Szülő2.0

Szakmai cikkek gyűjtését olvasgatom; a téma a tévénézés és tabletezés. Az egyik cikk a Kaliforniai Egyetem kutatójának, Gary Smallnak a megfigyeléseiről számol be, miszerint a fiatalok agya jelenleg olyan evolúciós átalakuláson megy keresztül, mint az ősemberé az eszközhasználat elsajátításakor. A másik cikk a klasszikus nézeteket élteti, azaz iskoláskor előtt lehetőleg ne nézzen tévét, ne kapjon a kezébe tabletet a gyerek.
Kárpáti Judit

Mindezek fényében azt hiszem, magamat a középutasok közé sorolhatom és talán nem ok nélkül gondolom, hogy mint mindenben a helyes arányok megtartása itt sem vezethet nagy hibához. Ott kezdeném, hogy míg a Waldorf pedagógia sok elvével egyetértek és a gyakorlatban is alkalmazom a fiam születése óta, mégis azt gondolom, hogy az irányzat, mely nem képes megújulni, nem lehet életképes. Sokan ugyanis nagyon szigorúan az antropozófia atyja, Rudolf Steiner 150 éve megfogalmazott elvei mentén haladnak és nem veszik figyelembe a változásokat. A Waldorf óvodák többségének – mert biztosan vannak, akik ebben is rugalmasak és haladó szelleműek – egyik fontos kitétele, hogy az odajáró gyerekek ne nézzenek egyáltalán tévét és még azt is rossz szemmel nézik, ha olyan pólót visel a gyerek, amin egy-egy filmben szereplő figura jelenik meg.

Szünidei matiné és társai

Pontosan ismerem az elméletet, ami a vizuális képalkotásról szól és arról, hogy mesehallgatás közben mennyivel jobban tud ez alakulni, mint a filmnézés közben. Erről a szüleim mit sem tudtak, és rengeteg mindenben mindenféle tudatosság nélkül neveltek. Egyáltalán a tudatosság, mint olyan, elég kevéssé volt jelen akkoriban a gyereknevelésben. Így történhetett, hogy gyerekkorunkban a testvérem és én sokat néztük a tévét. Párhuzamosan sokat is olvastunk. A mamám rengeteget mesélt nekünk kiskorunktól és ahogy megtanultunk olvasni, szinte azonnal falni kezdtük a könyveket, amikből volt otthon bőven. De ahogyan említettem, a tévét is rengeteget néztük. Ugyanúgy, ahogy a többi gyerek a korosztályomban. Bámultuk a Szünidei matinét nyaranta egész délelőttökön át, és mindenféle műsorokat és filmeket, amik cseppet sem voltak nekünk valók. Mindannyian fel tudjuk idézni Dr. (Jog)Erős Pál eszmefuttatásait a Jogi esetekből, emlékezetesek a Kékfény bűnesetei és a vasárnap délutáni westernfilmek lövöldözős jelenetei. A fekete-fehér Ingrid Bergman és Kabos filmek sem gyerekeknek készültek.

Nem tűrt és nem tiltott, támogatott

Nem szeretnék a szokásos fordulattal élni, hogy lám, lám, mégis felnőttünk és nem lett bajunk, mert nem hiszek ebben a felfogásban. Nagyon klassz, hogy ma már birtokában vagyunk rengeteg információnak és tudatosságnak is, amivel jobban és eredményesebben nevelhetünk gyerekeket. Ugyanakkor fontosnak gondolom, hogy tényleg úgy neveljem a gyerekemet, ahogyan nekem is komfortos. Ne várjak tőle olyat, aminek én sem tudok és nem is akarok megfelelni. Mivel imádok olvasni természetes volt, hogy rengeteg olvasok a fiamnak, így van ez a mai napig, pedig már tud olvasni. Mivel imádom a filmeket, sőt önmagában a tévézést is, nem csak a célzott, kijelölt program megtekintését, ezért amikor elkezdett tévét – gyerekcsatornát – nézni óvodás korában, akkor hagytam, hogy nézze, semmilyen tiltás nem volt. Figyeltem rá és azt vettem észre, hogy magától elég hamar megunja, nagyjából 2-3 mesefilm epizód után kikapcsolja és elvonul játszani. Sokszor éppen a látottakat játszotta el és csak arra kellett a pár epizód, hogy inspirálódjon. Azt tanulta meg, hogy a tévé is csak egy a sok szórakoztató dolog közül. A családban ellenpólusként láttam azokat a gyerekeket, akiknek a tévé tiltott dolognak számított, és ha mégis nézhették, szigorúan kiszabott időkeretben nézhették. Ők, amint a nagymamánál töltöttek egy-egy napot, rátapadtak a képernyőre és egész napokat töltöttek volna a tévé előtt.

Olvas is, tévézik is

Fogalmam sincs más gyereknél is úgy működne, mint az enyémnél, ez csupán a saját tapasztalatom, de nála így van ez, a tablet esetében is. Sem a tévé, sem a tablet nem ér fel a közös focizással vagy társasozással, bármelyik kedvéért egyből elzárja a készülékeket. A könyveket ugyanúgy szereti, mint én, és ha még nem is kapott rá az önálló olvasás ízére, én türelmes vagyok, mert pontosan tudom, hogy ennek is eljön az ideje. Talán sikerült megtanítom, hogyan használja a dolgokat arra, amire valók. A tévét és a könyveket a saját maga különböző féle szórakoztatására.

Képek: Pinterest

Az elmúlt napokban a dömsödi iskolában történtek borzolják az idegeinket, és finoman szólva is csak levegő után kapkodunk, hogy ilyen ma Magyarországon megtörténhet.
Sajnos, ha belegondolunk, milyen megoldásokat és módszereket alkalmazunk társadalmi szinten a nevelés érvényesítésére, akkor nincs min meglepődni. És mindezekre még ráerősít a szülők megdöbbentő reakciója.
NA

Hogy miképp lehet megelőzni, vagy ha már megtörtént, közösen megbeszélni egy olyan égbe kiáltó rosszaságot, hogy valaki a wc mellé kakil az iskolában, arra érdemes volna egy másik bejegyzést szánni. Én magam nem értem feltétlenül azt sem, hogy egyáltalán miért kell az egész iskola szintjén foglalkozni ezzel a kérdéssel, miért nem merül fel, hogy egy egyszerű baleset történt. Vagy ha tudják a pedagógusok, hogy direkt cselekedetről van szó, akkor miért nem kezdenek egy hosszabb távú ismeretterjesztő, vagy fejlesztő, érzékenyítő programba, hiszen nyilván, a gyerekeknek segítségre van szükségük, akár egy ilyen szituációban is, nem pedig büntetésre, megszégyenítésre. De persze a házmesterek országában ugyan mire számítunk? Összeszorult gyomorral gondolok bele, hogy egyéb problémákat is hasonló empátiával oldanak meg Dömsödön.
Az is jellemző, és elgondolkodtató, hogy az igazgatónő szerint, ha ebből egy fertőzés alakul ki, akkor az még nagyobb baj lett volna….

Híradás a történtekről
Gyurkó Szilvia írása az esettel kapcsolatban
A Híradó, amiben megszólalnak a szülők

A történet valódi megdöbbentő részlete csak eztán következett: Egy tegnapi hírműsorban – néhány késelés, feleségbántalmazás és horror sztori mellett – beszámoltak az esetről, és a riporter szerette volna megszólaltatni a szülőket is, akik feljelentést tettek az ügyben. Azonban ők nem mertek kamera elé állni. Ehelyett viszont kamera elé állt a szülők egy másik csoportja, szerintük a többség, akik nem értik, és felháborítónak tartják, hogy voltak, akik a médiához fordultak, mert szerintük nem történt olyan nagy ügy, nem érintette olyan mélyen a gyerekeiket az ejárás.

Ez aztán az eset legszomorúbb része! Hogy a szülők – persze nem mindenki – azt gondolják, hogy rossz fényt vet rájuk, hogy ezzel van tele a média, és sajnálatosnak tartják, nem az esetet, hanem annak nyilvánosságát. Milyen szülők ők?
Ők azok, akik a látszat kedvéért inkább elhallgattatják majd gyermeküket, ha valamilyen sérelem éri őket? Ők azok, akik inkább elfordulnak, ha kínos helyzetben találják magukat? Ők azok, akik ha bántalmazzák, zaklatják a gyerekeiket, az áldozatot hibáztatják? Ők azok, akik számára a jó hírnév, a látszólagos makulátlanság mindenek felett áll?

“Nem érintette a gyerekeinket olyan mélyen” – Nem, mert valószínűleg, nem mentek zokogva haza, nem estek mélydepresszióba. Nem kezdték el tömegesen felvágni az ereiket, nem sikongatnak hangosan magukból kikelve az éjszaka közepén. Mert hogy azt hisszük, ezek a tünetei annak, ha valakit rosszul érint egy eset.

Vélhetően nem gondolnak ezek a szülők arra, hogy egy ilyen közegben, ilyen hangulatban, ilyen hozzáállásban felnövekvő gyerek, hogyan tekint majd magára. A saját testére, az érzéseire, a gondolataira. Megbecsüli-e magát, óvja-e majd fizikai és mentális egészségét, mert tudja, hogy az egy kincs? Vagy önpusztító, és felelőtlen életet él majd? Egy gyerek számára az a minta, ahogy a szülei, a nevelői bánnak vele. Úgy fog ő is fordulni magához, a társaihoz, a férjéhez, feleségéhez és a gyerekeihez.

Ez az eset, és azok a szülők, akik szerint nem történt semmi, azt üzenik a gyerekek felé, hogy bármit megtehetünk veletek, ha nem viselkedtek úgy, ahogy az szerintünk helyes.

És valóban, nem helyes ide-oda kakilgatni a világban, de ez a legrosszabb esetben is, egy gyerek csíny. Aminek persze lehetnek rossz következményei is. De a bugyilehúzogatás, majd a kísérlet arra, hogy ezt elbagatelizáljuk, az BŰN. Amely egy felnőtt társadalom felelős felnőtt polgárai által elkövetett, büntetőjogilag is következményekkel járó tett.

A takarítónőt kiúgták, a pedagógusok nem kapnak fizetésemelést. Kihívták a jogvédőket, a gyerekekkel szakemberek foglalkoznak. A felelősök sajnálkoznak, hogy ez megtörtént, miután végignézték az esetet.

A világ felhördült egy pillanatra, kicsit rosszul érzi magát néhány ember, aztán minden folyik tovább a maga medrében. Mert nehogy azt gondoljuk, hogy majd megváltozik bármi is. Ugyanúgy tanítanak tovább azok a pedagógusok, akik elrendelték a bugyihúzogatást. Ugyanúgy tekintenek a gyerekekre ahogy eddig is. Ahogy az ország jelentős része. Vannak ezek a kis szerecsétlen barbár kölkök, akiket meg kell fékezni. Minden áron. Hát itt tartunk. Aki másképp gondolja, azt túlérzékeny hülyének tartja a többség, akik csak szítják a tüzet.

Nem a gyerekeknek, hanem a felnőtt társadalomnak kellene egy komplex felvilágosítás, képzés. Mert amíg a szülők és pedagógusok egy része így gondolkodik, addig a gyerekek védtelenek maradnak.

Képek: Pinterest

Lassan tényleg elhisszük, hogy itt a vakáció. Minden iskolában lezárult a tanév, kiosztódtak a bizonyítványok, túlléptünk az eredményeken. A hátunk mögött hagytuk mi is az elmúlt évet, és azon vettük észre magunkat, hogy belefulladunk a logisztikába, kicsit ingerültebben szervezzük a hétköznapokat, és dolgozni, alig marad időnk. Leültünk hát, hogy még ha nem is tudjuk a megoldást, azért ne felejtsük el, milyen fontos a vakáció. Sírva röhögtünk…
NA

Az első nagy feladat, a szervezés, hová tegyük a kölköket. Mit kezdjek az 1-2-3 vagy sok gyerekkel, akik általában különböző életkorúak, amikor kigurul alóluk az intézmény. Mivel nyári szünidő van, pihenni és feltöltődni kell. Újratölteni az elemeket, regenerálódni, élményeket szerezni, élni nagyokat. De mindezt két dolgozó szülővel, akiknek szintén kéne egy kis leállás, még nagymamák, nagypapák, táborok és barátok segítségével is munkás feladat.

Ha “jól pihenünk”, ha jól használjuk ki a szünet adta lehetőségeinket, ha hagyjuk magunkat szabadon ellazulni,  akkor majd szeptemberben ismét vágyakozunk a rendszeres életre, a tanulásra, munkára. Már kis korban érdemes tudatosítani és felhívni a figyelmet a váltakozó életmódra, a pihenés és erőkifejtés változó ciklusaira. Megtaníthatjuk gyermekeinknek, hogyan haszonosítsák és raktározzák el a szünidőben, a pihenés alatt felgyülemlett energiákat és pozitív élményeket.

Miközben görnyedtünk a naptár felett, ki, mikor mit csinál, felidéztük kedvenc gyerekkori nyarainkat. Az első élményem nekem például az volt, hogy unatkoztunk. Az unalom sokunk számára az ős ellenség. A semmittevés, a konkrét tevékenység nélküli lét az életben az egyik legnagyobb bűnök egyike, amit elkövethetünk. Illetve ezt hittem sokáig, és kicsit most is bűntudatom van, ha a gyerek, vagy én magam nem végzünk fontos dolgot. Pedig az unalom, az unatkozás csoda dolgokat hoz elő.

Nyáron hagyd unatkozni a gyereket!
Ha unatkozunk, akkor van, hogy csak úgy bambulunk. Nem vagyunk a levegőn, nem sportolunk épp, nem veszünk részt hasznos, ismeretterjesztő sétákon. Nem tévézünk és nem kütyüzünk. Csak úgy elvagyunk. Piszkálgatjuk a dolgainkat, fiókokat nyitogatunk, firkálgatunk, zenét hallgatunk, eszünkbe jutnak emlékek, közelebb kerülünk belső énünkhöz. Magunkkal vagyunk. Felfedezni magunkban a jó társaságot, életre szóló élmény. Erre nincs időnk év közben.

Nyáron legyen kevesebb szabály, több lehetőség.
A vakáció alatt fellazulnak a szabályok, más keretek és másképp értelemezett napirend van érvényben. Kicsit engedékenyebb szülők vagyunk, lelassul a tempó. Ahhoz, hogy fontosnak, szeretettnek érezzük magunkat nem csak arra van szükségünk, hogy lehetőségekhez juttassuk egymást. A passzivitásban, a hátra lépésben rengeteg szeretet és törődés bújhat meg. Lehet hagyni egy kicsit, döntsön ő. Most van idő és tér megtapasztalni a negatív következményeket. Mi van, ha hajnalig fenn maradok. Mi törénik, ha utána délig alszom. Vagy mi történik, ha nem vagyok elég óvatos, elég figyelmes, elég kedves…

“Az első nyáron, amikor kislányom óvodába került aggódtam, hogy felborul a napirend. Születése óta azt hallottam, olvastam, hogy tartsam a napirendet, hogy a legfontosabb pontoktól ne térjünk el. Azonban azt tapasztaltam, hogy a nyaralások alatt csakúgy, mint a család többi tagjának, más igényei vannak a lányomnak. Később alszik el, hiszen tovább van világos. Másképp eszik, hiszen nagyon meleg van. Kevesebbet olvasgat, mert a szabadban más elfoglaltságok kötik le. Az elején sok konfliktusunk volt, amíg próbáltam tartani magam a hétköznapi élethez, azonban rájöttem, hogy ahogy a felnőtteknek, a gyerekeknek is szükségük van, hogy kieresszék a gőzt.” – meséli egy anyuka.

Kicsik és nagyok számára is – természettől függően ugyan – megterhelést jelenthet az állandó szabályokhoz, és keretekhez való igazodás. Mindamellett, hogy fontos feladatunk, hogy az alkalmazkodó képességet, a szabálykövetést kialakítsuk a gyerekekben, hogy a későbbiekben gördülékenyebb életet élhessenek, legalább ugyanolyan fontos, hogy megtanítsuk számukra az örömszerzést, az élet élvezetét. Időről időre legyenek olyan szakaszok, amikor nagyobb szabadsággal, és kevesebb kötelességgel élhetjük napjainkat. Ha a család életét be tudjuk aszerint rendezni, hogy jól látható és megkülönböztethető egységekben váltsák egymást a munka és pihenés szakaszai, akkor a gyerekek fel tudnak töltődni, majd nagy erőbedobással tudnak nekilendülni a következő,“munkás” szakasznak. Ne féljünk attól, hogy nem tudnak majd visszaállni a nyolc órási lefekvésre, ha a szünetben tízkor fekszenek. Ha tudatosan kialakítjuk az átmenet időszakát, ha időben felhívjuk a figyelmüket a változás érkezésére, akkor zökkenőmentes lehet a visszaállás.

“Nálunk augusztus 20-án szokott lenni az utolsó fennmaradás. Együtt nézzük a tűzijátékot, jó későn szoktunk hazaérni, és aztán elkezdődik a visszaszoktatás. Persze jónéhány nap, amíg visszaállunk a fél kilences alvásra, de a gyerekek is tudják, hogy onnantól nyolckor ágyban kell lenni. Az első néhány nap még játszanak, trécselnek az ágyban, sokszor rájuk kell nézni, de szép lassan visszaszoknak.” – meséli egy sokgyermekes anyuka.

Ne tanuljunk a nyáron!
Eszünkbe se jusson gyakorolni, átvenni, kikérdezni, emlékeztetni, feladatlapozni! A mókuskerék felejtődjön el, ne legyenek előírt feladatok. Persze adódik az otthoni segítség, a kerti munka, vagy ha szívesen veszi elő a füzeteket, ne tiltsuk, de ne juttassuk eszébe az iskolai tanulást.

A nagyobbaknál iskolája válogatja, milyen és mennyi feladatot, kötelező olvasmányt, stb. adnak a gyerekeknek nyárra. Sokszor a szülőknek persze nincs ezekre befolyása, azonban az időbeosztásban tudnak segítségére lenni a gyerekeknek. A nyár a pihenés időszaka. Adjunk lehetőséget valóban a pihenésre. Ne halmozzuk el iskolai feladatokkal. A kötelező olvasmányok megismertetésére válasszunk olyan módszert, ami örömöt jelent a gyermeknek.

“Mi a feleségemmel sokat olvasunk. Azt reméljük, hogy ez példa lesz a kiskamasz gyerekeink számára. Ezeddig azonban nehezen vettük rá őket az önálló olvasásra. Sokkal inkább a TV és a számítógép az a műfaj, amit örömmel fogyasztanak. Pedagógusok vagyunk és mindketten tudjuk, hogy a modern technikától felesleges és káros is tiltani őket. Persze a túlzott fogyasztást sem pártoljuk. Igyekszünk ésszerű határokat szabni, és persze nem vagyunk supermanek, ez nekünk is nagyon nehezen megy…. Viszont abban hiszünk, hogy az olvasás, élmény. És hajlandók vagyunk energiát fektetni abba, hogy valamilyen módon ez az élmény megérintse a gyermekeinket. A klasszikus irodalmat nehéz olvastatni. Más a nyelvezet, nagyon idegen a történet. Kiskoruk óta van esti mese az ágyban és ezt akkor sem hagytuk el, amikor megtanultak olvasni. Ha nem megy, fejezetenként felolvassuk nekik a kötelező olvasmányt. Amit megtaláltunk filmesített változatban, azt közösen megnéztük, és utána olvasta a nagyfiam. Rendszeresen beszámolt róla, hol tért el a film és a könyv egymástól. Tavaly már több olvasmány is szerepelt a nyári listán. Nyár elején vettünk neki egy e-könyv olvasót. Majdnem olyan mintha számítógép lenne, és könnyen beszerezhető hozzá a tartalom is. Az olvasásszerelem még várat magára, de azért jól látható a változás.” – meséli egy kollégánk.

Mindegy mit, csak EGYÜTT!
Tényleg midegy de minden nap legyen 1-2 óra, amit együtt töltünk el. Persze ez igaz a hétköznapokra is, de a nyári esték több lehetőséget adnak. Legyen közös olvasás, társasozás vagy csak láblógatás minden nap. Ha jól megfontoltan elölhagyunk néhány játékot – ne kelljen a szekrényben vagy a polcon turkálni, mit is játszunk – könnyebben ráállunk a rendszeres együtt töltött időre. Nem kell szégyelni, igen, mindenkinek tudatos odafigyelésre van szüksége, hogy minőségi időt töltsünk együtt szeretteinkkel, és ezen dolgozni kell néha. A vakáció alkalmas idő erre. Olyan új szokásokat vezethetünk be, ami később az év közbeni rohanásban is tartható, vagy egy-egy része átvihető. Határozzuk el, hogy minden este fürdés után, fél órát kártyázunk, sakkozunk, fényképeket nézegetünk, dumálunk, röhögcsélünk, vagy mindezeket felváltva.

Itt az idő!
Van, ami nem oldódik meg könnyen. Van, aminek időt kell adnunk, vannak olyan beszélgetések amelyeket később kell lefolytatnunk, nem az aktuális szituációban. A nyári szünet, a pihenés arra is alkalmas időszak, hogy szülő és gyerek egy kicsit lassabb tempóban, ráérősen beszéljék meg a legfontosabb problémákat, témákat. Ha a gyereknek gondja van az iskolában, azt nehéz év közben a hétköznapi hajtásban kibeszélni. Szeptember előtt beárnyékolhatja az utolsó heteket az aggodalom, hogy újra érkeznek az iskolai problémák. Ha azt gyanítjuk, valami nagyon nyomja a gyermek szívét, szakítsunk néhány külön napot, amikor az egyik szülő kettesben tölti vele az idejét. Egy kirándulás, vagy sportolás, a meghitt együttlét megoldhatja a nyelvét, és lehetőség nyílik arra, hogy közösen készítsünk startégiát a gondok leküzdésére.

Többen is azt mondtuk, hogy mindig nyáron nőnek meg a gyerekeink. Egy nyár alatt óriási változásokon mennek keresztül. Felnőnek, megváltoznak, és egyre kevésbé van már szükségük ránk. Használjuk és élvezzük ki a nyarat. Csak gyönyörködjünk bennük, és élvezzük a társaságukat, nincs már olyan sok nyár amikor erre lehetőségünk lesz.

Képek: Pinterest

Akár tagadjuk, akár nem, az evés az egyik legjobb élvezet. Ösztönösen ráérzünk arra, nekünk mi a jó: ízlik, vagy nem ízlik. De ahogy öregszik az ember, egyre több elvárása fogalmazódik meg az ételekkel kapcsolatban (is).
Gasztroforradalmat nem indítok, de egy jó kaja, még nekem is megér egy posztot.

Azért is, mert sosem voltam az a főző típus. Érteni sem értek egyáltalán a főzéshez, bár a környezetemet ellátom időnként megfelelő táplálékkal. De a profizmust inkább a barátaimra hagyom, akik között vannak kitűnő szakemberek. Már csak ennek okán sem sandítok ismeretlen terepre.
Viszont az étkezés, mint mindennapi ügy természetesen jelen van az életemben, és mint minden más, ez is más értelmet nyert, amikor már egy kiskorú táplálásáról is nekem kellett gondoskodnom. A legfontosabb változás az volt, hogy rendszeres és visszatérő témaként állandóan jelen van, mit együnk.
A gyerek etetéséről nagyon sok, nagyon okos dolgot elolvastam már. Sokan nagyon sok okos dolgot el is mondtak nekem. És későn érő típus lévén, most, hét év eltelte után már valami koncepcióm is kialakult. Így hát közreadom mindenki okulására, meg magam megnyugtatására, hogy van még milyen távlatokat meghódítanom.

A férjem lánya egyszer, amikor hazajött és szemügyre vette a hűtőnket, csak annyit kérdezett, ti mit esztek? Mert egyáltalán nem talált értékelhető eledelt raktározva. Holott egy rendes családban rendes készletek állnak rendelkezésre. Nálunk nem, vagy csak kampány szerűen. Aztán persze ez is változott az évek során.
Mára a legfőbb elveink a finom és ízletes mellett a könnyen beszerezhető, egészséges, nem túl hízlaló, idény jellegű étel, és helyet kapott még emellett az okosító is.
Mert bizony az okosító ételek osztályzása amellett, hogy jópofa, még hasznos is. Egy szakember barátnőm magyarázta a kisfiamnak az ünnepi sütés közben, hogy a dió, milyen jó hatással is van az agyra, ez abból is jól látszik, hogy formájában is hasonló. Azóta, napi rutin a dió evés. (köszi Dóri).

Az esszenciális zsírsavak javítják, illetve segítik az agy koncentráltabb működését. Így a dió, a napraforgómag, a mandula és a többi népszerű olajos magvak rendszeres fogyasztása (só nélkül) sokat segíthet, hogy hosszú távon jobban teljesítsenek gyerekeink.
Tojást is eszünk gyakran, mert az segíti, hogy jó legyen, illetve megmaradjon a jó memóriánk. A kolin tartalmú ételek ehhez mind hozzájárulnak.
Az állati fehérjék, a sovány marhahús, a hal, a csirke, mind vitaminban és mind fehérjében jó hatással van az agyunkra. A hús rizzsel, nyerő párosítás.

Elcsépelt, de minden szoktatás kérdése. Nálunk már a korai időszakban is a rozskenyér ment, később a fekete csoki. Ezeket szokta meg, és ezeket szereti a kisgyerek. Persze ma már megeszi a fehér kenyeret és a tejcsokit is, de szívesebben az előző kettőt. Így aztán kipipálhatjuk a teljes értékű gabonát, és a jó kis fekete csokit, ami a hét vége felé segíti az iskolai teljesítményt. Persze délelőtt adagolva, és nem estére.

A tej az egyik legnagyobb port felkavaró élelmiszer, ami nálunk sem játszott egy ideig, semmilyen formában. D vitamin tartalma miatt azonban vagy magunkhoz kell venni, vagy pótolni kell, mert az agyfejlődésben és működésben kiemelt szerepet játszik. Ráadásul a legújabb kutatások szerint még a rákos megbetegedések megelőzésében is szerepe van a D vitaminnak.

A hosszú láncú zsírsavak agyban történő metabolizmusához nékülözhetetlenek a zöld élelmiszerek. Hogy mit is jelent ez pontosan, mindegy is, a zöld cuccokat a legnehezebb megetetni bárkivel is. Vannak a spenót és sóska drukkerek, illetve vannak a kelkáposzták, a kelbimbók, hagymák, saláták. Mi a spenótig jutottunk, és a fokhagymás pirítósig, de ez utóbbi már nem sorolható a zöld ételek közé.

Biztos minden kisgyereknek van egy élménye arról, hogy milyen, amikor elfelejt inni. Ha nekik nem is, nekünk biztosan. A víz különösen fontos ahhoz, hogy fenntartsuk agyunk csúcsteljesítményét, és a jó közérzetünket.

A legokosabb étel a chia mag. És bár az ilyen csodaélelmiszerek nemigen szoktak bejönni a családban, ennek nagy sikere lett! Az elkészítés fázisaiba nem avatom be a férfi kollégákat, mert ott volna néhány pont, ahol kiszállnának, de a végeredmény ízlik nekik, és eszik. Ki gyümölccsel, ki kakaóval, pudingszerűen reggelire vagy édességnek, megvéve! És ettől leszünk ám igazán okosak! Mert hogy a chia magban az omega 3 zsírsavak aránya eléri a 25%-ot! Teljes értékű fehérjéket tartalmaz, mind a 8 esszenciális aminosavval együtt. És ha ez nem elég, értékes rostokat, vitaminokat és ásványi anyagokat is tartalmaz. És ami nekem jó hír, hogy nagyon egyszerű elkészíteni!

Így aztán, az okos telomra letöltögetek néhány okos ötletet az okos ételekről, és ha gondolkodni kell a bevásárlólista felett, mit is egyenek a szerencsétlenek, akikkel egy családba terelt a sors, az okos sorokból válogatok.

És ha még arra sincs idő, hogy okoskodjak, akkor jön a csodafegyver, ami az élet több területén is kisegít az étkeztetés nehézségeiből: Egyszerre berendelek otthonra 10-15 db Polcz Special-t, amelyek előre elkészített, tartósítószer és adalék mentes, egytál ételek, vagy levesek, és leveszem a polcról, megmelegítem, esetleg köretet készítek hozzá, és készen van a varázslatos meleg vacsora. De ha napközben dolgozom, és nem szeretném az újabb szendvicsemet megenni, akkor köret nélkül, a melegítő lábasból azt kanalazom. A szomszédok is abból kaptak néhány adagot, amikor váratlanul beállítottak borozni. Az irodába is ezekből rendeltünk jónéhányat, és a munkatársak is ebből választhatnak maguknak vagy vihetnek haza a családjuknak estére. (Pénz kisdobozba beletesz!)
Olcsóbb, vagy legalábbis nem drágább, mint a hagyományos ételrendelős cuccok. Viszont biztosan egészségesek, a fenti okosító összetevőket tartalmazzák, bármikor felhasználhatók, nem kell előre gondolkodni, várni a rendeléssel, egyszerűen kiszolgál bennünket. Persze van lejárati idejük, és mi nem a mikróban melegítjük, mert ki tudja, ha már egészséges, maradjon is az. És lehetne bővebb is a választék, de majd biztos az lesz. A fontos, hogy tudom, mi van benne. Tudom, hogy finom, tudom, hogy mindig megment, ha nincs kaja és a diétámba is bele tudom illeszteni, amit a mértéktelen hétvégi dorbézolások után minden hétfőn elkezdek.

Képek: Pinterest

Egy minapi posztom nyomán egyik kedves olvasóm élcelődött azon, hogy a tanárok, tanítók szeressék magukat.
A világbékét hozta példának, mint béna idealisztikus elképzelést.
Egyrészt mindig öröm, ha jókedvre deríthetek bárkit is, másrészt arra gondoltam, elmondok néhány összefüggést, amit a kiegyensúlyozott mentális élet, a pszichés stabilitás és a nevelés kapcsolatáról gondolok.
Nem hívtam segítségül szakirodalmat, életvezetési könyveket, vallást, vagy babonát. A magam tapasztalatait írom le. De erre szerintem rájön minden egészséges gondolkodású ember.

Nem könnyű éveken keresztül gyerekek között tölteni a mindennapokat. Reggeltől délutánig ugyanazokban a körökben pörögni, gyermekded problémákkal foglalkozni, újra és újra megvívni ugyanazokat a harcokat.
Nem könnyű, ha minden évfolyamnál úgy érezzük ismét elölről kezdjük. Nem könnyű, ha azt hisszük, úgyis ugyanaz történik meg, ugyanúgy.
Egy évtizedek óta a pályán lévő pedagógus számára nem könnyű a megújulás. És nem könnyű a háta mögött hagyni minden nap a saját magánéletét, és egész, kerek személyiséget mutatni húsz, harminc kíváncsi szempárnak.

Az én időmben, az iskolánkban a tantestület kilencvenhét százaléka nő volt, és egy kivételével valamennyi elvált, gyermekét egyedül nevelő, vagy gyermektelen, megkeseredett asszony volt. Nekik kellett volna tűzbe hozni bennünket, és értük kellett volna a lehetetlent is átugrani. Ehelyett csak az ellenőrzőnket vittük, és röhögtünk rajtuk jó nagyokat.
Mert a gyerekek kegyetlenek. Mindemellett tisztán látnak. Látják a legapróbb hazugságot, a nemtörődömséget, látják, ha nem fontosak. És látják, ha póbálkozik egy tanár, nem sikerül, és legyint, mindegy, majd a következő osztállyal talán sikerül.

Csakhogy annak a gyerekcsapatnak épp nincs következő gyerekkora. És még ha ez közhelyesen is hangzik, bizony, igaz. Önmagában persze egy-egy rossz döntéstől, szerencsétlen megoldástól, rossz hozzáállástól nem lesz senkinek sem baja. Az is egy tanulási folyamat, hogy bizony, mindenki hibázhat. És ki lehet javítani. De ha a pedagógus futószalagon intézi el az gyereket, hiszen annyi 5-7-10 évessel találkozott már, azzal, hogy “ugyan, egy újabb kupaccal több, nem tudnak már ezek semmi újat mutatni nekem….” Akkor a gyerek azt látja, hogy ő is egy letudni való probléma, egy ügy, egy munkahelyi gond, ami a sok egyéb gond mellett talán a legutolsó. A tanár meg hiába vár el együttműködést, közös problémamegoldást, nem fog működni a kommunikáció.

Jól látható, hogy mennyi különbség van generációk között, akár egyik évfolyam és a másik között. Más az összetétel, más a családi háttér, másképp működnek, mint 5 vagy 10 évvel ezelőtti korosztályuk. Ja, és más az egyéniségük is. Mert hogy másokról van szó. Nem ugyanazokról az elősökről, másodikosokról, harmadikosokról, akikkel az elmúlt években találkoztunk.
Az is egyéni, hogy az adott közösség milyen összetételű, milyen hatással vannak egymásra, és mindebbe hogyan illeszkedik a pedagógus.

Egy gyerek számára, ha azzal találkozik az óvodában, hogy ő egy letudni való feladat, ha az iskolába lépve, nem számít, hogy neki milyen egyénisége van, hogyan képes lépést tartani, ha később a tanulmányai során csak azzal találkozik, hogy a sztenderdet milyen mértékben tudja magáévá tenni, akkor számára egy sorozatos kudarc lesz az iskola.
És ugyanilyen kudarc lesz a pedagógusnak is, aki nem tud ellépni a megkövesedett szokásaiból, a tapasztalatait nem tudja felülbírálni, nem tud továbblépni. Ha nem lép időnként hátra, és nem nézi távolabbról az adott osztályt, az adott problémát, saját magát, akkor nem fog tudni újat, aktuálisat adni nekik.

Pedig a legfontosabb, hogy azt érezze a gyerek, hogy számára, személyesen van mondandója a tanárnak. Neki szeretne egy tudást átadni, egy szemléletet, egy üzenetet eljuttatni. És a hozzá vezető utat csak úgy találhatja meg a pedagógus, ha a magához vezető úttal, a változásaival, az erősségeivel és gyengeségeivel is tisztában van.
Ha nem egy tanító robotnak tartja magát, ha elfogadja a nehézségeit és újra feláll, vagy épp a hátrányai ellenére úgy kommunikál, ami példamutató lehet a gyerekek számra. Akkor megteremti annak a lehetőségét, hogy minden egyes gyerek minden napon azzal a pozitív érzéssel térhet haza, hogy számított a jelenléte.

Ha ezzel nem törődünk, ha kizsigereljük magunkat, ha kizsigereljük a tanítókat, és nem ösztönözzük őket  a belső munkára, akkor gyerekgenerációk fogják értéktelennek érezni magukat és továbbvinni a felszínes, gondolkodás nélküli robotvilágot.
Hogy ki, milyen keretek között találja meg a módszert a belső munkára, az egyéni, kulturális és családi szokások szerint változhat. Lehet az vallásos, tudományos, vagy szakmai módszer.

Jó lenne, ha minden közösség, minden iskola megkívánná azt a pedagógusaitól, hogy évről évre újrafogalmazzák magukat, a hivatásukat, újra elemezzék a konfliktusaikat, a módszereiket. És értékeljék a sikereiket. Nem csak  a tananyagtartalom szintjén. Mert az, kevésbé fontos.
A szorzótáblának bármikor utána tudunk nézni a neten. De a kulturált, együttműködő viselkedést, az empátiát, a segítőkészséget, a kreativitást nem tudjuk letölteni.
Ezt élőben tudjuk elsajátítani azoktól a szülőktől és pedagógusoktól, akik rendelkeznek ezekkel a készségekkel, és akik a mindennapi életük során alkalmazzák is ezeket.

Ha agresszív, fegyelmezetlen, tiszteletlen gyerekkel találjuk szembe magunkat, nyugodtan tegyük fel a kérdést magunknak, mikor és hol viselkedtem így? Mikor becsültem le a képességeit, mikor gúnyoltam ki, mivel sértettem meg? Mikor nem becsültem eléggé az ő egyetlen gyerekkorát? Aki magával szemben igényes, az a mások rezdüléseit és jelzéseit is finomabban veszi. Ezért (is) kell magunkkal, a belső folyamatainkkal foglalkozni.
Minden találkozás egy olyan történet, ami elmesél nekünk valamit, magunkról. A nehéz találkozások sok információval vannak tele. Ha elfogadjuk a tényt, hogy az egyes találkozásoknak üzenetük van számunkra, ha elfogadja a pedagógus, hogy az egyes gyerekekkel való kapcsolata is formálja az ő személyiségét, akkor megbecsüli magát, a hivatását. Urambocsá’, szereti magát, mert megengedi, hogy számára is egyéni, személyes élmény legyen a tanítás.

Képek: Pinterest