Biztosan sokan emlékeznek erre a tvműsorra. Vasárnap esténként néhány perceben meghallgathattunk egy-egy verset. Nagyon old school, de emlékszem rá, hogy odaszegezett bennünket az a néhány perc. Kikerestem egy régi epizódot, és megmutattam a gyereknek, aki értetlenül nézett rám. Mi ez?

 

Volt abban a pillanatban valami megmagyarázhatatlan röhejesség, ahogy bámul rám. Igen, ez egy vers, felismerte. Most mit akarok? És előhúzott néhány hangos könyvet a polcáról, látott már ilyet.

Azt hisszük, hogy a gyerekeink teljesen elvadultan, valami digitális zombi világban élnek, sopánkodunk, hogy milyen jó lenne, ha  a kultúrát az irodalmat ismernék és megismernék, milyen fenséges volna, ha legalább annyira beleszeretnének Adyba, Babitsba, ahogy mi tettük, de lemondunk rólunk, fel sem tételezzük, hogy képesek ezen magasöptű művek feldolgozására. Azt halljuk, hogy az iskolában szar az irodalom, hogy elavultak a kötelező olvasmányok, hogy bénák az órák és a tanárok, ezért nem tart a kultúra lépést a mostani gyerekekkel.

Közben csak arról van szó, hogy mi mondtunk le róluk, mi nem hisszük el, hogy az ő szívüket is megérintheti egy-egy alkotás.  Másképp, máshogyan jut el, másképp kell megszólítani őket. A kicsi gyerek, ha mondókázik, ha verses mesét hall, ha a ritmusra skandálja a kiszámolóst, ugyanúgy élvezi a vers erejét, gazdagodik a szókincse, érzelmi biztonságot kap. Később ha az iskolában ráköszön egy komolyabb mű, ismerősen fog csengeni a rím, a ritmus.

Az irodalomba, a kultúrába bele lehet, bele kell születni. Ha otthon olvas, zenét hallgat, színházba jár a szülő, akkor a gyerek is ezt örömmel teszi. Zombi gyereket mi nevelünk, ha leültetjük a gép elé, és örülünk neki, ha csöndben van. A hatéves még boldog attól, ha a szüleivel töltheti az idejét. Ha színházba viszik, ha olvasnak neki, annak örül. Később tizenévesen, amikor beszippantja a kortárs közösség, akkor késő tiltani a gépezést. Akkor késő elkezdeni a felolvasást, a József Attila összest.

A vers a mai gyerekek mindennapjaiban is jelen van. Lehet, hogy zene formájában. Dalszövegek mondják el az ő érzéseiket. Lehet, hogy globalizálódott, és nem csak édes anyanyelvén hallgat vagy mond verset. Lehet, hogy rövidebb, lehet, hogy kevésbé magasztos, lehet, hogy szlenges, hétköznapi. De kifejezőeszköz.

Az információs társadalomban is vannak olyan csatornák és helyzetek, ahol létjogosultséga van az irodalomnak, a versnek. A közösségi oldalakon is nem egyszer indult útjára egy-egy kezdeményezés, amikor verseket, irodalmi műveket megosztani, közzétenni fancy dolog volt.
Vagy vannak olyan zenészek rock sztárok, akik zenéiket kölcsönzik egy-egy vershez, irodalmi műhöz, hogy azáltal könnyebben hallgatóra találjanak az alkotások. Így közösen új termék, új mű születik, és régebbi értékek kerülhetnek új köntösbe az új generációk elé.

A hangzó Helikon sorozat például ilyen kezdeményezés. A klasszikus versek szinte azonnal a mindennapjainkba költöznek, ha otthon, az autóban, az iskolában ezek szólnak. És nem a direkt tanulás, tanítás szolgálatában, hanem úgy válik részünkké, úgy lesz a kamasz kedvence, hogy elkíséri a mindennapokban, mintegy szórakozásképp.

http://www.kalakazenebolt.hu/index.php/webaruhaz/hangzo-helikon

 

Kép: Pinterest