Szülő2.0

Szakmai cikkek gyűjtését olvasgatom; a téma a tévénézés és tabletezés. Az egyik cikk a Kaliforniai Egyetem kutatójának, Gary Smallnak a megfigyeléseiről számol be, miszerint a fiatalok agya jelenleg olyan evolúciós átalakuláson megy keresztül, mint az ősemberé az eszközhasználat elsajátításakor. A másik cikk a klasszikus nézeteket élteti, azaz iskoláskor előtt lehetőleg ne nézzen tévét, ne kapjon a kezébe tabletet a gyerek.
Kárpáti Judit

Mindezek fényében azt hiszem, magamat a középutasok közé sorolhatom és talán nem ok nélkül gondolom, hogy mint mindenben a helyes arányok megtartása itt sem vezethet nagy hibához. Ott kezdeném, hogy míg a Waldorf pedagógia sok elvével egyetértek és a gyakorlatban is alkalmazom a fiam születése óta, mégis azt gondolom, hogy az irányzat, mely nem képes megújulni, nem lehet életképes. Sokan ugyanis nagyon szigorúan az antropozófia atyja, Rudolf Steiner 150 éve megfogalmazott elvei mentén haladnak és nem veszik figyelembe a változásokat. A Waldorf óvodák többségének – mert biztosan vannak, akik ebben is rugalmasak és haladó szelleműek – egyik fontos kitétele, hogy az odajáró gyerekek ne nézzenek egyáltalán tévét és még azt is rossz szemmel nézik, ha olyan pólót visel a gyerek, amin egy-egy filmben szereplő figura jelenik meg.

Szünidei matiné és társai

Pontosan ismerem az elméletet, ami a vizuális képalkotásról szól és arról, hogy mesehallgatás közben mennyivel jobban tud ez alakulni, mint a filmnézés közben. Erről a szüleim mit sem tudtak, és rengeteg mindenben mindenféle tudatosság nélkül neveltek. Egyáltalán a tudatosság, mint olyan, elég kevéssé volt jelen akkoriban a gyereknevelésben. Így történhetett, hogy gyerekkorunkban a testvérem és én sokat néztük a tévét. Párhuzamosan sokat is olvastunk. A mamám rengeteget mesélt nekünk kiskorunktól és ahogy megtanultunk olvasni, szinte azonnal falni kezdtük a könyveket, amikből volt otthon bőven. De ahogyan említettem, a tévét is rengeteget néztük. Ugyanúgy, ahogy a többi gyerek a korosztályomban. Bámultuk a Szünidei matinét nyaranta egész délelőttökön át, és mindenféle műsorokat és filmeket, amik cseppet sem voltak nekünk valók. Mindannyian fel tudjuk idézni Dr. (Jog)Erős Pál eszmefuttatásait a Jogi esetekből, emlékezetesek a Kékfény bűnesetei és a vasárnap délutáni westernfilmek lövöldözős jelenetei. A fekete-fehér Ingrid Bergman és Kabos filmek sem gyerekeknek készültek.

Nem tűrt és nem tiltott, támogatott

Nem szeretnék a szokásos fordulattal élni, hogy lám, lám, mégis felnőttünk és nem lett bajunk, mert nem hiszek ebben a felfogásban. Nagyon klassz, hogy ma már birtokában vagyunk rengeteg információnak és tudatosságnak is, amivel jobban és eredményesebben nevelhetünk gyerekeket. Ugyanakkor fontosnak gondolom, hogy tényleg úgy neveljem a gyerekemet, ahogyan nekem is komfortos. Ne várjak tőle olyat, aminek én sem tudok és nem is akarok megfelelni. Mivel imádok olvasni természetes volt, hogy rengeteg olvasok a fiamnak, így van ez a mai napig, pedig már tud olvasni. Mivel imádom a filmeket, sőt önmagában a tévézést is, nem csak a célzott, kijelölt program megtekintését, ezért amikor elkezdett tévét – gyerekcsatornát – nézni óvodás korában, akkor hagytam, hogy nézze, semmilyen tiltás nem volt. Figyeltem rá és azt vettem észre, hogy magától elég hamar megunja, nagyjából 2-3 mesefilm epizód után kikapcsolja és elvonul játszani. Sokszor éppen a látottakat játszotta el és csak arra kellett a pár epizód, hogy inspirálódjon. Azt tanulta meg, hogy a tévé is csak egy a sok szórakoztató dolog közül. A családban ellenpólusként láttam azokat a gyerekeket, akiknek a tévé tiltott dolognak számított, és ha mégis nézhették, szigorúan kiszabott időkeretben nézhették. Ők, amint a nagymamánál töltöttek egy-egy napot, rátapadtak a képernyőre és egész napokat töltöttek volna a tévé előtt.

Olvas is, tévézik is

Fogalmam sincs más gyereknél is úgy működne, mint az enyémnél, ez csupán a saját tapasztalatom, de nála így van ez, a tablet esetében is. Sem a tévé, sem a tablet nem ér fel a közös focizással vagy társasozással, bármelyik kedvéért egyből elzárja a készülékeket. A könyveket ugyanúgy szereti, mint én, és ha még nem is kapott rá az önálló olvasás ízére, én türelmes vagyok, mert pontosan tudom, hogy ennek is eljön az ideje. Talán sikerült megtanítom, hogyan használja a dolgokat arra, amire valók. A tévét és a könyveket a saját maga különböző féle szórakoztatására.

Képek: Pinterest

Ezt tűzte szászlajára a kínai vezetés a made in china felirat helyett. Befektettek a kreativitás, a gondolkodás fejlesztésbe, a betanított munkás, szakdolgozókká képzés helyett. És nem kispályáznak. Felépítettek harminc egyetemet, a világ legjobb szakembereit hívják meg minden tudományágból, és nyolcszor, tízszer több fiatalt képeznek, mint idehaza.
NA

Mert ez a jövő. Az iskola ma elvesztette a feladatát. A tudomány kiszorította az eredeti funkcióját. Csapó Benő, egyetemi tanár a kisgyermekkori gondolkodás fejlesztéséről tartott előadást, ahol a kínai példa bemutatásával a kisiskolások tanításának és tanulásának az egyéni tanulói igényeket kielégítő, és támogató iskolai gyakorlatokra hívta fel a figyelmet.

Az alapkészségek fejlesztése mellett a gondolkodás szeretetét, az attitűdöt és a motivációt kell kialakítani és fenntartani. Nem más az általános iskola dolga, minthogy olyan helyzetbe hozza a gyerekeket, hogy örömmel és eredményesen sajátítsák el a gondolkodás rutinját, a tudás megszerzését. Ehhez képest, már az első osztályokban sikerül elidegenítenünk, és súlykolással megutáltatnunk a gyerekekkel a tanulást.

Holott, ha tiszteletben tartaná minden pedagógus, hogy a gyerekek fejlettsége és képességeinek szintje különböző, és különböző ütemben is fejlődik, és egyéni mérési, diagnosztikus rendszereket használnának az iskolákban, akkor nagyon hamar el lehetne érni, hogy minden gyerek biztos alapokra tudjon építeni. A gondolkodást, a kreativitást kisgyermekkorban kell megalapozni.

A kidolgozott mérőrendszer, amely az edia.hu oldalon érhető el, világosan lebontja az első hat osztályra a mérési pontokat, amelyekkel rávilágíthatunk a hiányosságokra, felismerhetjük a kimagasló tehetségeket. Mindezekhez megfelelő feladatokat, fejlesztő programokat rendel a program, amelyekkel ott, ahol szükség van erre, segíteni tud a pedagógus.

Ehhez képest a mai gyakorlat az, hogy még százszor leíratják, gyakoroltatják, olvastatják. Holott valószínűleg abban az esetben, ha a megfelelő irányú fejlesztést, gyakorlatot beiktatná a pedagógus a tanmenetbe, akkor könnyebben venné minden diák a feladatokat. Ehhez azonban szabadságra, egyéni döntési helyzetekre, valódi pedagógusokra van szükség.

A tananyag tartalom csökkenésén már dolgozik az oktatási vezetés. Talán lassan arra is rájönnek, hogy nem kocka gyerekeket tanítanak egyen fejjel, hanem sokféle diákot, sokféle igénnyel. A differenciált tanítást pedig csak a velük időt eltöltő és őket ismerő szakember, a tanító tud biztosítani. 

képek: Pinterest

Amikor megtudtam, hogy Picasso kiállítás nyílik a Magyar Nemzeti Galériában és elment a család megnézni, azt gondoltam, hogy a fiamat le fogja nyűgözni a festészete, a képei annyira érthetőek gyerekszemmel is, olyan gazdag a forma és színvilág és annyira közel áll a gyerekek fantázia uralta gondolkodásához.
Kárpáti Judit legfrissebb programajánlója

Igazam is lett, de egyáltalán nem pont úgy reagált a nyolcéves, ahogyan elképzeltem. Mivel Milu nagyon szeret rajzolni, úgy vélem, hogy számára különösen inspiráló egy-egy kiállítás, igyekszünk rendszeresen látogatni a múzeumokat. Az én lelkesedésemben azonban nem mindig osztozik és az igazság az, hogy időről-időre azzal lehet kicsit hangulatba hozni a látogatások előtt, ha megemlítem, hogy a múzeum shopot is útba ejtjük. Ezúttal is éltem ezzel a trükkel, és ha konkrét ajándékot nem is helyeztem kilátásba, örült, mert szeret a sok apróság között böngészni.

A shop csak a kiállítás után következhetett, előbb még vártak rá a festmények és szobrok. Valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel a tapasztalással, de az én fiam az első negyed órát nagyjából duzzogással és ellenszegüléssel tölti minden kiállításon, így erre készülve már meg sem lepődtem, hogy a Picasso - Alakváltozások is így kezdődött. Szintén tapasztalat, hogy ilyenkor a legjobb, ha békén hagyom, ő így hangolódik, ha pedig megvolt a maga ideje az ellenszegülésre és még segítek is neki a megfelelő pillanatban valahogy átlendülni, akkor utána nincs nála lelkesebb művészetrajongó és napokig csak az átélt élményekről mesél.

Most az átlendülésben az segített, hogy egyszer csak megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy ennek a festménynek az árából meg lehetne venni Ronaldo összes autóját, házát és éttermét és még akkor is maradna a pénzből egy csomó. Innentől átmentünk értékbecslőbe és kitaláltuk, melyik képért mit lehetne venni. Mire Picasso kék korszakához értünk már érdekelte minden és az összes női alaknak megkereste az összes eldugott, kitekert, megcsavarodott testrészét és megszámolta, hány nőt és hány bikát festett a festő. A legutolsó terem után újra végig akart menni a képeken, legfőképp, mert a duzzogás miatt kimaradt a kiállítás ereje. A vendégkönyvbe pedig rajzolt egy saját Picassot, gondosan aláírva a nevét és életkorát.

Újságíróként volt szerencsém egy kicsit beszélgetni az intézmény egyik remek múzeumpedagógusával, Lovass Dórával, aki a következő tanácsokat adta a szülőknek:

1. Bármilyen jó program is a családdal múzeumba menni, gyakran a gyerekek sokkal jobban be tudják fogadni a látottakat, ha múzeumpedagógus vezetésével, gyerekcsoporttal nézik meg a kiállítást. A múzeumok, így a Magyar Nemzeti Galéria is szervez olyan programokat, ahol a szülők és a gyerekek egy időben, de külön-külön, a nekik szánt szakértő vezetéssel járhatnak végig egy-egy tárlatot.

2. Ha mégis a szülők vezetik körbe a gyereket, nagyon fontos, hogy ne akarják az összes képet és a teljes kiállítást megnézetni. A kisebb, de a nagyobb gyerekeknek is elég 3-5 képet kiválasztani és azokat alaposabban megnézni, beszélgetni róluk. A gyerekek nagyon hamar telítődnek és nem tudnak többet befogadni, sőt az ellenkező hatás érhető el, esetleg elmegy a kedvük a múzeumoktól, kiállításoktól.

3. A vizualitás úgy tud a legjobban fejlődni, ha minél gyakrabban érik ilyen irányú ingerek a gyerekeket. Aki rendszeresen lát képeket, vesz részt a korosztályának szóló művészeti foglalkozásokon az jó eséllyel lesz művészet szerető és értő, nyitott és széles látókörű felnőtt.

A kiállítás megtekintésén túl érdemes böngészni a múzeum honlapján a nyári táborok között is, mert minden héten változó, jobbnál jobb a tematika és nagyon tapasztalt remek pedagógusok foglalkoznak a gyerekekkel. A Lovass Dóra által vázolt programok egy felnőtt számára is nagyon vonzóak és kicsit sajnálom is, hogy egyik korcsoportba sem férek már be, pedig annyira jó lenne egyiptomi piramist építeni!

http://mng.hu/programnaptar

Tele van az internet szolidaritási akciókkal. Szülők, felnőttek, olyanok, akiket érdekel a gyermekek sorsa egyre-másra teszik le a voksot amellett, hogy mennyit is ér az év végi bizonyítvány. Hogy nem arról szólnak a gyerekeink, hogy számokkal, jelekkel, ítéletekkel el lehessen intézni az éves teljesítményüket. Mégis, a napokban büszke és csalódott szülők, gyerekek töprengenek azon, vajon jól csinálták-e. Nekik is, és mindannyiunknak üzenjük, írjátok össze, hogy miért vagytok büszkék a gyerekeitekre! Miért teljesítettek 100%-osan?

Mindenki, aki fél és elkeseredett az eredménytől kapjon megerősítést, hogy nagyobb dolog, és az életre jobban felkészít, ha valaki küzdelmek árán, lépésről lépésre jut el valameddig, mintha kirázza a kisujjából a teljesítményt. És persze ez csak a két véglet. De higgyjetek a gyerekeitekben, akik képesek a fejlődésre és a változásra!

Az én gyermekem 100%-os eredményt ért el az idei tanév során. 100%-os, mert rettegett az iskolától, a megmérettetéstől, az idegen helytől, az idegen emberektől. Félt a gyerekektől, a tanítóktól, a felmérésektől, attól, hogy nem tudja majd megtanulni, amit meg kell. Utált hibázni, és elkeseredett, hogy nem ő a legjobb mindenben. Ősszel minden reggel szorongva aludt el este és sírva ébredt reggel, hogy iskolába kell mennie, el kell válnia tőlünk. Nem akarta leírni a saját nevét sem, nem akart ismerkedni a betűkkel, számokkal. Ehhez képest ma, felszabadultan szaladgál és olvas bele könyvekbe, újságokba, kérdez, ha nem tudja, érdekli az írás, olvasás. Magától ír naplót. Minden este elvégez tíz összeadást és kivonást, mert azt mondták neki, hogy gyakorlonia kell. Számtalan új verset tanult meg villámgyorsan, szerepelt az iskolai előadásokon. Barátai lettek az iskolában, akiknél egyedül eltöltött a tanév során egy-egy délutánt. Nagyszabású szülinapi zsúrt szervezett, ahol nagyon jól érezte magát főképp az osztálytársaival. Év végén önként vállalkozott egy három napos ottalvós osztálykirándulásra, ahonnan bár a második este kérte, hogy vigyük haza, mert nagyon elfáradt, telítődött, de hatalmas élmények érték. Jelentősen javított az önuralmán, türelmesebb és empatikusabb lett. Önállóan tartja rendben az iskolai tanszereit, udvariasan kommunikál a felnőttekkel, és magáévá tette az iskola szabályait, értékeit, eggyé vált az iskola szellemével. Az elesettekkel kedvesen bánik, vígasztalja őket. Bár puffogva, de az utolsó hetekben már önállóan ült le hétvégén házifeladatot írni, és gyakran fele annyi idő alatt elvégezte azokat, mint az első félévben. Ha felajánlom, hogy esetleg segítek az eredmény kiszámolásában, hevesen tiltakozik, hogy ezt neki kell megtennie. Elkezdett teniszezni, futott 5 km-ert, biciklizett 12 km-t. Segít a háztartásban egy-egy rövidebb feladat erejéig, miközben megvitatunk fontos dolgokat. Van, hogy már nem tekint bennünket huszonnégyórás személyzetnek, és megkímél időnként. Most, hogy kitört a vakáció, reggeltől estig  különböző korosztályú gyerekekkel rohangál egy nagy kertben és nem volt még egy hangos szó, veszekedés sem. Eddig nem mert beállni a többiekhez focizni, mert félt, hogy ő bénább. A hétvégén nem csak hogy focizott, de gólt is lőtt. Nagyon nagy utat tett meg, és ezért minden elismerésem az övé.

Csendben jegyzem meg, hogy magamról nem tudok felsorolni fele annyi pozitív változást, vagy fontos feladatot, munkát a szeptember – június időszakban, mint amennyit ő elvégzett.

Írjátok meg kommentben a Jövő Iskolája vagy a Van másik iskola FB oldalakra, ti miért érzitek úgy, hogy 100%-osan teljesített a gyermeketek!

Kép: Pinterest

Az elmúlt napokban a dömsödi iskolában történtek borzolják az idegeinket, és finoman szólva is csak levegő után kapkodunk, hogy ilyen ma Magyarországon megtörténhet.
Sajnos, ha belegondolunk, milyen megoldásokat és módszereket alkalmazunk társadalmi szinten a nevelés érvényesítésére, akkor nincs min meglepődni. És mindezekre még ráerősít a szülők megdöbbentő reakciója.
NA

Hogy miképp lehet megelőzni, vagy ha már megtörtént, közösen megbeszélni egy olyan égbe kiáltó rosszaságot, hogy valaki a wc mellé kakil az iskolában, arra érdemes volna egy másik bejegyzést szánni. Én magam nem értem feltétlenül azt sem, hogy egyáltalán miért kell az egész iskola szintjén foglalkozni ezzel a kérdéssel, miért nem merül fel, hogy egy egyszerű baleset történt. Vagy ha tudják a pedagógusok, hogy direkt cselekedetről van szó, akkor miért nem kezdenek egy hosszabb távú ismeretterjesztő, vagy fejlesztő, érzékenyítő programba, hiszen nyilván, a gyerekeknek segítségre van szükségük, akár egy ilyen szituációban is, nem pedig büntetésre, megszégyenítésre. De persze a házmesterek országában ugyan mire számítunk? Összeszorult gyomorral gondolok bele, hogy egyéb problémákat is hasonló empátiával oldanak meg Dömsödön.
Az is jellemző, és elgondolkodtató, hogy az igazgatónő szerint, ha ebből egy fertőzés alakul ki, akkor az még nagyobb baj lett volna….

Híradás a történtekről
Gyurkó Szilvia írása az esettel kapcsolatban
A Híradó, amiben megszólalnak a szülők

A történet valódi megdöbbentő részlete csak eztán következett: Egy tegnapi hírműsorban – néhány késelés, feleségbántalmazás és horror sztori mellett – beszámoltak az esetről, és a riporter szerette volna megszólaltatni a szülőket is, akik feljelentést tettek az ügyben. Azonban ők nem mertek kamera elé állni. Ehelyett viszont kamera elé állt a szülők egy másik csoportja, szerintük a többség, akik nem értik, és felháborítónak tartják, hogy voltak, akik a médiához fordultak, mert szerintük nem történt olyan nagy ügy, nem érintette olyan mélyen a gyerekeiket az ejárás.

Ez aztán az eset legszomorúbb része! Hogy a szülők – persze nem mindenki – azt gondolják, hogy rossz fényt vet rájuk, hogy ezzel van tele a média, és sajnálatosnak tartják, nem az esetet, hanem annak nyilvánosságát. Milyen szülők ők?
Ők azok, akik a látszat kedvéért inkább elhallgattatják majd gyermeküket, ha valamilyen sérelem éri őket? Ők azok, akik inkább elfordulnak, ha kínos helyzetben találják magukat? Ők azok, akik ha bántalmazzák, zaklatják a gyerekeiket, az áldozatot hibáztatják? Ők azok, akik számára a jó hírnév, a látszólagos makulátlanság mindenek felett áll?

“Nem érintette a gyerekeinket olyan mélyen” – Nem, mert valószínűleg, nem mentek zokogva haza, nem estek mélydepresszióba. Nem kezdték el tömegesen felvágni az ereiket, nem sikongatnak hangosan magukból kikelve az éjszaka közepén. Mert hogy azt hisszük, ezek a tünetei annak, ha valakit rosszul érint egy eset.

Vélhetően nem gondolnak ezek a szülők arra, hogy egy ilyen közegben, ilyen hangulatban, ilyen hozzáállásban felnövekvő gyerek, hogyan tekint majd magára. A saját testére, az érzéseire, a gondolataira. Megbecsüli-e magát, óvja-e majd fizikai és mentális egészségét, mert tudja, hogy az egy kincs? Vagy önpusztító, és felelőtlen életet él majd? Egy gyerek számára az a minta, ahogy a szülei, a nevelői bánnak vele. Úgy fog ő is fordulni magához, a társaihoz, a férjéhez, feleségéhez és a gyerekeihez.

Ez az eset, és azok a szülők, akik szerint nem történt semmi, azt üzenik a gyerekek felé, hogy bármit megtehetünk veletek, ha nem viselkedtek úgy, ahogy az szerintünk helyes.

És valóban, nem helyes ide-oda kakilgatni a világban, de ez a legrosszabb esetben is, egy gyerek csíny. Aminek persze lehetnek rossz következményei is. De a bugyilehúzogatás, majd a kísérlet arra, hogy ezt elbagatelizáljuk, az BŰN. Amely egy felnőtt társadalom felelős felnőtt polgárai által elkövetett, büntetőjogilag is következményekkel járó tett.

A takarítónőt kiúgták, a pedagógusok nem kapnak fizetésemelést. Kihívták a jogvédőket, a gyerekekkel szakemberek foglalkoznak. A felelősök sajnálkoznak, hogy ez megtörtént, miután végignézték az esetet.

A világ felhördült egy pillanatra, kicsit rosszul érzi magát néhány ember, aztán minden folyik tovább a maga medrében. Mert nehogy azt gondoljuk, hogy majd megváltozik bármi is. Ugyanúgy tanítanak tovább azok a pedagógusok, akik elrendelték a bugyihúzogatást. Ugyanúgy tekintenek a gyerekekre ahogy eddig is. Ahogy az ország jelentős része. Vannak ezek a kis szerecsétlen barbár kölkök, akiket meg kell fékezni. Minden áron. Hát itt tartunk. Aki másképp gondolja, azt túlérzékeny hülyének tartja a többség, akik csak szítják a tüzet.

Nem a gyerekeknek, hanem a felnőtt társadalomnak kellene egy komplex felvilágosítás, képzés. Mert amíg a szülők és pedagógusok egy része így gondolkodik, addig a gyerekek védtelenek maradnak.

Képek: Pinterest