunikációjával folyik a munka.

Figyelembe veszi az egyéni igényeket, az egyéni fejlődési ütemet, a gyerek, a család elvárásait. Alkalmazkodik a sajátosságokhoz, nem kíván egységesíteni, nem akar tömegoktatást létrehozni. Ezen különbözőségek figyelembevétele és tiszteletben tartása sokak szerint különcséget és kivételezéseket szül. Azonban téves ez a megközelítés, hiszen az egyéniség tiszteletben tartása elfogadásra és együttműködésre tanít. Hiszen a közösség, az osztály valamennyi tagja számára elérhető az egyéni elbánás, így mindenki a maga számára leginkább fejlesztő és építő módon juthat hozzá az iskolához.

A szolgáltató iskola bepillantást és aktív közreműködést enged a szülők számára a tanítási rendbe, a módszerekbe. Közösen lefektetett és mindkét fél számára elfogadott szabályok mentén, együttműködve. Nem alárendeltje egyik fél sem a másiknak, sem a szülő, sem az iskola!
Mindkét fél elismeri és elfogadja a másik kompeteciáit a gyereknevelés során. Szakít az évszázadok során beidegződött frusztrált, megfélemlítő attitűddel, és fontos számára a szülők és családok elégedettsége.

A szolgáltató egyértelműen és jól megfogalmazva kommunikálja hitvallását, világnézetét, pedagógiai programját. Fontos számára, hogy az oda járó gyermekek és családok azonos értékrenddel bírjanak, ezzel is hatékonyan elősegítve a közös munkát.

 

Mi az, amit ha tapasztalunk az iskolában, bizonyosak lehetünk benne, hogy nem szolgáltató szellemiségben gondolkodnak?
Ha nincs rendszeres, aktív kommunikáció a szülők és az iskola között. Ha nincs felelősségmegosztás a szülő és az iskola között a gyereknevelésben. Ha nincs folyamatos jelzés, melyik fél, mely feladatokat érzi magáénak és várja el a másiktól.
Ha kevés a közösségi tevékenység a családokkal együtt. Ha merev és mindenáron betartandó szabályok vannak. Ha nincs lehetőség az egyéni fejlődésre, a javításra, a korrigálásra. Ha a pedagógus kizárólag ítélő, értékelő attitűddel fordul a gyermek és szüleik felé. Ha nem, vagy csak névlegesen működik szülői szervezet, családi képviselet.

És hogy mindez miért fontos? Azért, hogy az iskola ne valami kötelező rossz legyen, ennek valamennyi következményével, hanem egy jó hely, ahol normális, emberhez méltó körülmények között tudnak fejlődni a gyermekeink.

Képek: Pinterest

0 Tovább

A rossz gyerek

Az osztályban van egy rossz gyerek. Mindenki szerint rossz. Piszkálja a gyerekeket, belerúg a lányokba, zavarja az órát.

Képzeletbeli történet!

Pistike otthon beszámol a szüleinek:

- Képzeld Mama, a Józsi bántja a gyerekeket. Ordibál, bögdös, csúnyán beszél. Nem hagyja, hogy mások beszélgessenek, elveszi a radírt. Kitöri a ceruza hegyét, belebeszél a tanár meséjébe. Dobálja a szendvicset, nem jön fel az udvarról. Kicsúfolja az éneklőket, eldugja a játékokat, lelocsolja a füzetet, letekeri a wcpapírt.

- Miért?

- Mert rossz.

- Miért rossz?

- Mert fekete a szíve.

- Miért fekete a szíve?

- Mert nem fogad szót.

- Miért nem fogad szót?

- Mert idegesíteni akarja a tanárt.

- Miért akarná?

- Mert azon röhög.

- Miért vicces ez neki?

- Nem tudom, mert hülye.

Józsit mindenki elkerüli, az egyetlen fiú, akivel eddig barátkozott, már ő sincs szívesen vele. Van aki fél tőle, van aki harcol vele. A tanárok harcolnak is, meg kicsit félnek is.

Egy rossz gyerek bármire képes. Kiszámíthatatlan. Ha nagyon rászólunk, az is kiszámíthatatlan. Ha a gyerekek kirekesztik, az is veszélyes. Ha többen összeállnak és megverik, botrány. Ha büntetésből kizavarjuk a folyosóra, lebontja a faliújságot. De nem megy ki, mert nem érdekli, mit üvölt a tanár. Ha behívjuk a szülőket, az sem jó, kérdőn néznek ránk, a szolgáltató iskola miért nem tudja megoldani, nehogy már mi szülők legyünk a hibásak? Hiszen annyi mindent megteszünk. Hiszen ide járatjuk.

 

A tanítónéni lyukas órájában kihívja Józsit. A tanítás nyugalomban zajlik az osztályteremben. Ők ketten kimennek az udvarra, beülnek a hintába. Odaad neki egy szendvicset. Reggel kettőt csomagolt, nutellásat! Hintáznak. Józsi gyanakodva néz, majszol. A késő őszi napsugár felmelegíti a kezüket.

- Én vidéken jártam iskolába, - kezdi a tanárnő. - Mindenkit ismertem az osztáyban már kicsi koromtól. Nagyon szerettem. Biztos ezért lettem tanító. Esténként alig tudtak minket hazavinni a szüleink. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Aztán később, amikor felkerültem Budapestre, az már más volt. Sokáig tartott, amíg lettek barátaim.

(…) csönd, hallgatás, majszolás…

- ÚÚÚ, de az nagyon vicces volt, amikor egyszer a szomszéd telekről beszabadult néhány sáros disznó az iskolaudvarra… és amikor a Jancsiék felkötötték a mászókára a fodrászatból kilopott levágott hajcsomókat… óriási balhé volt… - hangosan nevet. Józsi zavartan nevetgél.

- Karácsony előtt mindig benn aludtunk egy éjszakát az iskolában. Az egész osztály. Gyertyával meg otthonról hozott sütikkel. A téli szünet első napjaiban többen gyomorrontás miatt hánytak… -Ettől már Józsinak is nevetnie kell.

Elfogytak a szendvicsek, csöndben üldögélnek. Hintáznak élvezik a napsugarakat.

- Holnap délután hamarabb megyek haza – szól aztán a tanárnő – délután a barátom szüleihez megyünk. Izgulok.

(…) ismét kis csönd.

- Na, menjünk be Józsi, vár még ránk néhány feladat, nem végzi el helyettünk senki!
Reggelente kérlek szedd majd be a gyerekek füzeteit és a házifeladatnál kinyitva tedd az aztalomra őket. De ne felejtsd el, mert különben nem tudom megdicsérni a feladatokat.

Józsiból nem lesz egycsapásra angyal. Egyik nap például arra kell kérni, hogy szedje le az osztályfüggönyt, mert elviszi a tanítónéni kimosni. Annyira fel van pörögve, hogy nem lehet mással lenyugtatni. Ez persze egy szokatlan feladat. Legalább benn marad és hallja, miről szól az óra.

Józsinak lett egy szövetségese. Aki nem kiabál vele, nem lelkifröccsöt ad, hogyan is kéne viselkedni, nem tartja reménytelennek. Valaki aki megosztott magáról néhány személyes információt. Aki nem elszigetelte, hanem közelebb tolta magát hozzá. Később, amikor Józsi a szelektív szemetet gyűjtötte be az osztályokból, több fiú is csatlakozott hozzá, hogy segítsenek az érdekes és felelősségteljes feladatban, persze matek órán!

Az őszi osztálykiránduláson már Józsi több gyerekkel együtt gyűjtögeti a botokat, husángokat, amivel megrohamozzák az erdőt.

Józsi valamitől ilyen. Nem biztos, hogy kiderül mi az oka, de Pisti meghívja a születésnapjára. És bár fél még kicsit tőle,  de a múlt héten kettesben tudtak egy szuper űrhajót rajzolni, amit otthon meg lehetne festeni nagy kartonra.

 

Képek: Pinterest

0 Tovább

Mondjam vagy mutassam? 

” … nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. 
Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek.
  Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is. ”

 

Vekerdy Tamás iskolája a példamutatást, a szótlan iránymutatást tanítja. A tanár úr sok példája, története sokak fülében cseng. Könyveiben, beszélgetéseiben a szelídségre a megértő erőre, a támogató szülői magatartás kialakítására hívja fel figyelmünket.

Minden szülő mester. Mestere, tanítója gyermekének. Akivel egy közös úton, egymás mellett lépdelnek, majd a gyerek elhagyja szüleit, a szülő lemarad, és hátulról bátorít, enged és támogat. A gyerek beteljesíti a szülő feladatát, továbbgondolja és továbbviszi az utat. Jobb, teljesebb válaszokat ad a kérdésekre és új irányokat nyitogat saját gyermekei számára. Felülmúlja mesterét.

Sokezer éve az antik világban, a harcosok, történetírók és uralkodók mind példaképei voltak a felnövekvőknek. Azóta is meg voltak minden kornak a maga példaképei.  Aki kiemelkedőt alakít, nem mindennapit teljesít, akit a többség kiemel, arra sóvárogva nézünk, mert mi is szeretnénk hasonló erényekkel, tettekkel megmutatkozni. Egy magabiztos jellem, egy surázó erő példaként szolgál a mindennapi problémák, nehézségek sodrában.

A szülő nem magyarázza el gyermekének, hogyan járjon, beszéljen, egyen, mosolyogjon, énekeljen, ugráljon, stb. Megmutatja a csörgő rázást, rámosolyog gyermekére, előtte eszik, iszik, előtte él, s ezzel mutatja, tanítja, mit hogyan kell tenni. Ugyanígy van ez a többi dologgal is. A kapcsolatokkal, a figyelemmel, a bizalommal, a tisztelettel, az álhatatossággal, a rendszerességgel, a szorgalommal. S így van mindazzal is, amit nem szeretünk. A durvasággal, a hangos szóval, az oda nem figyeléssel.

A csecsemő, a gyermek, a kamasz azt utánozza amit lát. Nem szándékosan, hanem ösztönösen azzal azonosul, amibe beleszületik. Felnőtt korban nagyon szisztematikus és következetes belső munkára van szükség ahhoz, hogy ezeket a mintákat átalakítsuk.

Egy biztonságos, “kipránázott”, stabil érzelmi környezetben, ahol a gyermekek pozitív szülői mintákat kaptak, masszívabban állnak ellent a negativ kihívásoknak. 

Kép: Pinterest

0 Tovább

A gyerekfenyítésről

avagy milyen szülők is vagyunk?

Hogy van ez a gyerekverés? A véresre verést, a szíjjal ütlegelést vagy talán a körmöst is, bizonyára elutasítja a társadalom jelentős része. De mi van a popsira csapással, a meglegyintéssel, az atyai pofonnal? És mi van mindazzal az indulattal, tehetetlenséggel, rossz mintával, ami mindezek mögött húzódik? Eltűnik-e varázsütésre a tekintélyelv, a szóbeli és tettleges bátalmazás a szülő-gyerek viszonyból?

Felkavaró, gyomorszorító és rendkívül összetett mindaz, amivel találkozunk, amikor a gyerekek veréséről beszélünk. Jólszituált, értelmiségi szülők, akik kedves, jóravaló emberek, lehetnek vallásosak is, a szeretet jegyében használják ezt az eszközt. Hogy ezzel tanítsák meg a következetességet, a rendet és önuralmat. Mert ebben hisznek. Olyan módszerrel, ami alapvetően épp az önuralmat, a kitartást és a humánumot hagyja figyelmen kívül.

A “legszebb”, amikor azért kap Petike egy jó nagy pofont, amiért a kistestvérét megütötte. Ismeritek ezt? “Melyik kezeddel ütötted meg?” És a tekintélyes szülő rásóz egy jókorát a bántalmazó gyerek kezére. Jó esetben csak a saját kezével. A bántalmazó, bántalmazottá válik, tele indulattal, sértettséggel, frusztrációval. Mivel a hatalom jelen esetben nem az ő kezében van, elraktározza magában a sérelmet és azon nyomban, amikor lehetősége adódik, ott bosszúlja meg, ahol hatalmát gyakorolni tudja. A “jószándékú” verés, a fenyítés, a tanítás ezen formája éppúgy véres és gyilkos módszer, mint a szíjjal, bottal fakanállal elkövetett támadás.

Mert a verés súlyossága nem csak annak erejétől, nagyságától függ. Akit ütöttek már meg, az tudja, milyen megalázó, mennyire lelket összetörő fájdalom, amikor csattan a pofon. Hogyan omlik össze minden belső energia és tartás, mennyire megsemmisítő érzés. A kisgyerek mindezt attól az embertől kapja, akit ő a legjobban szeret. Legfőbb bizalmasától. Mekkora csalódás ez?! Mit érez, az a kicsi, aki még szinte egynek érzi magát szüleivel, aki felnéz a nagy és mindenható Papára, Mamára, amikor épp ők bántják? Ha pedig ezt tudatosan, előre megfontolt szándékkel teszi a szülő, az még veszedelmesebb. Remélem nem ismeritek a képet, amikor a bűnt elkövető gyereket nyugodtan kivezeti a szülő a szobából egy másik helyiségbe, ahol miután tájékoztatta tette súlyosságáról, valamilyen formában testi fenyítésben részesíti. Olyan, mint egy hidegvérű kivégzés. Ennél akkor már érthetőbb, ha indulatból, dühből kever le egyet az anyuka, apuka. De persze ez sem! Van az az életkor, amikor tudni kell tűrtőztetni magunkat. De ha mi sem tudjuk, hogyan várjuk el gyermekünktől, hogy ő tudja?!

 

Mindezt azért, hogy a gyerekünk valamilyen legyen… vagy valamit ne tegyen… vagy valamit úgy tegyen, ahogyan azt mi szeretnénk. Mi szülők, akik feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy dirigáljunk, hogy megmondjuk, hogy kioktassunk.

Mi, akik gyerekkorunkban azért küzdöttünk, hogy emberszámba vegyenek, hogy mi is a felnőttek társaságának részei lehessünk, hogy elismerjenek, hogy számítson a szavunk. Most ugyanúgy kitaszítjuk saját gyermekeinket, ahogy azt velünk tették. Ők ugyanúgy nem számítanak, ahogy mi sem számítottunk. Mert az számít, hogy rend legyen. Rendesen viselkedjen, alkalmazkodjon, ne zavarjon, ne bántson mást, főképp ne minket. Azt akarjuk, hogy büszkék lehessünk rájuk, hogy szülői szerepünkben nehogy felsüljünk. Hogy később megveregethessük egymás vállát, mekkorát alkottunk, milyen rendes a mi gyerekünk, ahelyett, hogy észrevennénk neki mitől jó igazán. Hát ez a helyzet. És nemigen látszik, hogy ez másképp alakulna…

 

Mert ugyanerről van szó, amikor beszorítjuk a diákokat az értelmetlen szabályok és elvárások közé. Amikor az iskolában korlátozzuk elemi szabadságukat. Amikor az intézmények, az állami rendszerek beleszólnak mindennapjainkba és korlátozzák családunk életét, elveszik, megkérdőjelezik kompetenciánkat. Hatalmat gyakorolnak felettünk, és mi is hatalmat akarunk gyakorolni mások felett. Kézenfekvő, hogy ezt közvetlen környezetünkön igyekszük kiélni. Nem figyelünk oda, mitől lenne a másiknak jó. A gyereknek, a felnőttnek, az országnak.

Miközben ennek az attitűdnek mi magunk is elszenvedői vagyunk, további korlátokat követelünk, számonkérjük a pedagógust, házastársunkat, a nagymamát, miért nem szigorúbbak a gyerekkel. És egy olyan ördögi körbe keveredünk, ahonnan sosem fogunk tudni kilépni. Hiába bármilyen eszme, ha a hétköznapokban nem ez tükröződik vissza. Ugyanazokat a rossz és lehangoló mintákat adjuk tovább gyermekeinknek, amiket mi kaptunk arról, hogyan kéne élni, mik az értékek és mi a legfontosabb a szülő-gyerek kapcsolatban. 

 

Elcsépelt és közhelyes, hogy a szeretet a legfontosabb. De vajon értjük-e ezt? Engedjük-e továbblépni még egyet azt a gyereket, még ha mi nem is akarjuk? Bízunk-e a képességeiben, hogy nélkülünk is jó döntést hoz? Megpróbáljuk-e a helyébe képzelni magunkat, ha már a falra mászunk tőle? Szeretjük-e úgy, ahogy azt ő szeretné? Egyáltalán tudjuk-e neki mire van szüksége?

Előre tudom az ellenérveket. Hallom, hogy a határok és a konvenciók, meg a társadalmi együttélés… hogy: a szeretetemet fejezem ki, amikor nevelem, nehogy rossz ember váljék belőle…. Nem is ragozom. Hátha lesz olyan olvasó, akinek nem a gyerekbántalmazás mellett vannak érvei. 

 

Képek: Pinterest

35 Tovább

Felnőttet nevelünk

„Az anyukák, apukák gyakran azt javasolják a gyermekeiknek, hogy adjanak meg hamis életkort, nevet a Facebookos regisztrációhoz, miközben arra nevelik őket, hogy mindig igazat mondjanak. Nem magyarázzák meg a szülők, hogy mi a különbség az offline és az online hazugság között, de nem is tudnák, mert nincs is különbség!”- mondta egy előadáson Tari Annamária, aki az új generációkról tartott előadást.

Továbbgondolva, bizony mi szülők vagyunk azok, akik gyermekeinket ráállítjuk egy-egy helyesnek vélt, cukinak gondolt pályára, majd amikor az túlságosan is bejön, akkor rémülten kapkodunk… Mert milyen édi dolog is az, amikor a hároméves közösségi profiljában helyette írogatunk, vagy milyen édes is, amikor a még beszélni nem tudó, cumizó kicsinyünk a tableten ügyeskedik.

Mi vagyunk azok, akik a tv, számítógép elé ültetjük őket, mi mutatjuk meg a videocsatornát, a rajzfilmet. Egyetlen kétéves sem követeli magának, hogy IT alkalmazásokkal töltse az idejét. Minden kisgyerek örömmel gurítgatja a labdát, szaladozik a játszótéren vagy öltözteti a babáját, ha a számára kedves és fontos emberek a közelében vannak és teszik mindezt vele együtt. Mi hozzuk őket abba a helyzetbe, bár jószándék vezérelten, hogy minél előbb megismerjék a technikát, a televíziót.

 

Sürgetjük az időt, és minél előbbre hozzuk az eseményeket. Egyrészt mert nagyon várjuk, hogy lássuk őket milyen nagyon ügyesek, és helyesek ezekben a szituációkban, másrészt mert azt hisszük, hogy minél hamarabb szükségük van rá, nehogy lemaradjanak, harmadrészt mert sokszor könnyebb, ha egyedül eljátszanak, elvannak.

Mindezt nem bűnbakkeresés okán hánytorgatom fel, nem a felelősökre akarok rámutatni, csak felhívni a figyelmet, hogy mi szülők nem kiszolgáltatott szereplői vagyunk a gyerekekkel, kamaszokkal kapcsolatos társadalmi jelenségeknek, hanem aktív szereplői, résztvevői lehetünk. És van módunk ide-oda állni, előre vagy hátra lépni, javítani, korrigálni, módosítani. Lehetséges az interakció, az együttműködés, a közös platformok kialakítása, nem kell, hogy háborús helyzet alakuljon ki a tiltás és szabályozás mezsgyéjén.

Amikor a kezébe adjuk a tabletet, azzal a bizalmunkat is odaadjuk és ezzel együtt felvilágosítást, ismereteket is át kell adnunk. Például arról, mennyit és mit érdemes játszani. Hogy az interneten hogyan és mit kell vagy lehet keresni, nézni. A mi felelősségünk, hogy a bankkártyát hogyan állítjuk be, illetve elmondjuk-e a módját vagy biztonsági intézkedéseket teszünk a parttalan letöltésekkel kapcsolatosan.

 

Ha a közösségi oldalakra engedjük a gyermekünket, akkor úgy, ahogy annak idején anyáink minket is felkészítettek arra, kikkel lehet az utcán szóba állni, fel kell készítenünk nekünk is a gyerekeket arra, hogy kivel, hogyan kommunikáljanak, hogy hogyan építsen új kapcsolatokat, hogy mire vigyázzon, ha fényképeket készít és küldözget magáról, hogy a világháló többi részén is hús vér emberek vannak, akikkel csakúgy kell kapcsolatba lépni, ahogy a valós világban, annak minden pozitív és negatív előjelével együtt.

Természetesen ennek a generációnak a tagjait nem lehet és nem is szabad elszigetelni a technológiától, az új kommunikációs formáktól. Meg kell teremtenünk a hozzáférés lehetőségét, és rá kell állítanunk őket a korszerű pályákra. Ehhez magunkat is fel kell vérteznünk, föl kell készülnünk, képben kell lennünk! Mert nagyon hamar túlszárnyalnak minket – szerencsére!

Akkor tudjuk tudatos fenőtté nevelni gyermekeinket, ha mi magunk is tudatosan közelítünk szülői szerepünkhöz, és felelősséggel adunk a kezükbe információkat, ismereteket, tárgyakat. Nehogy visszájára forduljon az eredeti szándék.

Képek: Pinterest

 

0 Tovább

Szülő2.0

blogavatar

mit kezdjünk magunkkal, gyermekeinkkel, amikor azt látjuk, hogy a hagyományos módszerek nem alkalmazhatók. mit tehet egy szülő, ha ő maga is, és gyermeke is egy új kultúra szülöttje. kis generációelmélet, digitális kultúra, 21. század. magunknak kreálunk mintákat.

Utolsó kommentek

Követők

nianna

Címkefelhő

iskola (36),szülői minta (27),tanulás (19),21. század (19),nevelés (15),iskolakeresés (12),oktatás (10),család (9),tanítás (9),szabadidő (9),felelősség (7),alternatív (6),agresszió (5),tanár (4),érzelmi intelligencia (4),tudás (4),fejlesztés (3),program (3),empátia (3),nyár (3),értékelés (3),magántanuló (3),digitális kultúra (2),szigor (2),pihenés (2),szeretet (2),szülő (2),karácsony (2),digitális (2),partneri viszony (2),szolgáltató iskola (2),fehérneműszabály (2),pedagógus (2),óvodaválasztás (2),verés (2),halál (2),szabadság (2),z generáció (2),hit (2),alternatív iskola (2),halloween (2),játék (2),alternatív tanulás (2),gyerekkor (2),különóra (2),elismerés (1),vakáció (1),bizonyítvány (1),művészet (1),robot (1),Nevelés (1),tisztelet (1),fejlődés (1),Szülői minta (1),Sport (1),büntetés (1),érzelmi ntelligencia (1),nyitott (1),technológia (1),autóvezetés (1),okos program (1),korszerű tudás (1),gondolkodás (1),szünidő (1),okos étel (1),egészség (1),étkezés (1),tanóra (1),kultúra (1),boldogság (1),boldog gyerek (1),szabad játék (1),robotika (1),új írástudás (1),programozás (1),kódolás (1),dícséret (1),halottak napja (1),megosztás (1),használható tudás (1),tudástranszfer (1),új tudás (1),trambulin (1),mozgásfejlesztés (1),ugrálás (1),menekült (1),csúfolódás (1),színes világ (1),wc (1),tanárok (1),közösség (1),kooperatív (1),televízió (1),technika (1),múzeum (1),tanévkezdés (1),internetbiztonság (1),kirekesztés (1),video (1),gimnázium (1),alternatív oktatás (1),21. századi tudás (1),kreatív (1),ünnep (1),IKT (1),közösségi oldalak (1),ajándék (1),kisgyerek (1),alvás (1),altatás (1),apa (1),modern (1),fenyítés (1),osztályzat (1),gyerek verés (1),finn (1),épület (1),jövő iskolája (1),leszakadók (1),tv (1),mobiltelefon (1),iskolaelőkészítés (1),középiskolai rangsor (1),felvételi (1),matek (1),app (1),óvoda (1),együttműködés (1),projekt módszer (1),szakma (1),menekültek (1),helyesírás (1),otthon oktatás (1),segítség nyújtás (1),jótékony (1),független iskola (1),gyerekvállalás (1),állami iskola (1),egyszerűsítés (1),fáradt (1),koncentráció (1),magánélet (1),egyházi iskola (1),jótanuló (1),tüntetés (1),waldorf (1),újév (1),erkölcs (1),fogadalom (1),túlpörgött (1),szünet (1),biztonság (1),vallás (1),internet (1),rossz gyerek (1),együttélés (1),verekedős gyerek (1),fegyelem (1),első osztály (1),házi feladat (1),otthontanulás (1),élménypedagógia (1),iskolaérettség (1),tanító (1),új iskola (1)

Kedvencek

Szülő2.0 Szülő2.0

mit kezdjünk magunkkal, gyermekeinkkel, amikor azt látjuk, hogy a hagyományos...

Reblog