Nagyon sok okos tanáccsal találkozhattok, hogyan, milyen szempontok szerint válasszatok óvodát. Legyen az óvónéni cuki, angol, lovaglás, úszás, bió és még annyi minden... A mi történetünk kicsit másról szól, egy a sok közül... ha beléptek az oviba, nézzétek meg a nagycsoportosokat. Ha túl rendesek, meneküljetek!

Nézd meg az anyját, vedd el a lányát – mondás jutott eszembe, amikor a szuper ovinkban végigszenvedtük a nagycsoportot. Ha az elején tudom, milyen metamorfózison megy át a kedves és kiegyensúlyozott légkörű családi hangulatú ovi az utolsó évben, talán lett volna valami stratégiám, hogyan éljük túl, hogy a gyerek hat éves lett. Így azonban, csak kapkodtuk a fejünk…

Arra fel voltunk készülve, hogy az iskolaválasztás maga egy végtelen és kabaréba illő mizéria. Tudtuk jól, hogy milyen szempontok fontosan számunkra, milyen iskolát keresünk, nagyon nem kellett keresni, nem túl nagy a választék… S miközben azzal voltunk elfoglalva, hogy gyermekünk számára egy kiegyensúlyozott, békés átmenetet biztosítsunk óvoda és iskola között, hogy az esztelen elvárások, az egyéniség mellőzése, az idomítás és a hajszolás ne érhesse el őt az iskolában legalább az alsótagozatban, szép alattomosan azért bekúszott a mindennapjainkba a magyar közoktatás, óvodai iskolaelőkészítés formájában.

Elkezdődött azzal, hogy heti háromszor iskolásdit játszott velük egy tanítónéni. Amiről amúgy – legalábbis én úgy vélem – köztudomású, hogy kicsit károsabb, mint hasznos, mivel, majd egy évvel korábban, olyan keretek közé szorítják a gyerekeket, amire nagyon nincs még szükségük. Emellett ezzel a spontán tanulást, az érdeklődést, jó korán elkezdik kiölni belőlük, lehetőleg az iskola elkezdésekor már jól utálják a “negyvenötpercig ülj a fenekeden rendesen!” életérzést.

Valahol október derekán problémás anyuka lévén jeleztem is aggodalmaimat a gyakorlattal szemben, azonban megnyugtattak, hogy ez csupán a játékos foglalkozások bizonyos formája, köze sincs az iskolához, vagy bármilyen iskolai formális órához. Hittem is meg nem is mindezt addig a pillanatig, amíg megláttam a füzeteket, feladatlapokat és egyik reggel kicsit késve érkezvén fül- és szemtanúja voltam, hogy az akkor öt évesek egyenes derékkel ütemes tapssal szótagolnak, majd alapvető számtani feladatokat oldanak meg.  Igazi, régimódi tanítónénis felszólítások mellett. (Ez a fajta kommunikáció kicsit még jobban megrázott, mint maga a tevékenység.)

Csalódásom tetőfoka ott teljesedett, amikor más szülőkkel beszélgetve megtudtam, hogy szülőtársaim némelyike számára mindez még így is kevés, aggódnak, hogy gyermekeik hogyan fognak megfelelni az iskolában, elég felkészültek lesznek-e, megfelelő tudással érkeznek-e a felvételire. És ezeknek az elvárásoknak az óvoda igyekszik megfelelni. Nem próbálja meg megnyugtatni az anyukákat és apukákat, hogy elég jók ezek a gyerekek, és az óvoda egy különleges hely, ahol úgy is tudnak fejlődni, hogy közben jól érzik magukat. Hogy a pedagógusaik fel vannak készülve, és az elmúlt évek alatt folyamatosan megágyaztak az iskolának, nem az utolsó hónapokban kell kikészíteni az amúgy is feszült és sok változás előtt álló nagycsoportosokat.

 

Viszonylag hamar eldőlt, hogy a mi gyerekünk nem jár az iskolaelőkészítő foglalkozásra, pláne nem plusz ovi-suliba, és hasonló összejövetelekre, s ezzel áthidaljuk ezt a kis döccenőt. De kiderült, ennél sokkal mélyebb a probléma. Mert amellett, hogy van ez az iskolásdi dolog, az óvoda egész légköre megváltozott. Értelmetlen szabályok, idomítás és fegyelmezés következett minden mennyiségben. És erre nem voltunk felkészülve. Eddig egy olyan óvodát ismertünk meg, ahol lassan, az egyéni igényeket figyelembevéve, érzékenyen közelítenek a gyerekek felé. Ma a gyerekek maguk kérik, legyen egy kis szabad játék, ne állandóan különböző irányított feladatokban kelljen részt venniük. Ma a nagycsoportba nem lehet játékot bevinni, mert a kisautó nem fejleszti őket eléggé – te jó éééég! és ezt egy szakképzett óvónéni mondta. A gyerekem azon izgul, hogy az iskolában hogy tud kijárni pisilni, és ezen kívül millió aggodalmat, félelmet ültettek beléjük az értelmetlen fegyelmezés által. Mert az iskolában már másképp lesz, ott már ezt nem lehet, azt nem lehet, nem csoda, ha karácsonyra készen voltunk mindannyian. Nem győztem csillapítani és cáfolni az aggodalmakat, ott álltam, mint egy hülye, az utolsó fél évben nyilván nem viszem el másik óvodába.

Persze az óvónénik kedvesek voltak továbbra is, lezajlott számtalan beszélgetés, megértő bólogatás, együttérzés, de látható, hogy a világkép egész másról szól. Hogy semmit sem változott valójában a gyerekekről alkotott kép az elmúlt évtizedek alatt. Hogy ma is azt hiszik, a viszonylag frissen végzett pedagógusok is, hogy nem a partnerként kezelés, hanem a hatalmi szó, az egyenlősdi az, ami célrevezető a nevelésben. És ahelyett, hogy egy jó nevű óvoda, a szekértelmét felhasználva a szülőknek is segítene egy békésebb gyerekkort kialakítani, partnerei a tekintélyelvűségnek, a félelem kommunikációnak, a direkt, szájbarágós nevelésnek.

Bár minálunk sok hétköznapi bonyoldalmat okozott ez az utolsó év, mégsem nekünk a legrosszabb. Hosszú beszélgetések során képet kapott a gyerek az eltérő gondolkodásról, a másságról. Mert nálunk másképp mennek a dolgok. Másképp érjük el egymással azt, amit szeretnénk. Vagy meggondoljuk, el kell-e érni mindenáron. Még ha ez egy melósabb útja is a szülői önérvényesítésnek. De látom azokat az ovistársakat, akik mind az óvodában, mind az iskolában csak ezzel találkoznak. Esélyük sincs arra, hogy megértsék a különbözőséget, a másságot, az eltérő véleményeket. Ugyanúgy beleszületnek és megtanulják azokat a rossz mintákat, amiket a szüleik is, és ugyanúgy parancsolgatnak majd, és rend pártiak lesznek és elfelejtik majd felfedezni az alternativ utakat. Nem beszélve a tanulás öröméről.

Vajon értjük-e miért kell egedni egy kicsit a szorításból? Mikor fogjuk mind tudni, hogy a kevesebb több? És ez egy ország, egy társadalom nagy kérdése is!

Képek: Flickr, Parent Co Magazine