Tegnap volt a Vígszínházban a 900. Padlás előadás. És mi véletlenül ott voltunk, a 8 éves gyerekkel, akinek első hivatalosan is felnőttes, esti színházi alkalma volt ez. Nem tettük alacsonyra a lécet.
Mondhatjuk, hogy átlagos színházbajáró budapesti család vagyunk. Nem visszük túlzásba, nincsenek kirívó számaink, de egy szezonban 4-5 alkalommal eljutunk felnőtt darabra, és ugyanennyiszer a gyerekünket is elcipejük különböző, a korának megfelelő gyerekelőadásokra.
A Padlás, az én gyerekkorom és tinédzser korom egyik meghatározó darabja volt, főképp a zenéje miatt. A szövegek, a darab egy emelkedett, ünnepi hagulattal párosultak. Így nem is volt véletlen, hogy a decemberi ünnepkör volt az időpontja a mostani látogatásnak. Azt szerettem volna, ha a kisfiamat is megérinti az a zene, és a földöntúli világba vetett hit, ami az én gyerekkoromban fontos meghatározója volt a képzeletvilágomnak.
Persze izgultam előtte, mennyire lesz az én örökmozgóm és örök kritikusom odaadó és figyelmes ezzel a darabbal. Ha színházba megyünk, tűpontosan leveszi, ha egy zene ócska, ha a színész nem profi, ha a történet butácska. Nem kedveli, ha a látvány, az élmény nem korszerű, bár végigüli és kivárja, de keményen kimondja, nem szépít, ha valami nem igazi. Így van talán ezzel minden gyereknek hagyott gyerek sokáig. Amíg nem kényszerítjük bele az álságos felnőtt hazugságainkba, addig bizony odakiáltják kíméletlenül, hogy mesztelen a király.
A látogatásnak jó nagy feneket kerítettem. Hogy ez más lesz, mint az eddigiek. Nem gyerekbarát stúdiószínház, alernatív-interaktív, pörgős és korszerű, élményekkel és látványelemekkel telezsúfolt színházi előadásra megyünk, hanem igazi, felnőttes, esti programra. Igazi, felnőttes, felöltözős, elegáns, jólviselkedős színházba. Mindezt ráadásul hétköznap este.
Bár az új trend szerint az alvásra sincs elegendő idejük a gyerekeknek, annyi dolguk van, így inkább az igényük is megrövidült, mi ehhez elég ódivatú család vagyunk. A mi gyerekünk már javásban aludni szokott, amikor még csak az első felvonás végénél jártunk. Így hát abban is bizonytalan voltam, nem alszik-e el fél kilenc után ötperccel.
Meg hát az is ott motoszkált bennem, vajon ő is olyan szépnek és emelkedettnek fogja látni ezt a színdarabot, amilyennek én láttam akkor? Nem fogja cinikusan leszólni a mesefigurákat, az ócska padlást, a régi tárgyakat, a dallamos zenét? Vajon fogja-e unni, kérdezi-e, mikor lesz már vége, vagy magávalragadja majd a varázslat?
Mert számtalanszor szembesültem már azzal, hogy ami nekem nagy szám volt, azt lazán továbbpöckölik a mai gyerekek. (Nincs ezzel baj, csak valahogy szeretem, ha értékelik, ami nekem fontos. Azt képzelem akkor, hogy valami fontosat tudtam átadni.) Nem érdekes, lassú, bénák a képek, és érthetetlenek a szövegek, amikért én voltam oda. Vannak persze időtálló darabok, de olyan kevés. Vagy egészen más korban értik meg, mint amikor mi voltunk ezen tartalmak felhasználói. Persze a mostani gyerekeink sokkal többet tudnak, mint mi tudtunk az ő korukban. Sokkal tájékozottabbak, felkészültebbek, felnőttesebbek. Valahogy hamarabb veszítik el a varázsvilágukat.
A mi fiúnk ebbe még nem extrém, de rajta is látom már azokat a kiskamasz elemeket, amiktől az anyai szív elkámpicsorodik, mert érzi, hogy végérvényesen itt a kisgyerekkor vége. És úgy marasztalnánk ezt.
Hülyeség, de miközben egész életében arra noszogatjuk őket, hogy viselkedjenek már felnőttesen, kétségbe esünk, ha levetik magukról a gyerekkoruk gúnyáját. És felveszik helyett a mi jópofizásainkat.
De visszatérve a színházra, ilyesmi gondolatokkal készültem elő a Padlás 900. előadására, amiről nem tudtuk a kezdetéig, hogy a kilencszázadik.
Kétségeim voltak az est sikeressége felől, de azért díszbe öltöztettük a szívünket és a külsőnket, és karonfogva a férfi énünket, hármasban elindultunk a színházba.
A Vígszínház épülete maga is vonzó, mesebeli kastély, ahol a díszes terekben, elegáns páholyokban különlegesnek érezheti magát a néző.
Épp ilyen különleges is volt az előadás.
Miközben magam sem voltam meggyőződve arról, hogy érvényes lesz akár számomra is a darab így 2016-ban, nem hogy a lgfrissebb generációhoz tartozó fiam számára, csodás meglepetés és jóleső élmény volt.
Jól esett, hogy vannak állandó dolgok. Vannak örök érvényű alkotások. Hogy nem volt ciki, őskövület, nem volt lassú, unalmas, nem harmincévvelezelőtti.
Korszerű volt, érvényes volt minden egyes pillanata és mondata. Értettük és megélhettük, saját életünkre reflektált és mindeközben szórakoztatott, elringatott. A zene, az ének, a tánc, a mese, felnőtt életünk számára is feltöltődést és művészi élményt jelentett.
Hogy a 8 éves min ment keresztül, mit érzett és hogyan csodálkozott rá erre a darabra, talán szavakba nehéz önteni. Azt ahogy elragadta a színház bűvölete, az előadás lendülete, már megtapasztaltuk máskor is. De azt a csillogást a szemében, azt az ovációt, azt a kitörő lelkesedést, amit ez a darab okozott számráa, azzal még nem találkoztunk. Még a világ legcinikusabb férje szerint is csodás este volt, amiért láthatta a fiat így lelkesedni.
Vannak azok az élmények, amik egy életre meghatározóak maradnak, amik még napokig velünk vannak, és bennünk élnek. Amitől elérzékenyülsz, ami kiragad a hétköznapokból, amitől jobb embernek érzed magad. Ez egy ilyen előadás volt. És magam is csodálkozom, hogy harminc éven keresztül az tudott maradni.
A Padlást december 30-án, január 9-én és 10-én este, majd 18-án és 31-én játsszák legközelebb a Vígszínházban.
További információk:
http://vigszinhaz.hu/2016/11/30/mert-kell-egy-hely-a-padlas-900-eloadasa-a-vigben/
Utolsó kommentek