Szülő2.0

Sokan idegenkednek tőle, vagy utálják. Miért kell töklámpásozni, halloweenezni és idegen kultúrák szokásait magunkévá tenni? De sokan nem tudják, hogy valójában ezek mind ugyanarról a fontos szokásról és érzelmi feldolgozásról szólnak. Barátkozunk a halállal.

A 21. század kommunikációs fejlettsége, az információs társadalom egy kivételes helyzetet teremtett. A világ bármely pontján, egyazon időben szeretik ugyanazokat a filmeket, zenéket az emberek. Ugyanazok a trendek egyszerre hatnak és elmosódnak a földrajzi határok. Az internetet használó és a közösségi médiában élő főképp fiatalok és gyerekek nem is értik az ellenérzést, mert számukra természetes, hogy a globalizáció részesei.

Nekünk persze furcsa, de valljuk be sokszor édes az íze, hogy nem vagyunk évekkel lemaradva, hogy naprakészek lehetünk és szabadon választhatjuk meg mindazokat a témákat, gazdasági vagy kulturális tartalmakat, amelyek érdekelnek bennünket.

A Halloween ünnep csakúgy, mint a halottak napja vagy a mindenszentek, az üdvösségről, az örök életről szól, arra keresi a választ, mi történik a halál után. Fontos kérdés ez, mert az életünket úgy tudjuk definiálni, akkor tudjuk teljes értékűen megélni, ha tisztázzuk magunkban és kialakítunk egy álláspontot, meggyőződést, egy hitet, amely behatárol, keretet ad.

A Halloween kultúra, az ünnepi szokások, a kellékek rendkívül vonzóak nem csak a gyerekek, a felnőttek számára is. Szembenézni az ijesztővel, a félelemmel, nevetni rajta vagy bőrébe bújni segít, hogy feldolgozzuk félelmeinket, szorongásainkat. Ugyanazért, amiért horror filmeket nézünk, vagy félelmetes történeteket mesélünk, kacérkodunk a halállal, vállaltan foglalkozunk vele, mi határozzuk meg a kereteket és tudatosan az életünk részévé tesszük ezekben a napokban. Így enyhül a szorongásunk, mert mi uraljuk a történéseket.

A hagyományos egyházi szokások szerint temetőbe látogatunk, gyertyát gyújtunk, imádkozunk a halottainkért, de kérdés, mennyire oldjuk ezzel a fájdalmat, a félelmet? Beszélgetünk-e a gyerekeinkkel a halálról, segítünk-e nekik abban, hogy valamilyen viszonyuk és tudatos álláspontjuk legyen?

A katolikus egyházban a halottak napja a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének.  Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.

Ez a hagyomány egy sötét, nehéz és szomorú, gúsba kötött ünnepet mutat. Inkább kelt félelmet, mint felszabadít. A hagyományos temetőbe járás és gyertyagyújtás is lehet felemelő, ha nem tabuként, hanem természetes jelenségként éljük meg. A gyertyafény, virág lehet meghitt és megnyugtató. A családi körben, beszélgetésekkel eltöltött estéken, ha becsempészünk néhány játékos Halloween kelléket, akkor méginkább kedvezünk gyerekeinknek és közelebb tudjuk hozni hozzájuk az ünnepet.

Kép: Pinterest

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg október 31. éjszakáján, bár mára már az egész világon elterjedt.
Ezen az éjszakán, úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat. A kereszténység elterjedésével később Halloweennek nevezett pogány kelta ünnep napjának éjszakája jelentette a sötétség kezdetét, mert a kelták úgy hitték, hogy a napisten Crom Cruach a halál és a sötétség istenének fogságába került. Október 31-én az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat, amelyek különböző formákban jelentek meg, ezek rossz lelkek, gonosz állatok figuráit öltötték magukra. A kelta papok egy hegytetőn a szent tölgy alatt gyülekeztek, tüzet gyújtottak és termény és állatáldozatokat mutattak be, majd a tűz körül táncoltak. Reggel a papok minden családnak adtak ebből a parázsból, hogy új tüzeket gyújthassanak velük, melyek elűzik a gonosz szellemeket és melegen tartják az otthonokat.

A belülről világító töklámpás lett az idők folyamán Halloween legfontosabb kelléke illetve tradicionális szimbóluma. A faragott sütőtök először az aratási idényhez kapcsolódott jóval azelőtt, hogy a Halloween jelképévé vált volna az Egyesült Államokban. 
A kivájt töklámpás angol elnevezése „Jack O'Lantern, azaz Lámpás Jack” vagy „carved pumpkin”.

A töklámpás legendája
Egy ír legenda szerint nevét egy Jack O'Lantern nevű részeges kovácsról kapta. A legenda szerint egy szép napon odament a részeges Jackhez az ördög és hívta a pokolba, de előtte felajánlotta, hogy igyanak még meg egy italt. Jack azonban nem akart vele tartani, ezért hát furfangos cselt eszelt ki inkább és ravasz módon megkérte, hogy válasszon egy almát az almafájáról, mire az ördög felmászott a fára. Jack tudta, hogy mitől fél az ördög és a fa oldalára egy keresztet rajzolt. Az ördög nagyon megrettent a kereszttől és nem is mert lemászni, kénytelen volt a fa ágán kucorogni. Az ördög addig-addig egyezkedett a furfangos kováccsal, hogy ígéretet tett arra, hogyha leengedi az ördögöt a fáról, (mivel Jack életében sok rosszat tett) nem kerülhet, azaz nem engedi be a pokolba. Jack ekkor megengedte az ördögnek hogy lemásszon a fáról, aki abban a pillanatban el is tűnt. Azonban amikor Jack meghalt, lelke a menny és a pokol között rekedt, mert a mennybe nem engedték be, mivel élete során sokat részegeskedett és bűnös módon élt, de az ördög sem akarta a pokolba befogadni, mert nagyon haragudott Jackre a régi csínye miatt. Jack arra kérte az ördögöt, hogy legalább egy kis fényt adjon neki, hogy megtalálja a visszautat az élők világába. Végül az ördög megszánta és egy izzó fadarabot dobott Jacknek a pokol katlana alatt lobogó tűz parazsából, az örökké izzó parazsat Jack egy kivájt takarmányrépa (rutabaga, svéd karórépa) belsejébe tette, amit a nyugtalan lelkének szánt, világító lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a takarmányrépa lámpácskának a fényénél keresi a megnyugvását.

A legenda sok egyéb változata is létezik az angolszász nyelvterületen, köztük Fukar Jack (Stingy Jack) története is, az öreg részeges kovácsról, aki szeretett mindenkit megtréfálni, de egyszer eladta a lelkét az ördögnek...
A legenda egy másik ismert változata szerint, amikor az ördög el akarta vinni a pokolba a részeges kovácsot, Jack csele az volt, hogy meggyőzte az ördögöt, hogy változtassa magát pénzérmévé, mellyel fizetheti az italukat a kocsmában. Az ördög úgy is tett, Jack azonban a pénzt zsebre tette egy ezüst kereszt mellé, mely megakadályozta, hogy az Ördög visszaváltozzon eredeti alakjába.
Az ír néphagyományt követő Amerikában a legendában szereplő eredeti takarmányrépát a narancssárga színű, az Amerikában őshonos, látványosabb, könnyen kivájható vigyorgó sütőtök növény váltotta fel.

Amerikában Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik Trick or treat!, szabadon fordítva: „Cukrot vagy csínyt!” (vagy "Csíny, vagy csoki!") kiáltással szólítják fel a lakókat állásfoglalásra. Hasonlóan a magyar népszokáskor a betlehemezéskor elhangzó „ha nem adnak szalonnát, kifúrom a gerendát!” kiáltáshoz. Elméletileg az ajtónyitónak van lehetősége „csínyt”, azaz játékos fenyegetést választani, de ez nem jellemző gyakorlat. Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában többnyire baráti társaságban, jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet.

A düh és az agresszió valamennyiünk problémája nem csak a gyereké vagy a házastársé. Együtt vagynk felelősek érte. Ha a gyerekünk belénkrúg, mert nem veheti fel a nyári szoknyát egy novemberi reggel, akkor bármennyire is felpaprikázódunk, ő az aki nagyobb bajban van az adott szituációban, és nálunk van a megoldás kulcsa!

Mindannyiunknak szükségünk van az érzésre, hogy fontosak vagyunk a másik számára, hogy szeretve vagyunk és számít a kapcsolatunk. Szülőként éppúgy igényünk van erre, mint a gyerekeknek. Ha az óvoda udvarán játszó kislányunk felé szaladunk boldogan, hogy megérkeztem éreted, de ő mérgesen elfut mert még játszana tovább, érezhetünk dühöt az elutasítás miatt. Mi felnőttek eltakarjuk ezt az érzést, nem mutatjuk ki megbántottságunkat, hanem visszakézből kontrázunk: azonnal gyere ide és indulás haza, és legyen a lábadon a hazamenős cipő mire háromig számolok…. Csakúgy, mintha belérúgnánk, mert nem tetszik, ahogy bánt velünk. Csak szépen csomagolva.

A hiteles válasz erre talán az lehetne, hogy látom épp rosszkor érkeztem, még játszanál itt tovább. Viszont nekem most sietnem kell, mert … akármi, és jól esne, ha segítsnél ebben. Persze ez nem varázsige, csak lehetőség arra, hogy megmutassunk más reakciót is. Akár hozzátéve, hogy jobban esne, ha köszönnél, megpuszilnál.

A gyerekek pontosan tudják és érzik, mikor bántanak meg minket. Van, hogy szándékosan teszik, ezzel kifejezve nemtetszésüket, vagy ellenállásukat. És ez így van rendjén. Nem, nem kell egyetérteni. De nem is lehet rájuk támadni emiatt, mert akkor megerősítem azt a reakciót, amit amúgy szeretnék leépíteni.

Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a tanulás egy folyamat. És nem egyszer vagy kétszer kell tapasztalatot szerezni, míg belénk rögzül a minta. Gondoljunk csak saját próbálkozásainkra, ha valamin változtatni szeretnénk. Hányadszorra szokott zsigerből sikerüni?

Van, hogy kicsúszik a kezünkből a gyeplő, van, hogy rossz vágányra térnek a dolgok. Viszont a legjobb ebben, hogy vissza tudjuk hozni még a legfélresikerültebb helyzeteket is. A mindennapi teendőink során gondoskodás, iskoláztatás, nevelés közben sokszor maguk a tevékenységek nagyobb hangsúlyt kapnak, mint maguk a gyerekek. Ettől kialakul egy elvárás halmaz a végzendő tevékenységekkel kapcsolatban. Ami persze ellenállást vált ki. Nyitottságot és befogadást kell tanusítanunk mindennel szemben, ami a gyerek felől érkezik, bármennyire is nehéz feladat ez.

Az agresszió az új tabu, amit ha érzékelünk gyermekeinken, tanítványainkon, akkor erkölcsi és ideológiai szempontok alapján értékeljük magát a gyereket. Ahelyett, hogy látnánk a figyelemfelhívást a segítségkérést a tetteik mögött.

A felnőttek egy jelentős része ugyanúgy nem tudja intelligensen megélni a frusztrációjukat, nem tudják párkapcsolataikat és személyes érzéseiket racionálisan kifejezésre juttatni, így önmagukat is rossznak, hibásnak ítélik meg. Egy harmóniára törekvő szülő gyerek viszonyban a szülő üzenetként foghatja gyermeke agresszív viselkedését. Mit szeretne tőlem a gyermekem? Hogyan viszonyulok én magam a saját agressziómhoz, dühömhöz? Szégyellem-e magam az érzéseim miatt? És tudom-e vele együtt tanulni az érzelmek konstruktív megélését? Vagy magára hagyom

Az agresszió fontos érzelmünk! Nem csupán a kiabálás, verekedés, sírás formájában kifejezhető. Az agresszivitás hoz számunkra sikert a munkánkban, kitartást egy feladat vagy kihívás előtt, vagy az önfeledtséget a szerelem megélésében. Az agresszió nékül romlana az életminőségünk, a teljesítményünk, a kapcsolataink. Azonban persze ezeket az energiákat integrálnunk kell és nem erőszakos tettekben kifejezésre juttatni.

Amikor a kisfiam 2-3 éves volt, nagyon erősen kiállt saját tárgyaiért. Nem szerette, ha valaki más játszott a dolgaival vagy meg kellett osztania valamit. A Papája mindig tanítgatta, hogy nem szép dolog az irígység, és hogy ne bánjon undokul a hozzá közeledő gyerekekkel. Magam is úgy véltem, hogy hogy nem jó az irígység, mégsem tudtam egyértelműen kiállni a tiltás mellett. De persze nem volt jobb eszközöm arra, hogy mit és hogyan tanítsak meg neki.

Egy ilyen esetben meg kell értenünk a kisgyerek belső motivációját, és bár a másik félnek is segítséget kell nyújtanunk az önérvényesítésben, mégsem tehetjük azt, hogy egyértelműen leteremtjük az irígy gyermeket. Nyugodtan, szégyen érzet nélkül ki lehet fejezni, hogy nem szeretnék valamit átadni. Így nem kell agresszív tettekkel kifejezésre juttatni. Ha ráparancsolok, hogy márpedig odaadod, akkor az erőszak mellett érvelek és kellemetlen helyzetbe hozom a gyereket. Ettől ő méginkább agresszív lesz.

Jesper Juul a Gyerekkori agresszió című könyvében, (Móra Kiadó), amely alapját adta az utóbbi két bejegyzésnek számos példával és esettanulmánnyal mutatja be, hogyan tudunk mi szülők másképp és máshogy kommunikálni. Hogyan bocsáthatunk meg magunknak is, és ezzel hogy taníthatjuk meg gyermekünknek az agresszív érzelmek pozitív felhasználását.

Nem könnyű magunkévá tenni ezeket az új megoldásokat. De már a kezdeti próbálkozások is sok sikert ígérnek.

Képe: Pinterest

Évtizedek óta komoly szakmai diskurzusok, kutatások és nevelési elméletek jelennek meg, ahol a gyermeki agresszió, erőszak előretöréséről és annak megfékezésére tesznek kísérletet szülők és pedagógusok. Általános az a vélekedés, hogy az utóbbi generációknál jelentősen megnövekedtek az erőszakos cselekmények, a gyerekek a szüleik fejére nőttek, a fékezhetetlen és öntörvényű gyerekek egyre inkább feldúlják az iskolákat, óvodákat. Azonban megfelelő válaszok és igazán hatékony megoldások nem születtek, lett viszont egy háborús helyzet, egymásnak feszülő akaratok, és boszorkányüldözés, amikor olyan állítással találkozunk, hogy rossz, agresszív gyerek nincs.

Jesper Juul Gyerekkori agresszió (Móra Kiadó) című könyvéhez nyúltam, amikor arra kerestem a választ, hogy a gyermekfenyítés témában miért fakadt ki oly sok kommentelő, és érvelt a gyerekverés mellett. Az alábbiakban akár tekinthetjük ezt a kis beszámolót könyvajánlónak is. Mindenesetre olyan gondolatokat vetek fel a könyv segítségével, ami válaszokat adhat a napjainkban oly sok “nehezen kezelhető gyerek” megjelenésére. És talán titokban eljátszhatunk a gondolattal, mi van, ha nem is ők a nehezen kezelhetők?

Titokban, mert ahogy korábban a szexualitás számított tabunak, úgy az új kor tabuja az agresszió. Szülők és pedagógusok jómodorú, finomkodó, de hatalmaskodó és erőszakos köntösbe bújtatva lenyomják a gyerekek torkán, hogy mindaz, ami túlzott érzelmeket vált ki, ami eltér az átlagostól, ami más, mint ami a jólneveltség kategóriáján belül kellemesen elviselhető, az nehézség, hiba vagy agresszív megnyilvánulás.

A bélyeget azok a felnőttek és nevelők sütik a gyerekeinkre, akik maguk is a hagyományos, tekintélyelvű családban nőttek fel, a szüleik hatalmának alávetve. A gyerek saját magáról kialakított képe annak felel meg, amit a szülő kimondottan vagy eltitkoltan gondol a gyerekről és amit tetteiben, reakcióiban mutat magáról, a gondolatairól, az érzelmeiről.

Mitől tanulná meg azonosítani és kezelni a kisgyerek az érzelmeit, ha a szülei sem képesek erre? Ha az akaratot a kiabálás, az ütés, a fölényeskedés eszközeivel érik el? Mitől tudná hasznosítani és pozitív célok elérésére fordítani a dühöt, az agressziót, ha mindezt mi sem tudjuk, ha csak az elfojtás és elföldelés technikájával élünk, mert csak az alkalmazkodó és engedelmes gyerekkép az, ami a társadalmunk számára elfogadható?

Évek óta visszatérő vitában vagyok a környezetem számos tagjával a korlátokról és azok alkalmazásáról. A legalapvetőbb hétköznapi kocsma pszichológiából is ismerjük: a gyereknek korlát kell. Mert anélkül nem tud mihez igazodni, elveszik, bizonytalanná válik. Hogy ezek a korlátok valójában mit takarnak, az már életfelfogástól és beállítottságtól függően változik. Sokáig kutattam és értetlenkedtem mit is gondolunk - mi úgy egyben - korlátnak. Verést, szabályokat, rendezett napirendet, megértő társakat, támogató környezetet? Mindenki szemezgessen csak kedvére. Lényeg a KORLÁT! Mert azt szeretjük!

És végre megtaláltam azt a megfogalmazást, amit magam eddig nem írtam le, de hűen tükrözi, amit mindeddig gondoltam vagy éreztem a korlátozó nevelés felfogással kapcsolatban. Mivel magyon frappáns, Jesper Juul szavait idézem itt:

“Az egyik lehetőség az, hogy megpróbálunk azonosulni azzal a meggyőződéssel, miszerint ‘a gyerekeknek korlátokra van szükségük’. Ennek a régóta népszerű felfogásnak valahogy sikerült átvészelnie az idők viharát. A ‘korlát’ fogalmát gyakran a ‘szabály’ fogalmával azonosítják. Közhelynek számít ugyan, hogy a közös célok elérése érdekében minden embercsoportnak szabályokra van szüksége, eddig azonban tudományosan senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy a gyerekek valamilyen különleges oknál fogva igényelnék a szabályokat. Valójában olyan kifogásról van szó, amelyre hivatkozva a felnőttek szigorú ‘következményeket’ (a ‘büntetés’ posztmodern megfelelőjét) tudnak kilátásba helyezni.”

Így aztán marad az ipari forradalom éveiben korszerű nevelési módszer, a hatalmi szó, az irányítás, esetleg jobb esetben szelídebb eszközökkel, megspékelve azzal az elvárással, hogy a nevelők is csak kedvesek megértőek és barátságosak lehetnek.

Hogy valójában mire is van szüksége egy gyereknek, egy felnőtt embernek, aki tele van félelemmel, frusztrációval, bizonytalansággal, arra senki sem keresi a választ. Viselkedjen mindenki konform módon, és ha kell, ezt erőszakkal érjük el!

Anyaként azzal szembesülök, hogy nincsenek mintáink és alkalmazható technikáink, amivel elérhetjük céljainkat. Sőt nem vagyunk birtokában annak a képességnek, hogy lemondjunk néhány lényegtelennek tűnő célunkról. Erről szüleink sem tehetnek, mert nekik sem volt.
Vagy azt az utat járjuk, hogy beállunk a megfelelni vágyók sorába, és szépelegve toljuk le a gyerek torkán a spenótot, vagy más megoldást választunk a spenót helyett. Persze lehetséges alternatívaként bőven ott van az “addig innen fel nem állsz, amíg ezt meg nem etted!” meg a nyakleves, de ettől óvakodom. És még így is van olyan alkalom, amikor bizony a tehetetlenség utasításokká válik.

Magunknak kreálunk hát mintákat. A gyerekkor folyamán fokozatosan tanuljuk meg, hogyan kezeljük érzelmeinket, haragunkat, agressziónkat. Nem egy egyszeri programozásról van szó, hanem folyamatos tapasztalatszerzésről. És ez az én nagy szerencsém. Lépésről lépésre tudok így én is alkalmazkodni és megtanulni magam. Hiteles életet élni és így megtanítani hogyan érezze jól magát jó kapcsolatokban és harmónikus környezetben a gyermekem.

Amikor a gyerek üt, az valaminek a következménye. Leginkább annak, hogy nem értjük őt meg. Vagy nem értjük jól meg.

Úgyhogy lesz ennek a bejegyzésnek egy második része is!

Képek: Pinterest

” … nincs is gyereknevelés. Csak együttélés van, együtt élünk gyerekeinkkel, és nem azzal nevelünk, amit mondunk vagy követelünk, sokszor még csak nem is azzal, amit teszünk – hanem azzal, amilyenek vagyunk legtitkosabb vágyaink, a bennünk bujkáló és keveredő jó és rossz indulatok szerint. 
Ezt fogják fel, erre érzékenyek a gyerekek.
  Törődjünk hát magunkkal – így törődünk legjobban gyerekeinkkel is. ”

Vekerdy Tamás iskolája a példamutatást, a szótlan iránymutatást tanítja. A tanár úr sok példája, története sokak fülében cseng. Könyveiben, beszélgetéseiben a szelídségre a megértő erőre, a támogató szülői magatartás kialakítására hívja fel figyelmünket.

Minden szülő mester. Mestere, tanítója gyermekének. Akivel egy közös úton, egymás mellett lépdelnek, majd a gyerek elhagyja szüleit, a szülő lemarad, és hátulról bátorít, enged és támogat. A gyerek beteljesíti a szülő feladatát, továbbgondolja és továbbviszi az utat. Jobb, teljesebb válaszokat ad a kérdésekre és új irányokat nyitogat saját gyermekei számára. Felülmúlja mesterét.

Sokezer éve az antik világban, a harcosok, történetírók és uralkodók mind példaképei voltak a felnövekvőknek. Azóta is meg voltak minden kornak a maga példaképei.  Aki kiemelkedőt alakít, nem mindennapit teljesít, akit a többség kiemel, arra sóvárogva nézünk, mert mi is szeretnénk hasonló erényekkel, tettekkel megmutatkozni. Egy magabiztos jellem, egy surázó erő példaként szolgál a mindennapi problémák, nehézségek sodrában.

A szülő nem magyarázza el gyermekének, hogyan járjon, beszéljen, egyen, mosolyogjon, énekeljen, ugráljon, stb. Megmutatja a csörgő rázást, rámosolyog gyermekére, előtte eszik, iszik, előtte él, s ezzel mutatja, tanítja, mit hogyan kell tenni. Ugyanígy van ez a többi dologgal is. A kapcsolatokkal, a figyelemmel, a bizalommal, a tisztelettel, az álhatatossággal, a rendszerességgel, a szorgalommal. S így van mindazzal is, amit nem szeretünk. A durvasággal, a hangos szóval, az oda nem figyeléssel.

A csecsemő, a gyermek, a kamasz azt utánozza amit lát. Nem szándékosan, hanem ösztönösen azzal azonosul, amibe beleszületik. Felnőtt korban nagyon szisztematikus és következetes belső munkára van szükség ahhoz, hogy ezeket a mintákat átalakítsuk.

Egy biztonságos, “kipránázott”, stabil érzelmi környezetben, ahol a gyermekek pozitív szülői mintákat kaptak, masszívabban állnak ellent a negativ kihívásoknak. 

Kép: Pinterest

Tudásalapú társadalom. Az nyer, aki a leggyorsabban, a legpontosabban szerzi meg az információt, és a legjobban tudja felhasználni. Aki naprakész, hiteles és korszerű. Aki állja a sarat és keményen dolgozik. Hogy erre ki képes azon is múlik, mennyire fejlett az érzelmi intelligenciája.

A mai gyerekeket figyelve megállapíthatjuk, hogy elképesztően okosak, tájékozottak, verbálisan sokszor erősebbek, mint mi magunk voltunk náluk tíz évvel idősebb korunkban. Az angol nyelv szinte észervétlenül költözik be a hétköznapjaikba, elképesztő tudományos és környezeti információk ragadnak rájuk. Hihetetlen sebességgel, szivacsként szívják magukba az ismereteket, és szülőt, tanárt egyaránt zavarba ejtő mélységekig tudnak elmerülni dolgokban.

Az információszerzés gyors és hatékony módjai az internet, a televízió, az ismeretterjesztő műsorok, könyvek, a szülői motiváció a tudás bekebelezésére, mind segítik ennek a különleges képességnek a kifejlődését.

Ezzel szemben azonban az érzelem lemaradva kullog az értelem mögött, aki mint felelősségteljes nagytestvér kézen fogva rángatja, vonszolja maga után a kisöcsit, aki lemaradt és kicsiny lábait kapkodja, hogy a nagyobb nyomába érjen. Sokszor elesnek, és hátráltatják egymást, így számos próbálkozás, előrelépés, fejlődés megtorpan, késlekedik.

A kisgyermekkori körülmények, az intézményi és családi rendszerek mind arra rendezkedtek be, hogy ezt a lépéstartást ne segítsék. Miközben az érzelmi fejlettség, az érzelmi intelligencia jelentőségét már évtizedekkel ezelőtt mainstream témaként emlegették a társadalomkutatók, mégsem alakultak ki a hétköznapokban erre irányuló programok, fejlesztések tömegesen. Pl. a közoktatás rendszerében nagyon nem.

Gondoljunk egy egyszerű iskolaérettségi felmérésre. Az iskolába lépés feltételeként csupa olyan érettségi feltételt figyelnek, amely belülről kialakult, a tudás meglétével, elsajátításával áll összefüggésben. Figyelmen kívül hagyva olyan alkalmassági kérdéseket, amelyek az egyéniség és a környezete kölcsönhatását, a környezeti adottságot figyelné. És a szemlélet később sem változik. 

A mai társadalmak családmodelljei is sokkal kaotikusabbak és érzelmileg kevésbé stabilak, mint voltak ezek úgy ötven évvel ezelőtt. Az életben való beválási startégiák próbálgatása, a megélhetés, a boldogulás a mai szülők számára is sokszor nehéz kihívást jelentenek. Emellett számukra is a munkavégzés, az előmenetel neveltetésüknél fogva nagyon nagy jelentőséggel bír, miközben az egyéni figyelem, a kapcsolatok, a személyes érzelmek nagyon kevés figyelmet kapnak a hétköznapokban.

És kialakul egy kognitív disszonancia, mert a ma gyakorló szülők jelentős hányada a saját gyerekkorában tapasztalt lelki távolságtartást igyekszik lecsökkenteni saját gyerekeivel kapcsolatosan, azonban az elvárásrendszert, az irányító szerepkört a legjobb szándékaik mellett sem tudják levetkőzni.

Mostanában is fut még a mozikban az Agymanók című Disney mese, ami az ovisok és kisiskolások mellett a szülőknek is segít tudatosítani az érzelmeket. 

Az érzelmi intelligencia fejlesztésére, az érzelmi élet megélésére, ami felvértezheti gyermekeinket a kihívásokkal szemben, az alábbi módszerek adhatnak választ:

Elfogadni azokat a sajátos igényeket, amikkel a gyerek rendelkezik. Úgy szeretni őt, ahogy neki az jó és megfelelő. Figyelembe venni az ő szeretetnyelvét, valamint megtanítani, megmutatni neki valamennyit.

Szülői interakció erősítése. Minél többet értő figyelemmel fordulni hozzájuk. A mindennapi élet kereteit ehhez igazítani.

Az ülj figyelmesen mint egy béka című meditációs könyv a tudatos jelenlét és a koncentráció fejlesztése mellett az érzelmekről és azok meg- és átéléséről is mutat hasznos gyakorlatokat. Önmagában ezek közös elvégzése is érzelmileg megerősíti a résztvevőket.

Beszélni és mutatni az érzelmeket.  Példamutatással, megélni az érzelmeinket. Nem elfojtani, jópofát vágni, hanem kinyilvánítani és azt is megmutatni, hogyan lehet ezekt kezelni. Szavakba önteni a dühöt a haragot a fájdalmat, ezek között különbséget tenni, de nem csapkodni ordítani, törni – zúzni. Ugyanezt a pozitív érzelmekkel is.

Lehetőleg meghagyni a korának megfelelő közegben. A mára fókuszálva, nem a jövőbeli előmeneteleket hajszolni. Mindent a maga idejében meg fog tanulni, el fog sajátítani.

Játszani hagyni sokat. A játék élményekkel, érzésekkel átszőtt tapasztalatszerzés. Ami beég. A tanulós helyzetek feladatcentrikusak, azaz teljesítenie kell ezekben a helyzetekben. Figyeljük meg a játékát, ott ismerhetük rá valódi természetére igazán.

Irodalom: http://fejlesztok.hu/szekciok/fejlesztopedagogusoknak/79-koragyermekkori-fejlesztes.html

Képek: Pinterest