A düh és az agresszió valamennyiünk problémája nem csak a gyereké vagy a házastársé. Együtt vagynk felelősek érte. Ha a gyerekünk belénkrúg, mert nem veheti fel a nyári szoknyát egy novemberi reggel, akkor bármennyire is felpaprikázódunk, ő az aki nagyobb bajban van az adott szituációban, és nálunk van a megoldás kulcsa!

Mindannyiunknak szükségünk van az érzésre, hogy fontosak vagyunk a másik számára, hogy szeretve vagyunk és számít a kapcsolatunk. Szülőként éppúgy igényünk van erre, mint a gyerekeknek. Ha az óvoda udvarán játszó kislányunk felé szaladunk boldogan, hogy megérkeztem éreted, de ő mérgesen elfut mert még játszana tovább, érezhetünk dühöt az elutasítás miatt. Mi felnőttek eltakarjuk ezt az érzést, nem mutatjuk ki megbántottságunkat, hanem visszakézből kontrázunk: azonnal gyere ide és indulás haza, és legyen a lábadon a hazamenős cipő mire háromig számolok…. Csakúgy, mintha belérúgnánk, mert nem tetszik, ahogy bánt velünk. Csak szépen csomagolva.

A hiteles válasz erre talán az lehetne, hogy látom épp rosszkor érkeztem, még játszanál itt tovább. Viszont nekem most sietnem kell, mert … akármi, és jól esne, ha segítsnél ebben. Persze ez nem varázsige, csak lehetőség arra, hogy megmutassunk más reakciót is. Akár hozzátéve, hogy jobban esne, ha köszönnél, megpuszilnál.

 

A gyerekek pontosan tudják és érzik, mikor bántanak meg minket. Van, hogy szándékosan teszik, ezzel kifejezve nemtetszésüket, vagy ellenállásukat. És ez így van rendjén. Nem, nem kell egyetérteni. De nem is lehet rájuk támadni emiatt, mert akkor megerősítem azt a reakciót, amit amúgy szeretnék leépíteni.

Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a tanulás egy folyamat. És nem egyszer vagy kétszer kell tapasztalatot szerezni, míg belénk rögzül a minta. Gondoljunk csak saját próbálkozásainkra, ha valamin változtatni szeretnénk. Hányadszorra szokott zsigerből sikerüni?

Van, hogy kicsúszik a kezünkből a gyeplő, van, hogy rossz vágányra térnek a dolgok. Viszont a legjobb ebben, hogy vissza tudjuk hozni még a legfélresikerültebb helyzeteket is. A mindennapi teendőink során gondoskodás, iskoláztatás, nevelés közben sokszor maguk a tevékenységek nagyobb hangsúlyt kapnak, mint maguk a gyerekek. Ettől kialakul egy elvárás halmaz a végzendő tevékenységekkel kapcsolatban. Ami persze ellenállást vált ki. Nyitottságot és befogadást kell tanusítanunk mindennel szemben, ami a gyerek felől érkezik, bármennyire is nehéz feladat ez.

 

Az agresszió az új tabu, amit ha érzékelünk gyermekeinken, tanítványainkon, akkor erkölcsi és ideológiai szempontok alapján értékeljük magát a gyereket. Ahelyett, hogy látnánk a figyelemfelhívást a segítségkérést a tetteik mögött.

A felnőttek egy jelentős része ugyanúgy nem tudja intelligensen megélni a frusztrációjukat, nem tudják párkapcsolataikat és személyes érzéseiket racionálisan kifejezésre juttatni, így önmagukat is rossznak, hibásnak ítélik meg. Egy harmóniára törekvő szülő gyerek viszonyban a szülő üzenetként foghatja gyermeke agresszív viselkedését. Mit szeretne tőlem a gyermekem? Hogyan viszonyulok én magam a saját agressziómhoz, dühömhöz? Szégyellem-e magam az érzéseim miatt? És tudom-e vele együtt tanulni az érzelmek konstruktív megélését? Vagy magára hagyom

Az agresszió fontos érzelmünk! Nem csupán a kiabálás, verekedés, sírás formájában kifejezhető. Az agresszivitás hoz számunkra sikert a munkánkban, kitartást egy feladat vagy kihívás előtt, vagy az önfeledtséget a szerelem megélésében. Az agresszió nékül romlana az életminőségünk, a teljesítményünk, a kapcsolataink. Azonban persze ezeket az energiákat integrálnunk kell és nem erőszakos tettekben kifejezésre juttatni.

 

Amikor a kisfiam 2-3 éves volt, nagyon erősen kiállt saját tárgyaiért. Nem szerette, ha valaki más játszott a dolgaival vagy meg kellett osztania valamit. A Papája mindig tanítgatta, hogy nem szép dolog az irígység, és hogy ne bánjon undokul a hozzá közeledő gyerekekkel. Magam is úgy véltem, hogy hogy nem jó az irígység, mégsem tudtam egyértelműen kiállni a tiltás mellett. De persze nem volt jobb eszközöm arra, hogy mit és hogyan tanítsak meg neki.

Egy ilyen esetben meg kell értenünk a kisgyerek belső motivációját, és bár a másik félnek is segítséget kell nyújtanunk az önérvényesítésben, mégsem tehetjük azt, hogy egyértelműen leteremtjük az irígy gyermeket. Nyugodtan, szégyen érzet nélkül ki lehet fejezni, hogy nem szeretnék valamit átadni. Így nem kell agresszív tettekkel kifejezésre juttatni. Ha ráparancsolok, hogy márpedig odaadod, akkor az erőszak mellett érvelek és kellemetlen helyzetbe hozom a gyereket. Ettől ő méginkább agresszív lesz.

 

Jesper Juul a Gyerekkori agresszió című könyvében, (Móra Kiadó), amely alapját adta az utóbbi két bejegyzésnek számos példával és esettanulmánnyal mutatja be, hogyan tudunk mi szülők másképp és máshogy kommunikálni. Hogyan bocsáthatunk meg magunknak is, és ezzel hogy taníthatjuk meg gyermekünknek az agresszív érzelmek pozitív felhasználását.

Nem könnyű magunkévá tenni ezeket az új megoldásokat. De már a kezdeti próbálkozások is sok sikert ígérnek.

 

Képe: Pinterest