Szülő2.0

Egyáltalán kell-e jótanulónak lenni? Mit jelent ez ma a közoktatásban, és mit jelent a szülőknek, gyerekeknek? Most nézzen magába mindenki! Jótanulók voltatok? Ha igen, tiétek a Kánaán? Ha nem, átkozottul elbaltázott az életetek?

Az életünk állandó tanulási folyamat. Van, hogy keretek közé szorítva, van, hogy spontán. Jó és rossz döntések, sikeres és sikertelen vállalkozások mentén élünk. Boldogulásunk, boldogságunk és elégedettségünk személyiségüntől és a begyűjtött tapaszatalatainkból adódnak. Legkevésbé a tanulmányi eredményeinktől.

Most, amikor az óvoda- és iskolaválasztás, felvételik terhe és nyomása alatt élünk, felháborodunk, és küzdünk, hogy bejusson a gyerek a megfelelő intézménybe, és ha nincs meg a pontszám, a vizsga akkor kihullik a jó helyről. És hát akkor mindennek vége!

Ezért mi szülők, nyomjuk a gyereknek, hogy hány százalékos legyen az angol doga, a matek felelet, a felvételi vizsgán milyen eredményt tartunk elfogadhatónak, ehhez év közben milyen eredményeket kell produkálni, nehogy kimaradjon, lemaradjon. Ez már beleszámít a felvételibe, a továbbjutást esélyeit csökkenti, ha nem elég versenyképes az eredmény.

És vajon mi is az eredmény? Mi a kimenet? Polihisztorok, lexikonok, tudástárak a gyerekeink fejében, ami majd vezérli őket központi egységként az élet rögös útjain?

Amikor ezeket elvárjuk a gyerekeinktől és hajtjuk őket a felvételire meg a jó bizonyítvány felé, akkor elgondolkodunk azon, hogy a jó eredményeikkel majd a boldogság is eléri-e őket? A jó bizonyítvánnyal majd valóban megmutatkozik az Ő valódi lényegük? Előjön a tehetségük, kibontakozik, miben jók természetüknél fogva? És a jótanulóság felvértezi őket sok olyan tulajdonsággal, ami az élethez kell?

Ha ezekre a kérdésekre úgy felelünk, hogy az iskolában megszerzett tudás jelenti az érteket és a boldogulás útját, akkor jótanulónak kell lenni.

Ha azonban más motoszkál bennünk, ha valahol tudjuk, mennyi érdekesség, jó tulajdonság és egyéni képesség lakozik a gyerekünkben, és bízunk abban, hogy ezt a maga módján jól tudja majd kamatoztatni, akkor felesleges lesz az érdemjegyekért hajtani. Persze szükség van a visszajelzésekre, a motivációra, arra, hogy a fejlődésre ösztökéljük. De ez nem az ötös bizonyítvány.

Elmondjuk nekik, elmondjuk magunkak, hogy mi kell a jó élethez? Én ma reggel az autóban egy spontán beszélgetésben megfogalmaztam, számomra mi az élet értelme. És rájöttem, hogy ezt hallottam már valaha, de sokszor én is elfelejtem: Érezzük jól magunkat. Legyünk vidámak, és igyekezzünk minél több jó dologban részt venni. Nem kell olyan helyzeteket vállalnunk, amiktől rosszul érezzük magunkat. Azt kell csinálnunk, amiben jók vagyunk. És ezért persze áldozatot is vállalunk, de saját akaratunkból, és nem külső kényszerből.

Ha szenvedélyesen tudunk lelkesedni egy tevékenységért, legyen az akár az atomfizika, akár a körömágyápolás, akkor jó úton vagyunk!

Ha együtt tudunk dolgozni másokkal valamiért, akár a tanóra megzavarásán, vagy egy közös papírrepülőn, az fontos tudás!

Ha együtt le tudunk ülni és felváltva tudjuk olvasni az olvasmányt, írni az összeadást, és az ügyesebb segít a kevésbé ügyesebbnek, akkor az felér egy csillagos ötös dolgozattal mindkét fél részére!

És amúgy miért nem bízunk a gyermekeinkben? Miért nem hisszük el, hogy maguktól is jók akarnak lenni? Hogy számukra is az az élmény, ha megmutatkozik a tehetségük, az amiben jók, és erre törekednek? Sokszor vagy nem vesszük észre vagy nincs terük a kibontakozáshoz. Mindenki meg tud tanulni bármit. Amit akar. Amihez hozzásegítik. Amire felhívják a figyelmét. És amit nem erőltetnek.

Egy elfogadó, érdeklődő és nyitott közegben mindenki megtanulja azt, amire az életéhez szüksége van. 

Képek: Pinterest

„Az anyukák, apukák gyakran azt javasolják a gyermekeiknek, hogy adjanak meg hamis életkort, nevet a Facebookos regisztrációhoz, miközben arra nevelik őket, hogy mindig igazat mondjanak. Nem magyarázzák meg a szülők, hogy mi a különbség az offline és az online hazugság között, de nem is tudnák, mert nincs is különbség!”- mondta egy előadáson Tari Annamária, aki az új generációkról tartott előadást.

Továbbgondolva, bizony mi szülők vagyunk azok, akik gyermekeinket ráállítjuk egy-egy helyesnek vélt, cukinak gondolt pályára, majd amikor az túlságosan is bejön, akkor rémülten kapkodunk… Mert milyen édi dolog is az, amikor a hároméves közösségi profiljában helyette írogatunk, vagy milyen édes is, amikor a még beszélni nem tudó, cumizó kicsinyünk a tableten ügyeskedik.

Mi vagyunk azok, akik a tv, számítógép elé ültetjük őket, mi mutatjuk meg a videocsatornát, a rajzfilmet. Egyetlen kétéves sem követeli magának, hogy IT alkalmazásokkal töltse az idejét. Minden kisgyerek örömmel gurítgatja a labdát, szaladozik a játszótéren vagy öltözteti a babáját, ha a számára kedves és fontos emberek a közelében vannak és teszik mindezt vele együtt. Mi hozzuk őket abba a helyzetbe, bár jószándék vezérelten, hogy minél előbb megismerjék a technikát, a televíziót.

Sürgetjük az időt, és minél előbbre hozzuk az eseményeket. Egyrészt mert nagyon várjuk, hogy lássuk őket milyen nagyon ügyesek, és helyesek ezekben a szituációkban, másrészt mert azt hisszük, hogy minél hamarabb szükségük van rá, nehogy lemaradjanak, harmadrészt mert sokszor könnyebb, ha egyedül eljátszanak, elvannak.

Mindezt nem bűnbakkeresés okán hánytorgatom fel, nem a felelősökre akarok rámutatni, csak felhívni a figyelmet, hogy mi szülők nem kiszolgáltatott szereplői vagyunk a gyerekekkel, kamaszokkal kapcsolatos társadalmi jelenségeknek, hanem aktív szereplői, résztvevői lehetünk. És van módunk ide-oda állni, előre vagy hátra lépni, javítani, korrigálni, módosítani. Lehetséges az interakció, az együttműködés, a közös platformok kialakítása, nem kell, hogy háborús helyzet alakuljon ki a tiltás és szabályozás mezsgyéjén.

Amikor a kezébe adjuk a tabletet, azzal a bizalmunkat is odaadjuk és ezzel együtt felvilágosítást, ismereteket is át kell adnunk. Például arról, mennyit és mit érdemes játszani. Hogy az interneten hogyan és mit kell vagy lehet keresni, nézni. A mi felelősségünk, hogy a bankkártyát hogyan állítjuk be, illetve elmondjuk-e a módját vagy biztonsági intézkedéseket teszünk a parttalan letöltésekkel kapcsolatosan.

Ha a közösségi oldalakra engedjük a gyermekünket, akkor úgy, ahogy annak idején anyáink minket is felkészítettek arra, kikkel lehet az utcán szóba állni, fel kell készítenünk nekünk is a gyerekeket arra, hogy kivel, hogyan kommunikáljanak, hogy hogyan építsen új kapcsolatokat, hogy mire vigyázzon, ha fényképeket készít és küldözget magáról, hogy a világháló többi részén is hús vér emberek vannak, akikkel csakúgy kell kapcsolatba lépni, ahogy a valós világban, annak minden pozitív és negatív előjelével együtt.

Természetesen ennek a generációnak a tagjait nem lehet és nem is szabad elszigetelni a technológiától, az új kommunikációs formáktól. Meg kell teremtenünk a hozzáférés lehetőségét, és rá kell állítanunk őket a korszerű pályákra. Ehhez magunkat is fel kell vérteznünk, föl kell készülnünk, képben kell lennünk! Mert nagyon hamar túlszárnyalnak minket – szerencsére!

Akkor tudjuk tudatos fenőtté nevelni gyermekeinket, ha mi magunk is tudatosan közelítünk szülői szerepünkhöz, és felelősséggel adunk a kezükbe információkat, ismereteket, tárgyakat. Nehogy visszájára forduljon az eredeti szándék.

Képek: Pinterest

Nem, nem változott meg teljesen a szabályzat. Nem, nem tűnt el az ly. Hogy miért nem? Mert így szoktuk meg… és ez igen "nyomós" érv. Néhány dolgot átsimogattak rajta az akadémikusok, most sokkal jobb lett nekünk. Akit konkrétan érdekel, megnézheti a 12. kiadásban. Engem nem érdekel. Sokkal inkább az, hogy az akadémikusok vajon mire gondolnak?!

Vannak az alapvető, logikus szabályok, amelyeket leginkább az iskolában vertek belénk. És vannak azok a szabályok, amelyeket szintén az iskolában póbáltak belénk verni, de se nem a használat, se nem a logika nem támasztja alá. A szabályzat az akadémiai szaknyelv, a hagyomány szellemében, a valós élettől, a hétköznapoktól tökéletesen elrugaszkodott érvek és ellenérvek mentén formálódott. És ez most sem változott túl sokat. Anyanyelvünk egy elefántcsonttoronyban ül, és már rég elvesztettük a hitünket és a képességünket, hogy megértsük vagy kövessük a szabályserűségeket, valamiféle egységes formarendszert tartva, amely a felolvasást, az értő olvasást lenne hivatott elősegíteni. Amúgy ez nem lenne megvetendő szempont így a csúfos PISA eredmény idején…