Szülő2.0

A hitbéli kérdések nehezek. Mint minden érzelmi kérdés. Hogy járunk-e templomba, tartunk-e szertartásokat, taníttatjuk-e a felekezeti szabályokra a gyermekeinket, lelkiismereti kérdés. És hagyomány. Családi tapasztalat. Mert mindezt hozzuk magunkkal.

Fiatal felnőtt koromban sokan elcsodálkoztak, amikor megtudták, hogy mi vallásos családban nőttünk fel. Életvitelünk, felfogásunk, fennen hirdetett nézeteink, nem igazán vágtak egybe vallásos nézetekkel, a prédikációk tartalmával. Mindez mégsem okozott feszültséget, vagy belső ellentétet önmagammal.

Gondolkodó, szabad embernek neveltek a szüleim. Olyannak, aki hisz magában, és hisz a gondolkodásban. A saját gondolataiban is. És aki elfogadja, hogy másoknak is lehetnek, vannak egyéni gondolataik, amelyeknek ugyanakkora létjogosultsága van saját maguk számára.

Az igehirdetést is ezzel a szűrővel hallgattam. Értettem én a szöveget, azt is, mit miért mondanak, de hogy ebből mi érvényes az én életemre, és milyen formában, az a magam felelőssége. A magam számára formáltam a hitemet. Persze sokak szerint ez így már nem is érvényes, de számomra így hiteles.

Ettől szabadnak éreztem magam mindig, nem éreztem kényszert vagy kényszeredettséget. Vagy már elfelejtettem. Ami megmaradt bennem, az a valahová tartozás érzése. Az ünnepek, a szertartások menete, a rituálék, az énekek. Hogy keretet adott, hagyományt, a családban megteremtette az ünnepek forgatókönyvét, a barátok között összetartozást erősített. Megnyugtatott, erősített és bátorrá tett az a tudat, hogy nem vagyok egyedül, magamra hagyva a világegyetemben. Hogy létezik egy másik világ, amely bizonyosan ért és tud engem. Úgy, ahogyan magam tudom magamat.

Ma a gyermekem kevesebbet kap a vallásból, a szertartásokból, mint én annak idején. Családunkban magunk építettünk ünnepi alkalmakat, körítést és szertartásokat, mert ha két ember egybekel, akkor közös nevezőre kell jutni. A nulláról indultunk. Ha valaki nem ilyen fajta hagyományok között nő fel, annak nehéz megérteni és belehelyezkedni a szakrális jelenségekbe.
Mégis az évek folyamán lett képe és elgondolása a gyermekünknek is a hitről, lett isten fogalma. Másképp, mint annak idején nekem, de talán kikerülhetetlenek egy érdeklődő és nyitott gyerek esetében, ezek a beszélgetések.

Ő szerencsés, hogy valódi válaszokat kapott érdeklődésére. Hogy közel engedtük, megmutattuk, és hagytuk, hogy bevonódjon, hasson rá mindaz amit hall, lát, tapasztal.

A minap egy temetésen szomorúan hallottam a megjegyzést, minek ez a sok szenteskedés. Miért ne, ha valakinek ez jó, vagy megnyugtató, vagy kedves, vagy bármi?  

Rettenetes látni, hogy a hit és a vallás jegyében, milyen az élettől elrugaszkodott, nevetséges életigazságokat fogalmaznak meg hittan órán vagy erkölcstan címén. Fájó és felháborító, hogy bárki is meri venni a bátorságot, hogy mások életébe belehelyezkedve ítélkezzen vagy irányt mutasson lekiismereti kérdésekben. És persze naivitás azt hinni, hogy a vallási intézmények másképpen tudnának működni. Dogmák és szentenciák, előírások és előítéletek mentén szerveződve megtarthatók a hívek, építhető a szervezet. A történelem során megtanultuk ezt. De magtanulhattuk azt is hogy a hitünk nem ettől függ.

Ez a hit magunkban, egymásban, az életünkben él. Abban, hogy az egész részei vagyunk, de felelősök vagyunk saját magunkért. És senki sem fogja megmondani, valójában mit is tegyünk.

Ha az iskolai hitoktatást, a felekezeti hovatartozást vizsgáljuk, akkor az a kérdés, hogy mit tanítunk? Befogadást, közösségi együttlétet, egymás mellett élést, vagy gyűlöletet, szembenállást, kihívást? Békét, vagy háborút hirdetünk?

Szerencsések vagyunk, mert a mi gyerekünk olyan iskolába járhat, ahol kialakulhat egy izgalmas, tartalmas istenképe, vallási közössége, hovatartozása, de ő választhatja meg az útját, ő dönti el, mennyire szeretne részt venni. Hét évesen is. És részt szeretne venni, mert mindeközben nem fosztják meg az egyéniségétől, a gondolkodás lehetőségétől.

Miért nem lehet ilyen iskolákat látni, több ilyenről hallani? Miért nem így tanítjuk a hitet, a vallást? Miért nem lehet bízni a gyerekeinkben, hogy a számukra hasznosat fogják választani? Hatékonyabb volna!

Képek: Pinterest

„Az anyukák, apukák gyakran azt javasolják a gyermekeiknek, hogy adjanak meg hamis életkort, nevet a Facebookos regisztrációhoz, miközben arra nevelik őket, hogy mindig igazat mondjanak. Nem magyarázzák meg a szülők, hogy mi a különbség az offline és az online hazugság között, de nem is tudnák, mert nincs is különbség!”- mondta egy előadáson Tari Annamária, aki az új generációkról tartott előadást.

Továbbgondolva, bizony mi szülők vagyunk azok, akik gyermekeinket ráállítjuk egy-egy helyesnek vélt, cukinak gondolt pályára, majd amikor az túlságosan is bejön, akkor rémülten kapkodunk… Mert milyen édi dolog is az, amikor a hároméves közösségi profiljában helyette írogatunk, vagy milyen édes is, amikor a még beszélni nem tudó, cumizó kicsinyünk a tableten ügyeskedik.

Mi vagyunk azok, akik a tv, számítógép elé ültetjük őket, mi mutatjuk meg a videocsatornát, a rajzfilmet. Egyetlen kétéves sem követeli magának, hogy IT alkalmazásokkal töltse az idejét. Minden kisgyerek örömmel gurítgatja a labdát, szaladozik a játszótéren vagy öltözteti a babáját, ha a számára kedves és fontos emberek a közelében vannak és teszik mindezt vele együtt. Mi hozzuk őket abba a helyzetbe, bár jószándék vezérelten, hogy minél előbb megismerjék a technikát, a televíziót.

Sürgetjük az időt, és minél előbbre hozzuk az eseményeket. Egyrészt mert nagyon várjuk, hogy lássuk őket milyen nagyon ügyesek, és helyesek ezekben a szituációkban, másrészt mert azt hisszük, hogy minél hamarabb szükségük van rá, nehogy lemaradjanak, harmadrészt mert sokszor könnyebb, ha egyedül eljátszanak, elvannak.

Mindezt nem bűnbakkeresés okán hánytorgatom fel, nem a felelősökre akarok rámutatni, csak felhívni a figyelmet, hogy mi szülők nem kiszolgáltatott szereplői vagyunk a gyerekekkel, kamaszokkal kapcsolatos társadalmi jelenségeknek, hanem aktív szereplői, résztvevői lehetünk. És van módunk ide-oda állni, előre vagy hátra lépni, javítani, korrigálni, módosítani. Lehetséges az interakció, az együttműködés, a közös platformok kialakítása, nem kell, hogy háborús helyzet alakuljon ki a tiltás és szabályozás mezsgyéjén.

Amikor a kezébe adjuk a tabletet, azzal a bizalmunkat is odaadjuk és ezzel együtt felvilágosítást, ismereteket is át kell adnunk. Például arról, mennyit és mit érdemes játszani. Hogy az interneten hogyan és mit kell vagy lehet keresni, nézni. A mi felelősségünk, hogy a bankkártyát hogyan állítjuk be, illetve elmondjuk-e a módját vagy biztonsági intézkedéseket teszünk a parttalan letöltésekkel kapcsolatosan.

Ha a közösségi oldalakra engedjük a gyermekünket, akkor úgy, ahogy annak idején anyáink minket is felkészítettek arra, kikkel lehet az utcán szóba állni, fel kell készítenünk nekünk is a gyerekeket arra, hogy kivel, hogyan kommunikáljanak, hogy hogyan építsen új kapcsolatokat, hogy mire vigyázzon, ha fényképeket készít és küldözget magáról, hogy a világháló többi részén is hús vér emberek vannak, akikkel csakúgy kell kapcsolatba lépni, ahogy a valós világban, annak minden pozitív és negatív előjelével együtt.

Természetesen ennek a generációnak a tagjait nem lehet és nem is szabad elszigetelni a technológiától, az új kommunikációs formáktól. Meg kell teremtenünk a hozzáférés lehetőségét, és rá kell állítanunk őket a korszerű pályákra. Ehhez magunkat is fel kell vérteznünk, föl kell készülnünk, képben kell lennünk! Mert nagyon hamar túlszárnyalnak minket – szerencsére!

Akkor tudjuk tudatos fenőtté nevelni gyermekeinket, ha mi magunk is tudatosan közelítünk szülői szerepünkhöz, és felelősséggel adunk a kezükbe információkat, ismereteket, tárgyakat. Nehogy visszájára forduljon az eredeti szándék.

Képek: Pinterest